Nyelvtudás: tényleg a papíron múlik?

Júniusban az volt a hír, hogy az ország lakóinak idegennyelv-ismerete a bányászbéka alatti szinten mozog. A legújabb hír az, hogy a diploma megszerzéséhez nyelvtanulási diákhitelt javasolna a Nemzeti (mi más?) Versenyképességi Tanács. Amely javaslat arra remeknek tűnik, hogy a pályakezdő diplomásokat még kedvezőtlenebb helyzetbe sodorják. A többi következményén hosszabban el lehetne gondolkodni.

Azon is, hogy a diploma megszerzésének elég régóta feltétele a nyelvismeret. Egy idő óta nem csak informálisan, hanem formálisan is. Bent is ragadnak azóta a diplomák. Ami óhatatlanul a papíralapú társadalomképre irányíthatja a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy idegenül kell tudni, vagy papírral kell róla rendelkezni? Itt egy röpke gondolat erejéig pár évtizednyit visszaugranék az időben. Az 1980-as évek közepére kezdett kibontakozni az, hogy a „Rigóban” szerzett nyelvvizsga egyfajta fétis-értékkel kezdett bírni. A vizsga pedig vizsgadíjhoz volt kötve. A két hatás eredőjeként elég sokszor merült fel az informális kétség a vizsgabizottságok elfogulatlanságát illetően. Tekintve, hogy minden vizsgaközpont, amely pénzért vizsgáztatott érdekeltté vált a buktatásban. Minden olyan esetben, amikor tudható volt: a vizsgázó kénytelen elmenni legközelebb is. A különböző nyelvtanfolyamok keresettségére gyakorolt hatásról nem is szólva.

Amiért ezt a régmúltból maradt gondolat aktuális lehet, az a papír iránti kereslet mesterséges felhajtása a diplomák, illetve az egyetemi beiskolázások kapcsán. Annak idején számos tudományterületen egyszerűen nem lehetett minőségi diplomadolgozatot leadni akkor, ha valaki nem volt tájékozott a szakterület külföldi szakirodalmában. A diák szakmai nyelvismerete tehát akár ezzel lemérhető lett volna. Minden külön papír nélkül. Ahogy azzal is, ha a védés egy, a szakterülethez kötődő idegen nyelven megtörténhet. Mely utóbbi megoldás egyébként ma is működhetne. A diplomadolgozat valószínűleg minden külön flepni nélkül kiadható lenne, ha a diák megvédhetné a dolgozatát egy idegen nyelven. Úgy, hogy a szakmai kérdéseket sem magyarul kapja, és akár a teljes szakdolgozat-védés idegen nyelven zajlik. Akár úgy, hogy a beiskolázáskor, az egyetemi felvételinél, szakválasztásnál közlik, hogy egy-egy szak milyen nyelv ismeretéhez kötött. De lássuk be, hogy ennek a lehetőségnek a megteremtése nem lehetne egyoldalú. Tekintve, hogy a teljes vizsgabizottságnak bírnia kellene az adott, előre kommunikált nyelvet. Amikor tehát nem a valós, az „életvitelszerű” szakmagyakorláshoz, hanem a papírhoz kötöttség, a gyakorlati követelményszintet felváltó adminisztratív, bürokratikus kipipálás jelenik meg, akkor ez egyfajta szegénységi bizonyítvány is lehet. Annak az informális elismerése, hogy a felsőoktatásban ténykedőket percek alatt lehetne eladni rabszolgának „külföldiül”.

