Amikor Trump hátrasorolta Európát

Donald Trump, a jelek szerint, túl van egy tárgyalási körön. Találkozott Alaszkában Vlagyimir Putyin orosz, majd Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel Washingtonban. Az utóbbi találkozón, az európai vezetők közül, ott volt még a brit miniszterelnök, a francia elnök, a német kancellár, az olasz kormányfő és az Európai Bizottság elnöke. Azt, amit ezeken a találkozókon mondtak, illetve ezekről közzétettek azóta sem győzik magyarázni. De még fogják is. Különösen akkor, ha Trump két nap múlva újra csavar egyet a dolgok folytatásán.

Ami egyelőre látszik, hogy Ukrajna valószínűleg elbukja a Krímet. Ebből a szempontból tehát ott fog tartani, ahol 2021 végén tartott. Ha további területek átadására kényszerül, akkor ott sem. Ugyanakkor az sem semmi, ami a sok füstből, kommunikációs szempontból kirajzolódik. Amelynek egyik pontja kétségtelenül a Trump-Putyin találkozó, majd a Trump-Zelenszkij találkozó, és körülményei.

Trump nem Washingtonban fogadta az orosz elnököt, ami azt jelenti, hogy kimozdult a kormányzati központból Putyin kedvéért, és amerikai területen megtartott, de amolyan „féltávolságos” találkozónak is tekinthetjük. Ehhez képest Zelenszkijt gyakorlatilag odarendelte Washingtonba, ahol korábban igencsak lekutyázták az ukrán elnököt. Ezt természetesen pro forma lehet úgy is értékelni, hogy így hivatalosabb találkozó volt, de Trump személyiségéhez inkább passzol szerintem, a sima csicskáztatás. Amit kevéssé cáfol, hogy az európai vezetők amolyan felnőtt kísérettel szolgáltak Zelenszkijnek. Vagy azért mert nem bíztak Trump, illetve Zelenszkij önuralmában, vagy azért, mert nem akartak kimaradni a buliból. No meg, az esetleges üzletből sem. Mert a háborúk mozgatórugója legtöbbször mégis csak a pénz, illetve az ezzel sokszor egyenértékű befolyás megszerzése.

A találkozóról kiszivárgottak alapján, ha vigyáztak is a látszatra, Zelenszkij beleszorult abba helyzetbe, hogy dicsérgesse Trumpot, ha akar bármit is. De még fegyvert is csak akkor kap, ha az európaiak megveszik neki az amerikai szállítóktól. Alighanem olyan hitelként adva Ukrajnának, amiért majd egyszer kérnek valamit. Úgy, hogy mindezen megbeszélések nem megelőzték, hanem követték az egyezkedést az orosz elnökkel. Így aztán lehet azon polemizálni, hogy Orbánt lábtörlőnek sem hívták oda, azoknak sem feltétlenül maga a kommunikációs győzelem etalonja ez a helyzet, akik ott voltak.

Ezzel a tárgyalási sorrenddel Trump az európai vezetők képviselete hatalmi kört, mint hatalmi tényezőt kissé leírta. Szövetségesek ide, vagy oda, Putyin mögé sorolta az öreg kontinens prominenseit. Ukrajnát meg gyakorlatilag Nyugat-Európa provinciájaként sorolta be a hitelgyarmat felé vezető úton.

Amiről azért nem gondolom, hogy heteken belül mást fog Donald Trump mondani, mert az amerikai fegyvergyártók el akarják adni a portékájukat, miközben az európai vállalkozók sem hiszem, hogy elutasítják et üzletet. Ahogy a majdani újjáépítési projekteket sem. Akkor sem, a közeljövőben majd megjelenik a mostani találkozó-hullám értékeléseként minden, és annak az ellenkezője is. De egyelőre nem úgy tűnik, mintha az USA részéről az európai hatalmak felértékelődése, illetve Zelenszkij komolyabban vétele lett volna a vezérmotívum.

Minden esetre kár, hogy nem ismerjük azt a forgatókönyvet, amely alapján Zelenszkij tárgyalási segítséget kér ’21-ben Bidentől a Krím kapcsán. Kevesebb pénzt téve a fegyverszállítók zsebébe, de talán sokkal, milliókban mérhetővel kevesebb ártatlan áldozattal. A „mi lett volna”, mint tudjuk, nem történelmi kategória. A „mi lesz” sem feltétlenül az. Addig meg ezt dobta a gép.

Andrew_s

A választási fórum-helikoptereknek (is)

Trump megnyerte a választást az USA-ban. Ez van. A hazai reakciók azonban tanulságosak. Nem is feltétlenül azok, amiket Orbán Viktor hitharcosai produkálnak. Azonban azok a reakciók már igen, amelyek aszerint minősítik az USA választóit, hogy miként viszonyulnak a magyar miniszterelnökhöz. Mert megjelennek ugyanazok a címkék, amelyek a hazai választások után is dőltek egyes ellenzéki körökből. Anélkül, hogy bármit is különösebben mérlegeljenek. Legyen szó akár a legegyszerűbb attitűd-rendszerekről.

