2011. október 28., péntek

Ha a pornóadó beszélni tudna.



Mi lenne akkor, ha az adó beszélni tudna? Talán nagy mesemondó volna, mint a cipő a valamikori slágerben. Aztán, hogy belépne-e a történelembe, az persze sokára derülne ki. Bár maga az adó, mint a közhöz való közünk anyagiasított megtestesülése talán nem. Túl régóta ismert, és korokon átívelő ahhoz, hogy így legyen. Bizonyos adónemek azonban mégis csak eltűntek az idő sodrában, míg mások keletkeztek helyettük. Vagy egyes adók olykor eltűntek, majd újabb virágzásnak indultak. Akár nem is évszázados történelmi távlatokat átívelő idősszakok során.

Ilyen adóvá vált úgy tűnik, a kulturális javakat érintő 2009-ben eltörölt kulturális járulék is, melynek részleges visszahozásáról mintegy tíz napja szóltak a hírek. A részlegesség azt jelenti, hogy egy bizonyos, elég sajátos kulturális termékkört, a pornót érintve kerülne ismét kivetésre, illetve beszedésre. Az akkor elhangzott javaslat alapján az így befolyt pénzekből a Nemzeti Kulturális Alap (NKA), előzőleg megnyirbált költségvetését egészítenék ki. Óhatatlanul felidézve azt a történelmi mondást, hogy „pecunia non olet”. Az az „a pénznek nincs szaga”. Még akkor is, ha annak idején, a császári tisztébe 69-ben beiktatott Vespasianus által hozott törvény mást, a nyilvános illemhelyeket adóztatta meg. Bár, aki a tudja, hogy magának a „69” es számnak is markáns pornóbéli jelentése vagyon, némi sorszerűséget is láthat abban, hogy éppen a pornográf tartalmakat adóztatná meg a jelenlegi kormány a kulturális termékek közül. Azért reméljük, hogy az említett szám leírása még törvényes lesz, és Vespasianus korát sem tiltják ki emiatt a történelemtanításból. Bár az ördög nem alszik. 

Az említett misztikus megközelítés helyett elfogadhatóbbnak tűnik az érvek azon köre, hogy ezzel a lépéssel is szeretnék az ifjúságot elriasztani a pornográfiától. Az, hogy a tiltás miért nem jó, azt pontosan tudjuk. Minél jobban tiltják, annál nagyobb vonzerőt képvisel majd az erre fogékony korosztályokban. Ahogy azt pontosan tudhatják azok is, akik ma a Parlamentben elhelyezett székeken ülve töltik a munkaidőt. De amennyiben azt tételezzük fel, hogy az egészséges szexualitásért való harc, sőt, háború egyik csatalépését kell az intézkedésben látni, akkor is furcsa egy lépést jelent. Például azért is, mert a pornográfia és az egészségtelen szexualitás közé egyenlőség jelet tenni pont olyan álszent vélekedés, mint a prostitúció kezelésében tapasztalt számos vélemény esetében. Nem azért, mert nem lehet a pornográfiának személyiségromboló hatása, hanem mert ez a hatás korántsem törvényszerű. Ahogy annak idején a köztiszteletben álló urak is látogatták a nyilvánosházakat. Sokkal valószínűbb, hogy ilyen hatások akkor léphetnek fel, ha a szocializáció során a nemiséget, s benne ezeket a megnyilvánulásokat, nem tanulja meg valaki a helyén kezelve megélni. Némi túlzással tehát az is kimondható lehetne, hogy a konzervatív prüdéria többet árthat, mint az ésszerű határok közt kezelt pornográfia. Különösen, mivel magának a pornográfiának a köznapi meghatározása sem teljesen egyértelmű. De még az sem mondható, hogy mindenki szemében egységes.

Így erősen kétséges, hogy az adóztatása bármi behatással is bírna a szexuális problémákra. Ismét kiemelve, hogy nem annyira a pornó védelme, mint a sajátos helyzet kialakulásán való elgondolkodás a jelen írás célja. A pornográf tartalmaknak ugyanis a Káma Szutra, de inkább még régebbi korok óta van szerepe az emberi közemlékezésben. De, ha figyelembe vesszük Onán történetének személetes leírását, még a Biblia sem teljesen mentes a szexuális tartalmaktól. Azért persze remélhetőleg nem fog a pornóadó hatálya alá esni. Miközben tudható természetesen az is, hogy az, akinek kizárólag a pornográf képek, szövegek nyújtják a kielégülés gyúanyagát, könnyen alanyai lehetnek egy pszichoterápiának. De az adózás ezen sem segít jobban, mint annak idején az amerikai szesztilalom segített az alkoholizmus elleni harcban.

