P. Howard 110

A köztudat részévé válni szinte biztosan olyasmi, ami sok betűvető álma. Több is lehet, akinek időlegesen, hatalmi nyomásra sikerül. Kevesek azonban azok, akiknek mondatait úgy idézik, hogy sokszor az eredetét sem ismeri az, aki „menőzik” velük. Az egyik ilyen író, valóban a köz tudatának nagy alakítója volt Rejtő Jenő.

Rejtő Jenő, aki a futólagos legendák szerint majdnem megjárta az idegenlégiót, és ma 110 éve született. S aki egyike volt azoknak, akiket bedarált a második világháborús hadigépezet magyar munkaszolgálata. Mert nem volt elég magyar azoknak, akik nemhogy műveit nem olvasták talán, de esetleg olvasni sem tudtak. Csak lőni. Meg halálba kényszeríteni másokat. Akár irigységből. Irigyelve azt, mert a másiknak tehetségből esetleg több jutott. Vagy akár csak emberségből. Elvégre az, aki emberségből sehol nincs, kínos lehet annak a jelenléte, aki tükörként mutatja vissza saját lelki sivárságát. Írhattam volna barbárságot is. De a valós barbárok korántsem voltak azon a szinten, ahova a magyar munkaszolgálatos „kontingens” összeállítói, majd „kezelőszemélyzete” süllyedni volt képes.

Születésének évfordulóján azonban inkább a műveire érdemes emlékezni Rejtő esetében. Azokra a művekre, amelyek nem egy esetben kacagtatva mutatták be azt az embertelenséget, amely hőseit, szereplőit nem egy esetben egész más színben tünteti fel, mint ahova a hétköznapi sztereotípiák nyomán sorolnánk. Az úri csirkefogók, kikötői csavargók, kártyacsalók nem egy Rejtő-kötetben bukkannak fel a jó ügy harcosaiként. Két pofon közt a gyengét gyámolítva. Miközben nevetünk a hatalmaskodó, de pórul járó őrmesteren, altiszten. Mígnem valahol előbukkan az altisztből is az ember. S talán ez a Rejtő-könyvek egyik zsenialitása. Az a humánum, amivel talán keveset találkozott, de amit legalább megpróbált láttatni. Nem feledkezve meg arról az olvasói igényről sem, hogy a mű végére lelepleződjenek a valós gazemberek, és lakoljanak is meg azért, amit tettek. Olyan fordulatok között, amelynek leírt mondatai generációk alatt égtek be a mindennapokba.

Alighanem azok szóhasználatába is, akik most bőszen zsidóznak, és Rejtő Jenőt lehetőleg kitagadnák az egész múltból. Számos társával együtt. Holott lényegesen egyszerűbb lenne a turulgőzös helyosztók helyett a másikban az embert meglátni. Talán ezért is lenne jó néhány Rejtő-könyvet, a kevésbé mosolygósabbak közül felvenni az iskolai repertoárba. Tudomásul véve, hogy a magyar irodalom részét képezi a Csontbrigád éppen úgy, ahogy Piszok Alfréd történetei, illetve a Menni vagy meghalni.

Andrew_s

Orbáni pitiánervilág

Forrás: Africanglobe

„- Én téged száz fonthoz juttatlak, ha elvezetsz a Kapitányhoz.

- Nincs annyi pénz, fiam, amit itten mondsz... Az csak tíz font!”

Olvashatjuk a „Megkerült Cirkáló” című örökbecsűben. Megállapítva azt is, hogy Rejtő Jenő ezer százalékos pontossággal érzékeltette annak idején azt, ahogy a körülmények átitatják az egész gondolkodásmódot. Napjaink történésinek egy részére alighanem ugyanez a jelenség adhat magyarázatot.

Mert mit is láthatunk? Ha kellő aprólékossággal kezdünk leltárt készíteni, akkor könnyedén elveszhetünk a részletekben. Alig van olyan nap, amikor a kormánypárti kommunikáció ne dobna be a köztudatba valami gumicsont-jelölt ötletet. Erre gyorsan megtalálhatjuk azt a kézenfekvőnek tűnő magyarázatot, hogy alapvetően a figyelem eltereléséről van szó. Megfűszerezve némi kommunikációs csapdával, és az ellenzéki felszalámizásának a vágyával. Ezek természetesen komolyan létező tényezők. Azt hinni azonban alighanem tévedés, hogy a látszólag véletlenszerű ötletelés mögött nincs, illetve nem lehet más, valós rendező elv. Akár csak olyan formában, ami az ötletrohamok hozadékaként feltálalt választékból kihúzza az éppen aktuálisan megvalósítandó következő lépés forgatókönyvét. A Fidesz esetében pedig alighanem valóban Orbán Viktor lehet az, aki „Személyes Alapszabály” (Rejtő Jenő Elátkozott Part) gyanánt szabályozza a pillanatnyi életet, vagy karakterhalált. Ezt most csak tekintsük megjegyzésnek.