De leginkább arról feledkezve meg, hogy az USA lakosságának a szavazói így döntöttek. Magasról szarva a magyar közvélemény szimpátia-viszonyaira. Így hiába szimpatikus valakinek Kamala Harris, attól még nem ő nyert. S ettől az USA lakossága nem idióta, nem hülye, nem birka, és nem is okvetlenül fasisztább, mint egy héttel korábban. Ugyanakkor erősen kérdéses, hogy akkor, ha Harris nyer, akkor mennyivel lett volna nagyobb mozgástere, mint Trumpnak. Az erőforrás-világválság ugyanis adott. A háborús tűzfészkek szintén. A két kategória ráadásul nem is feltétlenül független egymástól. Miközben az USA a világgazdaságban egyelőre lejtőre került. Ezzel a helyzettel az USA vezetésének akkor is kell kezdeni valamit, ha a fejére áll. Legfeljebb Harris kicsit több mézzel nyomta volna le a többiek torkán.

Miközben nem jeleskedett azzal, hogy állást foglalt volna abban a kérdésben, hogy mi a fenét is akar kezdeni valójában. Szemben Trumppal, aki eljátszotta az elefántot a porcelánboltban, és megszólította azokat is, akik nem eltartott kisujjal törlik ki a feneküket, és nem glasszékesztyűben fogják meg a lábközi férfiasságot. Ettől Trump nem lett kevésbé bunkó, nem lett kevésbé hatalomvágyó, és nem is lett demokratább. Ám azt üzente, hogy "látom a világtendenciákat, és cselekedni is hajlandó vagyok". Hogy tud-e majd, az egy másik kérdés.

Amúgy az említett nemzetközi helyzet fokozódása egyáltalán nem volt titkosítva. Úgy nagy vonalakban. Az, hogy az említett glasszékesztyűs széplelkek, az elefántcsont-tornyukban édelegve, illetve szelektív vaksággal nem akarta észrevenni, az egy más dolog. A korántsem széplelkű Orbán, illetve csapata azonban számolt ezzel a tendenciával, és azzal, hogy Trump képes, illetve hajlandó is meglovagolni. Ettől Orbán személyisége sem változott. Pont olyan kleptoligarchikus hatalommániás figura maradt, mint volt korábban. Nem kell szeretni. De azt hinni elég ostobaság lenne, hogy a hívei számára nem fogja eljátszani a mesterpolitikust. Különösen, mert a saját retorikájuknak felülő uniós szószólók is kénytelenek lettek hátrébb lépni vele szemben.

Mert ugyebár nem a politikai karantén legjellemzőbb tulajdonsága, hogy fű-fa-virág megjelent Budapesten. Akár hallgatólagosan is, de elismerve, hogy Orbán beszélő viszonyban van Trumppal. Feladva a labdát, hogy Orbán Viktor eljátssza a közvetítő szerepét az EU, illetve a Trump-adminisztráció között. A híveinek mindenképpen, de valsózínűleg nem csak nekik.

Ez van. Ezt sem kell szeretni. De az biztos, hogy erre nem az a legjobb válasz, hogy mindenki idióta, aki Trumpra szavazott, és mindenki birka, aki Orbánra. Már csak azért sem a legjobb válasz, mert nem igaz. Akárhány személyes motiváció lehet mögötte. Még szavazónként is. De azért sem, mert felégeti a párbeszéd hídját. Ez pedig nehezíti a meggyőzést. Ami csak a pufajkás köztársaságiaknál azonos a legyőzéssel.

Hogy mi várható? A fene se tudja. Majd kiderül. De az a személyes vélelmem, hogy Trump számos szólama ugyanúgy fel fog puhulni, ahogy arra már számos más kampány-radikális esetében megfigyelhető volt a világban. Azonban addig, amíg kiderül, talán a mások választását a saját minden-tudásuk magasából lenézőknek sem ártana leszállni a saját helikopterségük foteljéből.

Andrew_s

Csend-előszeles migráns-margó

Nigériai életkép 2015-ből

Az USA élén álló hatalmi droid mostanában elég sokat magyarázza, hogy az ő gyűlöletbeszéde nem az a gyűlöletbeszéd, ami a fegyveres fajelmélet-képviselet legutóbbi implementálását, gyakorlatba ültetését eredményezte. Szinte kapóra jött számára a pedofil milliárdos halála, mert kicsit elvitte a témát azokról a gyűlésekről, amelyen Trump hakniját a bevándorlókat gyülölő közbekiáltások erősítették. Európai hívei nem magyarázkodnak. Még. Nem is gondolkodnak. Valószínűleg.

Ahogy Orbán sem. Illetve ebben valószínűleg tévedek. Orbán valószínűleg nyomokban még gondolatokat is tartalmaz akkor, amikor a menekültek ügyét igyekszik a kommunikáció felszínén tartani. Addig sem az oligarchikus korruptorok üzelmeivel üzekedik a közhangulat. Sem a különböző fórumokon, sem az utcákon. Ugyanakkor a leglelkesebb orbanisták, és a mindenkit gyűlölő decibelkeresztények valószínűleg már régen felmentették magukat az olyan nehéz és fáradságos feladatok alól, mint ami a kérdésben felmerülő csoportok előfordulási arányait is mérlegelni volna képes. Ahogy annak idején, 2015-ben sem sokat elmélkedtek a kérdésen. Népeik nagy vezére Orbán Viktor elvtársuk kiállt, és megaszonta, hogy utálni kell a migránsokat. Így aztán a hívei lelkesen utálták a migráncsokat. Vihogva azon, hogy okostelefonokkal érkeznek a menekültek, és örömködve azon, hogy eszük ágában sincs itt maradni.

