G. Fodor: Etikexit

Forrás: 24.hu

Olvasom, hogy az ELTE-t hatalmas veszteség érte. Nem kérem, nem egy neves professzor halálhíre a téma. Hanem az, hogy az egyetemet otthagyta G. Fodor Gábor. Az ok pedig az, hogy az egyetem etikai bizottsága elmarasztalta. Jobbára azért, mert több olyan, morálisan és etikailag is kifogásolható akcióhoz hozzáragadt a neve, mint például Tóbiás József feleségének és kislányának a lejáratási kísérlete.

A pletykák szerint olyan orgánumokban tett rossz fát a tűzre, amelyek Habony Árpádhoz kötődnek. Úgyhogy még az sem kizárt, hogy a következő hír az lesz: az ELTE etikai bizottságát menesztették. Esetleg az intézmény rektorát is. Ahogy pár napja az volt a hír, hogy a Habonyról érdeklődő papot menesztette az egyházi főnöke. Mert Habonyról jót vagy semmit. De inkább semmit. Még ibizai reklámvideót sem. Szóval: lehet, hogy az egyetem rektora kezdhet félni. Elvégre ő kezdeményezte az etikai eljárást. Arra is hivatkozva, hogy a docens által az egyetemhez köthető írások „megjelentetése az egyetem társadalmi megítélésére és hírnevére is negatívan hatott”. Amiben talán van igazság. De talán nincs. Ezt ki-ki megítélheti. Ahogy azt, hogy G. Fodor „védekezésében” mennyi az igazság.

Mármint abban, hogy miközben őt szívatja az etikai bizottság, „számos, valóban indokolt esetekben az Egyetem néma maradt”. Amely esetekről lehet, hogy többet tud, mint amennyi kiszivárgott. Akár arról az eseménysorozatról is, amely végül Semjén egyfajta bevédéséhez vezetett. S amellyel kapcsolatban az ELTE hírneve szintén negatív aurával gazdagodhatott. Tekintettel arra, hogy dékáni szintig érintve volt a KDNP vezérfiguráját érintő ügy elsimításában. Így aztán előfordulhat, hogy G. Fodor, különben teljesen érthető, és akár példamutatónak tekinthető, számon kérését követően felborul még pár éjjeli az egyetem környékén, illetve az egyes bársonyszékek alatt. Amely helyzetért különben nem lenne nagy kár. Valószínű, hogy jó néhány olyan pohár van ott szakdolgozati, doktori, és egyéb címkékkel felmatricázva, amelyekbe időszerű lenne tiszta vizet tölteni.

Sok szempontból különben nem is igazán van más lehetősége a rektornak. Ha ugyanis nem azt akarja igazolni, hogy G. Fodor ellen politikai döntést hoztak, akkor egy olyan útra lépett az intézmény vezetése, amin célszerű végigmenni. Már csak azért is, mert a politikai támadások kivédése mellett tényleg példát mutathatna a többi felsőoktatási intézménynek. Morálból, illetve etikából. Is. Valamint függetlenségből is. Jelezve, akár a politikának is, hogy egy határt az oligarchikus ejtőernyősök és titán-elvtársak sem léphetnek át. Már akkor, ha az egyetem küszöbét is át akarják lépni.

Úgyhogy, G. Fodor távozásától függetlenül, kíváncsian várom a fejleményeket. Azokban az esetekben is, amelyek már szellőztek egyet az ELTE kapcsán, és azokban is, amelyek a jelen eset nyomán kerülnek majd napvilágra. Az említett út következetes végigjárása nyomán. G. Fodorért meg addig is, szinte biztosan, krokodilkönnyeket hullat a hallgatóság.

Andrew_s

Korhatár-karikák a könyvtárban

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat utolérte látszólag a naptár átka. A Népszabadság híre április másodikán dobta be a köztudatba, hogy korhatárossá válik a könyvkölcsönzés. Pedig a hír simán beillene egy bolondok-napi tréfának. Nehéz is szabadulni a gondolattól, hogy esetleg tényleg az.

Habár a tudósításból megtudhatjuk, hogy Dippold Péter könyvtárigazgató (FSZEK Központi Könyvtár) is megszólalt, illetve Szakmári Klára, a Könyvtárostanárok Egyesületének elnöke is állást foglalt az ügyben. Tehát mégsem vicc lesz ez kérem. Ugyanakkor a könyvtári szabályzat 4.2.d pontja is ezt írja: „Gyerekolvasójeggyel 0-10 éves korig csak a korosztályi érdeklődésnek megfelelő, gyermekkönyvtári állományba sorolt dokumentumokat lehet kölcsönözni”. Világos, egyértelmű megfogalmazás? Egy fenét! A 0. évben például viszonylag kevés gyerek iratkozik be. Habár, ha a könyvtár is olyankapós lesz, mint a bölcsődék, akkor még ez sem kizárt. Elég egy törvényt kilobbizni a kötelező könyvtári tagságról, és menni fog ez, mint a karikacsapás. Amellett, hogy kifejezetten érdekelne a „gyermekkönyvtári állományba sorolt” dokumentum, mint olyan. A saját valamikori, különben nem létezett olvasónaplómat például nem akarnám a fentiek szellemében közzé tenni. Már csak azért sem, mert Rejtő Jenő művei kiemelt helyet foglalnának el a sorban. Ha nem is emlékszem arra, hogy pontosan hány éves és hány napos voltam, amikor elkezdtem olvasni azokat.