Térjünk vissza a napi gumicsontokhoz, kommunikációs ötletekhez. Lett légyen az a maradék nyugdíjpénztárak lenyúlása, az internetadó, vagy a hasonló fajsúlyú ügyek. Ezek két közös jellemzője szinte kiverheti az emberek szemét. Az egyik a gyakorlatilag csillapíthatatlan hatalomvágy. Ez Orbán Viktor esetében nem egy új gondolat-rendezési elv. A különböző kezdeti megnyilvánulásokat követően szinte hónapról évre követhető módon haladt el azokhoz a mérföldkövekhez, amelyekben sajátos önleleplezést is szolgáltatott. Hol a Kádár-rendszer hallgatólagos követőjeként, hol az illiberális államhatalom híveként definiálva önmagát. Óhatatlanul leleplezve azt a diktatórikus személyiséget, ami ugyanakkor a felelősségtől való pánikszerű meneküléssel kénytelen megbirkózni. Amely utóbbira különben sokkal régebbi jelekből is következtethetünk. Összességében, és kívülről nézve olyan személyiségeket alkotva, amellyel leggyakrabban talán az óvodapedagógusok találkoznak. Akkor, amikor az erősebbtől való félelmüket féktelen, a kisebbek, gyengébbek felé ható agresszivitással túlkompenzáló gyermeket kell valamilyen formában a szocializáció útjára vezetni. Nem vitatva persze azt sem, hogy amikor egy ilyen személyiség fokozott agresszivitással találkozik, akkor ez egyre nehezebb. Különösen, ha az egy authoriter és elvtelen, alapvetően opportunista, és a haszonért a hatalmat bármikor kiszolgáló szülő képében jelentkezik. Márpedig a hatalom opportunista haszonélvezőitől annak idején hemzseget a kontraszelektált pártapparátus.

De a hatalomvágy, mint említettem, csak az egyik összetevője a felhozott kommunikációs tötymörgésnek. A másik komoly tényező a pitiánerség. Nem csak abban az értelemben, hogy gyakorlatilag a fenék kitörlésének napi papíradagját is minimum alkotmányba, illetve alaptörvénybe gondolják vésni a Fidesz vezérhez hű talpnyalói. Ez ugyanis még akár a hatalomvággyal, a másokat megalázó úrhatnámsággal is magyarázható lenne. Azonban azt is láthatjuk, hogy ami pénzben kifejezhető, az is magán viseli a pitiánerség, a kisstílű szarrágás jegyeit. Mert az egyes közrabszolgának ugyan már pár százezer forint is felfoghatatlan pénz, és száz-, vagy ezermilliárd tényleg csak elírva levő értelmezhetetlen betűhalmaz, a költségvetés egészéhez képest sokszor aprópénzekre mennek ki az orbáni ötletek. Mert mit jelent pár száz millió? Alig valamit. Nem az egyes iskoláknak, hanem a költségvetés egészében. Különösen, ha összevethető mondjuk a teljes bankszektor rákosista államosításával besöpörhető pénzzel. Ha addig is él az ország.

S most térjünk vissza az öreg csavargóhoz. Az a személyiség, aki a felfújható rágógumi kapitalista élvezetének képzetei között pofozva alakul, valójában sosem lesz képest ezt az árnyékot átlépni. Akinek a zacskó szotyi a mennyeien gyermeki élvezet, az felnőtként, szinte korlátlan hatalommal a kezében, sem fog tudni átlépni a pitiánerség határán. Mert ahhoz olvasottság, kultúra, képzelőerő, és leginkább széles, a világgal számoló szemléletmód is kell. S olyan személyiség, amely nem elfojtásokon, hanem szárnyaláson keresztül alakul. Márpedig Orbán ötletein nem az utóbbi süt át. Sokkal inkább az előbbi, a fociöltözők verítékszagú péniszirigysége, a falu bikájának földhöztapadt szarrágása, a csak fillérekben számolni tudó pitiánerség. Amerika nem azért nem számít, mert Orbán fanatikus. Egyszerűen nincs is. Mert kiesik a felfogható tartományból.

S ha valami. akkor ez lehet a nemzet veszte. Nem is annyira a kisemmizés, a diktatúra, hiszen azt pár év, évtized alatt kiheveri egy ország. A kisstílű, fantáziátlan, állatias indulatokkal operáló, szellemi semmittevésbe süllyedő uralkodás az, ami nemzedékeket tesz tönkre, üldöz el, kényszerít szellemi pangásra. Valamint nemzedékek sorára az egész országot. A senkik hatalmát, a kisszer diadalát hozva be a kontraszelektált mindennapokba.