Holott az már akkor is világos volt, hogy okostelefonnal, és a nem túl olcsó útiköltség megfizetésével azok érkezhettek az első hullámokban, akik a hazájukban a képzettebb középosztályhoz tartozhattak. Azért, hogy a hatalmi packázás mégis képes volt kihozni a rosszabb énjét többeknek az vesse az első követ bárkire, aki szent. A szélsőjobbal kokettáló, és ölelkező fórumhuszárok minden esetre ne dobálódzanak. Mert a lábukra ejthetik a flasztert. A másik jelentős csoport volt azoknak a köre, akik már csak vallási okokból sem az iszlám államok fele menekültek. De az orbanista kereszténység védelmének a jegyében a koptok, és más keresztény hívek sem kaptak különösebben kegyesebb elbánást. Talán azért, mert a menekülő középosztálynak nem volt mégsem elég pénze, illetve szándéka a hatalmi baksis kifizetéséhez.

A vallási üldözötteknek meg még annyija sem volt, mint az előbbieknek. A kereszténység utolsó bástyájának önhazudott magyar államvezetés tehát felállította a nagy déli őzcsapdát, és keblére ölelt bárki, aki képes volt a zsebükbe dobni egy letelepedési kötvény árát. Vallástól, képzettségtől, előélettől függetlenül. Mert a hatalmi zseb az egyike azoknak az erőforrásoknak, amiből nem szorul az ország behozatalra. Van belőle itt is elég. Feneketlenül.

Ugyanakkor az is világos, hogy Orbán hívei olyasmiket skandálnak gondolkodásból felmentett módon, ami mögé talán szellemi önvédelemből sem gondolnak mögé. Ilyen a sokat emlegetett „illegális bevándorló” fogalma. Mert, mint arra már többször és többen rámutattak: a bevándorló attól bevándorló, hogy letelepedési szándéka van. Magyarországon ilyen lassan az itt születetteknek sem mindig akad. A külföldről érkezők esetében ehhez a letelepedéshez viszont olyan jogi procedúra társul, ami az illegalitást eleve kizárja. Legalábbis a jogilag tisztázott keretek betartása esetén. Ami természetesen a történelemben eddig sem zárta ki az említett keretek felrúgásával végrehajtott, letelepedési szándékból elkövetett, tömeges népmozgásokat. Erről azonban jelenleg aligha lehet szó, mert ellenkező esetben aligha froclizhatnának bárkivel a tranzit-zónában az oda delegált hatalmaskodók. Ha valóban akkora tömegről lenne szó, amellyel Orbán hülyíti a híveit, és valóban a jogi kereteknek fittyet hányó átkelési szándékról, akkor valószínűleg elsöpörnék a drótakadályokat.

Amely arány-, illetve szándéktévesztés nem hazai specialitás a szélsőjobbal üvöltők körében. Ahogy az sem, hogy a jelenlegi, látszólag konszolidált állapot könnyedén a vihar előtti csöndként vonulhat be a jövő talán még írott történelmébe. Ha ugyanis valóban milliók kerekednek fel a jobb élet, vagy akár csak a puszta életben maradás reményében, akkor az a tömeg nagyon fel lesz kerekedve. Márpedig egy globális éhséglázadást aligha állítana meg az Orbán lelki üdvéért imaláncot formáló szakkör. A reálpoilitka nem véletlenül kezdett bele egy globális konszolidációs programba. „Talán még nem késő” jeligére. Mielőtt az afrikai, illetve ázsiai tömegek nem gondolják úgy, hogy egy háborús veszteség is bevállalhatóbb a mélyszegénység, a gazdasági elnyomás, az éhínségek, illetve az azzal kézen-fogva járó járványok árnyékában. Mely utóbb esetben a hazai politikusok sem nagyon tapicskolhatnának a hideg polgárháború nyújtotta kényelmes dagonyában.

Igaz, ha tömegesen elpattan valahol a stadion-tapsoncok biztosította cérna, akkor egyébként sem. Azért párt-droidok megnyugodhatnak. Mire ez bekövetkezik, addigra a szeretett, és feszesre szopott vezérük már messze fog járni. Szokott bátorságával másra hagyva a piszkos munkát, illetve a számon kérő eljárás elviselését.

Andrew_s

Zsákfalu a héja szárnya alatt?

Hari Seldon (angol hangja Isaac Asimov) óta tudjuk, hogy az emberiség, alapvetően, birodalmaktól evickél birodalmakig. Miközben sokan, sokféleképpen képzelik el a birodalmakat a hétköznapokban. A tündérmesék igazságos királyáig a fanatikus diktátor rémuralmáig. A valóságos történelem az előbbiből jócskán kevesebbet, míg az utóbbiból egy kicsit többet nyújtott eddig az emberiségnek. Ami mit sem von le abból, hogy sok szempontból törvényszerű a birodalmasodás

Alkalmasint nem csak Európában, ahol kipróbált verzióit ismerjük mind a leszármazási, mind az ideológiai vonulatokat fetisizáló, irányelvként alkalmazó birodalmaknak. Beleértve az olyan majdnem-birodalmat is, amilyennek jó darabig az egyházi befolyás alatt álló Európa látszódhatott. AZ is világos, hogy az egykori őslakosok által kialakított államiság felszámolása óta Amerikában nem igazán lehetett valós birodalmakról beszélni. Így egyáltalán nem meglepő, ha némelyek szerint esetleg a legfőbb ideje kipróbálni arrafele is egy, a legújabb korszakok vívmányaival megvert birodalmat. Akkor is, ha az éppen megtalált vezér kicsit hazudós, nagyon populista, és kétségesen független. Az utóbbit akár a józan észtől való függetlenségre is érthető módon. Bár, ez tulajdonképpen nem teljesen, és nem biztosan igaz. Ha ugyanis az USA a birodalomépítés útjára lép, akkor tulajdonképpen törvényszerűen válhatik egy paranoid sündisznóvá. Akkor is, ha a tüskéket atomrakéták alakítják.

