Záptojástüntetések kora

Tudom, hogy mostanában Orbán beszédével kellene foglalkozni. Mint tünettel, mindenképpen. Nem is csak Orbánéval, hanem az országéval is. Most mégis visszatérnék az előző írásra, mert egy fórumon olyan vitát generált, ami nyomán egy plasztikus hasonlat-rendszer is kialakult.

Olyan, ami általánosan is mutathatja: miért nem sikeresek az önjelölt, és sokszor öncélúnak, de leginkább parciálisnak tűnő mozgalmár-tüntetések. Függetlenül attól, hogy sokan gondolhatják úgy, hogy „most aztán jól megadták” a hatalomnak. Tehát jöjjön a példa. Egy olyan példa, amelyben az egyik oldalon adott egy éhes ember, akinek van egy még éhesebb gyermeke. A másik oldalon egy olyan piaci árus, aki láthatóan buggyant tojásokból álló portékát tesz ki. Olyat, ami már messziről sem tetszik. Olyat, amit még véletlenül sem enne meg senki.

Ebben a helyzetbe képzelve magunkat, és az éhező helyébe lépve, egyszercsak látjuk, hogy jönnek urak és hölgyek. Körbeállják az árust, és méregetik a tojásokat. Majd felénk fordulva azt mondják, hogy ezek a tojások buggyantak. Ezt nélkülük is tudjuk, tehát bólintunk. Aztán elkezdik egyre hangosabban kiabálni, hogy „EZEK A TOJÁSOK ZÁPOK”. Amivel kapcsolatban eddig sem sok kétség merült fel. A nagy hangzavarban egyre többször, és egyre hangosabban igyekeznek lekiabálni egymást a térről. Folyton ugyanazt hangoztatva. Jönnek még emberek, és hallgatják, hogy néhányan igen hatásosan szögezik le a nyilvánvalót: az árus tojásai buggyantak.

Eközben nagyon elégedettek is lehetünk. Mondván, hogy milyen okosak, illetve milyen bátrak is ezek a felszólalók. Mert íme: kimondják, hogy a tojások büdösek. Igen ám, de lassan már harmadik napja korog a gyomrunk. Azt, hogy azokat a tojásokat nem tudjuk megenni, azt eddig is tudtuk. A nyilvánvaló újabb és újabb kinyilatkoztatása egy idő után inkább fárasztó, unalmas, de leginkább felesleges látszattal kezd bírni. A kezdeti nagyon lelkes egyetértésünk lassan kifárad. Miközben még mindig hallgatjuk az egyre újabb, ugyanarra utaló megállapításokat, már sokkal jobban érdekelne az, hogy hol lehet jobb tojást kapni. Az éhség problémáját ugyanis nem igazán oldotta meg a lelkesedés. Lassan már az sem biztos, hogy mi a zavaróbb. Az, hogy büdös tojást akarnak ránk sózni, vagy az, hogy mindenki csak a nyilvánvaló tények leszögezéséig jut el. Anélkül, hogy elmondaná: hol van a jobb minőségű tojás. Ha már jobbat tojni nem tudunk. A végén begurulunk és felborítjuk az egészet. Minden csupa büdös lötty, és legalább levezettük a feszültséget. Amiről már azt sem tudjuk, hogy záptojásos figura miatt, vagy a sok mutogató miatt nagyobb.

Ámde! A valós problémát ez sem oldja meg, mert ettől még simán éhen halhatunk. Családostól.

A blogon előkerült témák kapcsán sem nagyon más a helyzet. Azt, hogy az egészségügy pocsék helyzetben van, azt Sándor Mária és az orvosbárókat emlegető írások nélkül is pontosan tudjuk. Aki életében, akár csak egyszer is, volt kórházban, az pontosan tudja, hogy a hálapénzes megoldás valójában senkinek nem jó. Ezt lehet sokszor elmondani, de a színpadi szereplésektől önmagában még ugyanúgy perforálódik a vakbélgyulladás. Ha az elmúlt egy évre visszatekintünk, akkor azt látjuk, hogy valójában a fekete ruhás nővér sem tett mást, mint a Pukli-csapat annak idején, mint folyamatosan ismételgették azt, amit nélkülük is tudhatunk. Sem ők, sem a követőik nem mondtak alternatívát, és nem hirdettek programot. Tulajdonképpen az első megszólaláskor sem mondtak újdonságot és a tízediken sem. Ettől nagyon önigazoltnak láthatjuk magunkat, és a léleknek is szép lehet, hogy kicsit helyettünk is kimondják: záp a tojás. Azonban ettől az alapprobléma pont úgy megmarad, mint nélkülük.