Andrew_s

LudoViktor

Forrás: Magyar Narancs

Behúz! Kidülleszt! Lépés indulj! Aki volt katona, vagy látott már díszszemlét annak ismerős lehet ez a három felkiáltás. Aki olvasott Rejtőt, annak nem feltétlenül, mivel ott valami torzult francia üvöltésként interpretálta a szerző a légiós őrmesterek egyszerű lelkivilágát. Aki a Ludovika átadásáról készült képeket nézi meg, nem biztosan jönne rá a felszólítások eredeti céljára.

Az eredetiben a hasat kell behúzni, a mellkast kidülleszteni, és ezt követően elindulni. Bakancstalp lecsap, arc merev, stb. Ebből a merev arc megvalósult az orbáni interpretációban is talán. Bakancsa azonban nem volt, és a behúzás majdhogynem a nyakára, míg a dülledés a pocakjára volt igaz. Ami nyilván egyéni adottság kérdése. Nem lehet mindenki deli szál legény az ötvenen túl. Még akkor sem, ha annak idején tett holmi megjegyzéseket a pocakos tábornokokra. Azonban ettől még nem okvetlenül kell olyan zakót felvenni, ami olyan előnyösen emeli ki az említett testtájékot, mint amikor Tuskó Hopkins fel egy egy számmal kisebb zubbonyt. Nem kényszert, katonait. De legalább a kar lendül. Még ha kicsit össze-vissza is. Elvégre Orbán Viktor sem emlékezhet mindenre, amit annak idején a kötelező sorkatonaság során próbáltak az emberekkel megtaníttatni. A sok marhaság mellett, amiből csak a permanens fülkeforradalom maradt úgy látszik örök. Meg a vágy a parancsolásra.

Ha nem is zubbonyban (nem kényszer, hanem katonai), hanem öltönyben. Nem katonaiban, hanem civilben. Mert ő civil úr. Mint Tuskó Hopkins, miután kiderül, hogy ő mégsem katona. Hiába volt zubbonyban. De Tuskó Hopkins nem volt ott a Ludovikán, és Török Szultán szelleme is másutt kísértett egy várpalotai ellentüntető „Gyurcsány végleg takarogy” feliratú tábláján. Tehát Tuskó Hopkins távol maradt a nagyszerű szemlétől, melynek keretében csak sikerült hétfőn is felavatnia valamit a miniszterelnöknek. Mert kellett már egy egyetemi főhadiszállás, mint egy falat kenyér. A hivatalos kormányrizsa szerint minden esetre ilyesmiket mondott a permanens fülkeforradalom vezénylő tábornoka. Öltönyben. Nem zubbonyban. Sem katonaiban, sem kényszerben. Csak kényszeresen. Mondván a nagy megnyitásban, hogy történelmi kötelezettségként „megújult épület méltó főhadiszállása lesz a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek”.

Így aztán nyilván máris sokkal szebben emlékeznek a 2012-es tanévnyitóra, akik akkor a napon ájuldoztak. Ami egyfajta szemléltető tanévnyitó volt. Mint a rejtői szemléltető oktatás. Az utóbbi ugyebár azt jelentette, hogy az árnyékban oktatták az újoncokat, míg a büntiben levő a tűző napon állt, és szemlélte. 2012-ben az avatásra meghívott civil urak és hölgyek nyitottak tanévet az árnyékban. A diákság meg állt a napon és szemlélte. Meg hallgatta. Ájulásig. Szó szerint. Akkor valahogy Orbán Viktornak nem jutott eszébe ellejteni a diákság előtt. Nemhogy zubbonyban (sem kényszer, sem katonai), de tökig kigombolt ingben sem. Igaz, akkor nem volt kampánykorszak, csak rohadt meleg. Most viszont sétaidőszak van, és kampánykorszak. Micsoda különbség! Hatalmas. Legalább akkora, mint a mozi és a kaszárnya közti különbség. Bár én a mozit jobb szerettem. S valahogy most is jobb szeretem.

Amitől persze még kellhetett az a Ludovika. Az ugyebár történelmi kötelezettség volt. Ha nem is világos így kapásból, hogy kivel szemben is volt történelmi kötelezettség. A katonaság eddig is, évtizedekig el volt nélküle. Azért persze nem baj, hogy felújították. De lehetne például a permanens forradalmak történetének szentelt múzeum. Vagy csak úgy: múzeum. Egy szépen felújított épületben. Zászlókkal, harcálláspontokkal, és itt maradtan harcoló permanens forradalmárokkal. Egy külön részlegben pedig terepasztalkákkal, forradalmacskákkal, fülkécskékkel és zubbonykákkal (nem katonai, hanem kényszer). Az úri közönség pedig minden délután, tea után elmehetne, és ünnepélyesen megtekinthetné az önműködő villamosjegyet.