Más tekintetben, ha figyelembe vesszük, hogy a költségvetési lyukak befoltozásának egyik eszköze volt az NKA költségeinek megkurtítása, majd mostani ilyetén kiegészítése, akkor végső soron, mint arra a Hírszerző vélemény-rovatának szerzője is rámutat, a kormányzat nem a pornográfia visszaszorításában érdekelt. S tulajdonképpen akár oda is eljuthatunk, hogy nem hogy nem kívánatossá, hanem egyenesen elvárttá válhat az egészségtelen életmód és a pornográf tartalmak birtoklása. Különösen a haza felvirágzását szívén viselők körében, hiszen minél többet élvezik, hazafias kötelességgé is téve, az említett kultúrakört, annál több adót fizetnek be a költségvetésbe. Az illegális pornóélvezőket ellenőrzők akár jelvényükké választhatják majd a gyertyatartót. De egy biztos, hogy a költségvetési bevétel és az egészséges erotikát központba állító kommunikáció nem teljesen hozható fedésbe ebben az esetben.

A sors pikantériája lehet az is, hogy a pornóbevételek teremthetik meg a fedezetét annak, hogy valós felvilágosító kampányokat finanszírozzanak a pornográf tartalmak forgalmának visszaszorítására. De, még abban az esetben is, ha ilyen messzire nem kalandozik a fantáziánk, a színházak, a könyvkiadás finanszírozási költségeinek fedezeteként szinte biztosan megtalálhatunk pár pornófillért. Mivel ezeknek a pénzeknek sincs szaga, akár a legkonzervatívabb kulturális misszionáriusok is abba a helyzetbe kerülhetnek, hogy ténykedésük állami támogatása nem jöhetne létre az említett, és általuk mélyen megvetett és elítélt, tartalmak forgalmazása nélkül. Megteremtve ezzel a kulturális álszentség kiesen teljes láncolatát. Még akkor is mosolyt fakasztó helyzetet teremtve, ha a színházi világ legutóbbi botrányát nem is említjük. Bár, amennyiben az új Új Szinház kap az NKA keretéből támogatást, akkor annak esetében sem kizárható majd az említett jelenség. Ha pedig még sem lesz pénz elegendő a támogatandónak kikiáltott kultúrára, akkor esetleg majd új jelszó kél a nemzeti kultúráért aggódók ajkain: „sarokra lányok, asszonyok”. De szigorúan csak a kormányzatilag ellenőrzött sarkokra természetesen.

Simay Endre István

2011. október 25., kedd

Pár gondolat a tanult szegregációról.

A szegregáció olyan fogalommá vált az utóbbi időben, amit meglehetősen sokat hallunk. A fogalom mögötti tartalmat  pedig olykor szigorúan elvi alapon utasítja el, vagy éppen támogatja valaki. Nem egy esetben megőrizve és elszigetelve kognitív állapotát azoktól az ismeretektől, melyek az éppen aktuális szemellenzőt, akár csak milliméternyire is, de félrelibbentenék. Szándékosan nem emelve ki sem a szegregáció, az elkülönítés, elkülönülés ellenzőit és pártolóit. Azon egyszerű okból, hogy mindkét szekértáborban megtalálhatóak a dogmatikus vezérhangoskodók.

Márpedig a szekértáborok közt folyó háborgások egyik fő jellemzője a szelektív süketség mindenre, amit más körökből próbálnak bekiabálni a szellemi belterjedelem bűvkörébe. Amiért ez baj, az a párbeszéd lehetőségének is a kiiktatása a kommunikációból. Így tehát bizton megállapítható, hogy amikor a nézetek bemerevednek, akkor ott nagy problémák alapkövei kerülnek besüllyesztésre. A szegregáció esetében sincs ez másként. Erről a hírek olvastán is képet alkothatunk, bár sajátos módon a hírek is elég szelektívek lehetnek. Ha ugyanis a szegregáció szóba kerül, akkor legtöbbször a cigánysággal kapcsolatba emlegetik a fogalmat. 

Holott a jelenség korántsem ennyire egy síklappal határolható, és nem egy esetben spontán folyamatok eredménye. Az egyik vetülete kétségtelenül a tanult viselkedési minták beplántálódása a társadalom egyes tagjaiba. Tágabb értelemben a szocializációs folyamatok során szedjük magunkba mindazokat a nézeteket, melyek majdan a környezetben való mozgásunkat fogják meghatározni. Az, hogy a szocializáció egy tanulási folyamat, természetesen közhely. Ugyanakkor, ha az egyes embercsoportokkal szembeni viselkedésre terelődik egy beszélgetés, akkor a felek vagy elkezdenek szemérmesen félrepillogni, vagy indulatosan próbálják saját nézeteiket begyűrni a másik torkába. Vérmérséklettől, és környezettől függően, mivel egy tudományos konferencián inkább a pillogás, egy kocsmában inkább a verbális agresszió légköre válik uralkodóvá.

Vagy már ez a megállapítás is egy előítéleten alapuló látens szegregáció egyik tünete? Nem lehet ezt sem teljesen kizárni, miközben az említett megállapítás valószínűleg sokak nézetével találkozik. Mert ahogy előítéleteink sem egészen az ördög művei, a szegregáció sem az. Már csak azért is, mert valamilyen szintű spontán elkülönülés sokszor megfigyelhető. Legyen az akár kulturális, akár vallási, akár egészségi mélységekben gyökeredző. Lehetne azt mondani, hogy aki akar, különüljön el, de ne különítsen el senki senkit. Ez természetesen sok szempontból igaz, hiszen a mesterséges és erőszakos elkülönítés akár az embertelen megoldásokhoz is egyenes út lehet. Miközben a teljes szegregációmentesség hirdetése is legfeljebb valamilyen álszent viszonyt sejtet.