A rendszerszintű problémák ettől még megmaradnak. Valószínűleg Orbán eltűnésével megmaradnának. Mert a szereplők miatt konzerválódik Az orvosbárók, és az akadémiai rendszer haszonélvezői sem ma kerültek a rendszerbe. Orbán szemét módon manipulálja a kommunikációt, és eredményesen ugraszt egymás ellen egyes rétegeket. A legkülönbözőbb törésvonalak mentén osztva tovább a társadalmat. De az oktatásügy legalább harminc éve problémás, és az egészségügy összeomlása is régóta be van kódolva a rendszerbe. Illetve, a hálapénzes rendszer is több évtizedes probléma.

Kellene változás? Kellene bizony! Ezerrel.

De attól, hogy egyre újabb szereplők jönnek, és mondják el azt, hogy baj van, attól nem lesz kisebb a baj. Korábban a Tanítanék kapcsán is mondtam: azt szeretném látni, hogy a sok önjelölt okostóni leül, és mielőtt kimegy a színpadra, összerak valamit, ami előre visz, ami mellé oda lehet állni. Ettől függetlenül, természetesen, ki lehet menni ökölrázva a terekre. De ettől, ha lehűl az első indulat, mi lesz jobb? A pillanatnyi közérzeten kívül. Ami lehet fontos, de ettől még éppen úgy elpatkol valaki egy perforált vakbéllel. Ha rossz a röntgengép, vagy iskolázatlan hülye az, aki kezeli. Az indulatok levezetése valójában a hatalom érdekeit is szolgálhatja. Mert pontosan tudják: az egészségügynek, az iskoláknak, és általában az országnak, másnap is ki kell nyitni. Már akkor, ha szakmai alapon akarja valaki kezelni a kérdést.

Mert, a történelemből tudjuk, hogy létezik a „menjünk akasztani, aztán majd meglátjuk” forgatókönyve is. Ez lehet program egy polgárháborúban. De azért szakmai programnak nem mondanám.

Andrew_s

Sajnálatot Sándor Máriának

Olvasgatom a híreket, és leginkább most már a reakciókat, Sándor Mária kapcsán. Aki, mint tudjuk, fekete ruhát öltött. S ezzel, vagy akarata ellenére, de belesiklott idővel a polceleb szerepébe. Aztán kisiklott a fókuszból. A legutóbbi hír alapján volt egy öngyilkossági kísérlete, és adott egy interjút. Mely utóbbit a 168órában olvashat a nagyérdemű. S az, aki szerint Sándor Mária a felkent messiás, az inkább ne is olvassa innentől tovább.

Nem azért, mintha a magyar egészségüggyel minden rendben lenne. Sőt! Nagyon is nincs rendben a hazai egészségügy. Ahol szinte biztosan jobb helye lett volna, illetve lenne azoknak a milliárdoknak, amelyekbe a szellemstadionok kerültek, illetve az Olimpia kerülne. A probléma azonban rendszerszintű. Amire lehet, hogy képes felhívni a figyelmet egy-egy karizmatikus tüntető, de a rendszer szereplői nélkül aligha sikerül megváltoztatni. A rendszer csúcsán pedig nem biztos, hogy olyanok ülnek, akiknek érdekükben állna a jelenlegi hűbérbirtokok feladása. Maradna a külső nyomás fokozásának elérése. Ehhez, egy pont után nyilvánvalóan kevés kiállni és a sokak számára amúgy is látható hibalisták felmondásáról szóló szólamokat szólni. A katarzis ettől még törvényszerűen elmarad. Az emberek általában tenni akarnak. Legkésőbb a hibák feletti hirtelen felháborodás szülte pillanatok zsigeri ökölrázásai után. Tenni azonban az egészségügyben inkább szakmai, szakmapolitikai alapon kellene. Lehet ettől még az össznépi lelkiismeretet furdalni, és sok szempontból talán kell is, de egy vakbélműtét mikéntjéről inkább ne a népharag döntsön. A külső nyomás fokozása tehát jó dolog, de csak akkor éri meg kijátszani, ha van egy masszív szakmai program, ami mellé utcára lehet szólítani az embereket. Ellenkező esetben vagy lelohad a lelkesedés, vagy robban a helyzet.

