Lázár: vess keresztet, ómagyar gyermek

Forrás: chyl.org

A rejtett tanterv mindig és mindenkor létezett. Legfeljebb nem beszéltek róla. Mára, Lázár János jóvoltából kinyilvánítottá vált, hogy Orbánia egész oktatásügyére nézve létezett ilyen rejtett tanterv. Amiről egyébként beszéltek is. Csak valamiért nem vitte át az ingerküszöböt.

Az, amit 2013-ban már látszott: az oktatást álszekularizált rendszerben képzeli a hatalom. Ha pedig valaki azt hiszi, hogy a Fidesz klerikális lobbi-platformjából delegált Hoffmann Rózsánál emiatt élénken tiltakoztak, az olvassa vissza az akkori híreket. Valamint az az azóta történteket. Volt némi felületi karcolgatás az erkölcs, a hittan, az etika oktatása kapcsán, de nem rémlik országos tiltakozó akció. Alkalmasint ez az országos tiltakozások kibontakozásakor sem volt téma. Érthetően: nem akarták megbántani a vallásos embereket. No meg persze ezzel elveszteni a vasárnapi istenhívők, decibelben is mérhető, támogatását. De ez valószínűleg egy egészen másik, sokkal inkább a kommunikációs képességeket, illetve a napi kommunikációt érintő szándékok, és célok halmazát érintő történet.

A mindennapi kommunikáció természetesen nem független Lázár mondandójától sem. Ugyanakkor az oktatáspolitika, normális esetben, egy generációkra túlmutató, illetve ható, törekvés-együttes. Jól tudták azok is, akik annak idején iskolákat létesítettek a missziókon, és a gyermekek oktatását vették át a pogányoknak kinevezett embercsoportoknál. Ennek fényében azonban az is érthető, hogy a gyarmatosításnak miért volt igen komoly tartópillére volt a szellemi befolyásolás, az ideológiai gyarmatosítás. Lázár János ugyancsak tartópillérnek nevezte meg az egyházi oktatást Mezőtúron. Olyan általános, a református iskola avatásán igencsak túlmutató, a kormány oktatáspolitikáját jellemző kijelentéssel, hogy: „A kormány meggyőződése szerint a legtöbb, amit egy diáknak adni lehet, hogy jó keresztényt, illetve keresztyént és jó magyart nevelnek belőle”. Ami alapjaiban egy igencsak demagóg, és nem kis részben véres emlékeket idéző kijelentés.

Az természetesen lehet egy gusztustalan demagógia, hogy a kormány mit gondol. A kormány ugyanis egy absztrakció. A hatalmat gyakorló, demokráciában a népet képviselő, és a nevükben a közhatalmat gyakorló embereket összefoglaló absztrakció. Az egyes tagjai gondolhatnak egy, s mást. A gondolataikért nem, de a gondolataik alapján tett dolgaikért felelősséggel tartozva. A kormány gondolataira hivatkozni a felelősség elkenése. Ellenkező esetben, és akkor nem demagógia, hanem beismerés, a demokrácia halála, ha a „kormány gondol” bármit is. Azt jelenti ugyanis, hogy egyszemélyi vezetés van. A miniszterelnök gondol valami, és a kormánytagok kesztyűsbábként végrehajtják. Sűrű bólogatások közepette. Ez a konstrukció azonban már nem nevezhető demokráciának.

De azt el lehet fogadni, hogy ebben a konstrukcióban a legtöbb, amit a kormány nyújtani hajlandó, az a keresztet felmutató néhány, a kormányt hazánkban kiszolgáló egyház hatalmának biztosítása a gyermekek lelke felett. Az ugyanis baromság, hogy a diáknak ez lenne a legjobb, amit nyújtani lehet. A diáknak a jövőkép az, amit nyújtani kell tudnia az iskolának, ha a jövőkép az, hogy „járj templomba, és a papok mindenek előtt”, az analóg az egykori gyarmatosítók hatalombiztosítási gyakorlatától. Valójában a gyermek gondolkodásának beszűkítését és nem kitágítását szolgálja. Cserébe azt sem lehet mondani, hogy ettől jobb ember lesz. A szó humanista értelmében. A beszűkült gondolkodású fanatikusoknál sokkal emberibb embereket is ismerünk a történelemből. Még ezt sem vitatva, hogy a vallás segíthet embernek abban, hogy Ember legyen. Különösen az a fajta vallási felfogás, amit II. János Pál, illetve most Ferenc pápa képvisel. S amitől a kormány, valamint Erdő Péter is fényévekre eltávolodott. Márpedig akkor, ha az iskolákban az utóbbiak szemléletében faragnak embert a diákokból, akkor az olyan ajándék, ami kívül csillog, de belül rothadt.

Ellenben kiválóan kiteljesíthetik azt a szemléletet, amit Lázár üzen: csak a kereszt szolgái lehetnek jó magyarok. Ami természetesen szintén nem igaz. A „jó magyar”, ha végignézzük a történelmet, akkor szintén egy igencsak plasztikus fogalom. Az aradi vértanúkról nehéz lenne azt mondani, hogy nem szolgálták a magyarok ügyét. Nemzetiségüktől és vallási gondolataiktól függetlenül. A keretlegényekről ez aligha mondható el. Noha keresztény jó magyarnak titulálták valamennyit. Miközben a regnáló hatalom érdekeit szolgálták. Az a hatalmi szemlélet, amely szerint a „jó magyar” elsősorban a kereszt papsága által esztergált szellemiségű pillér-tégla az utóbbihoz áll közelebb.