Talán több mint tíz éves, de ez sem biztos. Ellenben nem kellett kölcsönöznöm a köteteket, mert otthon megvoltak. Miközben emlékszem arra, hogy annak idején a Karinthy Frigyes úton, a Szabó Ervin könyvtárban volt gyermek-olvasójegy és volt gyermek-részleg ehhez. Számos könyvet ott ismertem meg, és több műfajba is sikerült belekóstolnom. Így utólag nem tudnám megmondani, hogy mi volt a korosztályi érdeklődésem. A „Népek meséi” sorozat például kifejezetten beletartozott, ahogy a magyar népmesék köre, és az eredetileg aligha gyermekmesének született Grimm-világ is. Tudom, mostanság is ezeket emlegetik. Mármint az utóbbiakat, mint igazi horror-meséket. Nem mintha Andersen vagy Ernst Theodor Amadeus (aka Wilhelm) Hoffmann történetei minden tekintetben a felhőtlen vidámság hirdetői lennének. A régi szanszkrit gyűjtemény, a „Hulladémon huszonöt meséje” pedig kifejezetten a sajátos művek körébe tartozik. Az azonban közös mindezekben, hogy aligha tudná épeszű pedagógus megrajzolni a „korosztályi érdeklődés” határait.

Már csak azért sem, mert ilyen valójában nincs. Az olvasnivalók kapcsán sokkal általánosabb lehetne az az irányelv, hogy a gyermek bármit olvasson nyugodtan, ami a keze ügyébe kerül. Nem valószínű, hogy 9-10 évesen a „Kémiai kislexikon” fogja megérinteni a lelkét. De talán nem is ez a lényeg. Sokkal lényegesebb az a szocializációs hatás, ami rászoktatja: a szemén keresztül nagyon érdekes, betűk által közvetített, információk hatolhatnak be az agytekervények közé. Akár egy külön, és csak neki szóló, saját világot is felépítve. Amiben minden mesehős pont olyan, amilyennek neki „megfelel”. Nem korosztályi érdeklődésről kellene tehát beszélni, hanem korosztályi szocializációról. Arról a folyamatról, amelyben az olvasmányok, beleértve a meséket is, nagyon fontos, a személyiség, a moralitás fejlődésében kulcsfontosságú szerepet játszanak.

Ezt az optimista olvasat szerint ostobaság, pesszimistábban nézve szimpla gonoszság a könyvtári szabályzat szlogenje alapján szabályozni. Ráadásul a személyre szabott érdeklődés legjobb ismerője a szülő, a gyermekkel napi kapcsolatban álló tanár. Amiben hatalmas segítség lehet a könyvekkel napi kapcsolatban levő könyvtáros. Személy szerint sokat köszönhetek a könyvtárosoknak. A gyermek-könyvtárban, majd később az egyetemen egyaránt. Egy, a gyermekek százait „átbocsátó” könyvtárostól elhangzó, felhúzott szemöldökű kérdés arról, hogy: „Ez biztosan érdekel?” ezerszer fontosabb lehet, mint megannyi falra kilógatott szabályzat.

Azonban az is biztos, hogy az ilyen szabályzatok nagyon jól szolgálják a szellemi ketrecek kialakítását. Adott körnek csak adott olvasnivalót engedélyezve. Ma még csak a gyermekeknek és életkor alapján. De mikor jön majd rendelet az aznap az adott beosztásban olvasható, illetve kizárólag olvasandó brossurákról. Mert hatalmi igény szemmel láthatóan volna rá. S akkor, ha sikerül kitiltani Kurt Vonnegut, Aldous Huxley, George Orvell, Thomas More műveit is, talán fel sem tűnik majd. Amikor a könyvtárban az olvasójegy nem a tagdíj befizetésének igazolását, hanem a jegyre előírt könyvek körét beszabályozását fogja szolgálni.

Andrew_s

DNS-be kódolt etikai fejtörő.

Forrás: Galaktika.hu

Az emberi jogok helyzete a világon elég rózsásnak tekinthető akkor, ha a rózsa színét nem firtatjuk. Mert helyenként igencsak gondok vannak akkor is, ha a rabszolgát nem hívják szó szerint rabszolgának, és pincérként munkakönyvezik a prostituáltat. S a publikálttá vált esetek alighanem a valóság jéghegyének a csúcsát képviselik ahhoz képest, ahogy az emberi jogok helyzete áll a világ számos pontján. Ilyen helyzetben felvetni, hogy mi lenne a helyzete egy ősembernek manapság, meglehetősen fantasztikus ötletnek tűnhet.

Az is. Nem véletlen tehát, ha magyar nyelven a Galaktika oldalán olvasható a hír arról, hogy felmerült a neandervölgyi ember genetikai rekonstrukciója. Annak a közleménynek az alapján, mely alapvetően már csak egy vállalkozó kedvű nő jelentkezésétől teszi függővé a 33 ezer éve kihalt emberág újraszületését. A szó szerinti újjászületését, illetve újjá szülését. A technikai részletekről lehet olvasni a jelzett közleményekben, és ismerve például az ember genetikai térképezésének sikerét, a mesterséges kromoszómák létrehozásának lehetőségét nehéz lenne egyértelműen lehetetlennek elkönyvelni a sikert. Annak a sikerét, hogy a régészeti leletekből kivont és az emberi genom megfelelő helyére beépített DNS-szekvenciák felhasználásával rekonstruálható mai emberrel párhuzamosan is létezett, de már kihalt ág. A felmerülő kérdéseken elgondolkodva azonban akkoris csak nyerhetünk ezen, ha a közlemény eltúlzottnak bizonyul utólag. Sőt,még akkor is, ha hamisnak bizonyul.