Egyébként tényleg nem sajnálom, hogy felújították a Ludovikát. Elég fontos személyiségek kerültek ki onnan, hogy a hely szelleme megérdemelje az új kabátot. Csak azt sajnálom, hogy ebből is sikerült kampányeseményt generálnia a generalissimusok szellemi utódának. Holott ülhetett volna ismét az árnyékban. Nyugodtan. Tologatva a békemenetecskéket. Mielőtt Jagodek felszolgálja az esti zubbonyt. Ha nem is turbigo módra.

Andrew_s

Napszúrásos tanévnyitó a Ludovikán

Forras: Index.hu

A tanévnyitó ünnepség biztos nagyon felemelő tud lenni, ha megadják a módját, és jól szervezik. Talán nekem nem volt szerencsém, de igen kevésre emlékszem, amit ne untam volna rémesen. Általában protokolárisan ácsorogtunk, és az iskolaigazgatótól kezdve mindenki elmondta a magáét. Mi meg csak ácsorogtunk, és már a legunalmasabb órán, a legrémesebb tanár legunalmasabb óráján is inkább ültem volna. Holott legtöbbször csak valami fülledt tornaterem jutott, és még az iskolaudvarról is sikerült olykor meglógni. Igaz, nem katonásdit játszottak velünk annak idején.

Ellentétben azokkal a szerencsétlenekkel, akiknek Orbán Viktor kedvenc paripaneveldéje jutott iskolául. Ám mielőtt bárki megsértődne, máris korrigálom. A Nemzeti Együttműködés rendszerének Nemzeti Közszolgálati Egyeteméről van szó, aminek remekbe elszabott évnyitójáról bejárták a hírek a médiát, ahogy az Index.hu is részletesen beszámolt róla. Ha valaki lemaradt volna róla, annak idején, januárban a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, a Rendészeti Főiskola és a Corvinus Egyetem Közigazgatástudományi Karának összevonásával alapították meg a közszolgák új versenyistállóját. A fenébe. Már megint. Biztos a nemzeti lószámlálás utóhatása. De lehet, hogy csak az a tudatalatti, hogy annak idején a Ludovika lovardájával rokonságot tartó Alfa Filmszinházról mélyebb emlékeim vannak, mint a tisztképzőről. Szinte sajnálom, hogy 1993-ban kiégett, mivel sok jó filmet láttam ott annak idején. De most el is vágom ezt a filmet, és térjünk vissza az évnyitóra.

Különösen, mivel nem azért lett nevezetes, hogy milyen szép daliás katonalegények, és pirospozsgás leendő népszolga-leányok vonultak fel, és ünnepelték önfeledten az új egyetem új évének megnyitását. Sokkal inkább arról, hogy majd csak a közeli napok fogják megmutatni, hányan lettek ténylegesen rosszul, kaptak napszúrást. Mert abban az összes tudósítás egyet ért, hogy melegben, a tűz napon állni alakzatban rosszat tesz az egészségnek. De nem tesz jobbat a morálnak sem az, ha valaki a tűző napon vár a semmire, miközben a beszállingózó protokollvendégek az árnyékban foglalnak helyet. Rejtő Jenő egyik örökbecsűjét, a „Járőr a Szaharában” című könyvet, juttatva az ember eszébe: „Most maga szemléltető oktatásban részesül majd. Ez úgy történik, hogy én itt az árnyékban oktatom az újoncokat, maga meg ott a napon áll és szemléli. Ha elmozdul, akkor vasra veretem, maga vizenyős agyú, mélabús teve.” Tehát a nemzet őrmestere, az árnyékban oktatta az újonc rektort, miközben az érintettek ájuldoztak a napon. Mert ki is vitathatná, hogy olyan politikai uborkaszezonban ennél fontosabb dolga nem is akadhatna Orbán Viktornak. Az apró-cseprő örmény és azeri problémákkal elvégre nem kell foglalkoznia. Az számára tulajdonképpen nincs is gondolom. Meg különben is. A napon ájuldozó egyetemisták nem tesznek fel kérdéseket, az újságírókat meg menet közben is le lehet rázni egy ilyen eseményről elmentében.

Bár lehet, hogy sokan neki kívánták a részt vevőkből a hasonló élményeket a napon-aszalás szenvedő alanyai közül. Meg talán annak is, aki szerint teljesen rendben levő arra felkészületlen egyetemistákat kiállítani a napra. Lehetőleg víz nélkül. Bár ez lehet technokrata megközelítése a helyzetnek akkor, ha mellékhelység sincs. Mert ugyebár, amit nem isznak meg, azt ki se kell engedni a kétbetűs helyen. A rektor és a díszpintyek, izé, díszvendégek meg majd megoldják. De legalább elmondhatják majd a diákok, hogy a közszolgálatért meg kell szenvedni. S erősítheti bennük az összetartozás érzését. Unokáiknak is elmesélhetvén, hogy: „Emlékszel arra a baltásgyilkosos nyárra? Tudod, amikor ott ájuldoztunk a napon”. Összetartozást szítva a napon pörkölt katonák és a volt „Államigazgatási” kislánykái közt. A NER házi tűzhelyeinek nagyobb melegségére. Meg aztán az is lehet, hogy ez az évnyitó már a kiképzés része. Elvégre sosem lehet tudni, mikor kell majd helytállniuk valahol a melegebb éghajlaton. Nem ahova közszolgaként kívánják majd őket, hanem Afganisztánban vagy Azerbajdzsánban. Talán még Örményországban is, bár az éppen most szakít meg hazánkkal minden néven nevezhető kapcsolatot. De talán még sikerül helyrehozni belőle valamit az alatt a pár évtized alatt, amíg a mostani ludovikások nyugdíjba nem mennek majd. Majd egyszer.

