Balog el. Jöhet a rinocérosz?

Dolgozni? Az mi?
Forrás: balogzoltan.fidesz.hu

Lázárt a jelek szerint Balog követte. Azok sorában, akik felmentésüket kérték a nehéz szolgálat alól. Így aztán az emberi laposelemeknek is új felelőst kell majd keresnie Orbánnak. Már akkor, ha a történet nem fordítva igaz. Lázárral ellentétben Balogból nem igazán nézem ki a józan mérlegelést. Mert ebben az esetben, mint a feladatra teljesen alkalmatlan ember, már rég visszaadta volna a megbízást.

Balog Zoltán nevéhez ugyanis olyan emblematikus szereplők tündöklése, és bénázása is hozzá kötődik, mint Hoffmann Rózsa. Az olyan gesztusokról nem is beszélve, amikor gyakorlatilag nagyipari hatékonysággal nézett hülyének másokat. Vagy legalább megpróbálta. Egy füst alatt semmibe véve mindenki mást, aki nem eléggé orbánviktor. Mert, például, emlékezhetünk kellően dicstelen szereplésére a diáktüntetésekkel kapcsolatban. Nem csak arra, hogy úgy gondolta tárgyalni a diáksággal, hogy inkább nem tárgyalt. De arra is, ahogy az iskolai megtorló-akciókat is szó nélkül hagyta. Gyakorlatilag megerősítve azt a szemléletet, ami már 2012-ben is a diktatúra fejekbe verését szolgálta az iskolákban.

Amely utóbbihoz nyilvánvalóan kötődik a szekularizált iskolai oktatás alapjainak megbolygatása, majd az informálisan kötelezővé tett hittannal a szekularizált oktatási modell felrúgása. Mert hiába lehet elvileg alternatívát választani a hittan helyett, a nem-választás is megbélyegezhet. Különösen egy olyan országban téve problémássá a szabad vallásgyakorlást, illetve –nemgyakorlást , amelyben a vallási szólamokat a hatalomtechnika szolgálatába állították. Nem először a történelem során. De amely nyomásnak éppen egy lelkész tudhatott volna ellenállni. Mert egy egyházi embernek kellene lennie elegendő szellemi muníciójának ahhoz, hogy az emberség jegyében legalább állást foglaljon a történelemben sokszor csak kárt okozó szemléletnek. Még akkor is, ha a hatalom láthatóan, és Erdő Péter esetében sikerrel, igyekezett ledarálni az emberiességi szempontokat.

Balog azonban nem az az ember, akit az emberség megérinthetett volna, ha a hatalom fitogtatása lehetett a másik serpenyőben. Mert mi más vezérelhetett egy lelkészből szőtt minisztert akkor, amikor szegény sorsú gyermekekkel arcoskodott a Hiltonban. Netán akkor, amikor nyíltan is kiállt a diktatúra mellett. De legalább méltán kiérdemelhette a persely-páter bűszkétlen címét. Végső soron elérve azt a szintet, amikor már Orbán számára is inkább kínos a jelenléte a kormányban, mintsem előnyös. Még akkor is, ha valószínűleg nehezen tudja nélkülözni az ájtatos manóba oltott miniszter kétségtelenül vastag arcbőrét, és az ezzel számára előnyösen párosuló totális inkompetenciát. Mármint a szakmait, mert a nyalásit senki sem vitatja.

Ugyanakkor szinte biztosan lesz, aki váltani lesz képes. Kiváló jelölt lehet, például, Harrach Péter a szerepre. A bőre, mint a rinocéroszé, az embersége, mint egy csótányé, a gerince, mint a csigáé, és a gátlásai szóra sem érdemesek. Amellett nem egyházi személy, és a KDNP embereként is nagy ívben tesz az olyan szerinte antikeresztény figurákra, mint amilyen Ferenc pápa.

Andrew_s

Balog az oktatás hazaffyasságáról

A mai nap a jelek szerint az oktatáspolitikai sündisznóság jegyében zajlik. Kezdetként, illetve napzártaként biztosan. Reggel, még félálmomban, a tényalapú tanítást szólta le valaki azzal, hogy a kompetencialapú oktatásnál nincs jobb. Este meg, kicsit megkésve Balog Zoltán miniszter fellépéséről olvastam a híreket. Azért is kár volt talán.

Sorban haladva: nézzük azt a fránya kompetencia-alapú izét. Jópofa varázsszó. Főleg akkor, ha nem gondolja végig valaki azt, amit mond. Akkor megkaphatja a czunyiné-díjat is. Aki, mint tudjuk, még büszke is arra, hogy semmit nem tud a természettudományokból. de azért irányítja. Ahogy kiváló elődje, és talán példaképe, Hoffman Rózsa is. Ő nem volt büszke, hogy buta. S az is lehet, hogy szimplán eljátszotta csak ezt a nagy kormányzati szimulátorban. Amelyik azt szimulálja, hogy Orbán Viktoron kívül bárki, bármiről mondhat a kormányfőtől független véleményt. Tehát talán lehet, hogy Czunyiné titokban a kémia nagyszerű ismerője. Csak hát nincs neki megengedve a kibontakozás. Hagyjuk is tehát magára, és nézzük a kompetencia-fetisizmust. Amit már akkor sem értettem, amikor a tanárképzés során esett tőle hasra az akkor éppen felkent papsága. Volt is pár vitám ezügyben. Értelmes, jó viták. Korántsem olyanok, mint amikor egy rádióadó morogja reggel, hogy kompetenciaország mennyország.