A klónozás lehetősége ugyanis jelenleg is adott, miközben a reproduktív klónozás szinte mindenütt etikai aggályokat vetett fel, és így hivatalosan tiltott. Így egy ilyen projektben részt vevő kutatónak és kísérleti anyának egyaránt komoly etikai, és szakmai ellenállással kell számolni. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy nem egy esetben még a rokonsági béranyaság sem mindenütt és mindenki számára elfogadott. A pénzért való anyasági vállalkozás pedig még komolyabb falakba ütközhet. Hallhatunk érveket a szegénység etikailag meg nem engedhető kihasználását támadó, illetve a másként gyermekre nem számítható házaspár reprodukciós jogát megtámogató érveket egyaránt. A mérlegelés alighanem nehéz falat lehet sokaknak, és nem egy esetben az érintettség is belejátszik a mérlegelésbe. Holott nem is egy másik emberfajról, hanem „csak” személyes, vagy gazdasági problémával küzdő fajtársainkról van szó. Az etikai fejtörő első akadálya tehát mindjárt a neandervölgyi gyermeket kihordó béranya kiválasztása, vagy akár jelentkezésének elfogadása körül ott ágaskodik.

Amikor ezen túl jutunk, akkor ott van magának a gyermeknek a sorsa. Milyen jogokkal ruházza, ruházhatja fel a társadalom? Embernek tekinthetjük, és érvényesülhet-e rá például a szabad párválasztás és a reprodukció joga. Olyan körülmények között elgondolkodva ezen, hogy még sérült embertársaink esetében is felvetik sokan ennek a jogpárosnak a megvonását. Ha ugyanis a neandervölgyi embert ebből a szempontból embernek tekintjük, akkor ki légyen a párja. Az ugyanis szintén etikátlan lehet, ha újra próbálnánk a keveredési teóriát a gyakorlatban, Azt, miszerint nem elfogyasztotta, kiszorította, hanem beolvasztotta a Homo sapiens a konkurenciát. Így aztán mindjárt különnemű testvérkéről is illene gondoskodni a rekonstruált csemetének. A csemetéknek, akik felnövekedése esetén aztán persze jönnének a további kérdések.

Mondhatni csőstől jönnének, mivel igencsak gondot jelenthet az is, ha nem annyira eszes, mint amennyire jelen fajtársaink hiszik magukat. Ebben az esetben ugyanis pillanatok alatt alávetett, rabszolga-szerepben találnák magukat. Miután persze egy emberi állatkertben kicsodálkozta rajtuk magát mindenki. Tekintve azonban, hogy nem maguk akartak rekonstruálódni, a ketrecbe alighanem a létrehozójukat is oda kellene tenni. Ami persze mit sem csökkentené a morális aggályokat. Mely aggályokat az sem csökkentené, csak fokozná, ha eszesebbnek bizonyulnának, mint jelen fajtársaink. Mert még ebben a helyzetben is az intelligenciára alapozó projektek agy-rabszolgáivá válhatnának. Cseppet sem téve boldogabbá a moralisták zömét, de valószínűleg a neo-neandervölgyieket sem. De mindezek a kérdések csak éppen hogy szerény mintái azoknak a kérdéseknek, melyek felmerülhetnek.

Jogos lehet a kérdés, hogy akkor mi értelme lehet felvetni ezeket egyáltalán? Nos, véleményem szerint akár még a mostanában sokat emlegetett etika-órákon is értelmezhetőek lehetnek az így felmerült kérdések. Az adott, és reálisnak kezelhető példát egyfajta keretlazító példaként kezelve ahhoz, hogy egy kicsit magunkon is elgondolkozzunk. Akár csak az előbb felvetettekkel kapcsolatban megparaméterezve etikai mércénket a rabszolgasággal, a béranyasággal, örökbefogadással, rasszizmussal, elnyomással és az emberi jogokkal kapcsolatban. Éppen azért, mert mindezek tekintetében nem egy esetben igencsak feketébe hajló rózsák jellemzik a mindennapok gondolkodását.

Andrew_s

Semjén és az ELTE dékánjának ön-meggondolása.

Az ELTE, mint igazán patinás egyetemhez illik, és teljes elkötelezettséggel az általuk kiadott diplomák minőségbiztosítása befejezték a Semjén-dolgozat vizsgálatát. Ennek alapján nincs mit tennie az egyetemnek, bár Tausz Katalin dékán-asszony háromszor is összevonta a szemöldökét talán. Azt azért elmondta a HVG híre szerint, hogy súlyos etikai vétség történt a szociológia-dolgozat elkészülte során. Semjén Zsolt sietett is leszögezni, hogy részéről is lezártnak tekinti az ügyet. Megkönnyebbülve, mint kiskorú bolti tolvaj, ha megússza a rendőrt. Holott tulajdonképpen csak most vesz alighanem új lendületet a botrány, ami a KDNP politikusa körül alakul.

Az egyik botránykő maga az ELTE most nyilatkozó dékánja lehet, mivel Tausz Katalin kezdetben semmilyen vizsgálatot nem tartott megindítandónak. Ezzel alighanem előre sietve abban a sorban, mely a Hoffmann Rózsának gesztust gyakorlók számára jött létre. Ahogy korábban írtam: „Hoffmann Rózsa kezében a pénzcsap az oktatási intézményekkel kapcsolatban. Semjén Zsolt pedig Hoffmann Rózsa példaképe. Semjén Zsolt dolgozatával kapcsolatban pedig egy oktatási intézménynek kellene vizsgálatot folytatni”. Az tehát, hogy később mégis elindult a vizsgálat, könnyedén lehet annak a következménye, hogy a kormányzat környékéről erre megkapta a dékán-asszony a felhatalmazást. Ahhoz ugyanis nem kell nagy konspirációs előre-látás, hogy a mindennemű vizsgálat mellőzése tarthatatlanná vált, vagy könnyen tarthatatlanná válhatott volna. A mai nyilatkozat féloldalassága pedig alig változtat azon az érzésen, hogy valami előre leosztott koreográfia zajlott a háttérben. Akár emleget a dékán súlyos tudományetikai vétséget, akár nem.

