Lauder inget osztott az antiszemitáknak

A Ronald Lauderrel készült interjú nagyjából egy hete jelent meg az Observer-ben. Elmondta a véleményét az magyarországi antiszemitizmusról, a Jobbikról, és az éledő Horthy-kultuszról. A Zsidó Világkongresszus (WJC) elnökeként miért pont neki ne lehetne véleménye minderről? Az érdekes talán nem is ez, hanem sokkal inkább a hazai reakciók.

A biztosítékot láthatóan az a néhány kitétel verte ki, amelyek egyike az interjú felvezetése:

„The former ambassador to Austria also names Hungary the most anti-Semitic country in Europe”.

A másik egy, a politikai környezetet is érintő szakasz:

„Last year at Auschwitz, you warned that Europe “looks more like 1933 than 2015.” As European Jews face rising anti-Semitism, name the worst offender creating an environment ripe for hatred? The worst offender is Hungary. Because they now have a neo-Nazi party called Jobbik. They had started to put up statues of Admiral Horthy, who was a Nazi. They’ve changed wording in their constitution—taking out the word Holocaust.”

A kormányzati gesztus erre mi volt? A Magyar Idők szerint: „A kormány elutasítja Lauder vádjait”. Amiből világosan látszik, hogy igen, a kormány, illetve a kormányzat ezért felelős figuráinak egyike, Latorcai Csaba államtitkár, nagyon is beleöltözött a WJC elnöke által középre dobott ingecskébe. Ráadásul annyira utálatosnak látta az inget a tükörben, hogy, miként erre Bartus László is rámutatott, szinte azonnal mozgósították azokat a hazai zsidó-képviselőket, akik támogatásában biztosak lehettek. Legelső sorban például Heisler Andrást, aki annak a Mazsihisz-nek az elnöke, amelynek vezetősége nem győzött elég gyorsan gazsulálni a választások után Orbán Viktornak. S azért, hogy Heisler ne legyen egyedül, gyorsan felzárkózott hozzá Köves Slomó is. Azzal, hogy az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija sietett ki kérni mindenki nevében azt, hogy Magyarország a legantiszemitább ország lenne Európában. Azért persze érdekes lenne Köves úr véleménye akkor, ha nem úgy tartanák számon, mint Orbánia hivatásosan kormányzati zsidaját. S még érdekesebb lenne a véleménye akkor, ha 2013-ban nem hajtják el WJC alelnökségének a közeléből. Azon az ülésen, amelyen Laudert újraválasztották elnökként. De tudom: a volna nem történelmi kategória. Így a jelen állapotban, illetve a közelmúltban érdemes szétnézni az emlékek között.

Már csak azért is, mert egy ország, mint földrajzi kategória tényleg nem sokszor antiszemita. Legfeljebb akik ott élnek. Meg az a vezető, akit megtűrnek. Attól sem teljesen függetlenül persze, hogy a bíróság mondta ki a Jobbikról alkotható vélemény kapcsán: nevezhető neonácinak. Ebben az esetben a hazai lakosság antiszemitizmus-mércéje korrelál a Jobbik támogatottságával. De figyelembe vehető az ADL felmérése is, mely 2012-ben a magyar lakosság közel kétharmadánál vélelmezett antiszemita attitűdöt. Közel húsz százalékkal magasabb arányt kapva 2012-ben, mint 2009-ben. S lehet ugyan számháborút folytatni a növekedés mértékéről, de nem biztos, hogy érdemes. Egy olyan országban, amelyben a kormányfő ilyen irányú viselkedése is kétséges. Mert az ország vezetője akkor is minősíti az országot, ha nyilván nem minden lakos antiszemita és kripto-náci. Márpedig Orbán lappangó antiszemitizmusa már 2012-ben is látszott. Alig egy évvel később pedig Martonyi ismerte el a magyar antiszemitizmus létét. Amelynek gesztusrendszerét maga a miniszterelnök is építgette. Azzal, amiket tett, illetve nem tett.