Már akkor, ha nem szentekről, hanem az átlag népességről beszélünk, és a valós világ körülményeit szemléljük. Néhány esetben egyébként annak sem feltétlenül tesznek rosszat, akit külön kezelnek. Akkor, ha ez nem valami pejoratív biloggal párosul. Mert egy felzárkóztató osztály az iskolában például előny lehet annak a gyermeknek is, aki egy kis késéssel ugyan, de sokkal nagyobb esélyeket megnyitva tud becsatlakozni a későbbi oktatási, nevelési folyamatba. Legyen a felzárkóztatás akár szocializációs, akár kulturális, akár például logopédiai problémákra „kihegyezve”. S persze, amennyiben ilyenkor valami bélyeg kerül a gyermekre, az is egy szocializációs hatás, melyet a megbélyegző is tanul, tanult valahol. Akár szervezetten, vagy akaratlanul is. Márpedig ehhez nem kell semmi olyan mozgalom tagjának lenni, mely, kivonva magát a történelmi tények hatása alól, előre megfontoltan hirdet sarkos eszméket. 

Lehet szegregációra szocializáló hatása akár a mindennapok olvasmányainak, filmjeinek is? Azon a szinten, hogy egyfajta példát állít az olvasó, néző elé mindenképpen. Akarva, akaratlanul egyfajta oktatási, szocializációs hatást is kiváltva ezáltal. Az, hogy a gyermekkori, vagy a nem is annyira gyermekkori olvasmányoknak milyen hatása van, régóta tudjuk. Ha máshonnan nem, akkor elegendő azokat az olvasnivalókat áttekinteni, amit az iskolások kezébe nyomtak. Hol a klerikális, hol a szocialista embertípus hipotetikus megteremtésének a jegyében. Élhetünk tehát azzal a feltételezéssel is, hogy nem csak ideológiai, hanem más téren is hatnak mindezek. Beleértve azt is, ami a ciót fedi le. Mert elég triviálisnak tűnik, hogy amennyiben egy gyermek elé állandóan olyan példát vetítünk, ami például a vallási elkülönülést emeli fel a társadalmi példakép szintjére, akkor ez sem marad hatás nélkül. Akár olyan szinten is, hogy egyfajta társadalmi kondicionálássá válik részben a saját nézeteinek egyedül üdvözítőként való kezelése, akár a másokénak lenézése, alacsonyabb rendűként való kezelése tekintetében. Szegregálva, elkülönítve saját magát a többiektől éppen úgy, ahogy hajlamos lesz, például hatalmat kapva, elkülöníteni a más vallási nézeteket vallókat. De ez a folyamat természetesen nem csak a vallási alapon működő, az előítéletektől sem teljesen mentes esetekben igaz. Igaz lehet általában is az idegenekkel, a fizikailag eltérőkkel szembeni viselkedésre, toleranciára is. 

Ha egy gyermeknek egyfajta látványosságként kell megélnie saját eltérését a többiektől, akkor óhatatlanul arra szocializáljuk, arra tanítjuk, hogy különítse el magát. Akár azért is mert azt kommunikálja felé a társadalom, hogy aki más, az értéktelen. De általában is komoly kondíciós „munkát” végezhetnek a kultúra megnyilvánulásai abban az irányban is, hogy a gyermek azt tanulja, hogy aki másként néz ki, az eleve kerülendő. A folyamat bemutatásához alighanem nem is kell nagyon hosszasan keresni az érvrendszereket, és példákat. Az olvasmányok, filmek hatására, a fantasztikus irodalom kapcsán, már Kuczka Péter is elég régen rámutatott. Francis Carsac-ról írt utószavában (A sehollakók, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1980.) írja: ”...a Mars-lakók, a Vénusz-lakók vagy az idegen világok képviselői ellenségnek számítottak, s nem véletlen, hogy szörnyeknek, embertelen lényeknek ábrázolták őket. Tucatjával sorolhatnánk fel azokat a fantasztikus novellákat és regényeket, amelyek nyíltan uszítottak az "idegenek" ellen,..” S hozzátehetnénk, nem csak a sci-fi regények, filmek rejtenek ilyesféle kondicionálást.

Sokszor hasonló fejtegetések után lehet olvasni, hallani olyan véleményeket, hogy nosza, vizsgáljuk felül a világirodalmat. Politikailag is korrektté téve a tartalmat, szöveget egyaránt. Nem egy esetben kilúgozva szinte mindent, amiért érdemes lehet elolvasni, megnézni az adott művet. Mint amikor nem egy esetben ötletszerűen festettek át, festményeket, faragtak át szobrokat. Ez végső soron pontosan olyan, mintha az utcán való tartózkodás tiltásával akarna valaki a balesetek ellen védekezni. Az közvetve tanult szegregáció ésszerű határok között tartására ez a radikális megoldás könnyen belátható módon a lehető legrosszabb recept. A gyermeknevelés, a pedagógia felelőssége az, hogy megtanítsa a gyermeket helyén kezelni az említett műveket. Annak érdekében, hogy segítse a gyermeket azon az úton, melynek mentén mesét mesének, a humánumot humánumnak olvasva, gondolva haladhat. Ne higgye azt felnőttként, hogy a humánum csak mese, és a mese világa a megvalósítandó valóság.