Amikor Tausz Katalin az önplágiumot próbálta előtérbe tolni, akkor végső soron arra a tanintézetre próbálta a felelősség egy részét rámaszatolni, aki azt a bizonyos doktori-szerű bizonyítványt kiállította. Ezzel részben mentve talán a saját intézményét, részben nagyobb támadási felületre próbálva szétosztani a nyomást. S megfeledkezve arról, hogy a szociológia-dolgozatnak nem csak kipipálós szerepe kellett volna, hogy legyen. Az önplágiumon alapuló dolgozat elismerése „azért lehet kétséges, mert kétségessé teszi a képzés anyagának elsajátítását, adekvát ismeretét”. Azaz, amikor a dékán azt mondja, hogy nincs mit tenni az ügyben, akkor tulajdonképpen az ELTE, mint képzőhely is kap egy igen gyengécske bizonyítványt. Azt üzenve, hogy „itt bármire adunk diplomát, csak porold le alaposan”. Ha azonban ez nem így van valójában, csak Semjén Zsolt esetében tesznek kivételt, akkor sajnos egy újabb lóláb kezd kikandikálni a dékán-asszony papírjai alól. Az, hogy valamiért csak azzal a feltétellel engedték a vizsgálat lezajlását, ha az egy elmaszatolható eredményre vezet majd, ami megállapít valamicske etikai izét, de nem jelenti komolyabb konzekvencia levonását. Ha azonban Tausz Katalin politikai alku tárgyává tette esetleg a hallgatói, és közvetve az oktatói minősítéseket, akkor tulajdonképpen csak az a kérdés marad, hogy ő meddig marad.

Az egyetem dolgain kívül azonban nem árt elfeledkezni arról sem, hogy Semjén Zsot annak a pártnak, a KDNP-nek a feje, mely kézként Hoffmann Rózsát is delegálta. Oda be az oktatáspolitikába, melynek részévé agitálták a hittan, illetve etika és erkölcs oktatását. Azt most ne feszegessük, hogy pár politikusra ráférne a hittan is, ha már állandóan a kereszténységre hivatkoznak. Maradjunk az etikánál, mellyel kapcsolatban még a kurtán-furcsán lezárt vizsgálat is elmarasztalta Semjén Zsoltot. Tehát adott egy politikus, akinek pártbéli beosztottja szabja meg a tanítandó etikát. Az a beosztott, aki a plágiumügyek hajnalán messze visszhangzó hűségesküt tett Semjén Zsolt mellett. Ezt követően talán el kellene azon is gondolkodni, hogy az említett tárgy oktatása kapcsán mennyire lehet hiteles az oktatáspolitika? Illetve elgondolkodni sem kell rajta. Pont annyira hiteles, mint amennyire Orbán Viktor ígérete a tandíjakkal kapcsolatban. Semennyire. S Semjén Zsoltnak, ha semmi másért, ezért le kellene mondania. Hoffmann Rózsával, mint hű csatlósával egyetemben. Ha pártja valóban felelősséget érezne bármi másért a saját túlélésén kívül.

Ezzel szemben Havasi Bertalan, a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője, csak azt tartotta szükségesnek világgá kürtölni, hogy tudomásul veszik az ELTE vizsgálatát és „Semjén Zsolt így - az ELTÉ-vel egyetemben - véglegesen és hivatalosan is lezártnak tekinti a témát”. Semmi személyes, az etikai vétség szintjén levont, konzekvencia. Így ez szintén azt látszik alátámasztani, hogy Tausz Katalin egy politikai játszmában játszotta el a neki szánt szerepet. Mit sem törődve az ELTE, mint iskola további elfogadottságával, elfogadhatóságával.

Simay Endre István

Egy etikaoktatási nézet az öngyilkosságról.

Cécile Bortoletti: My Suicidal Sweetheart
Lurve Magazine (#5 Winter 2011)
Forrás: mode.newslicious.net

A politikai mérkőzések során nem egyszer kerülnek elő az öngyilkosságok. Akár ez is indokolhatná azt, hogy szó essen az öngyilkosságokról. Azonban az, amikor egy gyilkosság tettese és áldozata azonos, aligha tekinthető napjaink politikai vívmányai közé. Annyira nem, hogy évszázadok óta születnek folyamatosan az írások, könyvek a témáról. Még az öngyilkosság megítélését is összetetté téve. Tiltva, megengedve, vagy éppen heroizálva. Nem egy esetben ugyanabban a kultúrkörben is kettős vagy inkább többes mércét állítva a jelenség mellé, amelyhez képest az egyik esetben pokolra vetendő bűnként, míg a másikban hőstettként kerül a mérleg serpenyőjébe. Nem véletlen tehát, hogy sokszor a filozófusok bicskája is beletört, amikor a környezetük jelenségeinek vizsgálatakor beleütköztek ebbe a problémába.