Amelyek fényében ugyan lehet talán vitatkozni, a „leg” szócskán a magyar viszonyok minősítésében, de a kormányzat táplálta globális xenofóbia fényében elég visszásnak tűnik. Még akkor is, ha jelenleg, és látszólag nem a zsidóság ellen irányul. A hivatalos kommunikáció. Mert azért még emlékezhetünk a szakályi minősítésre a zsidók egykori deportálásáról. Melytől a kormányzat sosem határolódott el. Azt sugallva, hogy az „aprómunkát” egyszerűen kiadják gebinbe.

Andrew_s

Túllihegés a xenofóbia svédasztalánál

Részlet a Mi a magyar című kiállításról
Fotó: EISimay

Közel másfél évvel ezelőtt az Anti-Defamation League (ADL) közölt felmérést a hazánk befogadási attitűdjének nem is kicsit siralmas állapotáról. Mellyel kapcsolatban szinte azonnal megindult a kormányzati számháború. A történelem most a svéd televízió egyik adása kapcsán látszik ismételni önmagát. Ebben ugyancsak a magyarok és idegenek viszonyát feszegették. S szintén nem túl pozitív kicsengéssel.

Annyira nem, hogy Kumin Ferenc a Facebook-oldalán elhelyezett nyílt levélben gondolta első körön rendre utasítani Heller Ágnest az ügy kapcsán. Amire meg s született a címzett válasza. Ezzel végső soron az ügy lerendezettnek tekinthető lett volna, ha nem ismernénk a hazai politika híres túlreagáló képességét. Minden olyan esetben, amikor alkalom nyílhat némi kocsmaközépi melldöngetésre. Jól látszott ez az elhíresült német videó-műsorok kapcsán, melynek végeredményeként az is röhögő görcsöt kaphatott Orbán Viktor bohóc-királyságától, aki különben rá se fütyült volna a német gyermekműsorokra. S amire csak ráerősített a kormányzathoz feltétlen hűséggel tartozó, és a TV-székház felgyújtóit is hős forradalmároknak kommentáló hirTV válasza. Elvégre, ha nyalni kell, akkor nyalni kell. Bármi áron. Valahogy ez látszik körvonalazódni a svéd esetben is. Melynek újabb állomásaként nagyköveti szinten próbál meg beleugatni a hazai hatalom egy külföldi média ügyeibe. Mielőtt pedig bárki nehezményezné az ige használatát egy diplomata esetében, rögtön megkövetem érte Makkay Lilla stockholmi nagykövetasszonyt. Miközben sajnos a jelenségre, a spontán vagy parancsra zajló uszulásból elkövetett reakciókra nehéz kifejezőbbet találni.

Mert ahogy a németek sem igazán értették, a svédek sem igazán tudták magukévá tenni azt a mentalitást, ami különben csak autoriter uralkodók alattvalói esetében válik érthetővé. De mielőtt ezen próbálnánk eligazodni, érdemes lehet az alapproblémára is rávetni figyelő tekintetünket. Mert nyilvánvaló, hogy az sem érdektelen. Az idegenekhez, illetve a különböző vallású hazánk fiaihoz való viszonyunk ugyanis erőteljesen befolyásolhatják a mindennapjainkat. Márpedig a svéd közszolgálati televízió adása nem kevesebbet állított, mint azt, hogy hazánkban a legerőteljesebb az idegengyűlölet és az antiszemitizmus a környéken. Erre azt a választ adni, hogy a svéd televíziósok kérjenek bocsánatot legalább annyira rossz válasz, mint másfél éve módszertani vitákba bonyolódni. Ugyanis nyilvánvalóan nem a tényt cáfolja, hanem hírvivőt szeretné a földbe kalapálni. Ez még akkor is kommunikációs baklövés lenne, ha az állampolgár-társait olykor leállatozó publicista nem lenne a kormánypárt megbecsült tagja. A belügyi erőkkel vigyázott gárda-eskütételekről már szót sem ejtve adott esetben. Márpedig ez utóbbiak fényében legfeljebb azt lehet mondani, hogy nincs politikai antiszemitizmus, és Orbán Viktor nem hirdetett pogromokat. De azt állítani, hogy a kormánypárt, vagy a politika nem csendestárs néhány enyhén szólva is többértelmű megnyilvánulásban, ugyancsak nagyzolásnak tűnhetne.