Simay Endre István


2011. október 17., hétfő

Tíz deka presztízs elvárásra?


Amikor a tanári pályát volt szerencsém különböző írásokban érinteni korábban, többször előtérbe került a tanári presztízs. Pontosabban az iskola és a pedagógus presztízse. De ugyanúgy, és ettől elválaszthatatlanul tudás társadalmi értékelése is, hiszen a tudás értéke fogja meghatározni annak elismertségét, aki ennek a tudásnak a gyermekbe plántálásban részt vesz. S az intézményét is, melyben ez a tudás megszerezhető.

Mivel, mint említettem, a pedagógia kapcsán erről a szakmai presztízsről többször esett szó, most inkább nem erről, hanem egy általánosabb kérdésről fogalmaznék meg pár gondolatot. Lévén a presztízs lényegesen szélesebb fogalom, melyet legtöbbször kétségtelenül az elismertséggel rokonítva használunk. Ez egyben korántsem jelenti azt, hogy a többi jelentése elhanyagolható lenne. Ha akár csak a neten megpróbálnók a jelentésére rákeresni, akkor is a becsület, befolyás, tekintély, vagy a tisztelet szavak fognak szemünk elé keveredni az elsők között. Ha ezeket az említett fogalmakat nézzük, akkor egy valamit elég gyorsan észrevehetünk. Az adott jelentéstartalmaknak azért van egy igen jelentős, és alighanem a személyes értékítélettel is kapcsolódó, közös vonása. Nevezetesen az, hogy elsősorban megszerzett értékekre, és nem „alanyi jogon” megkapottakra vonatkozik.

Például, akármely szakmában, a szakmai tekintélyt nem lehet alanyi jogon megkapni. Azt ki kell, illetve ki kell tudni érdemelni. S amennyiben a politikát szakmának tekintjük, akkor a politikai tekintélyt sem lehet másként megszerezni, mint kiérdemelni. Mely politikai tekintély ebben az értelemben nem tévesztendő össze azzal ami a hatalom eszközeivel kikényszeríthető. Kifejezetten a presztízsre gondolok ezúttal. De nem érdemes a politikát belekeverve esetleg feleslegesen eltévelyedni hagyni a gondolatokat. Így gondoljunk egy tetszőlegesen más szakmára. A bevezetőben említett pedagógiától, az informatikáig bármire. A szakmai elismertséget éppen úgy, mint a bizalmat, a nagyobb tudásnak, gyakorlatnak szóló tiszteletet csak másokkal interakcióban tudjuk értelmezni. Hasonlóan a presztízsnek ahhoz a filozófikus megközelítéséhez, melyet például Leopold Lajos a múlt század tízes éveiben megfogalmazott műve előszavának legelején „a presztizs nem logikai, nem erkölcsi, nem esztétikai, hanem lélektani, szűkebben meghatárolva: társadalomlélektani tünemény, mely a logikushoz, erkölcsöshöz, esztétikushoz, hasznoshoz éppen úgy tapadhat, mint azok visszájához.” 

A fentiekből persze az is következik, hogy a presztízsveszteség néven illetett esemény lehet éppen úgy egy, az egyén által érzett szubjektív veszteség, mint a a környezet által visszaigazolt valós tekintélyvesztés. Az első esetben könnyedén válhat önmegvalósító jóslattá, mivel az, aki folyamatosan azt figyeli, hogy mikor csökkent az elismertsége a többiek szemében, könnyen olyan helyzetbe navigálhatja magát, hogy valóban veszít értékéből a többiek szemében. Ha ezt követően görcsösen próbálja erősítgetni, hogy neki már megint csökkent pár centivel a presztízse, előbb utóbb olyan szinten válthat ki ellenérzéseket, hogy valós erényeit is „áron alul” fogják értékelni. Ez, gondolom, számos olvasó számára ismerős helyzet lehet. Iskolából, munkahelyről, közéletből egyaránt.

Így az is könnyen belátható, hogy a presztízs tényleg nem olyan valami, amit el lehet várni. Nem, vagy csak nehezen értelmezhető az a helyzet, ha valaki mintegy elvárja a környezetében élőktől, dolgozóktól. Nem azért, mert nem érezheti úgy, hogy ez az adott, általa leadott teljesítmény alapján „ez jár” neki. Ezt sokan, sokszor érezhetjük így. A környezet azonban nem a saját elvárásaink alapján, hanem a környezeti normarendszer alapján fogja „beárazni” az adott teljesítményt. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy kapcsolatban hiába tekinti magát valaki a kapcsolat mártírjának, az ügyeletes problémamegoldónak akkor, ha nem azt a problémát oldja meg, ami a másiknak is probléma, és nem abban segít a másiknak, amibe az valóban segedelemre szorul. De természetesen ez a helyzet is értelmezhető akár munkahelyi kapcsolatrendszerben, még a munkahelyi hierarchia mentén kialakuló viszonyokban is. Ilyen esetekben elvárható lehet például a kollegalitás, a vezetőhöz való lojalitás, mivel ezek nem annyira a szubjektív értékítélethez, hanem a munkavégzéshez kapcsolódnak.