Nyilvánvaló az is, hogy lévén az öngyilkosság is gyilkosság, attól sem választható el teljesen. Azt tudjuk, hogy a gyilkosság, az emberölés tilalma ismert, és alapvető társadalmi norma, mely alighanem a csoporton belüli kannibalizmus tilalmával rokonítható, abból eredeztethető. Amennyiben elfogadjuk, hogy őseink csapatban vadászó közösségekben élt, akkor a közösség fennmaradása óhatatlanul függött az elejthető állatoktól. Végső soron az adott közösség számára, amennyiben az összetartozás és a közösség túlélése felülírja a „szomszéd” közösség, mint fajtárs beazonosítását, eljöhet az a pont, amikor a másik elejtendő táplálékforrásként, vagy rituális áldozatként jelenik csak meg. Erre akár a jelenleg még fennálló törzsi kultúrák hagyományai is szolgáltathatnak példát, míg az absztrakt kannibalizmus, az emberáldozat sem volt ritka a történelem során. Legtöbbször kifejezetten az adott közösségen kívül eső áldozatokra vetítve azt. Alighanem felismerve azt, hogy a közösségen belüli kannibalizmus nem kifizetődő, és a közösség olyan összeomlásához vezet, amire a korai indián birodalmak elég példát szolgáltatnak. Az általános „Ne ölj!” tehát végső soron annak a felismerése is, hogy az ember, mint nagyobb közösség tartozik össze. S kétségtelen, hogy gyökerei jóval a Mózesnek tulajdonított könyvek leírása elé vezetnek. Akár parancsként, akár jövőbe mutató isteni elvárásként kezeljük is a parancsolatot magát. Bár, személy szerint nem érzek erős különbséget abban a tekintetben, ha például egy tanárnak alapvető erkölcsi normákat kell a mának szólva közvetíteni.

Felvállalva akár a konfrontációkat akár a környezettel, akár a látszólag, vagy valóban ellentmondó véleményekkel, nézetekkel. De ez végigkíséri tulajdonképpen a történelmet, de végigkísérheti akár egy tanár, életútját is. Bár a személyes véleményem az, hogy bárkinek az életútját, aki közösségben él. A tanár szerepe talán csak annyiban kivételes, hogy sem tiszte, sem joga gyökeresen szembefordítani a szülői mintákkal. Nyilvánvalóan lehetne olyan helyzeteket keresni, amikor ez az állításom sem állja meg a helyét, de ezek az esetek már általában a gyermek és ifjúságvédelem feladatkörébe, és nem az irányítva nevelés keretébe tartoznának. Gondolom akár az újsághírek. Akár a személyes tapasztalatok alapján lehetne ilyen példákat találni, ám ezek részletes kitárgyalása sem lehet okszerű, ha a körülményeket meg sem akarnánk érteni.

A gyilkossági tilalomra visszatérve, megjelenése a különböző társadalmak tilalomfáin tehát nem a véletlen műve, és érthetően jelenik meg a vallási előírások között is. Így a gyilkosság olyan motívum, melyhez számos ponton fűz megjegyzést az európai kultúra sok évszázados fő-sodorvonalát képező kereszténység alapműve, a Biblia is. Alapvetően büntetendőként kezelve, ám nem mindig a „fogat fogért, szemet szemért” elvet követve. Ahogy Jahve Káint sem pusztította el. Sőt! Életét megóvásra ajánlotta: „És monda néki az Úr: Sőt inkább, aki megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál.” (1Móz 4,15). Ugyanakkor az ölés tilalma a tízparancsolatban is szerepel általános irányelvként (2Móz 20:1-14). Bár esetenként, például háborús körülmények között, a leggyakrabban megszegett parancsolat. Ami érthető értelmezési feszültséget okozhatott a valláshoz hű keresztények hite, és a napi gyakorlat között.

Az értelmezési viták a másik irányban, nevezetesen az öngyilkosság értelmezésének, megítélésének irányában azonban folyamatosan fellángoltak. A „ne ölj!” bibliai parancsa ugyanis egyértelműen értelmezhetőnek látszik arra az esetre, hogy amennyiben senkit sem szabad megölni, akkor nyilvánvalóan az egyes ember saját magát sem ölheti meg. Abban az esetben, ha Istennek tetsző viselkedéssel akar kedveskedni az Úrnak, akkor semmiképpen. Ám az is teljesen nyilvánvaló, hogy az elvárt, vagy önfeláldozó öngyilkosság esetén azonnal feszültséget kelthet az általános értelmezés. Például Dugovics Titusz vajon a kereszténységet megvédő hősként, vagy a kereszténységet eláruló öngyilkosként kezelendő-e? Vagy mi a helyzet a mártírok asszisztált öngyilkosságával? Azokkal a helyzetekkel, amikor a gyilkosságot de facto nem önkezével hajtja valaki végre, de olyan helyzetet teremt, amikor a például hatalomnak nincs más lehetősége az adott körülmények között, mint a gyilkosság. Mert az öngyilkosságok előfordulása a történelem során, egyáltalán nem nevezhető kirívó eseménynek.

Mindezek alapján érthető talán, hogy nagyon sok esetben filozófusok is beleütköztek az öngyilkosság megítélésének problematikájába. S azt sem lehet állítani, hogy az öngyilkosság „megengedő” kezelése csak napjainkban került volna terítékre. Akár a körülmények szorítását tekintve annak közvetlen kiváltójaként. Ahogy annak idején például Holbach (1723–1789) fogalmazott: „Bárhogyan ragaszkodjék is mindenki a maga életéhez s bármennyire rettegjen is a haláltól, naponta láthatni mégis, hogy szokás, vélemény, előítélet elég erős lehet ahhoz, hogy semmivé tegye bennünk e ragaszkodást és megtanítson szembenézni a veszéllyel s kockára tenni életünket.” (Holbach: A természet rendszere. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978). Vagy, ahogy David Hume (1711–1776) is egy önálló, halála után megjelent, esszében (Of Suicide) próbálta meg a saját szempontjait lefektetni az öngyilkossággal kapcsolatban. A Skóciában alkotó, és a korábban idézett Holbach-nak szinte kortársaként élő filozófus említett műve magyarul „Az öngyilkosságról” címmel jelent meg (Hume, D.: Az öngyilkosságról. In: Összes esszéi II. kötet. Atlantisz kiadó, Budapest, 1994; pp. 345-355.). A kor szellemiségének megfelelően nem jut el odáig, hogy elutasítsa Isten létét, azonban szembehelyezkedik azokkal a nézetekkel, melyek Isten elleni vétekként, és így a hittételek szintjén, és mérlegelés nélkül elutasítják az öngyilkosságot. Hume az esszé konklúziójaként arra az erkölcsi megállapításra jut, hogy az Istennel és közösséggel szembeni viszony tekintetében erkölcsileg megengedhető az öngyilkosság.