Persze! Tudom én, hogy a készségeket nem szabad elhanyagolni, meg fejleszteni kell. Ciceróról sem tudnánk, hogy létezett, ha nem fejlesztette volna a beszédkészségét. Tehát ez a fejlesztés kell. Azonban kíváncsi lennék arra, amint a gravitációval, aerodinamikával, és hasonlókkal kapcsolatos ténytudások nélkül próbálna valaki, pusztán képességfejlesztés alapján állva repülni. A talajfogásig biztos menne a dolog. Ha túléli, akkor a gipszpakolás alatt legalább elmeditálhat a Föld és a felette elinduló testek viszonyán. Tehát nyilván van, amikor a kompetenciafejlesztés, és lesz, amikor a tények, mondhatni a nyers adatok világa felé célszerű nyitni. Nem az egyszeri szója-programok mintájára, amikor a hegyi réteken is szóját kellett vetni a Párt szavára, hanem csak úgy. Az ésszerűség határait figyelembe venni. Mert biztos nagyon jó az internethasználati kompetencia. De a tízedik emeletről lefele repülve késő lehet ráguglizni az aerodinamikára. S természetesen a túlsó part sem zöldebb. Aki a diákokból kétlábú lexikonokat akar nevelni, az kerülje el messze az iskolai pulpitust.

Egy kompetenciát azonban mindenképpen hajlandó vagyok fétisként kezelni. Illetve kettőt, de egymáshoz lőcsölve. Az egyik a tanulás készsége, a másik pedig a tudásszerző kíváncsiságé. A diákokat meg kell tanítani tanulni. Valamint hagyni kell, merni kell őket kíváncsinak lenni. Hogy szeressenek tudni. Sok mindenről sokfélét. Még akkor is, ha tanárok rémálma a tudni szerető, és tanulni képes diák. Fétiscentrumuktól, szellemi g-pontjuktól teljesen függetlenül. Legalább annyira, ahogy az uralkodók rémálma a tőlük független egzisztencia és gondolkodás. Amivel nem lehet visszaélni, illetve amit nagyon nehéz becsapni. Esetleg lehetetlen is.

Idáig jutva aztán könnyű a monocentrikus orbánnyomatékkal hajtott kormányra asszociálni. Amelynek tagjai közül, ha már oktatás, tényleg figyelmezzünk Balog Zoltánra. Még akkor is, ha nem kirívó kormánytag. A szürkeségből sem emelkedik ki, és inkompetensnek is pont olyan tehetségtelen, mint sok más tagja kormányzatnak. Csak, ugyebár, az oktatásért is ő felel. Akkor is, amikor azzal haknizik a Pesterzsébeti Polgári Estéken, az MTI szerint, hogy „versenyképes tudást és hazafiasságot kell adni a felnövekvő nemzedékeknek”. Tudom-tudom! Ezt egy bullshit-generátor is mondhatta volna. S majdnem telitalálat. De nem! Ezt, mint írtam, az MTI szerint a miniszter mondta. Akinek nyilván csak halvány gőze van a versenyképes tudásról. Hazafiság-ügyben nem tudom, hogy áll. De azért gyanítom: a jövő generációja alól szétverni az oktatást nem éppen hazafias tett. Amellett a nem kevésbé lényeges egészségügy állapota sem azt mutatja, hogy a miniszter a szólamokon kívül sokat érdeklődik a haza fiai és leányai iránt.

Azért persze ez is relatív. Mármint a szólamiság. Mert a beszédírói szólamgenerátor a következő fordulóval azt adatta elő Balog Zoltánnal, hogy: „aki az egész világon mindenütt otthon van, a sehova nem tartozik”. Azért ezt, a minden embert megváltó Jézus lelkészének talán jobban meg kellene magyaráznia. Mármint akkor, ha nem a hasonló rizsára előszelektált hallgatóság előtt adná elő. Mert az, aki az egész világon otthon van, az egy helyre biztosan tartozik. A Földre. Arra a bolygóra, amit most éppen az önmagát értelmes állatnak hirdető Homo sapiens igyekszik tönkre tenni. Gaia pillanatnyi hangulatától most eltekintve, ahhoz, hogy valaki a világot tekintse otthonának, ahhoz el kell fogadnia: egy emberi faj globális közösségének a tagja.

Márpedig pont ez az a szemlélet, amelyik elvezet oda, hogy egy absztrakt horda az egész emberiség. Mely szemlélet viszont elejét veheti a rasszizmusnak, az idegengyűlöletnek, a másikban csak az ellenséget látó, a tőle különbözőt állatnak tekintő ideológiáknak. Na mármost, kedves miniszterem! Aki az egész világon otthon van, az csak egy valahova nem tartozik. Az olyan ideológiák tapsoncai közé, amelynek jegyében le lehet állatozni még a honfitársat is, amelyik permanens szabadságharcot folytat lassan már önmaga ellen is, és legfeljebb gyűlöletkeltésben teljesít remekül. Mint Orbánia is. Miközben az emberi erőforrások százezrével hagyták el az országot.

Andrew_s

Hoffmann megszólalt a kultúrákról

A kulturális örökségek teljes körének ismerethiánya nem feltétlenül tesz boldogtalanná. Azonban felvágni vele Hoffmann Rózsa egykori munkahelyén nem számít ritkaságnak. A KDNP országgyűlési képviselője azonban elment az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésére. Bebizonyítva, hogy az ostobaságok szóvirágba öltöztetésében a tiszta forráshoz lehet fordulni.