Ez a folyamat különben nem Sándor Máriára specifikus. Számos ellenzékinek nevezett, vagy talán nevezhető egyéb kezdeményezés ugyanezen a ponton halt el. A pedagógusoké is. Az emberek pedig lassan, de biztosan belefáradnak azokba a politikai és szellemi pótcselekvésekbe, amelyek nyöszörgnek valamit a problémákról a színpadokon, majd fegyelmezetten hazaküldenek mindenkit. Hogy aztán továbbra se történjen semmi. A fekete ruhát öltött nővér esetében sem történt másként. Az emberek egy darabig elmentek, illetve meghallgatták az aktuális jólmegmondást. De mert szakmailag láthatóan nem hatott, és politikailag láthatóan szintén hatástalan volt, belefáradtak. Ha, mint önbevalotta, nem alkalmas vezetőnek, akkor ezen nincs is mit csodálkozni. Azonban, ha valaki úgy érzi, hogy folyamatosan kihasználják, akkor megpróbálhat nemet mondani. Valójában mégis inkább azt tapasztaltuk, hogy Sándor Mária nem igazán mondott nemet. A Jobbikkal való kötődések kialakulására például biztosan nem. Ahogy egész „véletlenül” a Margit-hídnál Dunába lőttek újratemetésekor gondolta az időpontot a legalkalmasabbnak a média-figyelem megosztására egy tüntetéssel. Igen komoly jelét adva annak a bizonyos polcelebségnek. Ami, ahogy akkor is írtam, nem pejoratív önmagában. De azon utána kár csodálkozni, hogy amennyiben valaki felvállalja ezt a szerepet, akkor ekként is kezelik a továbbiakban.

Onnantól elsősorban nem ápolónő, hanem tüntetésszervező a többség szemében. S így többször meggondolja egy munkáltató, hogy egy „fejben” esetleg a legközelebbi tüntetést szervező aktivistát alkalmaz-e ápolónőként. A személyes politikai nézetrendszertől akár függetlenül is. Azon problémázni, hogy nem veszik fel ápolónőként, elég szemforgatónak tűnhet ebben az esetben. Lehet, hogy a korábbi abbahagyási kísérletet kellett volna végigvinni. De ezt már sosem fogjuk megtudni. Az azonban már egy éve is tudható volt: a polcelebségből nincs valós visszaút. Ettől még lehet emberként sajnálni. Különösen, mert láthatóan már olyan eszközökkel kér egy kis figyelmet, mint az öngyilkossági kísérlet. Amit, mint valós halálvágyat szinte biztosan nem kell komolyabban venni, mint azoknak a gyermekeknek a kísérleteit, akiknek az önkezű halála sokszor inkább baleseti halál. Ha a szülő, elakadva a dugóban, egy kicsit később ér haza a szokásosnál. Miközben emberileg még lehet nagyon is sajnálható és szánható a feketeruhás nővér. Ezt a sajnálatot természetesen nem irigylem sem Sándor Máriától, sem az azt megélőktől

Ami politikailag, és valószínűleg szakmailag, sem teszi mássá a fellépését, mint az említett hasonló kezdeményezéseket.