Érvkészletében különben eljut arra a pontra, hogy közvetve bár, de az isteni elrendelést, és a szabad akaratot állítja szembe. Ha ugyanis létezik a szabad akarat, és az nincs az Úr ellenére, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy joggal tér ki valaki a halálos kardcsapás, a lezuhanó kő elől éppen úgy, ahogy a betegségek ellen is joggal lép fel. Márpedig Hume véleménye szerint létezik a szabad akarat, amit abból a megfontolásból vezet le, hogy Isten, mint teremtő, saját „hatáskörében” ruházta fel a természetet alkotókat mindazokkal a tulajdonságokkal, amik megtapasztalhatóak velük kapcsolatban. Így minden, beleértve az ember egyes tulajdonságai és képességei is a Teremtő akaratának nyomán alakult ki. Ebből már könnyedén levezethető, hogy amennyiben Isten olyannak alkotta az embert, hogy szabadon döntsön, akkor dönthet is szabadon. Ha pedig a társadalmak működése az egyes emberek ténykedésétől függ, akkor az akár szeszélyes működés sem szegül ellen Istennek. Bár Hume nem említi kifejezetten, de ennek alapján tulajdonképpen egyik társadalmi berendezkedés sem lehet az Isteni akarat ellen valónak tekinthető.

Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a közösségben kialakuló törvények és állapotok úgy befolyásolják az egyes ember életét, hogy annak az kilátástalanná válik. Így az ez elleni védekezés épen úgy nem lehet Isten ellen való, mint ahogy egy betegség elleni védekezés sem az. Márpedig az ez elleni védekezés egyik formája kétségtelenül az, ha az egyén megszűnik létezni. Így végső soron a sem az isteni akarat, sem az isteni akarat által meghagyott közösség ellen nem vét az, aki öngyilkosságot követ el. Egészen közel jutva azokhoz a gondolatokhoz, amit a már idézett Holbach a társadalmi szerződés kapcsán fogalmazott meg az öngyilkossággal kapcsolatban: „Megróhatjuk azt, aki magányba temetkezik bújában és eltávozik szülővárosából, ahol semmi segítséget nem kaphat? Nos hát! Mi jogon rójuk meg akkor azt, aki kétségbeesésében megöli magát? Egyebei lesz-e a meghaló ember, mint hogy elszigeteli magát?”. Hume ugyanis az öngyilkosság szabadságát szintén a személyes kilátástalansággal, szerencsétlenséggel, fizikai legyengüléssel, és általában azzal az állapottal hozza összefüggésben, amikor az egyén számára az élet folytatása nagyobb kínnal jár, mint az attól való megszabadulás. Azon az úton rövidítve meg a lépéseket, mely végső soron már visszafordíthatatlan az egyén számára. Még abban az esetben is megadva a szabad akarat által hozott ilyen döntés szabadságát, ha ezt van, aki gyávaságnak tekinti.

Mert miközben az öngyilkosság áldozata valóban áldozat, nagyon sokszor hallani azt a véleményt, hogy az öngyilkosság gyávaság. Megfutamodás a problémák, vagy a tettek várható következménye elől. Az is nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy mivel az öngyilkosság egy olyan speciális kivégzési mód, amikor a tettes és az áldozat azonos, helye lehet annak az érvelésnek is, hogy gyávaság, és annak is, hogy bátorság. A társadalmilag elvárt esetek egy részében például kifejezetten akként is kezeljük, s hősként ünneplik az öngyilkost. Mert akármennyire is szépítenénk a dolgot, és építünk szobrokat, az önmagát közösségért feláldozó is öngyilkos. Kifejezetten azon haszonelvűség alapján, hogy az egyén önfeláldozása nagyobb hasznot hoz a közösségnek, mint az önmentése az adott helyzetben. Ez szerintem különben korántsem csökkenti az önfeláldozás értékét, így nem értek egyet azzal, hogy egy hős katonát, mint embert, mint a közösség egy alkotóját kivonjuk az emberek köréből. Különösen, mivel éppen ez emelheti a szellemiségét és emlékét arra a pontra, mellyel tette értelmet nyer. Egyébként, a már említett Hume nagyjából szintén a haszonelvűség nyomán haladt sok tekintetben.

Ahogy különben a modern eutanázia-eszmékhez is elvezethet az a haszonelvűség, amikor a gyógyíthatatlanok öngyilkosságát említi Hume. De, tekintetbe véve, hogy Isten létének, és teremtésbeni teljhatalmának megtartásával menti azt az önfelszámoló viselkedési mintát, amit Szent Ágoston, vagy Aquinoi Szent Tamás tanításai alapján dogmatikusan tilt az egyház, elképzelhetően ez is belejátszhatott abba, hogy az öngyilkosságot feszegető írása csak halála után jelenhetett meg. Miközben alighanem magának Hume-nak is fejtörést okozhatott, hogy a sokáig angol betegségként emlegetett öngyilkossági tendenciákat, és a Skóciában hagyományosan erős katolikus szemléletrendszert valahogy összebékítse. S persze megtalálja az így kapott isteni haszonelvűség és isteni mindenhatóság helyét a filozófián belül, melyet elfogadott a világ és az emberiség megsegítésére hivatott tudománynak.