Hoffmann Rózsa a vallásszabadságról folytatott plenáris vitában szólalt fel. Szinte természetesen a kereszténység védelmében. Mely kereszténységet, mint azt Rétváritól is hallhattuk pár éve, lépten-nyomon üldözik errefele. Röpke három év sem telt bele, és már a KDNP-be megtért politikai keresztények egyik mintapéldányáig is eljutott. Nyilván teljesen véletlenül a muszlim és zsidó vallás gyakorlásának szabadságát emlegető megszólalásokat ellenpontozva. S még nyilvánvalóbban véletlenül pont akkor, amikor Orbán Viktor sem gőzi hangsúlyozni a keresztényi Európa keresztényi kultúrájának keresztényi en harcos védelmét. A jobboldali konzervativizmus jegyében. De Hoffmann Rózsának nem csak az említett véletlenek véletlenségének kapcsán felmerülő kétségek miatt állt volna jobban a mélységes hallgatás. Még csak nem is azért, mert a KDNP politikusaitól olyan messze van az kereszténység, hogy az egyik vezető politikusuk szerint a gyermekéhezés pusztán rossz szokás. Még csak azért sem, mert a sokszor hangoztatott kereszténykonzervatív jobboldaliság egyszerűen nem létezhet. Mármint akkor, ha komolyan veszik Jézus tanításait és nem tagadják meg Jézust.

Bár az utóbbi már közelít ahhoz, hogy érdemesebb lett volna hallgatnia. Az említett fából vaskarika ugyanis jól mutatja, hogy egyik kultúrkör sem olyan, amit érdemes lenne árnyalások nélkül, mintegy általánosító címkékkel ellátni. Holott Hoffmann Rózsa munkásságát sokszor jellemezte a kulturális címkézés. Valamiért például a görög-római kultúra egyfajta univerzális adut képviselhet az elképzelésében. Ezért, a tudósítás szerint azt fejtegette, hogy „Európa az antikvitás, vagyis az ókori görög-római örökség, a zsidó vallás, valamint a kereszténység tanainak oszlopain nyugszik”. Mely felsorolásból például hiányzik az iszlám, amely nélkül aligha lenne olyan Európa, amilyennek ma ismerjük. Elég az iszlám vallásgyakorláson is alapuló fürdőkultúrára, vagy a mór építészet európai hatásaira gondolni. A keleti közvetítéssel hazánkba is bekerült élelmiszerekről és fűszerekről már nem is téve említést. Az egykori magyar kultur-helóta kirekesztő szemlélete tehát indokolatlan, és csak tanulatlanságát leplezi le. Ahogy már annak idején sem volt más hatása az oktatási görögözésnek. Nem mintha a hellén kultúra kétségtelen eredményeit és teljesítményét le akarnám nézni. Ám ugyanonnan került be a „magasabb” kultúrába a pedereasztia is. Ahogy a „pornó” sem biztos, hogy csak a véletlennek köszönhetően hasonlít a „pornai” szóhoz. Mely a görögöknél a szexrabszolgákra volt értendő.

Az általánosításban rejlő veszélyt jelezné az a bizonnyal hamis állítás, hogy a görög kultúra előrángatásával szeretné Hoffmann Rózsa mentegetni a katolikus egyházból kipattanó pedofil botrányok szereplőit. Ha pedig már az antik, savas esőktől és szekularizációtól erodált oszlopoknál tartunk, akkor érdemes megjegyezni, hogy az általánosítás a kereszténységre is visszaüt. Nem véletlenül lehet hallani a keresztény vallásossággal, illetve az egyházakkal szembeni vélemények között visszaköszönni az erőszakos térítések hullámait, a szadista inkvizíciós kampányok történelmi eseteit. S még ugyanazt az történelmi körülményt is megítélhetik másként az egyes szereplők. A magyarság esetében például szeretnek elfeledkezni a decibelkeresztények arról, hogy lovas nomádok meghódította területen igencsak tűzzel és vassal ágyazták be azt a hitvilágot, amelyre most annyira melldöngetve hivatkoznak.

De természetesen a magyar poligon ló permanens túloldalainak egyikén sem érdemes leesni. A kereszténység kétségtelenül rányomta a kulturális bélyegét Európára. Ahogy sok más pecsétnyom is jól el lenne ezen a bélyegen. Vagy mellette. Jó lenne azt mondani, hogy a „Hoffmann Rózsák nélkül”. De igaztalanok lennénk a szócsövekkel, ha nem vennénk figyelembe: ők tényleg csak szócsövek.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Szőrcsuhát Balog Zoltánnak!

Kriza Ákos polgármester városában felújították a Szent Anna templomot. A templom római katolikus imahelyszín. Teljesen triviálisnak tehát nem tűnik, ha ott egy református lelkész tart beszédet. Igaz, ez figura jelenleg miniszter. Akit úgy tűnik illőnek tartanak meghívni egy-egy templomi átadásra. Alighanem egyfajta statikai tesztként.

Balog Zoltán ugyanis olyanokat képes előadni egy-egy templom-beszédben, amitől csak a legstabilabbra készült födémszerkezetekben nem keletkeznek öles repedések. Az pedig, hogy nem nyílik meg alatta a föld vagy Isten hiányának, vagy az Isten végtelen, az együgyűek felé pedig kifejezett keggyel forduló, türelmének a bizonyítéka. Bár ez a templomi átadás a polgármester esetében is komoly tesztet jelentett ebben a tekintetben. Ugyanis Kriza Ákos miskolci polgármester nemrég arról híresült el, hogy szerinte a szegényeknek történő ételosztás szükségtelen, és mellőzendő esemény. Jézusnak erről ugyan kicsit más volt a véleménye a Biblia szerint, de egy Fidesz-KDNP színében ügyködő politikustól igazán túlzó elvárás lenne a Biblia ismerete. A puszta emberséget meg igazán kár keresni ott, ahol nincs. Még akkor is, ha a polgármester később akként magyarázkodott, hogy ő nem tiltotta be a ételosztást, „csupán” nem támogatta a kezdeményezőket. Érdekes lenne tudni, hogy kiket támogatott volna kezdeményezőként, és kik vállaltak áldozatot az ételosztás kapcsán.