Andrew_s

Sándor Mária: Rig Lajos jól lát, és csak szakhaver

A Budapest Beacon interjút közölt Sándor Máriával. Önmagában persze ebben nem lenne semmi különleges. Talán egyébként sincs. Azonban a címben Rig Lajosra hivatkozni mégis ér annyit, hogy belenézzen a nyájas olvasó. Elvégre annyit macerálták a szegény nővérkét a vélelmezett jobbikos szimpátiájával, hogy ennyit igazán megér.

Tehát, kedves nyájas olvasó, olvasgasd Szegő Péter interjúját, míg itt vállaltan csak szubjektív kiragadások lesznek a szövegből. Mert a blog már csak ilyen. Egy reflektív véleménymédia, amelyen már korábban megengedtem magamnak azt a megállapítást, hogy a humán területek jellegüknél fogva nem engedhetnék meg maguknak a kapcsolat gyanúját sem a rasszizmussal, a diszkriminációval, az előítéletességgel. Azzal, hogy „egy, a származáson, illetve anyagi helyzeten alapuló diszkriminációt pártoló politikai formáció támogatása nem elfogadható sem az egészségügy, sem az oktatás területén”. Már csak azért is, mert elég riasztó lenne azt gondolni, hogy egy életmentő injekció beadását a kórházi személyzet származásomról alkotott vélemény fogja esetleg eldönteni. Márpedig a Jobbik politikusainak megnyilatkozásai nem egy esetben, maradjunk ennyiben, neccesek voltak nem egy esetben ezen téren. Még akkor is, ha a cukisodási hullámok kellős közepén Vona Gábor levette a gárda-szerkót, és roll-outolta Novák Elődöt a vezetésből.

De volt idő, amikor Rig Lajos cigányozós-zsidózós megnyilatkozása verte ki, okkal a biztosítékokat. Ami az előbbiekkel ott záródik gyűrűvé, hogy Sándor Mária ezzel a figurával fórumozgatott nagy lelkesedéssel. A mostani interjú szerint azért, mert a nevezett jobbikos figura „nagyon jól átlátja a magyar egészségügy helyzetét”. Ami annyira siralmas különben, hogy elég nehéz nem észrevenni a bajt. Azt pedig, hogy a Jobbikkal fórumozik, azzal magyarázza a feketeruhás nővérke, hogy haknizott ő már mindenféle párttal. Amivel nincs is önmagában semmi gond. Aki a politikai celebek rögös útjára lép, annak, ha tetszik, ez a dolga. Márpedig Sándor Mária, a tanártüntiken is vendégszereplő nővér polcelebbé vált. Ezzel pedig politikai közszereplővé. Amivel nem csak az jár vele, hogy elmehet, és fórumokon léphet fel, hanem az a felelősség is, hogy milyen politikai környezetben fordul elő. Mely pártokkal és mely pártok képviselőivel. Az ugyanis elég nehezen elképzelhető, hogy egy párt politikusát a párt politikájától függetlenítve mérlegeljen akár a közvélemény, akár a saját pártja. Még akkor is, ha annak idején divatossá tették az „irodalmi munkásság részének” tekinteni a vérciki megnyilatkozásokat. Ez szimpla gyávaság, és annak az elkerülésére bevetett szólam, hogy a pártnak el kellene határolódnia a határokon túlmenő politikusától. Aki így kimondhatja azt, amit a pártja valójában képvisel, de amit a párt hivatalosan nem mer kommunikálni.

Sándor Mária az interjú szerint oly formában akar távolságot tartani a pártoktól, hogy: „Mindig hangsúlyoztuk, ha bármilyen pártpolitikát belevisznek egy fórumba, fölállunk, és elmegyünk”. Márpedig aki egy fórum asztalánál pártpolitikusokkal ül, az békéljen meg a ténnyel: a pártpolitikus jelenléte beviszi a pártpolitikát a fórumba. Függetlenül attól, hogy ki ül a nézőtéren. Amikor Sándor Mária, a politikai közszereplő tehát, nem lévén irodalmi munkássága, a szakmai gyökereket emlegeti, akkor nem tesz mást, mint megpróbál kimenekülni egy elég ciki helyzetből. Akik pedig mentegetik a „szegény nővérkét” azok még bátorítják is abban, hogy meg se próbáljon meghúzni valami morális mércét. A fórumokat olvasgatva ismét elősorolva azokat az unalomig ismert közhelyeket, amik kimerülnek abban, hogy csepüljék azt, aki nem tapsol révült vigyorral Sándor Máriának. Holott világos: nem lehet kiállni, majd minden felelősséget magyarázkodásba csúsztatni.