Az idegenek elutasítása ugyanis nem a Duna-parton elhangzó sortüzeknél kezdődik. Ellenben volt már eset rá, hogy ott ért végett. Talán Kumin Ferencnek, illetve a nagyköveteket a mundér vélt becsületének védelmére utasítóknak ezen sem ártana elgondolkozni. Ahogy azon sem, hogy végső soron mit jelent a szegregáció, vagy az idegengyűlölet. Például érdekelne a Békemenetelők, vagy akár Kumin Ferenc véleménye arról, hogy mit szólnának gyermekük párválasztása esetén egy cigány, zsidó, néger, sárga, zöld, vagy bármi másban „idegen” fogadott rokonhoz. Amely véleményt alighanem sokkal inkább befolyásol a személyes attitűd, mint az adott esetben ismert „elvárt válasz”. Nem feledve persze, hogy egy olyan országban, ahol a szinte folyamatos volt a transzmigráció a történelemben, elég komoly ismerethiányt jelenthet fajiságot bárminemű formában felvető vélemény. Ám ez megint más vizekre vezetne.

A hazai idegengyűlöletet feszegető, a szegregációt felemlegető külföldi vélemények elleni fellépésnek sokkal hatékonyabb módjai is lennének, mint a nagykövetek telefonjai, államtitkárkákok nyílt levelei. Például, ha Kumin Ferenc bemutathatná azt a videót, amelyen Orbán Viktor beszédet mond a Gyöngyösi Márton képviselő antiszemita megnyilvánulását követő nagygyűlésen. Melyet rögtön követhetne a betiltott gárda utódszervezeteit szétkergető belügyi fellépésről készült felvétel közszemlére bocsátása, és a faji ellentétekből gyilkoló azeri baltás orgyilkosról, a letöltött büntetését követően, az itthoni börtön kapujában készült riportanyag.

Amíg azonban a miniszterelnöknek csak némi történelemhamisítástól sem mentes október 23.-i beszédre telik, és a fentebbi videók is okkal nem állnak rendelkezésre, addig kár rágörcsölni a külföldi visszhangokra. Pontosabban, előbb egy kis itthoni szálkaszedésre kellene a szemészeten jelentkezni a gerendák vizsgálata előtt.

Andrew_s

Vallási számháború, felmérésileg.

Jó lenne valami olyasmivel kezdeni, ami valami nagy előrelátást sugallna a részemről, hiszen korábban is írtam a szegregációról, illetve az idegenek elutasítását is érintő egyéb jelenségekről. De valójában egy internetes fórum nyomán jutottam annak a felmérésnek a nyomába, mely az európai antiszemitizmust volt hivatva felmérni. A felmérést az amerikai Anti-Defamation League (ADL) végezte, és közleményük alapján hazánk lakóinak nem sok okuk van büszkélkedni a befogadó attitűdre. Azt hozták ki, hogy a magyarok erőteljesen antiszemiták. Vagyis nem szimpatizálnak a zsidókkal, mivel a köznyelv nagyjából ezt a kettőt tekinti fogalmilag fedésben levőnek egymással.

A jelenség valóban nem ad okot a büszkeségre, mivel bármely ember elutasítása pusztán a vallása, a bőrszíne alapján meglehetősen emberietlen. A felmérésre adott különböző válaszok ugyanakkor szinte azonnal elindították a jelentéktelenítési, és számháborús reakciókat is. Ezek közt aztán voltak olyanok, melyek valami sopánkodó felhanggal közelítettek a témához. Ám szinte természetesen megjelent olyan nyilatkozat is, ami ugyan elismeri a jelenséget, de vitatja a felmérést. Az Index például hivatkozik Kovács András szociológusnak a Szombat honlapján olvasható nyilatkozatára, mint az amerikai felmérés módszertanát vitatóra. Míg ugyanide, a Szombat honlapjára januárban került ki a szociológus saját felmérése, mely ugyanakkor szintén nem a zsidókat érő elutasítottság hiányát jelzi hazánk köztudatában. A jelenség tehát tekinthető úgy, hogy adott, és aki nem hiszi, járjon utána. Vagy utazzon nyitott szemmel és füllel a városban. Miközben azért érdemes talán elgondolkodni azon, hogy vajon ténylegesen a zsidók növekvő elutasítottságát jelzi-e a jelenség, vagy csak a nagy népi bűnbakképzés Európában szinte hagyományosnak tekinthető folyamata került ismét az előtérbe. Mely bűnbakképzésnek sajnos szinte történelmi korokon átívelő alanyai a zsidók, illetve zsidó származásúak. Nem egy esetben szinte szervezett üldöztetésüket okozva, mely közül a múlt századi Holocaust vitte el a fekete pálmát.