Már csak azért is, mert a nagyonokos miniszter a templomban az áldozatvállalás szükségességére és nagyszerűségére hívta fel a figyelmet. Olyasmiket hirdetve, miszerint „áldozat nélkül nincs siker”, Ami az Emmi vezetője szerint alighanem olyasmit takarhat, hogy a más áldozata, netán feláldozása nélkül neki nem teremne sem siker, sem babér. Nem mintha megtagadnám tőle a személyes áldozathozatal jogát. Csupán Balog Zoltánt eddig kevesen látták csupasz lábbal, esetleg saruban, szőrcsuhában, alamizsnából élve bejárni a munkahelyére. Esetleg egy templom kapujában esdekelve a betérők könyörületéért. Miközben felette feladóvevények és átutalások másolata látható. Arról, hogy utolsó fillérjeit, valamint miniszteri fizetését is a zsákfalvakban, közrabszolga-béren tengődőknek és az ő tehetséges gyermekeik taníttatásának fedezeteként utalta át. S arról sem ártana igazolás, hogy a felajánlás növelése érdekében pluszmunkát vállal. Télen hóhányást, nyáron, mondjuk, gátőrzést.

A szegény sorban született tehetségek felkarolása különben azért lehetne testhez álló feladat Balog Zoltánnak, mert az oktatásügy hozzá tartozik. Ahogy hozzá tartozott akkor is, amikor azt volt orcája fennen hangoztatni, hogy a szegény családok tehetséges gyerekeit a szülők nem engedik továbbtanulni, és nem a tanulmányok költségeinek kicsengethetetlensége a probléma. Azok a költségek, melyekről a diáktüntetések is megpróbáltak, legalább részben szólni. S amely tüntetések egyik részt vevőjét egy, az oktatásról szólókonferencia egyik demagógusa (mert pedagógusnak az ilyet nem nevezném), pár keresetlen szóval küldte el gyakorlatilag az anyjába. Mely stílus és történés ellen sem az akkor még regnáló Hoffmann Rózsa, sem az akkor is regnáló balog Zoltánnak nem volt egy szava sem. Ahogy a reformárus lelkész úrnak egy szava sem volt abban a kérdésben sem, hogy Harrach Péter szerint az éhezés nem szegénységi kérdés, hanem az éhezők egyfajta hobbyja. Ahogy nem reagált arra sem az emberügyi főember, hogy annak idején egy államtitkár próbált, mások gatyájában kotorászva, a szülők papírügyi státusza alapján diszkriminálni egyes gyermekeket. Igaz, Rétvári Bence sem református, hanem kádéenpés. Egy olyan szervezet tagja, akiknek nyilván más kereszténység és más Biblia dukál.

Balog Zoltán tehát alapvetően minden olyan esetben a hallgatásával tüntetett, amikor a kormányzati rendszer áldozatairól esett volna szó. Túl sokat nem szólt az érdekükben. Ellenben készséggel gondolta újabb töréspontok mentén újraosztani az embereket. A gazdasági pozíciójuk alapján. Mert az áldozat az ő szemében szinte biztosan akkor magasztos, amikor más hozza. S a perselypáter a haszonélvezője. Akár csak politikailag is. Balog Zoltán volt az, aki a Fidesz első tagkönyveinek, egyikét, az ötös számút, birtokló, rasszista kiszólásairól is ismert figurától sem mentes, békemenetes társaságot kitüntette. Ahogy egyházának tagja avatta a Horthy-fétist is. Ami ellen szintén nem volt túl hangos Balog Zoltán hangja. Sem miniszterként, sem lelkészként.

Úgyhogy az említett szőrcsuhás, alamizsnás megjelenését Balog Zoltánnak tulajdonképpen ki lehetne egészíteni azzal, hogy járja be gyalog Magyarország szegénynegyedeit. Majd a zarándoklatot terjessze ki az „idegenrendészeti eljárások” színhelyére, és a náci haláltáborokra is. Üsse kavics, ha saruban és gyalog megy oda, akár el is bóbiskolhat. Amikor pedig visszatért a zarándokútról, akkor ugathat áldozatvállalásról. Akkor talán talál olyan morális tükröt is, ami nem hasad ezer darabra, ha belenéz.

Andrew_s

Napközis hiányzás-leporolás

Az első olvasatra az lehet az érzésünk, hogy a Heti Válasz környékén most sikerült eljutni 2013-ig. A napközis kötelező jelenlét intézménye ugyanis nagyjából odáig datálható vissza. Ehhez képest a Válasz.hu-n pénteken olvashattuk, az influenzajárvány veszélyességét az iskolai hiányzásokra.

A második olvasatra persze gondolhatunk a hirtelen felbuzdult kritikai érzékre és az enyhe időben fejlődésnek indult uborkákra is. A most kikerült írásban ugyanis a korábban említett időpontban a 2013. szeptember elsejével bevezetett rendszerről olvashatunk. Amellyel kapcsolatban 2014-ből idéznek egy rendeletet. Mindamellett az csak az egyik oldala a kérdésnek, hogy mikor mi kerül az egyes portáloldalak fókuszában. Mert a másik oldalon az is elmondható, hogy a hallgatás nem teszi meg nem történtté, és az esetleg nem naprakész feszegetése sem teszi kellemesebbé a dolgokat. Különösen igaz lehet ez az oktatáspolitika környékén, ahol minden évben újabb generációk kerülnek be az oktatáspolitika darálójába. Ezért az iskolai hiányzásokkal kapcsolatos szabályozás is újabb és újabb családokat tesz érdekeltté vagy érdektelenné a hazai oktatásban. S ezen sem változtat semmit, ha egy portál, talán az időközben összegyűlt tapasztalatokat is firtatva, akár évekkel később porol le egy rendeletet. Talán még hasznos is.

