Sziszi mondja: durr bele

Forrás: 444.hu

Aszondja a Sziszi, hogy katonának áll a világ. Meg hogy legerősebb honvédséget akar a magyaroknak a térségben. Nekem meg az jut az eszembe, hogy a fegyverkezési versenybe csak beledögleni lehet. Ha nincs háború, akkor a költségeibe. Ha van, akkor a kilőtt töltényekbe. De a Sziszi aszondja, hogy rohadtul kell egy erős honvédség. Márpedig a Sziszi rendes ember. Orbán is megaszondta.

Egyébként egy pillanatig sem vitatom, hogy sokaknak a máját finom fegyverolajjal kenegetik az ilyen kijelentések. Különösen akkor ha nem voltak annak idején katonák. Akkor, amikor a magyar honvédség, bakától főkatonáig, gyakorlatilag a Varsói Szerződés határvédelmi homokzsákjának a szerepét töltötte be. Ehhez nem kellenek különösebb doktrina-viták. Elég összevetni az akár az 1970-es, illetve 1980-as évek katonai technológiájából közkeletű ismereteket, a Szovjetunió, illetve az USA akkori katonai potenciálját, és a hazai lehetőségeket. Akár a mélységieket. Felvetve azt is, hogy vajon meddig tartott volna felmorzsolni a hadsereget, ha valaki valóban fel akarja morzsolni. Eltekintve attól is, hogy sokkal vonzóbb egy olyan szerepe az országnak, hogy kiváló egyetemei, remek kórházai képzést, gyógyulást adjanak az arab sejkek gyerekeitől az angol királyi házig mindenkinek. Akár ténylegesen is. Annál sokkal vonzóbb, minthogy valaki kiálljon a regionális kocsma közepére és az asztalba bassza a bicskát.

Tudva azt, hogy az olyan vezetők, mint az enyhén túlsúlyos Orbán, vagy a hallhatóan nem csak derékra zsírosodott Németh Szilárd, aligha lenne képes megvédeni bárkit. Nem pofázva, hanem ténylegesen. Ellenben a máséval nagyon szívesen verik a csalánt. Talán azért, mert katonaként, amikor még kötelező volt, szerteszívatták őket. Most meg szívjanak a kopaszok. Legyen kötelező a sorkatonaság, meg legyen erős katonaság, meg legyen übermagyar az, aki éhen döglik, ha nincsenek uniós, vagy orosz, kínai, indiai, amerikai, pénzek, de díszmagyarba menetel a csontvázak mezején. Háromszoros hurrá az ilyen vezetőknek.

Akár elgondolkozva azon is, hogy ki a fészkes fene ellen akar erős hadsereget a térségben? Kit akar megszállni? Mit akar megszállni? Komolyan gondolja a határrevízió leporolását? Netán reguláris migránsokkal fognak majd riogatni? Ha igen, akkor az anyja szép szemének szeretné ezt bemesélni? Rendben, lesz kinek. Főleg annak, aki még a büdös életben nem gondolkodott el azon, hogy nagyságrendben hány háborús menekült kóborol a világban, és abból hányan akarnak valóban megszállni bármit is. Mert azért gyanítom: ha Afrika vagy a Közel-Kelet megindulna, akkor pont annyit érne a kerítés, és az egész hadsereg, mint Mohács a törökök ellen. Mármint tömegpusztító fegyverek bevetése nélkül. Alkalmasint persze a török megszállás végének is több köze volt a Habsburg megszállási vágyhoz, a hosszú logisztikai útvonalakhoz és a törököket is megosztó belső hatalmi harcokhoz, mint a melldöngetéshez.

De melldöngetésben és pocaktapsban mindig jók voltunk. Decibelizmozásban is. Úgyhogy inkább az érdekelne, hogy melyik Orbán-haver szeretne katonai beruházásokba beszállni. Elvégre, ha megemelik a honvédelmi kiadásokat, az pénzkiadást jelent. Márpedig ami kiadás az egyik oldalon, az valakinek bevétel.