Az azonban biztos, hogy a birodalmi vezér könnyedén arra a következtetésre juthat, hogy a gazdasági, illetve politikai befolyással kialakított gyarmatokat leszámítva nem érdeke az egyenrangú partneri viszony. Ebben az esetben teljesen logikus is lehet Trump azon kijelentése, amelyet Orbán olyan nagyon üdvözölt. Annyira, hogy szinte már isteni felhatalmazásként tapsolta meg. Elfeledkezve arról, hogy Magyarország gazdasági helyzete egy picit rosszabb, mint a Brexit utáni Angliáé, és nagyon elmarad az USA-tól. Ahogy arról is elfeledkezett a mi bölcs vezérünk, hogy ami az egyik ország számára piacépítő törekvés, az a gyarmatpiacnak szánt ország(ok) számára nem feltétlenül jelenti a megbecsülés csúcsát. Ahogy valószínűleg másként élték meg India egykori állapotát az indiai páriák és a Londoni kereskedőházak alkalmazottai. Miközben teljesen nyilvánvaló az is, hogy Trump számára, amennyiben valóban a birodalomépítés mellett döntött, akkor egy egységes és erős Európai Unió ellenfél és nem egy pártolandó politikai képződmény. Márpedig Trump a jelek szerint kezdetektől a birodalmivezér szerepét szánta önmagának. Az sem mond ennek ellent, amilyen vehemenciával igyekszik az uniót gyengíteni

Beleértve ebbe a törekvésbe azt is, ha az unió egyes országaival próbál különmegállapodásokat kötni. Sokkal inkább a megosztottságot segítve, mintsem azt szorgalmazva, hogy Európában egy, az amerikai törekvéseknek sikerrel ellenállni képes centrum alakuljon ki. S erre is igaz az, hogy a megosztottság Trump hatalmát erősíti. Még akkor is, ha Putyin nyilvánvalóan hasonló törekvésekkel él. Tekintettel arra, hogy az orosz birodalmi törekvéseknek szintén nem kedvezne egy egységes Európa kialakulása. Így egyáltalán nem v életlen, ha mindkét proto-birodalomnak érdeke az olyan helyi törzsfők támogatása és üveggyöngyökkel való ellátása, akik hajlandók elősegíteni a piaci gyarmatosítást. Függetlenül attól, hogy a gyarmatosítás korszakából viszonylag kevés hosszú távon sikeres bennszülött törzset ismerünk. Akkor is, ha esetleg felmutatható néhány, később milliárdossá vált törzs-, illetve klánvezér.

Amikor tehát nagy vehemenciával megtapsolja Orbán az új, belőle ugyan személyesen nem kérő, amerikai elnököt, és a Budapestre készülő orosz nagyvezért, akkor érdekes lehetne tudni, hogy milyen érdekek mentén alakul mindez. Az ország hosszú távú érdeke aligha egy Turul szobor alá gyűlt zsákfalú kialakulása. Tekintettel arra, hogy erőforrásokban ettől nem lesz gazdagabb a terület. A gazdaság hosszú távú fejlődésének sem biztosan az kedvez, ha egy nagy összeszerelő-üzemmé alakul az ország a gazdasági exodus kormányának ténykedéseként. Egy olyan sufnivá, ahol a művezető felett hol amerikai, hol moszkvai akcentussal kiabálnak. Maradnak tehát a személyes és oligarchikus érdekek. A szűk körben szétosztott üveggyöngyök.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Trumpni vagy nem Trumpni

A MNB szervezett egy konferenciát. A Lámfalussy Konferencián pedig felszólalt Orbán Viktor, és méltatta az MNB-t. Meg a hihetetlen gazdasági fejlődést. S persze mélyen benyalt Trump-nak is. Mert mivé is lenne az ő kicsi, stadionos világocskája Putyin és Trump feneke nélkül? De azért persze a sorrend nem kötelező. Pannónia géniusza párhuzamosan is tud nyalni, ha kell.

De azért az MNB méltatása felett se ugorjunk át úgy, hogy a pirospetty-felelős munkahelyére ne vetnénk egy pislantást. Amiről azt mondta, ami szeretett vezetőnk, hogy amióta az MNB nincs ellenzékben, azóta látványos a fejlődés. Ami azt is jelentheti, hogy amennyiben nem az ő kedvenc tündérmesélője lenne az MNB élén, akkor szíve szerint belefojtaná egy kanál vízbe az MNB-t. Ott téve keresztbe, ahol csak miniszterelnökként tud. De bezzeg most, hogy mind ő, Orbán Viktor, mind az ő barátai és tettestársai szabadon gazdagodhatnak, minden rendben van az MNB vezetésével. Mert azért a szegénységi statisztikák, a lábukkal szavazva távozó százezrek nem egészen a robogó gazdaságra engednek asszociálni. Még akkor sem, ha a stadionokra esetleg több pénz jut, mint a gyermekek élelmezésére, az egészségügyre, az oktatásra. De az, akinek a nemzeti nemzetiesség nemzeti tapsvihara nem elég kenyér helyett is, az vessen magára. Különösen most, hogy Orbán egyenesen Trumptól érzi felhatalmazva magát bármire is. Mondván: „Engedélyt kaptunk a legmagasabb világi helyről”.

