2020. január 12., vasárnap

Az orbáni entitás-rasszizmus

A miniszterelnöknek nevezett magyarországi entitás az év első kormányinfónak is nevezett észosztásán kifejtette, hogy a bírósági döntések alapvetően nem kötelezik semmire. Tulajdonképpen ezzel az erővel azt is bejelenthette volna, hogy innentől telibe szarja a demokrácia látszatának a fenntartását is. Ami, mint az az utcákon látszik, teljesen megfelel a társadalomnak. Miközben néhányan jól eldobják a sulykot a ló túloldalára.

Az utcákon egyébként azért látszik, mert láthatóan sem spontán tüntetések nem szerveződtek, sem az ellenzék nem vonult ki az utcára. De a bírói kar sem. A társadalom többsége, ellenzékiségtől a szélsőjobbig, tehát láthatóan beárazta a saját szerepét. Valahova a latrinapucoló és vezérsegg-nyaló közé. Ugyanakkor nem árt figyelembe venni azt is, hogy Orbán miként tudta olyan szövegösszefüggésbe helyezni mindezt, ami miatt az ellenzék nem tud, nem akar, vagy csak, egyszerűen, nem mert megnyikkanni. A gyöngyöspatai szegregációs ítélet kapcsán közölte különben a kormányfő, hogy azért tesz nagy ívben a megítélt kártérítésre, mert az egy etnikai közösséget juttatna munka nélkül szerzett bevételhez. Vagy ilyesmi. Holott a kártérítés alapvetően nem jövedelem, hanem egy elszenvedett kár, illetve hátrány pénzbeli megváltása.

A megítéléséhez tehát az kell, hogy valaki hátrányt, kárt szenvedjen el. Ami Orbán szerint, illetve a mondandója alapján teljesen rendben van. Mármint a károkozás. Amiből természetesen az is következik, hogy a miniszterelnök szerint a származásalapú hátrányos megkülönböztetés teljesen rendben van. Talán azért, mert most éppen a széljobber szavazóit gondolta felszopni. Mintha kissé elfeledkezne egy apróságról. Arról, hogy mostanság nagy divatja kelt Horthy hájpolásának a kormány közelében. Márpedig akkor, ha marad az a rendszer, akkor Orbán, ha egyáltalán világra jön a népirtások és pogromok után, valószínűleg ma minden hajnalban „J’reggel naccságos úr’ felkiáltással üdvözölhetné az előljáróját. A ganézást ellenőrző főlovászt.

Ugyanakkor a magyar ló túloldalán Orbánt sanzé lenácizzák. Mely esetben szintén elfeledkeznek valamiről. Arról, hogy Orbán nem náci a szó ideológiai értelmében. A nácizmus, ahogy a többi izmus is, egyfajta zárt, elkötelezettséget feltételező eszmerendszer. Márpedig a miniszterelnök a saját komplexusain kívül semmilyen következetes eszmerendszert nem képvisel. Ami abból is látszik, hogy volt ő már ifjúkommunistától a liberalistán át szinte minden. Szinte minden, amiben nem kellett közvetlen felelősséggel számot adnia bármiről is. Aki tehát lenácizza Orbánt az túlértékeli. Megfeledkezve arról, hogy ha manapság a baloldaliság hozna a miniszterelnöknek némi hatalmat, illetve zsebtölteléket, akkor nála szocialistább szocialista nem lenne a Kárpát-medencében.

Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne lennének antiszemita, illetve rasszista megnyilvánulásai. Azonban ezeket nem valami elvi álláspont szüli. Ahhoz ugyanis elvek kellenének, és álláspontok. Orbán rasszizmusa nem több egy olyan neofita haszonelvű rasszizmusánál, aki utál mindenkit, aki ott van, ahonnan ő jött. Pont olyan, mint a vallását éppen elhagyott zsidó zsidózása, a kétkezi munkát sosem végzett megmondóember által elkövetett kioktatás a munkáról. Egy olyan állapot, amelynek következtében nagy hangerővel akarja valaki demonstrálni, hogy ő már nem tartozik oda, és meg is veti azokat, akik még igen. Már csak azért is, mert a puszta létükkel tartanak tükröt. A puszta létük is figyelmeztet: „nem vagy isten, és egy csettintésre visszakerülhetsz”. Esetleg oda, ahol névsorolvasásnál nem a felolvasók, hanem megveretésre jelentkezők között találja magát sz illető.

Az, hogy Orbán elvileg jogász, hogy van egy nevén szereplő szakdolgozat valahol, hogy a pártja még nem tekinti annyira vállalhatatlannak, hogy lehúzza, hogy a társadalom megvakított nyúlként néz ki a fejéből, az ebből a szempontból szinte részletkérdés.

Andrew_s

Comments on Facebook

2019. december 24., kedd

Anti-Karácsony 2019

Forrás: dark.pozadia.org
Ismét egy Karácsony. Még nem ma. Holnap. Nem annyira hideg, mint pár éve. Csak a szél süvít az éjszakában. Nem fehér. Inkább esős. Talán kevesebben fagynak meg az utcán. Testben. Mert lélekben egyre többen közelítenek a fagyhalálhoz. Nem kell ehhez a megállapításhoz nagy bölcsesség. Ha egy pápának külön hangsúlyoznia kell, hogy az életükért küzdőknek segítségre van szüksége, akkor nagy baj van.