Andrew_s

Orbánjugend: ki és meddig lehet büszke egy iskolára

Talán az iskolákban most elharapódzó honvédelmi intézkedési terv tett érzékenyebbé. Benne van a pakliban. Volt középiskolám honlapját az esetleges érettségi találkozó miatt feltúrva jöttem rá arra, hogy ott már a 2014-es pedagógiai program része volt a „Katonasuli” nevű fakultatív agymosás.

Lehet belőle érettségizni is. A pedagógiai programban taglalva, hogy elvárás az olyan humánus eszközök használatának ismerete, mint a gépkarabély, vagy a kézigránát. A biológiai, vegyi és sugárfegyverekről nem is szólva. Illetve szólva. A tanrend szerint. Ráadásul a pedagógiai program szerint cél a hivatásos katonaság iránti kedv felkeltése is. Miközben volt középiskolám NEM katonai iskola. Annak idején sem volt az.

Amikor odajártam akkor is úgy gondoltam, és ma is úgy gondolom: a kertészet az egyik leghumánusabb ága még a mezőgazdaságnak is. A gyilkolástani ismeretek aligha a humanizmus fokmérői. Hogy miért kell tervszerűen pályaelhagyásra buzdítani a diákokat? Nem tudom. Azt hiszem, talán, nem is nagyon akarom tudni. Ugyanakkor az iskola egykori igazgatójáról, illetve mostani névadójáról, Varga Mártonról olyan anekdoták is keringenek, hogy az iskola, a tanárok, illetve a diákok védelmében a nyilasokat is elhajtotta.

Varga Márton, gondolom, most forog a sírjában.

A magam részéről meg egyre kevésbé vagyok büszke, hogy egykor oda jártam középiskolába. Majd hospitálni is a tanárrá képződésem alatt. Miközben csak remélni merem, hogy nem jön el az az idő, amikor szégyenkeznem kell emiatt.

Andrew_s

Boross helye a semmi közepén

Forrás: Iiwallpapers

Természetesen tudom, hogy utánlövés Boross Péter karácsonyi szerepléséről ilyen késedelemmel írni. Már csak azért is, mert sok újdonságot sem mondott. Mármint önmagához képest. De csak most botlottam bele a világhálón a megnyilatkozás reflexiójába. Másrészt talán mégis megér egy-két gondolatot.

Nem is annyira Boross Péter mondandója. Az tényleg hozza a tőle, az utóbbi évek mondandói alapján, elvárt formát. Az egykori vice-miniszterelnök esetében nem új folyamat, hogy a Horthy-korszak egyre fényesebben világít az elméjébe. Talán az egykori emeszempés pártcsinovnyiki állomást is tartalmazó, de egykor a Szálasi-érában is katonáskodó Boross számára tényleg ez az, ami megadatott. Az az amnéziás folyamat, amely már a korábbi, 2016 Karácsonyán előadott, ünnepi „köszöntőjekor” is nyilvánvaló volt. Ez akár rendben is lehet. Az idő felértékeli azt a kevés jót, ami történik, és általában is rózsaszínre festheti a személyes múltat. Aki nem hiszi, az nézzen szét maga körül.

Szinte biztosan fog találni olyan egykori honvédot, aki a Kádár-korszakban volt kényszersorozott katona. Alighanem olyat is fog találni, aki egy pillanatig sem szeretné még egyszer végigcsinálni. Miközben ugyanezek harsányan kacagva adomáznak az akkor megélt szívatásokról, értelmetlen kiképzési lépésekről, illetve a még értelmetlenebb, a kontraszelekció díszpéldányaiként szolgáló, tiszti állomány tagjairól. Talán olyan ismerőse is akadhat néhányaknak, akik egykor a század téglái voltak. Olyanok, akik pár óra kimenőért pitizve dobták fel a katonatársakat egy becsempészet felesért, egy randiért átlépett kerítésért, vagy bármiért. S akik talán mai napig nem értik, hogy az egykori katonatársak miért kerülték, illetve kerülik talán a mai napig. Amikor számukra akkor az volt a legjobb jó, amit magukkal tehettek. A még idősebb generációból is ismernek talán többen olyanokat, akik mára már inkább dédnagyszülők, de nem győzik százszor is elmesélni a világháborús históriáikat.