Még akkor sem, ha az egészségügy valóban romokban van, és valóban tenni kellene valamit. Amelyhez azonban aligha egy Sándor Mária áhította, rendpárti és autoriter „egészségügyi Pukli István”, hanem egy alternatív megoldási javaslat kellene. S amivel jelenleg az egészségügy prominensei is adósak. Ha pedig elfogadjuk, hogy egyedül a Jobbiknak vannak alternatív ötletei, akkor az inkább a többi ellenzéki pártot minősíti le, mint a szélsőséges-szimpatizálókkal való politikai haknizást menti. Ettől persze bárki nyugodtan tapsolhat Sándor Máriának. Elvégre minden színpadi szereplő legnagyobb jutalma a közönség tapsa. Csak kár lenne elfeledni: a tapsvihartól sem lesz jobb az egészségügy.

Andrew_s

Gigaeset, gigameleg: Nem sör, hanem tüntetés

Sándor Máriáért. Vagy mégsem

Tüntettek Sándor Máriáért pénteken, a Semmelweis-nap alkalmából. Amikor a közintézmények is zárva voltak. Ha valaki nem tudná követni az eseményeket, akkor ez kérem gigademonstráció. Amit az egészségügyért, illetve az oktatásért tartanak. Illetve tartottak. Valószínűleg hatalmas hatással. Még akkor is, ha a médiában leginkább a konkurens polceleb Cser Ágnes reakciója látott napvilágot.

S mielőtt bárki azt mondaná, hogy micsoda zagyvaságok vannak az előző passzusban, leszögezném: ez a zagyvaság a nap betűterméseinek az eredménye. Azt, hogy a tüntetést az első reakciókban Sándor Máriáért tartották, az a Propelleren tűnt fel. A Nol.hu –ra hivatkozva a címben. Ahol, a sajtóetika nagyobb dicsőségére, és felismerve az eredeti cím cikiségét, átírták a címet. Immár a következő az éppen aktuális cím: „Fekete pólósok a Kossuth téren: 'Beteg ez az ország, és betegek a politikusok'”. A lapra invitáló internetcím azonban őrzi az eredetit. Talán csak addig, amíg egy informatikus meg nem jön a pancsolásból. Holott az eredeti cím valószínűleg jobban lefedi az első benyomásait a szerkesztőnek. De talán még a valóságot is jobban leírja. Amennyiben a Jobbikkal is parolázó ápolónő kétségtelenül, és véglegesen polcelebbé vált. Annak minden hátrányával. De azzal az előnnyel is, hogy akár a két szép szeméért is megjelennek az emberek a tüntetésen. Akkor is, ha különben dög meleg van, és sokan önnön levükben szaunázva kuporogtak a, legalább részben a VV-támogatta TérTánc-koncertről megmaradt, karton-stokikon. Azért, hogy részt vegyenek az éppen aktuális gigatüntetésen.

Kordon és karton
Fotó: MTI / Kovács Tamás

Mely gigatüntetést egy hónapja jelentette be. Úgy nagyjából. Hogy majd jön. Július elsején. Ami, s tekintsünk el a gigaság fogalmától egy pillanatra, azt jelenti, hogy Sándor Mária tanulékony. Tanult a pedagógusoktól. Ami nagyon derék dolog, ha már fellépett náluk a színpadon. Elvégre emlékezhetünk arra, hogy a pedagógusok mozgalmi arca is gigademonstrációt hirdetett annak idején. Remélem mindenki jól emlékszik arra a napra, amelyen ez megtörtént. Felforgatva Pestet és Budát. Tömegek vonulásával a városon át. Majd le vidékre, majd vissza. Midőn a folyton duzzadó tömeg Pukli Istvánnal a vállán, és a pedagógusok 12 pontjával az ajakán, nyughatatlanul beveszi az iskolák környékét, a köztereket és törvényt ül a hegyen. Azért aki egy ilyen gigademonstrációra emlékszik, az sürgősen igyon egy kávét, és tegye le az éppen olvasott fantasztikus irodalmat. Mert a valóságban a folyton-folyvást meghirdetett giga-, majd még gigább megmozdulások a valóságban csak kifárasztották, elaprózták, fásulttá tették a pedagógus-mozgalmat. Nagy szívességet gyakorolva a kormánynak, és jóval kisebbet a pedagógusoknak.