Már csak azért is, mert olvasóként is érdemes lehet újra, és újra átgondolni az oktatáspolitikai szabályozások, a politikusok ténykedését. Csak üdvözölhetnénk azt, hogy egy korábban nem túl kormánykritikusnak ismert média szerzőinek is feltűnt: nincs talán minden rendben azzal az oktatáspolitikával, amit a Hofmann Rózsa nevével fémjelzett korszakban sikerült megalapozni. S amelynek legfőbb célja az orbanista embertípus futószalagon való legyártása volt. Mely cél különben alighanem megmaradt. Mert azért egy centrális, mindent beszabályozni akaró hatalom számára mégis csak az a legjobb, ha az iskolákból a szellemi esztergapadon készült egyenruha-kompatibilis, egyen-szellemiségű, egyen-akaratú, egyen-birkaságú tömegek kerülnek ki. Ez a jelenség nem új. Annak idején egy egész nevelési koncepciót építettek fel ennek üdvére. A XVIII. és XIX. század határán élt és alkotott Johann Friedrich Herbart pedig ott ül a pokol mélyén egy kondérban, és elégedetten csettintget. Miközben, talán, az iskolai sötétzárkák intézményét hiányolja kicsit. De ez a jelenség nem csak nem új, hanem még csak nem is rendszerfüggő. Annyiban semmiképpen, hogy hívták a kibocsátási kritériumrendszert már a szocialista embertípus kinevelési kívánalmának is. A centrális hatalom akaratmegtöréssel, és egyen-kockítással jár. Nem feledve el, hogy alkalmasint a szülők akaratát is a gyereken keresztül lehet megtörni.

Az iskolarendszeren keresztüli családbefolyásolás tehát egy diktatórikus hatalom számára kettős előnyt biztosít. Sakkban tartja a szülőket, és kellően bekorlátozza a gyermekeket is. Akiknek aztán egész életét meghatározhatják a rendszer-abúzusként is felfogható behatások. A hierarchiától való félelmek, a tekintély feltétlen elfogadása, az innovatív készségek letörése, az önállóság öncenzúrája. Alkalmasint a Válasz.hu írása ezekre nem terjed ki. Talán, ha nagyobbat rúgnak Orbánék Simicskába, vagy komolyabban részesülnek a reklámadó „áldásában” még ezek a gondolatok is előkerültek volna. De ne legyünk telhetetlenek. Minden nagy út kis lépésekkel, apró rugdalódzással kezdődik. S most persze azt a kérdést is hallani vélem, hogy miként kerül a napközis kisbakancs az asztalra? Mi köze van a hiányzásoknak ehhez az egészhez? Holott viszonylag egyszerű a válasz. A „csak”-on túl is. Ahhoz ugyanis, hogy a gyermek életére, szellemi fejlődésére a legerősebb hatást lehessen gyakorolni, ahhoz idő kell. Nevezetesen iskolaidő, és olyan idő, amikor is a felügyeletet az említett, a hatalmat kiszolgáló szellemiségben gyakorolják. S azért, hogy a pedagógus ne ugráljon, ahhoz a tanárt egyrészt jogilag, másrészt egzisztenciálisan, illetve szakmailag is sarokba kell szorítani. A többi már szinte automatikusan eljár tengelyén.

A most ötvenes korosztály ezt a gyakorlatból is tudhatja. Már az 1970-1980 körüli korszakban sem kellett az iskolák mindennapjait kézileg vezérlő biztos az iskolákba. A kellő megalapozásnak és a körülmények alakításának köszönhetően szinte magától épültek a belső korlátok. Amikor már egy lyukas órán elkövetett udvari beszélgetés is főben járó bűn lehetett. Mert a diákok nem a tanteremben kushadtak. Az osztályfőnök felügyelete alatt. S itt érdemes visszakanyarodni a napközik témájához. Nyilvánvalóan az egyes tanárok személyiségén is múlik a dolog, de ne legyünk naivak. A rendszer önmagában a felügyeletről szól. Az iskolák csökkenő lehetőségei mellett alig szól továbbképzésről, korrepetálásokról, tanári segítségről a leckeírások terén. Már csak azért sem, mert mindezekhez egyedi foglalkozások kellenének. Az egyediség pedig veszélyes. A napközis tanárnak tehát több példányban intézkedő, ezerszemű polihisztornak kellene lennie ahhoz, hogy az említett funkcióknak eleget tegyen.

Továbbra is egyszerűbb csendet és rendet parancsolni, valamint strigulázni a hiányzásokat. Nehogy már valaki is kibújjon a rendszerből. Abból, ami a tacepaók szintjén természetesen csak a diák érdekeiről, a lemorzsolódás megakadályozásáról szól. A gyakorlatban azonban arról, ami csinovnyikokat „termel” és alázatos, gyakorlatilag elvhű résztvevőket.

Andrew_s

Hoffman mítosztréfái

Hoffmann Rózsa és az ő szakember(?)gárdája búcsúzóul még megnevetteti azokat, akik csak olvassák az új tankönyvek közzé tett oldalait. Például a görög mitológiával is foglalkozó, kilencedikeseknek szóló irodalomkönyvet. Kilencedikeseknek szólót. Olyanoknak, akik talán Erószról már többet tudnak a gyakorlatban, mint a KDNP-ben újrasavanyított államtitkár-asszony.

De azért mókás kitételek vannak abban az ominózus négy oldalban, ami elérhető. Nemhiába élezte a klaviatúrát rajta több internetes portál is. Érdemes, no! A „Túlvilági történetek” kapcsán például rögtön az első páros oldalon megtudhatjuk, hogy mi a politeizmus:

„Mi az a többistenhit – politeizmus? A mi, európaiak istene egyedül van, kiismerhetetlen, fölöttünk és a természet fölött álló mindenható úr. Egészen mások a görögök istenei: ők többen vannak, hiszen a természeti jelenségekről mesélt mítoszokban születtek meg és lettek az emberhez hasonló, antropomorf lények.”