A család, a közvetlen ismerettség kör, megtanulja a helyén kezelni ezeket a történeteket. Nem is igazán tulajdonít nagy jelentőséget nekik. Legfeljebb egy megértő félmosollyal, vagy a hátuk mögött érzett hányingerrel viseltetnek a furcsa hősiességek iránt. A katonatárs pokrócozásától a dobbantásokon át keretlegénység nagyszerűségéig. Miközben a megértő félmosoly nem is annyira a történetnek szól sokszor, hanem tényleg a megértés jele. Annak a megértéseként, hogy egy-egy emberből miként lett antiszociális emberkerülő, mindenen felhorkanó morgós vénember. Netán az örök másodikságot könyörtelenül túlkompenzáló akarnok, vagy a morális bűnöket felemlegető lelkiismeretet általában is megtagadó csirkefogó. Míg a kisebb csibészségeken akár együtt is nevethetünk a mesélővel.

Azzal, aki a saját aktuális igazáról maximálisan meg lehet győződve. Mert a szellem semmiben nem olyan hatékony, mint az önbecsapásban. Az emberek pedig éppen ilyen jók az önfelmentésben. Probléma legfeljebb akkor keletkezhet, ha a környezet érdemtelenül túlértékeli az említett megnyilvánulásokat. Márpedig Boross Péter esetében szinte biztosan erről van szó. Mert ő maga már szinte biztosan túl van a realitások határain. Már békésen evezget az önmagába zárt szellem békés beltengerén. Időnként kikiabálva a partra azt, amit a megcsillanó vízfodrok torz csillanásai tükröznek vissza a múltjából. Boross jól el van magában. Beemelni a közbeszédbe lehet legfeljebb hiba. Mert azt sugallja, hogy érdemes értelmet keresni ott, ahol nincs, és ahol ennek a keresésnek nincs is számottevő jelentősége.

Holott, ha valaki az értelmetlen káoszban akar értelmet keresni, annak kiváló terepet szolgáltatnak a jelen helyzetben jelentősebb megszólalók, illetve folyamatok. Elég kormánypárt irányából érkező szóvirágokra, a kormány ténykedéseire gondolni. Meg olykor az önmagával sem szóba elegyedő ellenzékre.

Andrew_s

Gigamega seregálom

Orbán Viktor úgy döntött: elég a tespedésből. Másoknak. Főleg az iskolásoknak. Akiknek ez ellen kötelező harci tornák bevezetését szorgalmazza. Annak a monstre elképzeléshalomnak az alján, amelynek a tetején egy hatalmas seregben gondolkodik a miniszterelnök. Sajnálom. A kormányfőt.

Tényleg sajnálom. Mert elképzelem, hogy volt előfelvételisen sorozott baka. Márpedig állítólag volt. Akárhol volt, és akármilyen pártszél védte a fenekét, szinte biztosan nem volt jobb sora, mint bárki másnak hasonló állapotban. Ha nem védte a pártszél, akkor a rendszer szívatta szét. Ha védte, akkor a bajtársak. Mert az apró tréfáktól és vaskos betartásoktól nem igazán védett senkit az otthonról húzott passzátszél. S az egyetem előtt bevonultatott homokzsákoknak még viszonylag szerencséjük volt. Javarészt rövidebb ideig évezhették a magyar néphadsereg kötelezően rájuk kiszabott vendégszeretetét. Ennek ellenére elég elmenni egy baráti társaságba, amelynek tagjai együtt szívtak. Hamarosan kiderül, hogy az alig egy év is egy életre szólóan beleégett a memóriába. Akkor is, ha jobbára igyekeznek pozitív felhanggal hangoskodni róla. Különösen némi pálesz idegek közé csorgatása után. Aztán, az anekdoták fogytával megint rohadt gyorsan igyekeznek elfelejteni. Mielőtt a nyolcvan százaléknyi negatív élmény is utat törne magának.