Mi tagadás, hasonló helyzetben nekem is komoly fejtörést eredményezne, ahogy azt hiszem számos pedagógusnak önmagában az öngyilkosság is azt okozhat. Akkor például, ha egy diák családjában előfordul, vagy csak „trendiségből” szóba kerül a téma. Például azért is, mert hazánk igen „jól áll” e tekintetben a nemzetközi statisztikákban. Amikor pedig esetleg olyan diákkal találkozik, olyan diákot kell „visszahozni”, akár csak egy osztályközösségbe, aki túl van egy öngyilkossági kísérleten, vagy esetleg csak valós komolysággal foglalkozik a gondolattal, akkor az „élők” megközelítési módja könnyen csődöt mondhat. Ahogy a sikeres öngyilkosság esetén a túlélő osztályt is át kell tudni vinni a krízisen. Ilyenkor azt hiszem sokszor segíthet, ha az „öngyilkolászó szempontjából szólunk”. A megértve kiküszöbölés hangján, amit sok filozófus, és azt hiszem Hume is megközelít. A megértéshez vezető út ugyanis ilyenkor szerintem a felmentésen keresztül vezet. Nem lehet zsigerből elítélni, és egyben megérteni valamit. Szerintem semmiképpen. Még akkor sem, ha nyilván nem kell halálos áramütést kapni ahhoz, hogy az ember elfogadja a villámcsapás káros következményeinek lehetőségét. S ebből a szempontból egyet tudok érteni Hume-mal, Holbach-al és azokkal, akik valamilyen szinten képesek elfogadni, és nem csak a társadalom absztrakt haszonelvűsége, hanem az egyén szemszögéből is az öngyilkosságot. Beleértve azt is, hogy helyet keressenek abban a szellemi környezetben, ami az adott kor társadalmát jellemzi.

Az is teljesen nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy az „öngyilkosság” korántsem olyan egyszerű jelenség, hogy pár oldalban ki lehetne tárgyalni. Különösen, mivel a hős-attitűdön túl nyilvánvalóan más az, amikor a szocializáció, a közösségi nyomás vezet önmegsemmisítéshez. S szinte biztosan sajátos csoportot képez az is, amikor nem valós öngyilkosságról, hanem sokkal inkább balesetről beszélhetünk. Szinte biztosan mindenki ismer olyan esetet, amikor egy cselekmény azért válik befejezett öngyilkossággá, mert az anyuka aznap véletlenül túlórázott, mert a halállal kísérletező által kihívott mentőautó dugóba keveredett. Amikor a szándék sokkal inkább a figyelemfelhívás, az érzelmi zsarolás, a bűntudattal való fenyegetés az áldozat részéről, mintsem a valós halálvágy. Mely utóbbi, a valós önhalálokozás szándékának körébe bevehetnénk a korábban asszisztált öngyilkosságnak nevezett jelenséget. Legyen annak oka a meghalni vágyás és gyávaság keveréke, vagy a személyes gyötrelmek további vállalásának képtelensége. Az előbbiről alighanem a bűnügyi pszichológusok, míg az utóbbiról az eutanázia kérdésében jobban elmélyülők tudhatnának többet mondani. Mely utóbbival kapcsolatban érdemes lehet azon is eltöprengeni, hogy amennyiben a kínvallatás előli menekülés eszközeként elfogadott az öngyilkosság, akkor miért elutasított sokszor a hasonló kínhalállal járó, de „természetes” agónia esetében. Hacsak nem keveredik be a közösségi haszonelvűség abból a szempontból, hogy a vallatás a közösség számára esetleg káros információforrássá teheti az áldozatot.

Abban is egyet lehet érteni sokakkal, hogy sokszor lehet jó megoldást találni az öngyilkosság megelőzésére. Azonban csak akkor tudhatunk az öngyilkossággal szemező szempontjából is jó megoldást találni, felajánlani, ha nem a saját szempontjaink egyedüli szajkózására vagyunk csak képesek. Ehhez valóban jóakarat, és jóindulat kell. Nem is kevés, hiszen esetleg, a korábban említett esetek egyikében, olyan szemléletmódba kell, kellene tudni átváltani, ami különben esetleg idegen. S ha már korábban tanári példa került szóba, a tanártól idegen. Azonban mégis valóban ez tekinthető annak az emberi álláspontnak, ami szerintem etikus lehet. Tiszteletben tartva a másikban az autonóm embert, akinek az Úr szabad akaratot adott. Nem megítélve, és nem elítélve az embert, csak a cselekedetét. Egyet értve azzal a Bibliából ismert felfogással, hogy „ne ítélj, hogy ne ítéltess”. Mely szemlélet lefektetése kétségtelen a kereszténység alapeszméit lefektető tanító, Jézus bölcsességét dicséri. A tanári, vagy akár vezetői szerepre vetítve cselekvéseket ellenjavallni lehet, az embert, mint emberi lényt megítélni nem lehet az e szerepekhez kötött kompetencia. Az iskolában még az etika, de a hittan tárgy kapcsán sem. Ami nem jelenti természetesen azt, hogy mindennel egyet kell érteni, vagy mindenbe bele kell szolgaian törődni.

Simay Endre István

Partenogenetikus norma az oktatásban.

Hoffmann Rózsa teljes sikert ért el bizonyára, hiszen a tanárokkal továbbra sem sikerült megegyeznie, csak leseperni az érveket az asztalról. Amolyan vérbeli demokrata, sőt keresztény demokrata módjára. Elvégre az oktatáspolitika igazán nem ér annyit, mint a MOL visszavásárlása. Amitől az üzemanyag nem lett ugyan olcsóbb, de legalább képzésben visszamaradtak fogják jobban viselni a szolgaképzési programokat. Már akkor, ha ki nem halnak, mert az oktatáspolitikáért felelős, és nyilván ruletten nyert államtitkár meghirdette az emberi szűznemzés propagandasztikus programját. Vivát!