Talán ez utóbbi nyomán sem ártana mielőbb orvoshoz fordulnia. Hacsak nem egyfajta retorikai előkészítése annak, hogy töröljék a 2018-as választásokat. Azon az alapon, hogy Trump megválasztásával automatikusan felhatalmazást adtak Orbánnak a legmagasabb, majdnem-isteni, helyről. Azért persze a valós képhez az is hozzátartozik, hogy Trump nem igazán hívta meg Orbánt. Ami igazán nagyon méltatlan a magyar miniszterelnökkel szemben. Már csak azért is, mert az utóbbi, a nemzeti demokrácia jegyében, talán sok fontos tanácsot adhatna az amerikaiaknak. Legelőször talán azt, hogy az USA tagállamai mielőbb szorgalmazzák azt, hogy élhessenek azzal a szabadságjoggal, hogy akár kerítéssel védjék meg az állam határait. Természetesen a szomszéd államokból immár illegálisan bevándorló többi amerikaitól. Akik ugyebár a világ számos tájáról verbuvált, illetve verbuválódott népség. Csupa potenciális bevándorló. Aszerint hogy melyik államban kik állítják magukat többséginek.

Az persze egy egészen más kérdés, hogy az Orbán által most annyira istenített amerikai vezér mit szólna, ha az egyes államokban kitörne a sok kicsi függetlenségi polgárháború. Akár Orbánra hivatkozva, akár „csak úgy”. Ahogy az sem lenne kevésbé érdekes kérdés, hogy a magyar kormányfőnek milyen hangosan csikorognának a mondatai, ha nem Trump-ot választják az elektorok elnöknek. Mely elektori választással különben sikerült nagyjából ugyanazt a helyzetet előállítani, amit a magyar országgyűlésben produkáltak 2014-ben, a magyar választási törvények átszabását követően. Nevezetesen azt, hogy Trump úgy lett az USA elnöke, hogy számszerűen kevesebb szavazatot kapott a riválisánál. Ez akkor is igaz, ha az elektori rendszert nem most szabták Trump képére. De térjünk vissza a történelmietlen „mi lett volna” kérdésre. Vajon Orbán Viktor, ha nem Trump-ból lesz elnök, akkor hadat üzen az USA-nak? Vagy hanyatt homlok kézcsókját küldi? Netán lebontja a déli kerítést? Esetleg az Európai Egyesült Államok mielőbbi kikiáltását kezdi szorgalmazni? Mondjuk, van valószínűleg az a haveroknak áttolható pénz, amiért igen.

Miközben még önmagához sem egészen következetes. Mert az egyik oldalon Orbán keresztbe fekszik az egységes Európának, de a másik oldalon egységes európai védelmet szeretne. Holott a legegységesebb, illetve egységesen a leghatékonyabb védelem egy nemzetek feletti védőernyő. Olyan, amelynek garantáltan nem fekhet keresztbe egyetlen lokális szervezet sem. Sem a reguláris, sem a paramilitáns fegyveres egyletek. Elvégre nem hatékony az a védelem, amelynek a talpát és a hátát is külön erők lekötésével kell biztosítani. Márpedig egy önálló, a nemzeti erőszakszerveken felülemelkedő, és azok felszámolását szorgalmazó haderő a legbiztosabb út a nemzetek feletti irányítási struktúrák felé. Ami nagyjából pont szembemenne annak, amit Orbán a felszínen mond a híveinek. S ami valószínűleg, ellentétben azzal, amit a híveknek hint porként a szemébe, Orbánnak is teljesen megfelelne. Egy feltétellel. Ha ennek az Európai Egyesült Államoknak ő lehetne a vezetője. Vezérként, kancellárként, elnökként, illetve királyként. Lehetőleg minden ilyen címet magára aggatva.

De megtartva a címzetes focista címet is. Mert stadionokból sosem elég. Amelyek ha bölcsők nem is, sírok még lehetnek.

Andrew_s

Párhuzamocskák

Az új amerikai elnök megválasztásának körülményei erős manipulációs, és nem kis orosz segítséget sejtetnek. Azért persze még nagy hecc lesz a beiktatási folyamat. Ami természetesen semmit nem jelent arra nézve, hogy mennyire lesz diktatórikus az új amerikai vezetés. Noha, Soros szerint, Trump szívesen lenne diktátor és erősen megosztja Egyesült Államokat. Amire nyugodtan mondhatjuk: nekünk ebben már rutinunk van.

Mert akkor, ha egy erősen megosztott társadalmat szeretnénk „kiélvezni”, akkor elég itthon maradni. De a párhuzam ott is tetten érhető, hogy szintén egy, az újraformálódó orosz birodalom felé nyitott vezető ássa a legújabb árkokat. Aki ugyanis azt hiszi, hogy a permanens ellenségkép-keresés, és mítoszépítés sosem jut el a belső ellenzék elleni felszámolásokhoz, az vegyen elő egy történelemkönyvet. Már csak azért is, mert akkor láthatja: a proto-diktatúrák szinte mindig az ellenségek megnevezését tűzték a zászlókra. Amit aztán a kialakult diktatórikus rendszerek gyakorlatilag mindenkivel szemben alkalmaztak. Legfeljebb a retorika változott az eretneküldözéses középkortól az ürgebőrbe öltözött szabotőrök kergetéséig. Ha jellegében nem is sokat. Mert a félelem nagy úr. A hatalomban levők hatalomféltése is nagy úr, és ennek érdekében szívesen keltenek félelmet.