Igazán élvezni azt a korszakot általában nem is az előfelvételisek élvezték, hanem a sorállomány azon része, amelyik valamiért velük egy kupacba került. Mert ők megtapasztalhatták: a frissen bevonult, általában tapasztalatlanabb fiatalok, azaz kopaszok, még nekik is ki vannak szolgáltatva. Legalább is az elején. Aztán persze azok is élvezhették, akiket ezért azért mégis kijjebb emeltek a trutymóból. Húszadik senkik helyett ők már a tizenkilencedik senkik lettek. Egy portás világrengető hatalmával a többiek felett. Ha ezzel nem éltek nagyon vissza, akkor egyfajta új kompromisszumrendszer született. Ha nagyon visszaéltek vele, akkor előbb utóbb irgalmatlan betartás-hegyek, vagy pofonhalmok temették el kiskirálykodó senkiket. Akik alapvetően mégis kimaradtak minden jobb buliból. A látszólagos hatalom dacára ők alkothatták a kiközösített második vonalat még a kényszer hatására formált közösségből is.

Orbán, ha neki olyan szinten nosztalgikus élményei vannak ez iránt a rendszer iránt, hogy rendre fel akarja eleveníteni valamilyen módon, akkor alapvetően sajnálatra méltó. Még akkor is, ha az utóbb említett, alkatilag számára esetleg teljesen megfelelő „háttérhatalamaskodó” szerep jutott neki. Amit különben nem tudok. Ami viszont látszik, hogy szinte folyamatosan a „szívjatok kopaszok!” szintjén pörög. Hol a sorkötelezettség visszaállításáról röppen fel ugyanis hír, hogy aztán átadja a helyét a közmunkások kényszerönkéntességének. Most a legkiszolgáltatottabbak felé üzente meg, hogy a gigaálom megahadseregének legalján, az iskolában, mintegy előfelvételisként szophatnak majd. Mintha a miniszterelnöknek máig feldolgozatlan élménye lenne a saját katonai sikertörténete. S ezért egyfajta kivetítésként a „nektek se legyen jobb” komplexusával támadná le azokat, akik kevésbé tudnak védekezni a sereges ötletei ellen. Márpedig az ilyen becsípődéseknek nagy ára lehet. Egy sereg felszerelése nem olcsó. Még akkor sem, ha kiegyenesített kaszával fogják gyakorolni a szuronyrohamot a fák ellen.

De sokkal nagyobb lehet a társadalmi ár. A hadsereg ugyanis könnyen az a pisztoly lehet a színpadon, amit el kel sütni. Ha másért nem, akkor azért, mert különben önmagát süti el. A megálmodott seregnek azonban keleten nem igazán lehet dolga. A Don-kanyar felé most inkább a barátkozás ideje látszott eljönni. Nyugatra is macerás lenne, mert onnan meg a pénz jön. Lehet dél felé, a kerítést átugorva erőt demonstrálni, de ott elég kényes a helyzet ahhoz, hogy esetleg olyan nemzetközi tockos jön, hogy a kormányfő minimum Argentínáig repül tőle. Ha tud. Rogán ismerősének helikopterén. Márpedig, ha kifele nincs út, akkor valahol befele kellhet erőt demonstrálni.

Andrew_s

Honvédség, te csodás

Első körben a Kisalföld honlapján jelent meg a közmunkásokat katonának toborzó akcióról a híradás. Majd onnan többen átvették. Többnyire már a Honvédelmi Minisztérium által, az MTI-n keresztül terjesztett állásfoglalással együtt. Amely sokat tompít az éleken. De valahogy teljesen gömbölyűvé mégsem alakult a dolog.

Az eredeti hír szerint a közmunkásoknak minden igényfelmérés, és állapotfelmérés nélkül, valószínűleg a különben rendelkezésre álló adatbázisok megszűrése nélkül küldték ki a toborzásról szóló levelet. A megjelent részetek alapján elég ellenállhatatlan „ajánlatot” téve a megjelenésre. Amit esetleg joggal érezhettek többen úgy, hogy válogatás nélküli homokzsáktoborzás zajlik. Amilyen a kádárista korszak honvédségi gyakorlatának felelt meg. Mely kiváló katonaságban akár félszemű is erősíthette az őrszázadot. Legfeljebb nem nyomtak töltött géppisztolyt a kezébe. A töltényekkel úgyis a tiszt urak vadásztak a pletykák szerint. A rosszindulatú bakák szerint, sajnos nem egymásra. Ettől függetlenül, már akkor is adott volt a lehetőség a tovább-szolgálatra. Mármint annak, akinek pont az hiányzott, hogy a WC-t is parancsra húzza le.