Amikor pedig az egyetem „bemeneti” oldalán, mintegy előre kérik a papírokat, akkor elkezdhetünk nyugodtan kutakodni, hogy kinek hoz hasznot a vizsgáztatás, illetve a nyelvtanfolyamok sora. Mert a középiskolás diák satuba kerülhet. Ha sikerül a felvételihez megszereznie egy papírt, akkor nő az esélye az egyetemre, míg ellenkező esetben csökken. Így szinte tetszőleges számban buktatható egy pár éven keresztül, mert szinte biztosan meg fog jelenni legközelebb is. Különösen, ha egy szakmai ismereteket nem közvetítő iskolából, szakma, alternatív megélhetési út nélkül küldik ki deszantosként az „életbe”. Miközben a középiskolai nyelvoktatás színvonalát is bebetonozza a rendszer. Lehet kifele mutogatni. Azzal, hogy az állam hitellel támogatja a különórákat, -tanfolyamokat. Nem kell kérem a középiskolai nyelvtanár esetleges tehetségtelensége miatt zajongani. Nincs ott kérem semmi látnivaló.

Az, hogy a középfokú képzés egy adott iskolában olyan-amilyen, az ettől kezdve a kutyát sem fogja érdemben érdekelni a döntéshozatali szinteken. Valószínűleg más sem. A valós nyelvtudás, és papírral igazolt nyelvismeret közti olló sem. Legfeljebb az, aki megteheti már csak ezért is távozni fog talán az országból. Egy német, angol, francia, vagy bármely más, idegen nyelvi környezetet preferáló munkahelyen ugyanis aligha a papírt fogják kérni a nyelvtudásról. Vagy tud kommunikálni a munkavégzéshez szükséges szinten, vagy nem. Ha nem, akkor vagy nagyon gyorsan megtanulja a mindennapi nyelvet, vagy igen könnyűnek fog találtatni. Azért persze jó dolog ez a nyelvtanulási diákhitel-ötlet. Az oktatás felelősségét rátolja a diákra és a szüleire. Ráadásul úgy, hogy sokan még majd tapsolnak is hozzá, hogy milyen rendes dolog az államtól.

Azért nehéz szabadulni attól a kérdéstől, hogy milyen hatása lenne, ha a diplomás nyelvtudást idegen nyelvű szakdolgozat-védéssel, valós élethelyzeti kommunikációval mérnék fel, ha minden nyelvvizsga, és esetleg a felkészítő tanfolyam is, ingyenes lenne. Nem visszaigényelhető, hanem valósan ingyenes.

Andrew_s

Nyelvet az iskolába

Az idegen nyelvek tanulása fontos. Számos előnnyel jár. Többek között azzal is, hogy egyszerűbbé teszi a más országokban való munkavállalást. De ettől függetlenül sem árt megismerni egy más nép gondolkodásmódját. Ezért aligha kell bántani azt, aki az iskolai nyelvtanulást akarja ösztönözni. Még Rétvári Bencét sem.

Az államtitkár ugyanis egy parlamenti kérdésre válaszolta azt, hogy márpedig az iskolai nyelvtanulást ösztönözni fogják. S ezzel nincs is semmi baj. Az kicsit furcsa, hogy az eddigi eredmények kapcsán az angol nyelvű érettségit tevők számával háborúzik a kiadott közleményben, de ez van. Valamivel elvégre mérni kell, hogy a kormány annyira, de annyira jól teljesít. Még akkor is, ha az ilyen számháborúkról az egykori tervfelajánlások jutnak inkább az eszembe. Meg a nyelvvizsgák. Amelyekkel kapcsolatban nem egyszer volt olyan érzésem, hogy erősen szubjektívek. Különösen az olyan városi legendák alapján, hogy külföldön szerzett iskolai végzettséggel rendelkezőket simán megbuktattak a „Rigóban”. Miközben ültem bent olyan nyelvvizsgán, ahol a vizsgázó intonációját, angol kiejtését olyan palócos akcentussal beszélő nyelvtanár bírálta, akin talán sírva kacagott volna a londoni peremvidék. Ha érdekli őket. Mármint az egykori nyelvvizsgákon fetisizált nyelvtan és szószedett-ismeret.