Az oktatáspolitikai államtitkár és Czeizel Endre orvos-genetikus közt alakult ki egyfajta vita arról, hogy mit is kellene tanítani a családi életre való felkészítés jegyében. Ennek során ragadtatta magát Hoffmann Rózsa arra a kijelentésre, hogy „politikai erő most nem a felvilágosítás, hanem az etika felé indult el”. Ami tulajdonképpen talán tényleg lefedi az oktatáspolitika irányvonalait. S még csak azt sem állítanám, hogy egyes tanároknál ezzel nem szerez piros pontot. Felelevenítve azt a pár évvel ezelőtti emlékemet, hogy leendő tanárnők úgy tekintettek a különben gyári csomagolásban levő óvszerre, mint a döglött patkányra, náluk például biztos. Elvégre az a tanerő, aki képtelen beszélni a szexualitásról a diákjaival, üdvözölni fogja az ettől a konfliktustól mentesítő politikai döntést. A szégyenlős, és prűd tanárok tehát mehetnek máris tapsolni. Ettől ugyan a diákok éppen olyan felkészületlenek maradnak, de ilyen kicsinységekre nem ad az oktatáspolitika. Ellenben el tudom képzelni, hogy Hoffmann Rózsa milyen viszonyban lehet a szexualitással. Viszont, azt hiszem, nem akarnám tudni biztosan. De alighanem nagy csalódások érhették, és komoly komplexusokat érlelhet magában a témával kapcsolatban, ha azt hiszi, hogy az etika kiválthatja a szexualitást.

Valahogy nem tűnik túl életszerűnek az, hogy a társaival buliból hazainduló fiatalok behúzódnak egy sötét kapualjba, majd mobiltelefonjuk elhaló fényénél belemerülnek, mondjuk, Spinoza valamelyik örökbecsű művébe. Nem mintha akár a nevezett szerző, vagy sokan mások ne írtak volna érdekes dolgokat. Ám valahogy úgy rémlik, hogy a nagy moralisták, de még az egyház jelentős túlhatalmának évszázadaiban sem halt ki az emberiség. Pedig az egyház igen sokat beszélt az eredendő bűnről ahhoz, hogy a középkor emberének nullától különböző eséllyel kellett volna felszívódnia a keresztényi etika tisztítótüzében. Amikor tehát az oktatáspolitikus azt hiszi, hogy az Arisztotelésszel, Spinozával, szentek életrajzával és hasonlókkal felszerszámozott tanárok etikaórái fogják feloldani például az abortusz körüli vitát, akkor alighanem komoly baj van. Vegyünk ugyanis két problémát:

1.                   A diák egy valóban bizalmába fogadható tanárt megkérdez arról, hogy mit tegyen az osztálykiránduláson;

2.                   A diák megfenyegeti a tanárt, hogy kiugrik a tizedikről, ha azonnal nem beszéli meg vele Szent Ágoston etikáját;

Ezután, tegye fel mindenki magának a kérdést, hogy melyik fordulhat elő gyakrabban. A magam részéről az elsőre voksolnék. Már akkor, ha az a tanár tényleg pedagógus, és ember hírében áll. Ezt követően mire készítik fel mondjuk a leendő etika-tanárokat? Hoffmann Rózsa, és a KDNP iránymutatása szerint a másodikra. A biztos siker zálogát remélve attól. Remélem mindenki más világosan átlátja az oktatáspolitika vezénylő csillagainak egyértelmű problémamegoldását, mert nekem nem sikerült.

Nem azért, mert az elkapkodott, akár gyermekkorban megélt szexuális tapasztalatok pártján állnék. S még az abortusznak sem vagyok feltétlen híve. De azt hiszem sokkal nagyobb eredményt lehet elérni azzal, ha a gyermek felkészül a szexualitás emberi és biológiai vonatkozásaira, mintha az említett kapualjban a Spinoza-kötetre térdelve tesz kísérletet az autodidakta ismeretszerzésre. Az ugyanis borítékolható, hogy a szexualitás örömszerző funkciója okán akár, de előbb utóbb át fogja lépni azt a bizonyos vonalat a gyermek. Akár tetszik ez a parlamenti prűdpártok politikusainak, akár nem. Ha azonban felkészületlenül teszi meg a kezdeti lépéseket, akkor bizony nagyobb eséllyel lesz alanya az abortuszvitáknak is. Bár, mint már a korábbi döntések is mutatták, az abortusz komoly exportcikké válhat. Így tulajdonképpen lehet, hogy Hoffmann Rózsa nem akar rosszat, hiszen egy speciális exportcikk bővített után-termelését segíti elő. Embertelen és buta megoldásként, de egyfajta speciális megoldásként. Már csak azt kellene kitalálni, hogy mire. Mert az emberi partenogenézis valahogy nem olyan elterjedt, mintsem azt szeretnék.

Így, miközben ezoterikus vitát folytatnak ott fenn azok, akik szerint minden őket ért kritika a kereszténység elleni támadás az istenadta népnek maradnak a bevált biológiai megoldások. Hoffmann Rózsától nem erre, inkább a feltörekvő szélsőségek okozta problémára lennék kíváncsi egy igazán keresztényi, az oktatást is felölelő, ütős válaszra. Különben esetleg olyan gondolatok foganhatnak meg egyes fejekben, hogy arról kezdjenek listát gyártani, hogy kinek adható meg a szexualitás. Amihez pedig nem ért, abba jobb lenne, ha legalább kárt nem tenne az államtitkár-asszony. Mert már Hippocrates korából ismert: „Primum nil nocere!” (Alapelvként ne árts!).

Simay Endre István