A kötelező sorállomány többsége egy életre meggyűlölte a katonaságot. Ezt a rendszert visszahozni baromság lenne. Nem csak a fékevesztett közutálat miatt. Hanem azért sem, mert nem hatékony, de legalább rohadt sokba is kerül az amatőr vendégkatonák gardírozása. Bevetni meg legfeljebb a folyóba lehet. Árvíz idején. Aki azt hiszi, hogy a régi honvédségnek a homokzsáknál komolyabb szerepet szántak annak idején, az alighanem valami erős anyagtól hagyta pusztulni a realitásérzékét. Például tiszti váll-laptól, kiemelt szolgálatot ellátó elvtársi beosztástól, valamint egy megfelelő beosztásban levő apukától. Ennek alapján a kötelező közalkalmazotti toborzást akár félreértésnek, valami helyi marha túlkapásának is tekinthetnénk. Ha a HM nem állt volna neki cáfolni. Illetve, ha nem olvasnánk el a közleményét.

Abban odáig rendben is vannak a mondatok, hogy nincs kötelező sorkatonaság, meg csak szerződésesek vannak. Meg persze csak önkéntesek, meg bla és bla. Az is rendben van, hogy a Magyar Honvédség nyit mindenki felé, aki békeidőben is egy buzerplatzon akarja buzeráltatni magát. Elvégre akár a ma közmunkásai közt is lehet olyan, aki az erre vágyók hadából, eddig, csak a puszta véletlenségből nem írt alá a fegyveres testületeknél. A közlemény azonban olyasmiket is ír, hogy a honvédség „hosszú távú és biztos munkalehetőséget kínál a közfoglalkoztatotti programban dolgozók számára, míg a közmunka csak egy ideiglenes állapot”. Ami egy róka fogta csuka mondat. Mert a közmunkás-lét valóban lehet ideiglenes. Ha ezzel szemben a sereg hosszú távú munkát ígér, akkor ez csak egyféleképpen értelmezhető pozitív üzenetként. Úgy, hogy a HM szerint a ma közmunkásaiból holnap sem lesz más, mint munkanélküli. Azaz a közmunka után esélyük sincs máshol elhelyezkedni. Amit értelmezhetünk a magyar gazdaságba vetett pesszimista jövőképként is. De úgy is, hogy a szerződést alá nem írók esetében mégis csak utána nyúlnak a delikvensnek. Biztosítva, hogy kiírja magát a potenciális munkavállalók köréből.

Miközben a HM közleményében megfogalmazott cél az, a honvédség sorainak feltöltése mellett, hogy „a közfoglalkoztatottak munkaerőpiacra történő be-, illetve visszavezetése”. Ami azért is lehet furcsa, mert a fegyveres testület alapvetően nem munkaerőpiaci szereplő. Akkor sem, ha foglalkoztatnak civil állományú dolgozókat. Akik, gondolom, alkalmazottak és nem katonák. A katonai szolgálat valószínűleg ma is inkább életforma, mint munkakör. Akármi van a nem létező munkakönyvben. Ebben az esetben a munkaerőpiacra történő bevezetés kicsit visszásan, az egyenruhás munkára kötelezést jelenti. A visszavezetés pedig nehezen értelmezhető. Hacsak nem biztosítanak a leszerelőknek tuti állást. Ez viszont kicsit hajaz az előbb leírtakra: „Gyere és leszereléskor is lesz munkád, vagy ne gyere, és akkor már holnap sem lesz”.

De elfogadom: a HM pusztán az MTI-nek adott szöveget fogalmazta meg kicsit balszerencsésen a túláradó segítőkészség lámpalázában.

Andrew_s