De mára egészen biztosan másként mehetnek a nyelvvizsgák. Talán már olyan érzése sincs senkinek, hogy azért buktatják meg, mert tudhatóan ott lesz legközelebb is. Mert kénytelen ott lenni, és ismét kicsengetni a vizsgadíjat. Valamint egészen biztosan másként tanítják az idegen nyelveket, mint annak idején. Akkor, amikor az orosz volt a kötelezően tudni való idegen nyelv. Amely nyelvet különben akkor is érdemes lett volna megtanulni. Ám igen megbízható tantervek mentén utáltatták meg sokakkal. Szinte mindenkivel, akit nem kötött le a „Vörös tér” elragozása ezer módon oroszul. Ugyanakkor jártam olyan külön-oroszra, amit egy ide házasodott tanárnő tartott. Akinek a fia nagyjából velünk egy korú volt. S aki pontosan tudta, hogy „Hagymácska” kalandjai sokkal inkább felkeltik az érdeklődést, mint Lenin elvtárs életrajza. De mára a nyelvkönyvek is megváltoztak. Nem Lenin elvtársról van szó bennük.

Azonban nem szeretnék kellő ismeretek nélkül véleményt mondani napjaink nyelvkönyveiről. Amit a felnőtt-oktatás terén elém sodort az angolórák sora, azokról tudom: a büdös életben nem tanultam volna meg belőlük angolul. Miközben az órákon továbbra is teszteket töltögettünk, és nyelvtani fejtörőkkel múlattuk az időt. Megannyi igeidővel. Amiből a való világban persze nem igazán használnak ki minden árnyalatot, és sokkal inkább értékelik a helyzetmegoldó kommunikációt, mint az akcentustól mentes megmukkanást. Ellenben az az érzésem, hogy nyelvtanfolyamok vagy azért koncentrálnak az említettekre, mert a nyelvvizsgák jelenleg is teszt-orientáltak, vagy azért, mert a tanárok erre szocializálódtak. Azért persze a tesztekre koncentráló oktatás kitalálóit szívesen elvinném egy londoni bevásárlóközpontba. Azzal, hogy próbálják ki a tesztjeiket az ott élőkön. Aztán próbáljanak meg olyan kuncsaftokat keresni a tömegben, akik nyelvtani tesztekkel a kezükben rohangálnak a pultok között.

De azért persze elfogadom, hogy a jelen nyelvóráiról sincsenek mindenben napra kész ismereteim. Így azt az állítást is elfogadom, hogy csupa tökéletes nyelvtanár tartja a jobbnál jobb tankönyvekből a tökéletes órákat. Amelyeket szépen besuvasztanak a tantervbe, és éppen úgy kötelezővé tesznek, mint annak idején az oroszt. Mely megoldás szinte biztosan sok hívet toboroz a diákság körében. Nagyjából a kötelező olvasmányoknak kijáró népszerűséget. Hacsak a tanár nem vetemedik arra, hogy Harry Potter történeteit olvastassa eredetiben. Vagy akár személyre szabottan azt, amit a diák szeretne.

Bár, felnövekedve kicsit a diák valószínűleg úgyis rájön egy idő után a nagy megoldásra. A nyelvórákat túl kell élni. Aztán a gyakorlatban nyugodtan elmehet egy angol nyelvű állásinterjúra úgy, hogy nem tökéletes a nyelvtani ismerete, és nem tudja a szótárakat kívülről. Mert még Londonban is inkább díjazzák azt, ha megérti, amit szeretnének tőle, és megértik, amit ő szeretne, mint azt, ha kiváló tesztkitöltő, nyelvész, de sík hülye a mindennapokhoz. Amelyhez azért szintén szükség van nyelvtudásra. Tehát, erősen pártolom a nyelvtanítást. Reménykedve abban, hogy az másként zajlik, mint amelynek tapasztalatával megvert a hazai iskolarendszer annak idején.