Abban a fene nagy kereszténységben, amit annyian fennen hirdetnek. A szájukkal. Politikusok, politikátlanok. Decibelkeresztények. A szívükben ettől még hitványak. Ahogy szívében igaz ember lehet az is, aki talán sosem hallott papot a szószékről szólni a templomjárókhoz. De gyámolítja a rászorulót, és a humánum moralitásának talaján nem rúg a földön fekvőbe. Sokszor talán hitetlennek titulálják. S talán az is. Akkor, ha a hitest aszerint mérik, hogy hisz-e valamiben, amit sokszor azok is csak festményről ismernek, akik másokat minősítenek. Ha aszerint minősítenek, hogy ott veri-e a mellét az első sorban, ott áll-e a gyóntatószéknél az elsők között? Az ilyenek csak minősítenek, de legtöbbször ők maguk semmilyen minőséget sem képviselnek. Illetve de, képviselnek. Egy olyan minőséget, amit, ha létezik, a sátán is undorral köp le, és dob félre.

Mert az elvtelen, a mindig legtöbbet ígérő felé húzó, gerinctelen senki, az semmivel nem is több ennél. Senki. Akkor is senki, ha milliókat ügyeskedik össze, és ezért valakinek hiszi magát. Az ilyen valakik ne ugassanak szeretetről, Istenről, kereszténységről. De még Luciferről sem. Mert még ahhoz is ismerni kell a jót, az emberséget, a szeretetet, hogy valaki tudatosan megtagadja. Nem hiába mondja Jézus is, a kereszten is, hogy „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Azért persze tudjuk: a hatalom sokaknak jelent csillogást, a csillogás vakságot. Vakságot szinte mindenre, ami másoknak nehéz, másoknak küzdelmes, másoknak keserű. Feledve azt is, hogy nem a fennen hirdetett szózeat, a „lássátok, hogy itt vagyok a templomban” hívsága, hanem éppen az ellenkezője jelentené az igazi hitet abban, amit egykor egy, az emberségben testvériséget hirdető, a kiválasztottságot morális alapra helyező rabbi tanított. Mátét idézve:
„5. És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utczák szegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat.
6. Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.
7. És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg.”
Mt 6

De legyen ez a legbelsőbb szoba csak képzetes. Az, aki igazán hisz az emberségben, Jézus tanításaiban, a humánum megtartó erejében, olykor óhatatlanul behúzódik ebbe a legbelső szobába. Amelynek olykor csikorgó ajtaján egy néha csak alig kivehető felirat van: LELKIISMERET. Ott a falak tükörből vannak, és önmagának hiába hazudna bárki. Pontosan tudja, hogy mit vétet. Mulasztással is. Egy elmaradt mosollyal. Egy megtagadott falattal. Egy gesztussal, vagy annak hiányával. Igaz, aki ide húzódva imádkozik, nem szükséges a közönség. Még akkor sem, ha még a katolikus liturgia is pontosan megemlékezik a mulasztásos embertelenségről: „Confíteor Deo omnipoténti et vobis, fratres, quia peccávi nimis cogitatióne, verbo, ópere et omissióne, mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Ideo precor beátam Mariam semper Virginem, omnes Angelos et Sanctos, et vos, fratres, oráre pro me ad Dóminum Deum nostrum”.

Már csak ezért is nagyon nagy baj lehet, ha a pápának olyasmire kell felhívnia figyelmet, ami Jézus tanításainak az egyik pillére. S ezért nem pironkodva szégyellik el magukat a hangzatosan hitbuzgók, hanem esetleg a pápát hülyézik le. Ahogy már megtörtént ilyesmi hazánkban. A kereszténységet nagy garral hirdető, de a kereszténységben inkább semmirekellők vezette országban.

Azért persze itt van, jön a Karácsony. A szeretet ünnepe. Amikor mindenki számot vethet azzal is, hogy szeret, vagy csak mondja. Amikor mindenkinek, aki csak mondja, bölcsességet kívánok. Ahhoz is, hogy ezt felismerje. Ahhoz is, hogy ezen változtatni tudjon. Mert a felismeréshez is bölcsesség kell. Ahogy azt Ferenc, de nem a pápa mondta:
„Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet,
És adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”

Mert annak, aki vállalható életet él, valószínűleg könnyebb, ha már nem csak egy ékes táblafelirat az, hogy „Memento mori”.

Andrew_s

Comments on Facebook

2019. december 6., péntek

Hogy is állunk a politikai kultúrfölénnyel?

A Nyugati fény egyik cikkének a címe azt sejteti, hogy most aztán jól beszóltak a 22 éves államtitkár-helyettesnek.S tényleg. Rendben van, valószínűleg csak kártyán tudná ő is elnyerni a Nobel-díjat. Értem, és világos. Az is, hogy bizonyos pozíciókhoz kellhet némi tapasztalat sem.  Ártani biztosan nem árt. 

De! Az világos és érthető álláspont, hogy 22 évesen nem biztos, hogy az egyetem befejezése helyett pont államtitkárkodni kell. Helyettesileg sem. Azt azonban kicsit furcsálgatnám, ha netán, esetleg, véletlenül, és nyilván cseppet sem célzatosan, illetve diszkriminatívan, hanem tényleg csak billentyűzetbicsaklásban szenvedve, azok nyilatkoznának róla negatívan, akik vidám átszellemültséggel tapsikálták körbe-körbe Nagy Blanka ki-, illetve beszólásait. Mert erős kétségeim vannak azt illetően, hogy az ellenzék heveny bayerzsótizmusban szenvedő üdvöskéje sokkal nagyobb teljesítményt tudna nyújtani. Nem decibelben, Nem anyázásban. Úgy általában. Mert azért őt sem emeli semmilyen magasságba az, hogy pompásan tud anyázni esetleg.

Na persze. Az más! Már akinek. 

Andrew_s
Comments on Facebook