Először egy olyan ellenséget megnevezve, ami ellen viszonylag kis belső erőfeszítéssel lehet híveket verbuválni. Orbánnak ebből a szempontból a menekültek kapóra jöttek. De tudjuk: előtte is több mindennel próbálkozott ezen a téren. A menekültek különben azért jöttek kapóra, mert nagyon keveseknek volt közvetlen tapasztalata velük kapcsolatban. Pontosan úgy, ahogy annak idején a máglyákat körbetáncolók sem láttak senkit seprűnyélen lovagolni. Tehát bárki ellenség, boszorkány lehetett, akire egy autoritás ezt kimondta. A menekültekkel kapcsolatban is nem egy esetben csak külső, nem egy esetben igazolhatóan manipulált információk kelhettek útra. Manipulációnak tekintve természetesen azt is, amikor az adatokat célzatosan szűrve, vagy csak részhalmazból merítve közlik. Ilyen volt tulajdonképpen az is, amikor a híradások mintegy megfeledkeztek arról, hogy igen sok nemi erőszak következik be a migránskérdéstől függetlenül. Ahogy a családon belüli erőszak áldozatai sem a szír háború következtében kapják a pofonokat. A körmendi, vagy a horgosi esetekkel kapcsolatos szinte egyértelmű hírtorzításokra pedig most nem is térnék ki. Akkor sem, ha a sajtóetikai vétségeket nem is mindig helyén kezelik az „illetékesek”.

Az is nyilvánvaló, hogy az ellenségek megnevezése szinte azonnal töréseket okoz a társadalomban. Már csak azért is, mert a hatalom ellenzékének egyrészt nem marad sokszor más módja az ellenérzések kifejtésére, mint kiállni az üldözöttek mellett. De azért is, mert az egyeduralom akkor hatékony csak, ha legalább a felszínen nagyfokú az alárendeltek homogenitása. Az ellenzék olyan zavaró tényező, aminek a szerepét legfeljebb a látszatok szintjén hajlandók elviselni. Így az ellenzéket akkor is igyekeznek az ellenség szerepébe tolni, ha különben nem onnan indult a „licit”. Ha ez sikerül, akkor a társadalomban igen mély árkok keletkeznek. Kialakítva egy olyan „hideg polgárháborút”, ami jelenleg Magyarországon tapasztalható. Amikor már szinte elvi, vagy inkább hitelvi kérdéssé válik a „ki kinek tapsol” kérdése. Nem egy esetben akár elvtelen kiállást, illetve szemben állást szülve. Gyakorlatilag kizárva a párbeszéd lehetőségét. Ez az árokképzés nálunk gyakorlatilag folyamatos a rendszerváltás óta. A gyalogsági ásókat azóta sem tudta letenni senki. Az pedig szinte törvényszerű, hogy a neofita túlbuzgók ebben sokkal jobban teljesítenek. Az MSZP soraiban ugyanis aligha probléma, ha valaki a volt pártállam tagja is volt. Akkor, ha az egykori hatalmával nem élt vissza, ha különben szakmailag is jó. Elvégre legalább annyian voltak presztízsből, informális elvárások következtében párttagok, ahányan most hasonló okból a templomokat látogatják.

Ezzel szemben a Fideszben és környékén már akár a puszta párttagság is kínossá válhat. Elvégre egy olyan pártban, amelyben folyamatosan komcsiznak mégsem lehet ez jó ajánló levél. Még akkor sem, ha a párt vezetői sem feltétlenül köpték annak idején szembe a KISZ-titkárt. Ezért az érintettek még erőszakosabban akarják mutatni: szakítottak a múlttal. A sajátjukkal is. S persze demonstratívan szakítva azokkal, akik tudhatnak valamit erről a múltról. Akár az ellenségek közé is besorolva. Ahogy nagyban Soros, illetve kicsiben Simicska is ellenségévé vált annak a Fidesznek, amelynek vezetői ma a fasorban sem lennének nélkülük. Az USA ezeknek a lépéseknek még jórészt előtte van. De azért nem lenne meglepő, ha Putyin hirtelen az egyik főellenséggé válna. Elvégre, ha a demokratákról sok adatot tudhattak meg az oroszok, akkor Trump-ról is sokat tudhatnak. Az új amerikai elnök számára ez nagyon kínossá is válhat, ha igaz. Habár, legalább nem hagyna kétségeket afelől, hogy ki rángatja a zsinórjait.

Alkalmasint a magyar párhuzam ez utóbbi esetben is fennállhat. Csak egy dolog, hogy valaki, jelesül az USA elnöke ténylegesen egy nagyhatalom vezetője, vagy valaki, alkalmasint Orbán, csak szeretne kakas lenni az öreg kontinens elnöki, császári, istenkirályi székében.

Andrew_s

Tíz perc hírnév rendel!

Orbán Viktor beszélt telefonon az aktuálisan megválasztottnak tekintett új amerikai elnökkel. Aztán beszéltek a magyar népnek arról, hogy mit beszéltek a nagyok. Ez így rendben is van. Egy rendes király is tájékoztatja az ő szeretett népét. Azt is mondták, hogy Trump meghívta Orbánt Washingtonba. Ehhez csak gratulálhatunk. Már, ha igaz.