Andrew_s

Tállai túlpörgésben

Az őszinteségi lázroham, ami a fojtogató botrányhullámok keltette pánik miatt látszik elharapódzni ezúttal a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) parlamenti államtitkárát késztette elszólásra. Vida Ildikó ügye, a jelek szerint, kifejezetten purgáló hatású kezd lenni. A különböző irányú megnyilatkozások interferenciájában sorra születnek elszólások, és buknak le hazugságok.

Ezúttal az említett államtitkár, Tállai András nyilatkozott igen meglepő szófordulatokkal az ATV-nek. A különböző reflexiókban mégis egy ominózus mondatát emelték ki. Valamiért a legtöbb esetben blődségként, ostobaságként idézik. Holott Tállai államtitkár úr ennél többet érdemel. Mert nézzük meg az említett mondatot alaposabban: „Magyarországon a magyar nyelv törvényei szerint adóznak, tehát alapvetően a magyar nyelvet kell ismernie [Vida Ildikónak]”. Ebben benne van szinte minden, amit tudnunk érdemes az NGM káderpolitikájától kezdve az adóügyek esszenciájáig. Egy igazi, őszinteségügyi műremek. Már akkor ha egy kicsit belegondolunk abba, hogy mi mindent sűrített ebbe az egyetlen kijelentésbe a politikus. Nemhiába gyönyörű a magyar nyelv.

Az például teljesen világosan kiderül belőle, hogy az NGM államtitkárainak kiválasztásakor a szakmai hozzáértésnek semmi köze nem volt a pozíció elnyeréséhez. Ellenkező esetben ugyanis Tállai András pontosan tudná, hogy egy országban, általában nem a nyelvre alkotott törvények, hanem az adóügyi előírások alapján adóznak az emberek. S általában a jövedelmük alapján. Amiről ezek szerint nem csak jogszabályi ismeretekkel, hanem tapasztalattal sem rendelkezik az államtitkár. Az utóbbi alapján tehát világossá tette, hogy adóügyekkel őt kár is zaklatni. Bár erre az esetre azért a jövedelemadóval való személyes ismereteinek hiánya azért érdekes lehet. De minden bizonnyal nem vesz fel fizetést, és ezért nem is adózik. S akkor már rögtön érthető a dolog. Talán így gondolta furmányosan közhírré tenni, hogy ő társadalmi munkában dolgozik. Már akkor, ha tudta, hogy mit beszél.

De tételezzük fel, hogy tudja. Ebben az esetben az említett mondat teljesen világos üzeneteinek másik csoportja lehet, hogy tényleg a nyelv törvényei alapján adóznak. Azaz annak kedvező törvényeket hoznak az adózásra, aki kellően mélyre tud benyalni. Ezzel eljutottunk oda, hogy immár az államtitkár támasztotta alá a szükség esetén személyre szabott törvénykezés gyanúját. A reklámadó körüli hercehurca kellős közepén ez egy igazán bátor beismerés Tállai Andrástól. Igazán nem szép dolog meghurcolni miatta. Mégsem állhatott ki azzal, hogy: „tudom, hogy tudjátok, ki mint nyalja [a kormányzat] talpát, úgy fizeti adóját”. Ahogy a pozíciók elnyerését tekintve is felér a kijelentés annak beismerésével, hogy Vida Ildikónak is elegendő volt a megfelelő fenekekbe turkálnia a nyelvével. Elvégre az államtitkár szerint neki is elegendő volt a Baksisztáni pozícióversenyben felvett térdelőrajt.

Már csak azért is, mivel különben a sokat emlegetett, és a nyaláson túlmutató, a beszélt angol nyelvben is megnyilvánuló nyelvismeret hiánya a NAV-nál kifejezett hátrány. Annyira, hogy nyalásmentes jelentkezőként Vida Ildikó még ügyintéző is csak neccesen lehetne annál az intézménynél, ahol Varga Mihály pillanatnyi kegyéből még mindig elnök. Így szinte biztosan igaza van Tállainak abban, hogy VIda Ildikónak nagyon is ismernie kell azt a nyelvet, ami a kinevezésekhez vezető ajtókat nyitja. Talán nem teljesen függetlenül attól, hogy egykoron ő is a Bibó Szakkolégium, Orbán Viktorral közös, levegőjét szívta. Talán éppen a pozíció kedvéért esve részleges amnéziába. S talán ennek a részleges amnéziának a mellékhatása a pillanatnyi nyelvzavara.