Hát nem csodás? Micsoda mondat? Micsoda mondatszerkezet és szófűzés? Hogy nem rúgták ki páros lábbal azt is aki lektorálta? Fairligh tehet mindenről, aki többek között a pénz istene is. Mert biztos van az a pénz, hatalom és parancs, amitől ez a könyv jó lesz. De azért attól, aki ezt írta, nem szívesen tanulnék semmit. Inkább hülyén haljon meg valaki, mint ilyen félművelt pojáca legyen. Már csak azért is, mert „európaiak istene” nincs. Istenképeket civilizációk alkotnak. Az európai civilizáció történetéhez pedig Thor, Jahve, és Európé éppen úgy hozzá tartozik, mint a druidák kultúrája is. Többek között.

Alkalmasint persze Európát is pont egy ilyen politeisztikus spínéről nevezték el. Bármekkora novum is ez a tankönyvszerzőnek. Meg aztán ott vannak azok a sok-istenhívők, akik nem európaiak. A sakál-, vagy elefántfejű istenekkel meg mi lesz? Hogy Horuszról ne is beszéljünk. Akinek pislantására sem méltó a tankönyvszerző gittegylet. Alkalmasint persze illene tudnia egy ilyen gárda ministránsának, hogy Jahve, aki keresztségben a keresztények istene lett, alapvetően közel-keleti illetőségű. Ráadásul a róla szóló mitoszok gyűjteménye jórészt görög közvetítéssel élte túl az évszázadokat. Úgyhogy nem kéne most hirtelen leszólni a görögöket a panteonjuk miatt. Még akkor sem, ha a szerzőknek fogalmuk sincs arról a bizonyos panteonról.

Vagy csak a címalkotás tudományáról. Ellenkező esetben „a görög istenek és a mitológia” cím alatt nem valami kutyulékot írtak volna a görög és római istenek karáról. A krétai palota romjaival illusztrálva. Az Olümposz helyett. Amire azért a szómagyarázat hivatkozik, mint a tucatnyi isten lakhelyére. De minden nem lehet tökéletes. Elvégre pár ezernél több kép nyilván nem állt rendelkezésre az említett hegyről. A kissé sajátos illusztrációt azonban kedélyesen ellensúlyozza az, amit a szatírokról megtudhatunk. Nem a kilencedikes kislányokat veszélyeztető bácsikról, hanem a félkecskékről. Azokról, akik alul buta álatok, míg felül okos emberek. A tankönyvszerző szerint azért, mert a görögök tudtak valamit. Arról, hogy derékon alul az emberek buták, és csak felül okosak. Kivéve az ilyen tankönyveket drága pénzért összebarmoló seggfejeket, akik tetőtől talpig ostobák. Annyira, hogy már meg sem lepődünk, amikor Parisz ítéletéhez odakeveredik „Repülő osztály”.

Mit nekünk ilyen apróság. Minékünk, akik ezt olvasva merünk nagyban gondolkodni. Nagy pénzekben, amiket ezért a kis teljesítményért kaphatott az a könyvet sosem látott balfék, aki összehordta az irodalomkönyvet kilencedikeseknek. A tizedikesek talán eljutnak odáig, hogy megvitassák: Hoffmann Rózsát a gólya ejtette fejre, vagy káposztában találták túl későn meg.

Andrew_s

Hoffmann és a portfoliógyávaság

A tanári munka mérése kifejezetten nehéz feladat. Nem órában vagy kitöltött űrlapokban, hanem minőségben. Ez, mint már régen is írtam vala, a tanári munka jellegéből adódik, és nem a számszerűsítő vágyak hiányából fakad. Ezért aztán csak átvitte a küszöböt az a rózsaszín hoffmannizmus, ami szerint a szellemi terméküket nem szabad prédának ajánló pedagógusok egyszerűen gyávák. Márpedig a „jó tanár nem fél, hogy megmérik” szentencia kijelentése ezt sugallja.

Mely kijelentést, mint kitalálható is lenne, maga Hoffmann Rózsa tette. Saját szájúlag. A kazincbarcikai Pollack Mihály Általános Iskolában. Mely iskola építőit dicséri, hogy a falak nem kezdtek heves repedezésbe. De talán csak azért nem, mert az kétségtelen, hogy a tanárt szinte minden nap megmérik a diákjai. Aki nem elég feledékeny, hogy a saját diákéveit elfelejtse, vagy tanárként már dolgozott egy hetet, az ezt pontosan tudja. Következésképpen az államosítandó portfoliók aligha a valós tanárszakmai megméretést szolgálják. Ehhez sem kell különösebb fantázia. Az adott környezetre, az adott tanár személyiségéhez is igazodó tapasztalatgyűjtemény ugyanis, a környezetéből is kiragadva, valójában nem mér semmit. Miközben a környezetleírást mellécsatolva, és országosan összegyűjtve komoly módszertani tudásbázist alkothat. Olyat, amit koordináltan kutya kötelessége lenne az oktatáspolitikának kialakítania a jelentősebb oktatáspolitikai döntések előtt. Önerőből, vagy jól megfizetve. Nem másoktól ingyen összezabrálva.

De még ettől is lehetne az kérdezni, hogy hol a gond, hiszen íme, meglesz. A baj az, mint a klasszikus halivúdi filmek zöménél. Amikor is a valós személyes történet ott kezdődne, ahol a filmek véget érnek a szerelmesek egymásra találásával. Az említett adatbázis az oktatáspolitika esetében a rendeletlavina részeként, a választási hatalmaskodás eredményeként jön majd létre. Nem megelőzve az említett rendeletiséget, hanem gyakorlatilag betetőzve a tanári munka lenéző bedarálását. S még ettől is lehetne persze minősítési alap talán. Ha nem olyanok állnának neki a tanári minősítésekről beszélni, akik az említett ok-okozati viszonyrendszerrel is hadilábon állnak. Miközben Hoffmann Rózsa esetében a szakmaiság eddig is gyakran kimerült a kiszolgáltatott tanárok előtt tanúsított arroganciában. Ami azt jelenti, hogy alapvetően nem a megméretéstől félhet valaki, hanem annak szakmaiságától. Pontosabban a szakmaiság hiányától. Nem attól kell tehát félnie, hogy rossz tanárnak bélyegzik, hanem inkább a lojalitásába vetett bizalom elvesztésétől retteghet. Mert miközben a pedagógusok minősítésére szerintem is szükség lenne, azt nem politikai, rendeletteljesítési szempontrendszerrel kellene megoldani.