Ilyen esetekben tehát hiába lép fel bárki azzal az igénnyel, hogy neki tíz dekával több presztízs jár, azt aligha fogja pusztán ettől megkapni. Ellenben könnyen előfordulhat, hogy kisebb elvárással, a környezet erőszakos manipulálása nélkül nagyobb elismertség lehet a jutalma emberünknek. A bevezetőre visszakanyarodva, a keret bezárásaként tehát a tanársággal kapcsolatban is igaz, hogy ott sem lehet alanyi jogú elismerésről beszélni. Az is egy komplex, az emberi viszonyokat, az általános teljesítőképességet, és a szűkebb-szélesebb emberi, társadalmi környezetet is figyelembe vevő koordinátarendszerben értelmezhető csupán.

Simay Endre István

Irodalom:
Leopold L. (Ifj.) 1912: A presztizs. Athenaeum, Budapest

2011. október 14., péntek

Hiszünk-e a könnyeknek?


A filmek örök recepturája szerint, a népszerűség titkaként, bele kell írni a forgatókönyvbe egy gyereket és egy kutyát. Azt, hogy ez mennyire működik, nyilván bárki, aki moziba jár fel tudja mérni. De kétségtelenül lehet benne valami. Ahogy abban is, hogy kell egy ábrándos szemű hősnő is, akit a film témája szerint elrabolnak vagy sem, illetve elraboltatása esetén vagy megmenekül a végén, vagy sem. De semmiképpen nem árt az sem, ha olykor sírva is fakad a filmvásznon. Ha nem bánatában és hányattatásainak bizonyítékaként, akkor örömében. Ilyenkor ráközelítenek, és mindenki átélheti a megszemélyesített sírnivalót.

Legalább is nők esetében és az euroamerikai filmipar termékeit személve, melyek kétségtelenül az öreg kontinens színházi hagyományainak kebelén növekedtek akkorára, amekkorának manapság látjuk. A dramatizált érzelmi jelenetekkel azonban, túl azon, hogy sablonossá tesznek egy-egy fordulatot a cselekmény szövetében, van egy másik problémája is. Mondjuk van több is, de ezúttal egyet emelnék ki a sokból. Nevezetesen azt, hogy nem csak a filmeket, színdarabokat teszik érzelmileg sablonossá, hanem közvetett módon a mindennapjainkat is. Azon persze lehet vitatkozni, hogy a mindennapok érzelmi képeit tükrözik-e vissza a különböző, színészekkel megvalósított átiratok, vagy fordítva. De ez talán kicsit a tyúk és tojás viszonya feletti vitához válhat hasonlatossá. 

Azért az a valószínűbb, hogy előbb alakultak ki azok az érzelmi állapotok, mint a megformálásuk a színészet által. Miközben a közösség más tagjainak manipulálására alighanem a deszkák világot jelentő voltának felfedezése előtt is felhasználásra kerültek a könnyek. Mely felhasználáshoz a társadalom viszonya meglehetősen diszkriminatív. A környékbeli kulturális hagyományokat tekintve mindenképpen, mivel a fiuknak kevésbé nézik el, ha elpityerednek, míg a lányokkal szemben egyfajta burkolt elvárás is érvényesül a szélsőséges érzelmi megnyilvánulásokkal kapcsolatban. De az egészen biztos, hogy a társadalmi tolerancia lényegesen nagyobb a női nem képviselőivel szemben. Ez, nem egy esetben, és nem is túl meglepő módon, éppen az ellenkező hatás megnyilvánulásához is vezethet. Ha ugyanis valaki tényleg az érzelmi manipulálás eszközeként, és túl gyakran alkalmazza, az érzelmileg kifáraszthatja a környezetét. Elérve azt, hogy valós probléma esetén se nagyon figyeljenek fel rá. Hasonlóan az ok nélkül farkast kiáltó bojtárhoz. Az azonban bizonyos, hogy a kisbojtár-szindróma megnyilvánulását akkor különösen elutasítással hajlamosak kezelni az emberek, ha az egyfajta érzelmi zsarolásként nyilvánul meg. 