Mert netet látott egy olyan hírmustra, ami alapján ez, így, nem teljesen igaz. Hivatkozván olyan nyilvánvalónak tűnő mellékkörülményekre, hogy a Trump tárgyalásait, programját ismertető egyik híradás sem erősítette meg az említett meghívást. Ettől persze még elhangozhatott akár olyan formában is, hogy Orbán megkérdezte: „Ugye nem vagyok kitiltva Washingtonból?” Amire nyugodtan lehetett az a válasz, hogy: „Dehogy vagy, akár holnap is jöhetnél.” Ezt aztán szépen el lehet adni akár egy meghívásnak is. Csak megfelelő körítés, és természetesen az eredeti beszélgetés leiratának kicsit célzatos tálalása szükséges mindehhez. Hazugság? Nem feltétlenül. Vagy legalább is nem nagyobb, mint a nemzeti pávatáncos korábbi, már-már ismert táncrendjének korábbi állomásai. Akár még arra is emlékezhetünk, hogy milyen lelkesen tárták az ország elé azt, amikor már legalább a kapun belülre engedték. Ha nem is azért, mert kétoldalú megbeszélés zajlott Obama, jelenleg leköszönő elnökkel. De legalább egy vacsira meghívták. S még mancsolhatott is az USA elnökével. Ahogy azt a protokollfotó pillanata is mutatta annak idején.

Így az sem kizárt, hogy a leendő amerikai elnök is tart majd olyan fogadást, amelyre Orbán is bekéredzkedhet. Esetleg még meg is hívják. A magyar delegációt. Úgy általában. Akkor pedig már nem is lesz más teendő, mint besuvasztani Orbánt a delegációba. Akár nyelvészetről, akár fókaidomításról is legyen szó az adott esetben. Pannónia géniusza úgyis mindenhez ért. Sőt! Mindenhez jobban ért. Ha pedig már bent pogácsázhat a Fehér házban, akkor már csak némi ügyesség kérdése lehet egy kézfogásnyi közös fényképezkedés. Így teljesen felesleges előre kétségeket támasztani, hogy Trump, vagy az újraszámolások után esetleg Clintonné, ne szívna közös levegőt a magyar miniszterelnökkel. Még akkor is, ha ezen sok minden nem fog múlni. Hacsak a hazai kormánypropaganda általános közérzete nem.

Mert a kétoldalú tanácskozásokhoz olyan paraméterek mentén sem árt gondolkodni, mint stratégiai előnyök, politikai elismerés, netán kölcsönös politikai elismertség, illetve barátság. Márpedig ezek terén aligha fog akár Magyarország, akár a magyar miniszterelnök megítélése változni a közeljövőben. Még akkor sem, ha az elnök szakértői nagy nehezen megmagyarázzák majd az amerikai vezetőnek, hogy Magyarország az az ország, amelynek Budapest a fővárosa, és ne keverje össze egy másik, kicsit keletebbre levő régióval. Stratégiailag pont olyan helyzetben leszünk fél év múlva is, mint jelenleg. Politikailag meg aligha éri meg komoly tárgyalásokat folytatni valakivel, aki óránként is másfele képes táncolni. Mondjon bármit is a telefonálgatás kapcsán a magyar külügyér.

De tegyük fel, hogy az utolsó betűig igaz a történet, és Trump ég a vágytól, hogy Orbánnal pörköltözgethessen a Fehér Ház büféjében. Ez az unión belül aligha lesz hatással a magyar kormányfő szavahihetőségére. Márpedig Európa országai közelebb vannak. Ám emiatt ne irigyeljük, ha összejön, azt a közös fotót majd az új amerikai elnökkel. Az a tíz perc hírnév még Orbánnak is kijár majd.

Andrew_s

Molotov és Ribbentrop újratöltve?

Még mindig Amerika és még mindig Trump. A világban is. De érthetően. A csengőgombbal játszadozó óvódás lehet idegesítő, és zene esetén akár megtapsolandó is. Az atomorgonista esetében nem biztos, hogy megéli a végjátékot az, aki a játékos színpadra lépésekor tapsolt. De nyilvánvaló, hogy a hurrápesszimista forgatókönyvön kívül is van élet.

Ahogy Orbán szerint az Európai Unión kívül is van élet. Ami kétségtelen. De azért ennek kapcsán lehet, hogy érdemes lenne megkérdeznie a magyar államalapítás körül serte-pertélőket, hogy miért akartak betagozódni az akkori fősodorba. Ha tetszik, akkor abba a birodalomba, amit ideológiai alapon szerveztek, és ma a „keresztény európai hagyomány” címkével ellátott mítoszként villog a miniszterelnök fejében. Már az, amit megjegyezni képes volt a történelemből. Amely alapján világos, hogy évszázadokig állt fenn a lokális civódásokon felülemelkedett, a valláson alapuló kvázibirodalom. S lehet természetesen hivatkozni az akkori nemzetállamok létére. Természetesen joggal lehet rájuk hivatkozni. De azt, hogy ezeknek mekkora önálló erejük volt a valósan birodalomszervező erővel szemben, annak javasolható talán a Canossa-járással kapcsolatos szócikket a történelemkönyvből. IV. Henrik német király kezében szinte biztosan komoly hatalom összpontosult, és tehetségtelen sem igen lehetett, ha később német-római császárrá válhatott. A hatalma biztosításához pedig, ellenpápa állításával pontosan ahhoz az ideológiához volt kénytelen alkalmazkodni, ami igen komoly váza volt az akkori Európának.