Amit különben Hoffmann Rózsa is tudhatna, ha valóban pedagógus, és tanító lenne. Nem papírilag, hanem szemléletileg. Papírilag ugyanis senki nem vonja kétségbe, hogy tele a padlása. Tanítani azonban a saját maga által közzétett életrajza alapján sem sokat tanított. Ami nem baj, és legfeljebb az Antall-kormány regnálása alatt adományozott „Kiváló Pedagógus” –díjat teszi kétségesen megalapozottá. De ettől eltekintve is érthetővé teszi a viszonyát az általa felügyelt rendszer elemeihez. Elsősorban azt, hogy személyes tapasztalatai, a tudás és tapasztalat iránti féltékenységet leszámítva, nem igazán lehetnek a tanári munka mindennapjait illetően. Talán még diákként, a hospitálása alkalmából tapasztalta meg utoljára, hogy milyen is az. Már akkor, ha diákként a szokásos utat járta be, és nem sikerült egy külön királynői utat találnia a diplomáig. Elvégre még Hoffmann Rózsa is volt egyszer fiatal diáklány, és valamiért dúl benne a neofita buzgalom a KDNP-n belül. Ez a talán 18 karikás múlt. Miközben a jelenben aligha adott okot arra, hogy hitelesnek lehessen tekinthető a tanárok szakmai munkájának értékelését illetően.

Talán ezzel még az államtitkát-asszony is tisztában van, mert ellenkezőesetben aligha a bürokratikus megoldásokat szorgalmazná. Az űrlapokban és körlevelekben megvalósuló szakmaiság ugyanis kipróbált módja volt annak idején, az apparátusban, a valós szakmai kompetenciákban levő hiányosságok eltusolásának. S nehéz nem észrevenni azt, hogy alapvetően az oktatáspolitika jelenleg az adminisztratív terhek növelésében teljesít legjobban. A tankönyv-ügyben például biztosan nem. Hacsak nem tekintjük előnynek, hogy még nem a TEK viszi házhoz a Bibliát a hittan-oktatás segédanyagaként. Korántsem téve idejétmúlttá különben azt a majd három éves kérdést sem, hogy van-e hazánkban egyáltalán valami, amit oktatáspolitikának hívhatnánk. Mármint azon szint fölé emelkedve, amikor beszélhetünk politikusokról, akik belebeszélnek az oktatásba. Feleslegesen, alapvetően destruktív módon, és a valós hozzáértés, illetve gyakorlat teljes hiányának készségszintű birtoklásával- Ám annál harsányabban.

Andrew_s

Hoffmann Rózsa, az opportunista

Forrás: hvg.hu

A gyermek felnövekedvén sok mindent megtanul. Alkalmasint a szegregáció is egyfajta tanulás eredménye. Tehát az elfogadás is megtanulható. Amihez komoly muníciót adtak a cserdi cigányok Budapesten. Sajnos azonban Hoffmann Rózsa nem ilyen emelkedett szellem jegyében tartotta meg saját évértékelőjét. Inkább csatlakozott a nyakig iszapban is hurráoptimista balgák táborához, melyről a központi nemzeti hírcsatorna kétrészes tudósítást közölt.

A közzétett szöveg alapján nehéz elhinni, hogy az év közben, a mostani közlés szerint, saját kérésére lefokozott államtitkár-asszony komolyan gondolja sorai komolyságát. Már maga a lefokozása is olyan előzmények, az akkor még nem kellően felszalámizott diákság tüntetése, nyomán következett be, ami világosan jelezte alkalmatlanságát. A felsőoktatásból való kipenderítése ugyanakkor egyfajta vezéráldozatként következett be. Ez világos volt már akkor is. Részlegesen pozíciót áldoztak a diákság előtt. Látszateredményt biztosítva az egyik oldalon, és teret engedve egy igazi keményvonalas szolgának. Klinghammer ugyanis aligha más, mint egy kőkemény bürokrata a klasszikus fajtából. Felfele nyal, és lefele vasbakanccsal tapos. Ez világosan látszott a felsőoktatásban keresztülhajtott oktatáspolitikán. Pozícióba kerülése ugyanakkor Hoffmann szerepét is jobban megvilágíthatja. S azért érdemes talán inkább a szerepnél, és az embernél leragadni, mert szakmaiság oldaláról amúgy is többször szóltam róla, és a jelen nyilatkozat ökörségeit is bőven fogják másutt taglalni.

Alighanem sokkal lényegesebb lehet a teljes rendszer jellemzésére az, hogy Hoffmann Rózsa pozíciót kaphatott egyáltalán. Az, hogy olyan társtettest kapott ehhez az oktatáspolitikában, mint az egykori rektor, az inkább csak árnyalja a képet. Ugyanis maga Hoffmann Rózsa is iskolai vezető volt. Egy olyan korszakban, amikor az iskola a szocialista embertípus kifaragásáért létezett. Aminek következtében egy iskolai vezetőnek igen szoros kapcsolatokat kellett ápolnia az MSZMP-vel. Akár tagja volt a Pártnak, akár nem. De leginkább tagja volt, mert a karrier-pressziók ebbe az irányba hatottak. Aki tehát kellően opportunista és kellően törtető volt, az belépett a Pártba. Márpedig az, aki önéletrajza alapján Művelődési Minisztériumban főelőadóként dolgozott az 1970-es években, majd onnan tudott bepottyanni egy igazgatóhelyettesi, majd egy igazgatói székbe, az kellően megbízható elvtárs, illetve elvtársnő kellett legyen. No meg, törtető. Érdemes lehet ugyanakkor megjegyezni, az MSZMP-től függetlenül, hogy az említettek alapvetően igazgatási pozíciók.