Tüntetési dream-team
Fotó: MTI / Kovács Tamás

Alkalmasint a Sándor Mária által beharangozta gigademonstráció sem tűnt a fentiekhez hasonló módon lezajlónak. Holott elvileg az oktatásért is virrasztottak. Amennyiben például Balog Zoltán lemondását is követelték. Mely aktusnak különben legfőbb ideje lenne. Mert az is egy alternatív idősíkon él, aki szerint az egészségügy, illetve az oktatás ügye a legnagyobb rendben van. S ezért aztán akár a legnagyobb rendben levőnek is lehetne tekinteni, hogy a gyermekek jövőjéért, valamint az emberek jelenéért egy megmozdulás keretében próbálnak tenni valamit. Mármint akkor, ha elég cselekvőképesnek lehet tekinteni a résztvevők vezetőit. S akkor még nem tettem említést a hitelességről, amely a pedagógusok mozgalmának szakszervezetei esetében eléggé a ruhatárban felejtettnek tűnik. De az elvileg civil oldalról is közalkalmazotti tanácsvezetők (Törley Katalin és Pilz Olivér), illetve egy iskolaigazgató (Pukli István) jelenti a köz vezető erejét. Ami nem is lenne talán probléma, ha hihető lenne a kormányt nem váltó Pilz, a rendpárti, és a szélsőségesektől el nem határolódó Tanítanék mozgalom, valamint az eddig minden hatalom Prokrusztész-nyoszolyáján megfordult Gallóné politikai semlegessége. A szakmaiságról szintén hallgatva. Mert fő a szakmaiság. Valami katlanban.

Az, hogy Sándor Mária az egészségügy helyzetéért joggal aggódók mozgalmát egy hasonló sínre lökte, az elég sajnálatos. Még akkor is, ha az idáig megtett út is hasonló. Egyre elaprózottabb megmozdulások, egy gyengébb ellenállással a szélsőségekkel szemben. Nem azzal, hogy Sándor Mária politikai celebbé vált. Ez akár törvényszerű folyamat eredménye is lehet. Azonban a tanárság, illetve az egészségügy két olyan ágazata a köz szolgálatának, amely jellegénél fogva nem lehet rasszista, illetve nem lehet szélsőséges. Mert ellenkező esetben a szolgálandó emberséget árulja el. Mozgalmilag. S ezért vártam volna el a testületi elhatárolódást. De mindegy. A tömeg azt kapja, aminek tapsolni hajlandó. Tömegesen.

Függetlenül attól, hogy a megtapsolt által képviselt véleményt mások mennyire tartják valósnak. A Magyarországi Munkavállalók Szociális és Egészségügyi Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének (EDDSZ) elnöke szerint, például, Sándor Mária tudatosan félrevezeti a közvéleményt. Mert Cser Ágnes szerint akkorát emeltek a béreken, hogy a dolgozók nem győzik hazavinni. Mely megállapításon valószínűleg kínos mosolyra fakadhatnak az érintettek. Esetleg megállapítva, hogy egyfajta hatalmi harc indult a tömegek lelkéért a szakszervezeti vezető és a feketeruhás tüntetésszervező között. Ami lehet az utóbbi politikai közszereplővé válásának egyik állomása, de aligha változtat az egészségügyön. Aligha többet, mint a színpadi fellépőknek szóló taps az éppen aktuális giga-tünti résztvevőitől.

Andrew_s