Az iskola pedig igenis készítsen fel az életre. Aki meg nem érti még azt sem, hogy miért kell a közszolgálatra külön összevont egyetem, annak igazán hiába is magyarázná Orbán Viktor és Patyi András rektor, hogy a napszúrás márpedig szükséges a képzésükhöz. A közszolgálati kaszt pedig tanuljon meg megszenvedni az eredményekért. Legyen az akárcsak egy iskola és tarkóégető évnyitó. Ebben a szép nagy gazdasági, politikai és hatalomkísérleti telepén a tündérmesék csatatáltosainak. Összhangban azzal a dzsentrinosztalgiás felelősségkerüléssel, melyből a miniszterelnök önálló tanszéket nyithatna annak a teljesítménynek az alapján, amit a Ramil Safarov kiadása kavarta nemzetközi botrány kapcsán mutatott be.

Simay Endre István

Felügyeletmozgalmárság.

A kormányzat igazán szívén viseli a költségvetés helyzetét. Ezt mutatta már az is, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma energiát nem kímélve megszámoltatta a lovakat. A kórházakban is például, ahol köztudomásúlag egymást érik a pacik. Aztán például átnézte azt a sok pazarlást, ami egyes iskolák környékén zajlik. S most itt van a legújabb tervgazdasági megnyilatkozás a terven kívüli felelőtlen költekezés visszaszorítására. Ha most valaki könnyes elrévedéssel a minisztériumi gépkocsikra, külföldi utakra gondolna, felejtse el. Az egyetemekről, főiskolákról van szó, ahol az értelmiség utánpótlása képződik. Igaz ők azok, akik a miniszterelnök szerint hivatásszerűen romkocsmázó fanyalgók. Tehát az egyetemek örüljenek, hogy egyáltalán még kapnak valamit is.

Mert ki tudja. Hátha ott lapul az egyetemeken is egy-két ló. Nem a katedrán, hanem igaziból. Négylábúan, ivarszervekkel kellően felszerelten. Talán ezek megkeresése is része lesz azoknak a felügyelőknek, akik kinevezése most hírként megjelent. De egyébként is kellenek ezek a felügyelők, mint egy falat kenyér. Sőt, akár jobban is, amit jelez az, hogy már novemberben megtörténtek ilyen kirendelések. Igaz, nem csak egyetemekhez, hanem múzeumokba is. Mert sosem lehet tudni merrefele is herdálják el azt a hatalmas pénzt, melyből a teremőrök is csak úgy dőzsölnek. Az ügy fontosságát jelezte novemberben, hogy egy Orbán Viktor miniszterelnök jegyezte kormányhatározat volt az alapja a kirendelésnek. Most is szépen le van papírozva, és meg is jelent, hogy költségvetési felügyelőkre égetően szükség van. Kihasználtságuk és hierarchiájuk is biztosítva van, hiszen egyszerre akár több intézményben is felügyelhetik, az így főfelügyelőként válók, azokat a költségeket, melyekből a dőzsölésmentesítés jegyében a kormány már év elején 250 milliárd forintot zárolt. Alighanem nagyon helyesen, mert a végén még felelőtlen módon elköltötték volna a tanítás, gyógyítás, kiállítás-szervezés, meg még ki tudja milyen hóbortok megvalósítása során. Mert azért ebben a felügyeleti csomagban sem csak oktatási intézmények szerepelnek. Ez a költekezés meg igazán nem mehet csak úgy.