Az azonban biztos, hogy most az internet jó darabig Tállai András aranyköpésein fog röhögni. Közvetve pedig tovább gyepálják a NAV elnökét is. Amitől valószínűleg még idegesebb lesz, még többet rögtönöz, és még többet bakizik. Miközben lassan fel sem menthetik. Amit emelt fővel megtehettek volna az első gyanúnál, az mostanra a gyanú, és ezzel párhuzamosan az egész kinevezési láncolat inkompetenciájának nyílt beismerése lenne. Így egyre újabb nyilatkozatokra kényszerítve lassan mindenkit a kormányzatból. A tank-kurblival felpörgetett nyilatkozateszterga mellett meg érdemes lehet figyelni az egyre kapkodóbb mondatokat. A végén még valaki a teljes igazságról is elszólja magát. Addig is megpróbálják az internetről letakarítani a NAV-elnök beégéséről készült videót. Valószínűleg pont a vágyottal ellentétes hatást, a videó még szélesebb körű elterjedését, kiváltva.

Andrew_s

Avatatlan avatók

Ez nem az acatás, csak a mozaik
Forrás: Deske.hu

Tegnap végigálltam egy doktori avatóünnepséget. Először azért vállalkoztam az ülés megtagadására, mert térdizületileg biztosabb voltam a felállásban, ha le sem ülök. Végül nem csak emiatt nem bántam meg a döntést. Meg van annak is a maga előnye, hogy az ember bármikor szünetet rendelhet el magának,

Nem vitatva persze, hogy nyilván meg van ezeknek az avatóknak a maguk szokásos forgatókönyve. Aminek a kereteit az olyan apróságok, mint a realitások igazán nem zúzhatják szét. Többek között akár az is, hogy tekintettel legyenek a meghívottakra, azok érdeklődésének becsülhető szintjére. Például minden más iránt, mint az általuk preferált avatandó kiszólítása és a várva várt kézfogás, a diploma átadása, a fotók, és a többiek. A forgatókönyvet ez természetesen nem zavarja. Meg a szervezőket sem. A rendezvénynek meg kell adni a módját, és a felvezetéssel csigázni a várakozást. Tudva azt, hogy a jelenlevők egy része érintett a csúcspontban. Tehát nem fog hazamenni, mint egy zenemű hosszú, ámde legalább unalmas nyitánya közepette.

Így rendre végig fogja szenvedni a díszdoktorok, szerencsére csak kettő, székfoglaló beszédeit. Köztük egyet külföldiül, és olyan témában, ami borítékolhatóan nem érdekel egy szűk szakembergárdánál szélesebb hallgatóságot. Egyébként azokat sem, mert ők meg elolvassák. Nagyjából ez volt az a pont, amikor először örültem a fentebbi döntésnek. Simán, kevés feltűnéssel lehetett elosonni egy kávét szerezni a büfében. Nem dicsőség, hanem állapot. Megfutamodás a javából. S ebben még az sem vígasztalt, hogy láthatóan az előadó is megfutamodott volna. Egyre fásultabban ismertette a fenntartható erőműtervezés, vagy mi legújabb folyamatszervezési kutatásainak, vagy miknek az eredményeit. Igyekezett nem nézni a hallgatóságra, és ezzel megóvni magát az üveges, ámde érdektelen tekintetektől. De mindegy. Több is veszett Mohácsnál. Meg az ember annyi marhaságra fecsérli olykor az idejét, hogy abba néhány díszdoktor-avatás is igazán beleférhet.