Azóta persze, ahogy a 1782-es fordulópont is jelezte, változott a világ. Azért az említettek felett lehet nosztalgiázni. S szintén lehet a nagy múlt képével házalni. De azért valószínűleg inkább a nagy jelen építése, és a nagy jövő alapjainak lerakása viszi előbbre a világot. Amelyre még az egyházi irányítás alatti Európában is igaz volt: erőforrások nélkül nem működik. Nem véletlen, hogy az egyház nagyon sokáig védte az egyik legjelentősebb erőforrást. A tudományt, az emberek képzésének monopóliumát. Azonban a világ valós sémájában a vallásnak, a jelek szerint nincs helye (lásd még – Asimov, I: Alapítvány). De ettől még a gondolkodó, innovatív elme még mindig nagyon komoly és értékes erőforrás. Ezért vezethet nagyon könnyedén hanyatláshoz az, hogy a gazdasági exodus kormánya százezrek kényszerít távozásra az országból. S ezért nem véletlen az, hogy ahol erre pénz van, de az iskolarendszer megfeneklett, ott nagy a felvevő piaca ezeknek az embereknek. Márpedig az USA jelenleg igen jelentős vásárló ezen az erőforrás-piacon.

Van azonban egy szépséghibája is ennek az agyvásárlásnak arrafele. Az, hogy a technológiai ipar, ahol a legnagyobb kereslet van az innovatív fejek iránt, olyan pénzből gazdálkodik, amely nem biztosan belföldi forrás. Egyes pletykák szerint igen komoly szaúdi, illetve kínai forrás van lekötve az USA-ban. Más pletykák szerint talán mások. De egy pillanatra üljünk fel az előbb említett híreszteléseknek. Ebben az esetben adott egy kétségtelenül birodalmi ambíciókkal rendelkező ország, amely „belülről” különben éppen olyan államszövetségnek tekinthető, amivé Európa is válhatna, illetve lehetett annak idején a pápai székhelyről nézve. De ezt most hagyjuk. Maradjunk az említett proto-birodalomnál. A szellemi erőforrások tekintetében erősen kitett, mert a szellemi tömegtermeléshez van pénz, de a tömegtermelés, a sablonelvű oktatás, nem kedvez a „szabályszegő” új gondolatokat hordozók kinevelésének. Ha emellé a gazdaság is kitett, akkor a birodalmi váz igencsak sérülékeny lehet.

Erre az érthető válaszok egyike egy nagyobb rendszer kialakítása, ha tetszik egy globális rendszerben való gondolkodás. Amit, ha akkor még lesz, a világ valószínűleg úgyis kikényszerít. Ez azonban több generációs program. Nem egy egoista császárnak való. Marad a kitettség csökkentésére a bezárkózás. Legalább is kezdetben és a retorika terén. Ez nagyon szimpatikus lehet azoknak, akik szerint galádság, hogy annyira függjenek a külföldiektől, amennyire függnek. A lekötött forrásokat lehet például államosítani, és a bevándorlást le lehet állítani. Ami ugyan stagnáláshoz, illetve hanyatláshoz vezethet, de ennek nyilvánvalóvá válásához idő kell. Addig nagyon látványos retorikához, és látszateredményekhez is vezethet. Az erőforrások fogytával azonban törvényszerűen megindul az expanzió. Ha nagyon erős nacionalizmuson alapul a retorika, akkor a határok, piacok visszanyitása nem feltétlenül megy. Marad az, hogy a határokat kell odébb meghúzni, illetve a belsőket, egyfajta hadigazdaságra, a meglevő erőforrások központi elosztására hivatkozva, gyakorlatilag eltörölni.

A külső expanziót nyilvánvalóan a hasonló potenciállal rendelkező erők egyensúlyban tarthatják. Európa területén azonban ilyen koncentráció jelenleg nem működik. Az USE ellen ágálóknak, a nemzeti nacionalistáknak, a mikrobirodalmak lokálkirályainak köszönhetően, egy darabig valószínűleg nem is lesz. Ellenben keletebbre van. Nem véletlen, hogy vitathatóan ellentétes csak a Putyin-Trump viszony. Így nagyon is reális lehet egy nagy kiegyezés az európai területekre a két birodalmi gócpont között. Ha valaki belelapoz a történelemkönyvbe, akkor ez sem lenne nagyon új jelenség. Annak idején is léteztek egyfajta meg nem támadási szövetségek, amelyeket nem egy esetben családi szálakkal, uralkodói házasságokkal erősítettek meg. Később az érdekszférákra osztáshoz már elég volt szerződéseket írni. Ezügyben elég ismert az a megállapodás, melyet Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszterek jegyzetek. S amely végső soron két birodalmi ambíciót tápláló vezér, illetve ország között jött létre. Nem ki időhúzási szándékkal. A későbbi hatása ismert.

Azt nem tudjuk, hogy annak idején hányan tapsoltak a Molotov–Ribbentrop-paktumnak. Azt sem, hogy a tapsolók közül hányan élték túl a II. világháborút. Ahogy arról is csak elképzeléseink lehetnek, hogy milyen lenne ma Európa térképe, ha nem a végjátékban, és nem Hirosima, illetve Nagaszaki válik kísérleti hatásbemutató tereppé, hanem már 1939-ben, mondjuk, Varsó és Budapest.

Andrew_s