Így igazán nem gondolhatja senki komolyan, hogy Matolcsy György sokáig fog habozni, hogy tényleges kinevezésekkel lássa el a felügyelőket, főfelügyelőket. Mert talán nem véletlenül hívták már novemberben „Matolcsy-komisszároknak” sok szempontból csak a miniszternek elszámolással tartozó revizorokat. Ami elég beszédes a fogadtatásról még akkor is, ha senki nem vitatja azt, hogy egy cég költségvetését nem lehet a lovak közé dobni. Átvitt értelemben persze. Mert egy intézménynek kell egy belső pénzügyi ellenőrzés, belső elszámolási rendszer, és nyilvánvaló, hogy a költségvetésből kapott pénzzel is kell tudni számolni. De erre az intézményeknek, cégeknek, iskoláknak és óvodáknak amúgy is van jogszabályok által elvárt rendszere. S igen, régóta tudjuk, hogy kellenek olykor azok a Horváth urak, akik civilek még egy kórházban is, és anyagiasak az orvosok helyett ott, és a tanárok helyett az oktatásban. Mint azt már Rejtő Jenő is megírta: „Ugyanis az orvostudomány nem lehet anyagias. Gyógyítani kötelesség! És mégis kell az üzlet miatt kalkulálni. Erre az orvostudomány felbérel egy civil urat, aki nem gyógyít, és nem szenved. Kizárólag anyagias. Ez Horváth úr.” (A Boszorkánymester). A kevésbé rejtői fordulat az, amikor a költségvetés elvisel sportcsarnokot, látványsportokat, de nem visel el, vagy nem támogat megfelelően mondjuk felzárkóztató oktatást, szakképzést, továbbképzést, felsőfokú oktatást. S abból indul ki, hogy ez utóbbiakat még külön felügyelők alkalmazásával is sakkban kell tartani.

Mert azért azt is kár lenne gondolni, hogy a felügyeleti rendszer folyamatos kiépítésétől jelentős megtakarítás várható. Nem is olyan régen ugyanis a rokkantak is felügyeletet kaptak. Ám ahhoz, ugyanis megtakarítást lehessen várni, először az kellene, hogy legyen miből megtakarítani. De jelenleg a tündérmesének egyre inkább azt a szakaszát éljük, melyben a reálbér csökkenése felett menő viták közepette a központi pénzbeszedés, és –elvonás dominál. Így az egyik oldalon a költségvetési felügyelők akár a közvetlen nyomásgyakorlás eszközévé is válhatnak. Miközben a másik oldalon a rendszernek őket is ki kell gazdálkodnia. Az érem pereméről meg egyre inkább szorulnak, potyognak le azok, akiknek az érdekét kellene képviselnie a kormányzatnak. Mármint a tömegek. Mert a dinasztikus kormányzás hátterének kialakítása nem látszik megakadni olyan apróságoktól, hogy mi lészen az apróságokkal, ha nem a kormányzat körébe születtek és felnövekednek. Majd csak lesz velük valami a kinevezett költségvetési felügyelők árnyékában, akiket pénzügyi marionett-szálak tartásával, és a miniszterükön keresztül megvalósuló politikai befolyásukkal legalább akkora szerep fog megilletni, mint annak idején az iskolai párttitkárt.

Simay Endre István

Március idusa még javában tart...

Március idusa még javában tart, de már hallhatóak, láthatóak a közvetítések a rádióban és a különböző TV-csatornákon. A különböző csatornákon, mely egyben egyfajta demonstrációja is annak, amit 1848-ban követeltek. A sajtó szabadságát. Ám a csúcspont, az a bizonyos délután három óra még hátravan. Az, ami a valós évfordulónak is tekinthető. Amikor, a hagyományok szerint átadták a követeléseket. Mely óra egyben egy szimbolikus startpont is volt. Egy időpont egy napon, melyet annak idején is számos esemény előzött meg.

Ahogy Budapest különböző terein, helyein is több különböző esemény vezeti fel a 2012-es év március idusát is. Beleértve azt a főpolgármesteri beszédet is, melyből már az időszaki tudósítások is azt a mondatot ragadták ki, hogy „A szabadság nem egyenlő a korlátok nélküliséggel, nemcsak jog, kötelesség és felelősség is”. S kár lenne vitatni, hogy Tarlós Istvánnak ebben van némi igazsága. Az a bizonyos féligazság, illetve populista felhang, mely a hatalom képviselőinek annyira, de annyira kedves tud lenni a hatalmi pozícióból. S aminek alighanem nehéz is ellenállni, mivel ki vitatná, hogy a csillogó szemek, melyek felett egy lóháttal magasabbról lehet beszélni, erőt adnak. Ahogy Rejtő Jenő írta a „Néma revolverek városában”: „Hatalmasnak, erősnek érezte magát az emberek felett! Előrelépett, felfújt mellkassal, és magasra tartva az öklét, dörögte a tér morajába”. De visszatérve a beszédből kiragadott gondolathoz, aligha lehet kétségeket támasztani abba az irányba, hogy a jogok és kötelességek együtt járnak. Ahogy a felelősen használt szabadság igényét sem vitathatnánk. Mert a szabadság sosem lehet olyan, ami csak rombol, és nincs meg benne az építés iránti felelősség. Kapcsolódva ahhoz is, miszerint a szabadság sosem korlátlan abban az értelemben, hogy a másik ember szabadságának határáig terjed.