Tulajdonképpen az előbb említett előadást felvezető dékáni mutatvány volt az, ahol az önmegkarmolással kezdtem kacérkodni. Nem forgatókönyvileg, mert az igazán rendes dolog, ha a díszdoktor egész életútját elmesélik. Természetesen dicsérőleg, mert úgy illik. S angolul, mert finnül még annyira sem tudná felolvasni az erre kijelölt dékán-bácsi, mint angolul. Meg a hallgatóságból sem értené talán senki. Ellentétben az angollal. Az egyetemi vélekedés szerint. Ami egyébként hibás döntés volt a szervezők részéről. Az említett felolvasással ugyanis leginkább azt sikerült demonstrálni, hogy a dékánnak is komoly gondjai vannak. Vagy az olvasással, vagy az angol nyelvvel. Vagy mindkettővel. Ami csak azért kellemetlen, mert akkor is elvárja a diákjaitól a nyelvvizsgát, ha ő maga a „such” kötőszót első körön „sucs”-nak olvassa, és igazi balkánenglish kiejtéssel birkózik meg a bonyolultabb mondatokkal.

No meg azért is kellemetlen lehet, mert ezzel az angoltudással, egy kevésbé önérzetes fejvadász is elküldené. S ez ott lehet kellemetlen, mert leköszöntetése esetén a tudomány nagy öregjéből a kis portása lenne. Minden szakmai múltja dacára. Ami jelezheti persze a hazai felsőoktatás, és minősítő rendszer trónolását a felfordított éjjelin, de attól még ez van. Olyanok avatnak, akiket magukat ma nem avathatnák talán. Akkor is, ha egykori iskolám, a Kertészeti Egyetem díszterme ennél jobbat érdemelne. Elvégre olyan szép az a mozaik, ami Hincz Gyula alkotásaként a falát díszíti. Meg aztán ez az egész lehet egy szubjektív vélemény, és a dékánnak is lehetett rossz napja, vagy lámpaláza. Távol álljon tőlem feltételezni, hogy tényleg csak ennyire birkózik meg a feladattal.

Andrew_s

Nyelvi fétisek hamisítása

A korábban kirobbant, majd elfeledett plágiumbotrányokat szinte kiegészítve érkezett az újabb tanulmányi hír. Ezúttal nyelvvizsgákkal éltek vissza, és a hírek szerint a politika magasabb körei is érintettek. Ezen nyilván majd ismét elrágódnak, és mert a Károli Gáspár Református Egyetemen mai napig dolgozó két tanár lett sáros az ügyben, legfeljebb majd újabb keresztényüldözést kiáltanak.

Holott nem lehet nem észrevenni, hogy a nyelvvizsgákkal való visszaélés azóta rendszeresen visszatérő problémának tűnik, amióta fetisizálják azok megszerzését. Ez pedig nem a jelen politikai kurzus vívmánya. De még csak nem is az „elmútnyócév” tehet róla. Valamikor az 1980-as évek közepe felé vette a fejébe az akkori hatalom, hogy komolyabb szerepet kell kapnia a nyelvtudásnak az egyetemi képzésben és tudományos minősítésekben. Mondván, hogy a tudományos fokozatok erózióját meg kell állítani. Sebtében módosították is például a doktori szabályzatokat ennek érdekében. Gyakorlatilag másodlagossá téve a szakmai minőséget, és első helyre sorolva egy adminisztratív kötelmet. Az elhíresült Rigó utcai papírokhoz kötve először a minősítéseket, majd a diplomát. Nyilvánvalóan privilegizált helyzetbe hozva a nyelvvizsgapapírok kibocsátóit és elhintve a visszaélések magvait. No, és persze, egyáltalán nem gátolva a szakmailag hulladék disszertációk elkészültét és megvédését.