S ezen a ponton kétfele, mind vissza-, illetve előre-utalással is élnék. Visszautalással annyiban, hogy aki a filmművészet vagy színházi világot tekinti hétköznapi élete sablonjának, alighanem hajlamosabb lesz az érzelmi megnyilvánulások túldimenzionálására. Aztán a környezet vagy elviseli a kicsit, vagy nem is kicsit affektáló embertársat, vagy sem. A gyakorlatban a „vagy sem” a gyakoribb, mely állítást alighanem nemtől függetlenül, koedukáltan megerősíthet a nyájas olvasó. Ahogy alighanem azok a hölgyek is egyet tudnak ezzel érteni, akik párjukon egyre nagyobb közönyt tapasztalnak a könnyes nagyjelenetekkel szemben. Mígnem a vigasztaló szavak helyett legfeljebb a zsebkendő felajánlását képesek kiváltani. Szelídebb esetben. Mivel létezik egy alternatív, agresszívebb forgatókönyv is. Annyiban mindenképpen, hogy ha a partnernek csak a tehetetlenségérzetét erősíti az látszólag magyarázat nélküli érzelemroham, akkor a továbbiakban ez a tehetetlenségi frusztráció fogja meghatározni a cselekedeteit. Amin az sem fog sokat segíteni, ha egyszer csak ráébred, hogy „úgy sincs rajta sapka”, mert alapvetően az emberi manipulációja, és nem valós érzelmi tartalom kimutatása a cél. Azaz a könnyek valójában egy érzelmi agresszió megnyilvánulási formái csupán.

Az előreutalást pedig annyiban ejteném meg, hogy számos más tekintetben is hasonlóan működünk. Ha túl sokszor látjuk, egyfajta immunitás alakul ki, és akár komoly emberi problémák megnyilvánulásaival szemben is hasonlóképpen fogunk reagálni. Legyen az a nyomor, a hajléktalanság, vagy egy-egy személy szociális krízishelyzete, melytől elfordulunk inkább, mintsem odafigyelnénk. Egyébként az is közös vonásként jelentkezhet, hogy a személyes tehetetlenség érzése alig kisebb ezekben az esetekben. Egyszerűen azért, mert többnyire ezekben az esetekben nincs módunkban valós segítséget nyújtani embertársainknak, és nem mindenkinek elegendő megnyugvást biztosít az a verbális pótcselekvés, amit nyilatkozatok formájában naponta megélhetünk a közszereplőktől. Mely egyébként sokszor éppen úgy egyfajta érzelmi agresszió része csupán, mint a síró élettárs esetében. Mert mi másként lehetne értékelni a szolidaritás és társadalmi felelősség emlegetését olyanoktól, akik vigyáznak arra, hogy ezek látszatától is óvakodjanak. Leszámítva persze mások bíztatását.

Az sem állítható persze, hogy a két dolog az egyes ember pillanatnyi életében független egymástól. Az, akit a környezete jól ellát tehetetlenségérzéssel, alighanem érzékenyebben, vagy éppen fásultabban fog reagálni a magánéletében a hasonló hatásokra. Hogy aztán a kiegyensúlyozatlan magánélete visszahasson a mindennapjaira is természetesen. Egyfajta ördögi körbe kergetve az érzelmi csapdába került embert, amiből, önerőből építkezve, nem egy esetben a szinte teljes elfásulás a látszólag egyetlen kivezető út. Ami ugyancsak nem ritkán olyan szintű szociális elszigetelődéshez vezet, hogy emberünk esetleg a következő lesz, aki munkanélküliként az utcán lakók sorát fogja bővíteni. Az is biztos, hogy bár a filmekben és romantikus regényekben ilyenkor jön a „szerelem ereje”, mely minden akadályt legyőz. Sajátos módon, és ezt alighanem szintén sokan megerősíthetik, ebben a mindennapjainkban is lehet valami. Ha nem is annyira, mint az említett művekben, de annyiban bizonyára, hogy a magánélet az, ahol könnyebb egyfajta pufferzónát biztosítanunk egymásnak. Annyiban legalább, hogy ne használjuk érzelmeink megnyilvánulási formáit a másik sakkban tartására. Mert sok más mellett a személyes kapcsolatokban lényeges érzelmi bizalom is a kapcsolati múlt ködébe veszhet.

Simay Endre István

2011. október 8., szombat

A nyereg alá korlátolt színház

A színházi világ egy külön világ a világot jelentő deszkázattal egyetemben. Egyetemen képzett színészekkel manapság, míg a pénzügyi keretekkel küzdő díszletezés lassan szintén deszkabódékba, pajtákba kényszeríti a színházakat. Mert a világot jelentő deszkák olykor körülöttünk is lehetnek. Nem csak a talpunk alatt, ahol olykor amúgy is a szél fütyül, mint tudjuk. Vagy a nagy semmi kong. Mikor, hogy, és kinek, mikor.

Ami azonban biztos, hogy a színházzal foglalkozni kell. Mert ha a köz nem foglalkozik a színházzal, könnyen előfordulhat, hogy a színház foglalkozik a közzel. Vagy közönyös tekintetünk előtt színházzá válik az egész köz élete. Bár már régen tudjuk, hogy színház az egész világ, azért nem árt, ha a körbevevő világ színháza inkább vígjáték, mint tragédia. Ha pedig tragikomikummá válik, vagy közröhejjé, akkor sem biztos, hogy jobbá válunk általa. Mert a színházi világ és a pedagógia között ez a közös vonás kétségtelenül megvan. Jó esetben jobbá válunk általa. Tudásban és emberségben egyaránt. 