Andrew_s

Hoffmann és pártja a gyermekekről.

Forrás: HVG

A napokban emlékeztem meg arról, hogy a kultúra általánosságban, de az iskola is a pofozó-bábú szerepét tölti be a kormányzati költségvetés ütésváltásainak közepette. Az MSZP kezdeményezte, de végül összellenzéki támogatással létrejött parlamenti vitanap történései alapján valahogy sem akar oszladozni ez a kép. Még akkor sem, ha az oktatáspolitika aktuális kérdései közé óhatatlanul belekeverednek olyan szempontok is, melyek a családok, illetve a gyermekek helyzetét általánosságban érintik. S amely szempontok törvényszerűen merülnek fel, mivel a gyermek fejlődését csak erősen torz ideológiák mentén szokták a környezettől elválasztva kezelni, ahogy a szülőktől való elválasztás is legtöbbször egy kényszermegoldás.

S nem véletlenül említem a szülőket, illetve azok közösségét, mely a gyermek számára, a gyermek szempontjából a mindenképpen lefedi a család fogalmát. Függetlenül attól, hogy egyes, az adott család szempontjából csak a közigazgatási absztrakció szintjén létező képviselők számára mit jelent a család. Könnyen lehetséges módon a saját gyermekkoruk emlékeinek, vagy saját előítéleteik kivetülését is képviselve. Mert nehéz elfeledkezni arról az elképzelésről, amit ezzel kapcsolatban a Fidesz hátán a parlamenti munkába belepottyant klerikális lobbi-párt lépten nyomon hangoztat ezzel kapcsolatban. Mereven ragaszkodva ahhoz, hogy számukra a család csak akkor elfogadhatóan az, ami, ha arról pecsétes, és lehetőleg szenteltvizes papírost tudnak felmutatni. Az, hogy ez, illetve az ebből következő esetleges gyermek-diszkrimináció szembe mehet a saját maguk által oly nagyon emlegetett kereszténységgel, és egyfajta árnyékkereszténységet definiál, az háttérbe szorul. Akkor, amikor lehetőség van törvényileg rúgni azokba, akik „csak” felnevelik a gyermeket, akkor mindenképpen. Holott az említett parlamenti vitanapon Hoffmann Rózsa, akit szintén a KDNP hullajtott bele a pozíciójába, a gyermekek érdekét emlegette mindenekelőtt valónak. Illeszkedve ahhoz, amit legalább a külsőségek szintjén elvár a köz egy oktatáspolitikustól. Az előzőek fényében persze felmerülhet az, hogy az oktatáspolitikus vagy csak bizonyos gyermekekre gondolt, vagy nem konzultált a párt többi politikusával. Tartani, személy szerint, az előbbitől tartok.

Még akkor is, ha Hoffmann Rózsa az iskolák államosításával kapcsolatban szólt ebben az ügyben. Jelezve, hogy az önkormányzatok adósságai miatt kell meglépni az államosítást. Gondolom kicsit eldugva maga elől is azt a tényt, hogy a nagy adósok között fideszes polgármesterek vezette önkormányzatok is vannak szép számmal. Így aztán az a helyzet látszik kirajzolódni, hogy a Fidesz polgármesterei eladósítottak önkormányzatokat azért, hogy annak vagyonát egy államosítási lépésben átruházzák az állami vezetés fennhatósága alá. Ami, remélhetőleg azért sem így van, mert az önkormányzati iskolák számos esetben jelentős lakossági támogatással váltak olyanná, amilyennek manapság látjuk azokat. Miközben a tanári kart érintő intézkedések, és megszorítások azért mégis inkább a kormányzat oktatáspolitikai káoszelméletének mindennapi megnyilvánulásait tükrözi. De azért a tanárokra számít Hoffmann Rózsa. Ha már a tanárok nem, vagy alig számíthatnak az államtitkár-asszonyra, akkor azért ez mégis csak reményteli. A bizalom fele legalább megvan. Az, hogy ennek fényében milyen erkölcsi normákat lehet majd a gyermekek elé villantani, az persze egy más kérdés.

Talán abban bízik az oktatáspolitika, hogy a gyermekek nem állnak szóba a tanárokkal, és amúgy sem tanulnak meg olvasni. Ebben az esetben tényleg előfordulhat, hogy nem találkoznak majd azzal a jelenséggel, ami tőlük erkölcsi, illetve hitbéli maximumot követel a tanórák keretében, de amiből a politika alig tükröz vissza valamit. Azonban, tekintetbe véve, hogy a tanároknak is lehet családjuk, s így gyermekeik is, akár a kortársak közti csevegések leránthatják a függönyt a két színben pompázó lólábakról. Az azonban biztos, hogy Hoffmann Rózsa túl sok valóban bíztatót nem tárhatott a hallgatóság elé. Amit mi sem jelez jobban, mint az, hogy Pokorni Zoltánt továbbra sem tudta, a jelek szerint, megnyerni magának. Amibe természetesen belejátszhat az is, hogy egy ideológiailag bekorlátozott, és a parlamenti frakciók között a kisebbséget képviselő párt próbálja csóválni a jövendő generációkat. Amely ideológiai bekorlátozottság akkor sem biztos, hogy jó, ha elismerhető annak egyszerűsége egyes, a konzervativizmusban újdonsült képviselő számára. Elvégre csak a jól megszokott „szocialista embertípus” kifejezést kell lecserélni „keresztényi gyermektípusra” a szólamokban.

Simay Endre István