A visszaéléses kihívás nyilvánvaló. Ha ugyanis valakinek az egész további pályafutása egy olyan papírtól függ, ami magának a pályának a szempontjából indifferens, akkor nagy a kísértés a kerülő úton való megszerzésre is. Ez természetesen nem menti azokat, akik éltek a kerülő úttal, és szégyelljék magukat nyugodtan ezerrel. De miközben szégyenpírral az arcukon ülnek talán már nyugdíjukon az érintettek, azért érdemes lehet talán szót vesztegetni arra, ami az alapvető probléma. Ez pedig maga a nyelvvizsga. Az ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy a nyelvtudás nem okvetlenül kapcsolható össze a nyelvvizsgával. Erre számos anekdotikus történet utal, és szinte mindenkinek megvan a sajátja. Beleértve a látszólag érthetetlen eseteket is. Például azt, hogy egy olyan egyetemi doktorit miért nem lehetett beadni annak idején, ami ma már gyakorlatilag követelmény. Megpróbálva a nyelvvizsgapapírt kiváltani egy angol nyelven beadott és angolul megvédett disszertációval. Melynek elutasítása azt sejtette, hogy maguk a bírálók, vizsgáztatók sem bírják a szakmai angolt. Ciki!

S miközben ezt az esetet már elmosta az idő árja, és legfeljebb egy karriert tett tönkre a papírfétis iránti imádat, a problémára is rávilágít. Amikor ugyanis egy pozíció megszerzésekor nem a nyelvtudás, hanem annak halvány mása csak a mérce, akkor többet fog jelenteni a bizonyítvány, mint az, amit bizonyítania kellene. S az is egyértelmű, hogy épeszű munkáltató miért dobja ki nagy ívben ezeket a papírokat. Még akkor is, ha esetleg magát a nyelvtudást maga is fétisként kezeli. Mert azért arra nézve is bőven vannak tapasztalatok, amikor az adott munka elvégzéséthez szükségtelen, vagy túlzott szintű nyelvtudást várnak el a jelölttől. Esetleg olyan befektetetésre sarkalva, melyet az adott munkáltató soha nem fog tudni megfizetni, honorálni. De ez a papíroktól messzebbre, a fejvadászok kies sivatagába, vezet. Ellenben jelzi azt, ahol a jelenlegi rendszer lékje tátong.

Önmagában ugyanis roppant nagyon mindegy az a bizonyos papír. Egy diplomadolgozat esetében ki kell rúgni azt a bírálót, aki nem képes felmérni a szakmai jártasságot. Beleértve a nemzetközi szakirodalom értő ismeretét is. Márpedig ezen a ponton nagyon gyorsan ki lehetne szűrni egy diplomadolgozat, vagy tudományos értekezés mögötti valós nyelvismeret meglétét vagy hiányát. Ahogy azon is, ha a védéskor egyes részeket külföldiül kérdeznek. S innentől teljesen felesleges lenne a nyelvvizsga papírja. Ugyanis nem attól lesz nemzetközibb a tudás, hogy van egy igazolás arról, hogy valaki látta már a nyelvtankönyvet. Nem vitatva azt, hogy ehhez erre felkészült oktatási, minősítési, és akár a közigazgatás munkafelvételi rendszere kellene. Azért is például, hogy ne olyanok értékeljenek, akiket szakmailag bármikor meg lehet vezetni, miközben az általuk minősített nyelven percek alatt lehetne eladni rabszolgának.

Már csak azért is, hogy ne a papírtól, hanem a tudástól legyen valaki több. Nem feledve persze, hogy egyik papír sem garancialevél, csak egyfajta jogosítvány. Arra, hogy több, szebb, okosabb lehet a tulajdonosa. Így miközben tényleg szégyellje magát az, aki okiratot hamisít és visszaél az így szerzett lehetőséggel, talán a fétisérték csökkentésén sem ártana elgondolkodni. Miközben időről időre lecsukják az aktuális hamisítókat, a korbács suhogtatása közben a fétist is becserélve a valós tudásra. De ehhez végre nem iskolai környezetben előadott politika-színpadi mutatványok, hanem valós, nagykoalíciós, és nemzedékeken átívelő oktatáspolitika kellene.

Andrew_s