Már akkor, ha a színház valóban a színházról szól, és nem valami égből ledesztillált, de kétségek közt szemlélgethető eszméktől, napi politikáról, vagy a „juszt is megmutatjuk” szellemiségéről. Az utóbbira teljesen ártatlannak tűnő körülmények is alapot adhatnak, mint a semmi célt, rendezői mondanivalót, és a darab szellemiségét sem hordozó meztelenség például. De ez sem a mai kor sajátja, hiszen ilyen magyar filmek például évtizedekkel ezelőtt is készültek. A „csak azért is megmutatjuk” jegyében. Aki szerint ez prüdéria, lelke rajta, Bár régóta tudott, hogy a legerotikusabb tartalom az lehet, amit nem látunk. Mert a fantázia kimeríthetetlenebb, mint a valóság.

Néha a fantázia természetesen másutt sem ártana, és a nagycsoportos óvoda pukkasztó szellemiségének elhagyása sem. De a köz igényének szintje olyan, amilyen. Ha igényli a szellemi törpülést, azzal fogják kiszolgálni. Hogy ennek mi köze a színházhoz? A legutóbbi pályázat sorsa, mely talán érdemtelenül nagy, illetve érdemtelenül kis vihart kavart, óhatatlanul juttat ilyen gondolatokat az ember eszébe. A szakmai közzel szembemenő felülbírálatok aligha különbek ettől. Ha ugyanis a színvonal a történelem-érettségin való bukáshoz hasonló szellemiséget, egy önmagába zárt, fantáziátlan politikai zsigeriséget képvisel csupán, akkor azzá válik, amilyen körülmények között születik. 

Sajnálnivalóvá, körbepalánkozottá, elidegenítetté. Ha egy színház ilyen, akkor oda tényleg buszokkal kell a közönséget toborozni. S persze kellő kísérettel, vagy kellően messziről. Hogy meg ne szökjenek a szünetben. Mert ahol a polgárpukkasztás, és a csak azért is a közpolitika hivatalos szemléletét leíró világképpé válik, ott nem érdekes a színvonal.  S ahol a szellemi törpe beosztása hatalmat ad, ott a középszer már királyi kegy, és a butaság oszthatatlan. 

 
Simay Endre István

2011. október 6., csütörtök

Görögök a közokításunk tervezetében


A közoktatási tervezet, vagy ahogy azt hivatalosan hívják, „A Nemzeti köznevelésről szóló törvény koncepciója”, már a jelen formájában is heves vitákat váltott ki. Kétségtelen, hogy nyelvezetét tekintve meglehetős fantáziátlanság, és stílustalanság jellemzi. Erről az euroASTRA-n magam is megemlékeztem (http://euroastra.info/node/54637), és sajnos a szöveg végigolvasása sem nagyon oszlatta el ezt a véleményt. Azonban a jelen esetben mégsem a teljes egészről emlékeznék meg, hanem egy sajátos fordulatról, melyre egy másik blog olvasgatása hívta fel a figyelmemet. Annak ellenére kell ezt töredelmesen beismernem, hogy az inkriminált szöveg meglehetősen az elején olvasható a Nemzeti Erőforrás Minisztérium röpiratában.

Az említett, tért ölelő mondat a következő: „Az európai kultúrában a görögök óta tudjuk, hogy ez a legjobb módja annak, hogy gyerekeink a boldoguláshoz szükséges képességeiket kibontakoztassák, másfelől pedig hogy átadjuk számukra annak a közösségnek az alapvető értékeit, amelyben élniük kell”. Ezzel a mondattal többrendbeli probléma van. Noha akár üdítő kivétel, egy kozmopolita villanás bizonyítéka is lehetne. Sajnos azonban nem az, mivel alapvető tévedések vannak benne. Például annak az állítása, hogy az alapvető társadalmi értékek átadása a görög szigetvilág kultúráinak korából lenne ismert. Ez ugyanis feltételezné, hogy Európa a görög városállamok kivételével emberi közösségektől mentes, kihalt világ lett volna az ókorban. Ha egy történelem-érettségin ilyet állítana valakit, akkor jó esetben megváltja jegyét a vizsga ismétléséhez. De az állítás természetesen akkor sem válna igazzá, ha a történelemórán elnézik, hiszen a történelemoktatás jelenlegi kudarcsorozatában nem ez lenne a legnagyobb probléma.

Amiért a népességtelenséget cáfoló állításnak a kiemelt mondathoz köze van, az könnyen belátható. Ugyanis a csoportnormák továbbadása nem a görögök szabadalma volt, hanem a csoportokban élő főemlősök ősöktől örökölt sajátja. Annyira, hogy részlegesen akár a tanító szerepe is levezethető a humánetológiai megközelítésből. Úgyhogy furcsa lenne, ha ez, mintegy előzmények nélkül a görögöknek lett volna csak sajátja. Alkalmasint elég alapos szocioevolúciós trivialitásnak tűnik, hogy a gyermek boldogulásához szükség van a csoportnormák betartásához, és a képességek kibontakoztatásához. Így az idézett, közoktatást szabályozó, mondat ezen része akár egy internetes spam-generátorral is íródhatott volna. Sokkal rosszabb tartalmi hatékonysága akkor sem lett volna.