A köznapi antiszemitizmus másrészt sokszor mosolyt fakasztó, még ha keserű mosolyt is.  Mert a legtöbb esetben csupán arról van szó, hogy a megkérdezettnek halvány fogalma sincs a saját családjáról. Hasonlóan több más népcsoporttal szembeni elutasítás esetéhez, nem egy esetben az egyes egyén antiszemitizmusa sem takar mást, mint az illető hihetetlenül nagy mértékű ismerethiányát. Melyet, szintén sajnos,í sokszor a hangerő hivatott pótolni. Olykor akár szervezett formában is, és valami sajátosan furcsa hazaszeretet-felfogás keretében. Egy lendülettel utasítva el mindenkit, akit idegennek hisz az adott szervezett hangadója. Függetlenül mindentől. Akár a hétköznapi, akár a történelmi realitásoktól, mely utóbbiakat ugyancsak valami görbe tükörbe néző torzító szemüvegen keresztül hajlandó csak szemlélni. Már csak azért is, mert ellenkező esetben nem lenne elég a címszavas címkézés, és szembe kellene nézni a valós személyes, vagy személy-közeli problémákkal. Végső soron nem is annyira antiszemitizmushoz vezetve, hanem valami izolált, individualista szellemi buborékba zárva emberünket.

Ha ebben az állapotban az antiszemitizmust mérik fel, akkor antiszemita, ha a cigányok elutasítottságát, akkor cigányellenes eredményt produkálva, miközben valójában csak egy megkeseredett, talajt vesztett személyiségről van szó, melynek gazdája valami szellemi igazodási pontot, gazdát keres. S eközben a kérdésekkel orientáló felmérők, és felmérés-kritikusok között nyugodtan folyhat a számháború, mert valójában ezekkel a számokkal a hétköznapokban senki sem foglalkozik. Megjelennek a médiában, kommentek születnek, viták élednek, és halnak el. A közvetlen eredmény el sem várva, mert az egyik közvetlen eredmény egyáltalán nem biztosan az, amit szeretnének, hogy legyen. Nevezetesen az, hogy maga a felmérés is lehet olyan, ami az idegenek elutasításának irányába lökhet valakit. 

Például azért, mert a hétköznapokban csak azt tapasztalja, hogy valami nagyon nem kerek a körülötte levő világban. Ha ebben a helyzetben a kérdezőbiztos szinte felajánlja azt, hogy bűnbakot találjon a problémáihoz, akkor bizony nem kizárt, hogy kapva kap az alkalmon. Nem is annyira tudatosan, de ahogy szokták mondani, bedugja a kérdőív a bogarat a fülébe. Ami annál is egyszerűbb, mert a hétköznapi kommunikációban sem ritka a bűnbakképzés. A másra, a kifele mutogatás. Ha tehát megkérdezik ezek után, hogy szerinte az egyik vagy a másik népcsoportnak lehet-e közvetlen vagy közvetett szerepe a pillanatnyi problémáinak kialakultában, akkor eljuthat odáig, hogy egyre inkább „igen” lesz a fejében megszülető válasz. A következő felmérésen aztán már akár meggyőződésből is megtalálhatja másban a hibást.

S persze mindez nem jelenti azt, hogy a felmérések tehetnének az idegenek elutasítottságáról. De azért megnyugtatóbb lenne azt hinni, hogy a nagy számháborúban nem feledkeznek meg arról, hogy a megkérdezett is ember. Nem egy esetben ingatag szociális helyzetben levő, és korántsem tökéletes ember.

Simay Endre István