A baj akkor kezdődne, ha az így összehozott szöveg azt sugallná bárkinek is, hogy az egyén szabadsága szabadon korlátozható. Vagy azt, hogy ez a főpolgármesternek, vagy a politika bármelyik szereplőjének akár kötelessége is lehet a szabadság korlátok közé szorítása, és egyfajta kötelezettségteljesítéshez kötése. Nem a jogok egy részének érvényesítése, hanem a szabadságé. Belátva, hogy ez bizony egy erős kifordítása Tarlós beszédének, azért óhatatlanul eszébe jutnak az embernek annak fényében, hogy egyfajta rendpárti hangulat erősödése figyelhető meg a közéletben, melyhez elegendő az internetes fórumokat olvasgatni, vagy azokat a támadásokat meghallani, melyek a liberális eszméket érik. Holott a liberalizmus többek között az a szabadságelvűség, melyet az 1848-as forradalmárok is zászlajukra tűztek. Mely eszmékbe kicsit nehéz beleszuszakolni azt, hogy a hatalom képviselői akár más országokból érkezőkkel is ünnepeltessék magukat. Ahogy arról korábban is írtam, a hatalom öntapsoltatása mindig is visszás gondolatokat kelthet. 

Már csak azért is, mivel előre borítékolható, hogy a különböző ünnepségek tereit megtöltők létszámára erős számháború fog indulni. A borítékot ugyanis már a rendezvények előtti napokban elkezdték összeragasztgatni. Volt, aki fenyegetéseket emlegetve próbálta elkedvetleníteni az egyik, míg a külföldiek jelenlétével hitelteleníteni a másik rendezvényt. Mely hiteltelenítési kampányba sajnos a kormányzat is beszállt. Pontosabban a nagyobbik kormánypárt szóvivője. Márpedig, amikor kormánypárti szóvivő, ez esetben Selmeczi Gabriella, kezdi előre leszólni az ellenzék egy megmozdulását, az óhatatlanul a hatalmi arrogancia gyanúját, vagy szimplán az ellenzéktől való félelmet juttathatja a különben talán apolitikus rádióhallgatónak az eszébe. Mindez persze lehet teljesen megalapozatlan is, de a hatalom kezében levő lehetőségekkel való élés szabadságához különösen kellene az a felelősségérzet, amit a főpolgármester is sugallt.

S természetesen egyfajta visszafogottság is. Mert alapesetben sem vitatja senki, hogy a hatalom képviselőinek rendezvénybiztosítás, -előkészítés tekintetében szélesebbek a lehetőségei. Ugyanakkor a demokrácia egyfajta értékmérője... Vagy talán nem is annyira a demokráciának, mint a másik embernek. Természetesen az embernek a demokráciától ugyanakkor elválaszthatatlan, véleménynyilvánítási jogával egyetemben. Márpedig ilyenkor különösen érzékeny lépés lehet, ha csak a gyanúja is felmerül annak, hogy a hatalom bármi módon manipulálni szeretné akár a résztvevők számát, akár egy-egy rendezvény puszta megtarthatóságát. A hatalmi mechanizmusokat felvonultatva abba a számháborúba, mely alapesetben éppen a hatalom lehetőségei miatt értelmezhetetlen. 

Azt azonban nyilvánvalóan csak a jövő fogja megmondani, hogy milyen sikerrel, és milyen hosszú távú politikai hatással. Csak remélni lehet, hogy nem azzal a hatással, ami szétszakítja azt a nemzetet, melynek egységéért már oly sokan haltak a történelem során. Szó szerint és lelkileg egyaránt.

Simay Endre István

Történelemoktatási káoszunk mindennapja...

... a magyarkodó hangoskodás. Amiről ez eszembe jutott, az két jelenség, mellyel szinte folytatólagosan sikerült találkoznom. Nem, nem mentem semmilyen tömegtüntetésre, sem szittyuló táborozásra. Pusztán felmentem az internetre, és előtte végigutaztam egy esti buszjáraton a fővárost. Ez utóbbi esetében jó lenne azt mondani, hogy meglepett a zsidózó ifjúság jelenléte, de sajnos ez elég álszent megállapítás lenne. Sajnos, amikor az emberek belső tartását megtöri a napi politika, és a parlamentben is a nyílt antiszemitizmus, illetve az általános idegengyűlölet határán billegnek egyes képviselők, még a hallgatólagos támogatottság sem teljesen hiányzik az esetek egy részében.

Az idegengyűlöletnek nyilvánvalóan köze van ahhoz is, hogy annak személyében, akinek nyelvét, kultúráját nem értjük, könnyebb megtalálni minden baj egyetemes okozóját. Olyan ez, mint amikor a közgazdaságilag képzetlen ember számára a bankrendszer jelenik meg egyetemes hibásként. Meg persze ilyenkor, a személyes vezetési hibák felismerése, elismerése helyett, könnyebb rámutatni a populista ideológusnak valakire azzal, hogy „nézd, ő tehet mindenről, mert én vagyok az egyetemes ész letéteményese”. Aztán ki tudja milyen károknak kell bekövetkezni ahhoz, hogy a tömegek újabb irányba legyenek hajlandók nézni. Ugyanakkor nem véletlen, az sem, hogy ilyenkor könnyen a preventív önvédelem áldozatául esik az, aki véletlenül magasabb szociális intelligenciával, általános ismeretszinttel rendelkezik. Mert az értelmiségi létnek inkább ezek lehetnek az általánosabb ismérvei, mint az egyetemek egyikén beszerzett valamilyen papír.