Ennek két valószínűsíthető következménye van ugyanis. Az egyik, hogy Hoffmann Rózsának aligha lehet komoly tanítási gyakorlata. Mármint olyan tanítási gyakorlata, amit gyermekek között, a mindennapok személyes bajaival küzdve szerzett. A pedagógusok napi munkájával kapcsolatos tapasztalatai tehát nagy valószínűséggel közvetettek. Amikor tehát úgy próbál fellépni, mint olyan, aki „közülük való”, az aligha több egyszerű szemfényvesztésnél, kommunikációs trükknél. Egyben azt is megmagyarázza, hogy miért hiszi támogatásnak a kiválogatott hallgatóság szervilista hallgatását, illetve ütemezett tapsait. Egyszerűen ezt szokta meg, és nem érzi, nem látja a különbséget a támogatás, és annak kikényszerített látszata, csalfa visszfénye közt. Ez alkalmas jelöltté teszi a hierarchia közkatonájának a szerepére, mivel a személyes ismeretei, és az ezekből fakadó kételyek, önálló gondolatok, nem zavarják a parancsnoklási láncban betöltött szerep ellátásában. Ráadásul, mivel Párt-hierarchia által uralt szakigazgatásban szerzett korábban tapasztalatokat, természetesnek tekintheti a politika és szakmaiság viszonyában az előbbi egyeduralmát. Valószínű tehát, hogy egy fikarcnyi disszonanciát sem okoz a lelkében a politikai utasítások maradéktalan végrehajtása.

Azt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint saját szervezetváltásai, hogy egy lokális hatalmat ígérő erőhöz bármikor csatlakozni képes. Ott pedig a neofita seprűk lelkesedésének látszatával hajlandó akár az abnormát is túlteljesíteni. Amikor a bennfentesek már sejthették, hogy a karriernek nem biztosan záloga többé az MSZMP, akkor Hoffmann Rózsa is megvilágosodott. Az első Orbán-kormány ideje alatt a Fidesz tagjainak sorába lép, és onnan vitorlázik át a KDNP-be. Gyarapítva azok sorát, akiknek Orbán-függetlensége finoman szólva is kétséges a klerikális platformban. Ezzel a Fideszből való KDNP-be pottyanással azonban nincs egyedül, és önmagában még csak komoly pártváltásnak sem tekinthető, ha a két párt viszonyát szemléljük. Mely viszonynak legékesebb jele volt legutóbb a Fidesz-ben eldöntött KDNP-lista. A közoktatásért felelős kormánytag szempontjából inkább zárójeles megjegyzésként érdemes csak megjegyezni, mint a pozícióharcra való elvtelen képesség jelét. Hoffmann Rózsa igazgatási életútjának is zárójeles következménye. Alkalmasint a magyar oktatás jórészét is zárójelbe tevő következménye.

Az igazgatási előéletnek lehet egy sokkal komolyabb, és a tanítási gyakorlathoz hasonlóan szintén csak valószínűsíthető utózöngéje. Nem más, mint a személyes információbank. Az ismeretségek és az emlékezet. Minisztériumi főelőadóként számos más, például iskolaigazgatói helyet betöltő emberrel hozhatta össze a sors. Néhányan talán máig lekötelezettjei lehetnek az alattuk levő székért. Amire esetenként ráerősíthet az is, hogy Hoffmann Rózsa jelenleg szintén olyan pozícióban van, ami az említett székek lábainak kirugdalását is lehetővé teheti. Miközben az államtitkárasszony esetleg mások esetében is tudhat akár informális előzményeket a székfoglalásokról. Márpedig ezek az ismeretek aranyat érhetnek akkor, ha közvetlen eredményt kell elérni. Letörhet ellenállást éppen úgy, ahogy lehetőséget ad a hatalmi manipulációra. Ahogy Semjén Zsolt disszertációjának kapcsán is elég hatásosnak látszott Hoffmann Rózsa kiállása. Ez egyrészt nyilvánvaló, és később pozícióra, védelemre váltható szívesség, másrészt hatalmi demonstráció is lehetett. Elvégre lehetnek még néhányan, akár intézményi csúcson is vezető pozícióban olyanok, akiknek a végzettségével kapcsolatban felmerülhetnek kérdések. Hoffmann Rózsa pedig korántsem olyan életutat tudhat maga mögött, aminek során ne szerezhetett volna, akár csak ismerősök ismerősén keresztül, fontos információkat. Végzettségekről, Pártban betöltött szerepekről. Márpedig a pedagógusok hallgatása, az intézményi vezetők behódolása, az érdekképviseletek annulálhatósága egyértelműen azt jelzik, hogy az államtitkár-asszony tudhat valamit. Kiről mit.

De ez utóbbi egyben magyarázatot adhat arra is, hogy a nyilvánvaló pozíciógyengülés ellenére miért maradt Hoffmann Rózsa mégis államtitkár. Egy kontraszelekciós útra lépett kemény hierarchiában, egy hiperhierarchikus rendszerben ugyanis nyilvánvalóan karrierelőnyt jelent, ha valakinek nincsenek szakmailag kényes kérdései, de kellően kézben tudja tartani a hozzárendelt emberek munkahelyi életének fonalait. Márpedig, ha a vélelmezett helyzet fennáll, akkor Hoffmann Rózsa ideális jelölt egy államtitkári posztra. Arról persze vannak tapasztalatai sokaknak, hogy a kontraszelekció milyen eredménnyel jár hosszú távon.

Andrew_s