Az általános ismeretek összecsipegetéséhez azonban akár az érettségi megszerzése is elegendő garanciát jelenthetne. Ám amikor érettségi közeli korban levő ifjak akként osztják meg a világot, hogy magyarok és a többiek, akkor valahol nagy baj van a történelemoktatással, vagy akár csak a gondolkodó elmék pallérozásával általában is. Pedig állítólag az asszociatív és absztrakt gondolkodás képessége az egyik ismérve annak, hogy nem állatlábon leledzünk, és állítólag valami Homo sapiens kiemelkedett a főemlősök közül, és embernek nevezi magát. S hogy a diszkriminatív magyarkodás, azaz az idegenek elutasítása miért jelzi az oktatás csődjét? Egyszerűen azért, mert őseink nem itt emelkedtek ki a főemlősök közül.

Azt nagyjából hajlandóak ugyanis még ezek a fura ifjak is elismerni, hogy az ősmagyarok lóháton, szekéren, gyalog, de mindenképpen hosszas utazás nyomán keveredtek be a Kárpátok medencéjébe. Az is erősen valószínű, hogy a törzsek önmagukban is valami zárt szociális közösségként léteztek, mintegy többnemzettségű csapatot alkotva. A Duna mente sem volt éppen kihalt vidék. Aki nem hiszi, sétáljon el Aquincumba. A Római Birodalom határvidékén táborozó meglehetősen vegyes összetételű katonaság és segédszemélyzet, illetve a helyi lakosság aligha valószínű, hogy köddé vált a magyar törzsek közeledtének hírére. Sokkal valószínűbb, hogy többé-kevésbé beolvadtak a honfoglalók soraiba. Mert bármennyire is bántja esetleg az öntudatos prüdériáját sokaknak, alig valószínű, hogy a magyar törzsek másként viselkedtek volna, mint számos más háborúskodó megszálló a történelem során.

A lakosságtizedelő fekete halál, a XV. századi ábrázoláson
(Toggenburgi Bibliában)

A későbbi történelem során sem valószínű, hogy az európai keresztút mentén soha sem jöttek létre vegyes házasságok. Különösen akkor, amikor spontán vagy szervezett módon számos betelepedés zajlott a Kárpát-medencében. Jöttek besenyők, kunok, jászok, zsidók, örmények, szászok, és sokan mások. S természetesen nem szabad megfeledkezni a török megszállásról sem. Korántsem valószínűtlen, hogy a telefonkönyvek több oldalnyi nemzetiségalapú vezetéknév tulajdonosainak ősei között bizony ott találjuk azokat az idegeneket, akiknek nevüket is köszönhetik, és akik ellen olykor annyira kikelnek. Mert a fegyveres háborúk mellett arról sem érdemes megfeledkezni, hogy egész Európa lakossága többször vesztett biológiai háborút a járványokkal szemben. Olyan járványokkal szemben, melyekben a lakosság erősen megtizedelődött. Márpedig a járványok elmúltával a benépesedés „hozott anyagból”, a területen életben maradt populációból indult meg. Alighanem a biológiát és nem a családfakutatást részesítve előnyben. Ahogy egy kis szigetre sodródva a buszon utazó említett társaság tagja sem biztos, hogy az ellenkező nem anyakönyvi kivonatába szeretne bele. Vagy ha igen, akkor végtelen sajnálat, és a kihalás lehet csak osztályrészük. 

Hogy ezek után lehet-e valaki büszke az országra, melynek lakosaként született, és határai között felnőtt? Természetesen igen. Mert a magyar történelemnek része a török megszállás falusi földművelője éppen úgy, mint az osztrák uralkodóházzal megalkuvó nemes. A magyar nyelven írók, és a műveiket magyar nyelven olvasók éppen úgy, mint az ősök szokásait fenntartó, rovásírással jegyzetelő hagyományörzők. Mert a történelmünk tesz minket naggyá, és nem az előítéleteink. A történelem ismerete azt hiszem segíthet abban is, hogy valaki úgy legyen büszke magyar, a szó legtágabb értelmében, hogy ehhez ne kelljen gyűlölnie alanyi jogon mindenki mást maga körül. Már csak azért is, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül idézhesse Rejtő szállóigéit vagy Radnóti verseit, melyek nélkül ugyanúgy szegényebb lenne a magyar kultúra, mint Arany balladái nélkül. De végső soron a kocsmai falfirkák szintjén felülemelkedő oktatás ezek ismeretében is segíthetne.

Simay Endre István