De akkor mit is mondtak a görögök? Sok mindent. A pedagógiáról általában is. Ahogy a rabszolgák neveléséről, a fegyelmezésről, a viták szerepéről, és a filozófiai megközelítésekről. Bár persze érdemes lenne tudni, hogy a koncepció szerzője mégis kikre gondolt. Az ókori Görögország ugyanis korántsem volt egységes, hiszen a történelemoktatásban a városállam alapú társadalomszerveződés mintapéldájaként is megemlíthető. Márpedig, hogy csak a két közismertebb városállamot említsem, Spártában és Athénban sem volt egyforma, és történelmileg statikus a gyermekek oktatása. Ahogy a nevelési elvek sem voltak egyformák a városállamokban. Így a görögökre való fentebbi hivatkozás inkább ahhoz a nem egyszer kissé pejoratív, humorizáló megfogalmazáshoz hasonlít, mint amikor azzal kezdi mondandóját, hogy „már az ókori görögök is”. 

Alkalmasint pont a pedagógia és a gyermeknevelés kapcsán nem is mindig szerencsés a görögökre, vagy a tőlük sok mindent átvevő rómaiakra hivatkozni. Ha ugyanis a gyermekjogok szempontjából szemléljük, akkor a neveléstől általában sem elvonatkoztatva olyan szavak is eszünkbe juthatnak, mint a pederasztia vagy a pornó. Az előbbi minden belemagyarázás nélkül, hiszen a fogalmat ebben a formában használták a gyermekkorúakkal létesített szerelmi kapcsolatra. A pornó esetében pedig talán nem véletlen a szó erős hasonlatossága a görög „pornai” –hoz, mely gyakorlatilag a szexrabszolgák körét takarta. Azzal, hogy bár kezdetben valóban csak rabszolgák képezték ezt a legalsó rétegét a prostituáltaknak, később ez megváltozott. Kiegészülve a családoktól megvásárolt gyermekekkel, többnyire fiatal kislányokkal. Optimistán persze feltételezzük, hogy a Nemzeti Erőforrás Minisztériumban nem egészen ez utóbbiakra gondoltak, amikor példaként állították a görögöket általában. 

De mert általában a görögök, mint említettem, többféle elvet vallottak párhuzamosan, azért a koncepció előszavának írója mégsem a pedagógiatörténetből jeleskedhetett annak idején az iskolában. Bár, ismerve az oktatáspolitika kapkodását, lehet, hogy mégis példaként tekinti a görögöket. Annyiban, hogy többféle, akár ellentétes ötletelést is befogadhatónak tart egy időben. Hiszen az átlátható áttekinthető, több évtizedes tervezést sejtető oktatáspolitikában semmi igazgatási izgalom nincs. Csak tenni kellene a dolgukat a szakembereknek. S ez olyan, de olyan unalmas lenne. Nem igaz?

Simay Endre István

2011. október 4., kedd

Mindennapi bitjeinket ad meg nekünk Web.


Evolúciónk a netes ábra szerint
A címben levő áthallásért itt és most, rögtön az elején elnézést is kérek mindenkitől, akit zavar, és ezzel ez a rész el is rendezettnek tekinthető. Amiért pedig érdemes lehet az internettel való viszonyunkat olykor újragondolni, az egy nemrég olvasott interjú kapcsán jutott eszembe. Ez az interjú arról szól, hogy butít, vagy okosít-e az internet, pontosabban a web világa (Szalay Dániel: Okosít vagy butít a webvilág?).

A kérdés különben annyira összetett, hogy még azzal a válasszal, viszontkérdéssel is elintézhető lenne, hogy „hát nem mindegy?”. De tekintve, hogy az internet, közvetlenül vagy közvetve, de beszivárgott mindennapjainkba, egyáltalán nem mindegy. Ahogy az interjúban is olvasható, a web világa lassan de biztosan beszippantja a kultúrát. A tudományos és társas kultúrát egyaránt. Szóhasználati változásokat okozva, játékterepet, közösséget nyújtva a virtuális térben. Ez lehet jó, és lehet rossz. Szolgálhatja és építheti is a kultúrát. Ez megfigyelhető az iskolai nethasználatnál éppen úgy, mint a csevegő-csatornákon, fórumokon, játékok oldalain és a politikai kultúra alakulásán. Ennek jósága önmagában nem is mindig megítélhető.

Éppen úgy, ahogy a könyvtár, a könyv haszna sem feltétlenül ítélhető meg objektíven. A nem túl szélsőséges eseteket leszámítva. A játékfüggő esetében például szinte biztosan éppen úgy butít, mint ahogy az sem tekinthető jónak, ha valaki egy internetes kereső találatait tekinti az információ egyedüli forrásának. Mert az utóbbi számára a hagyományos kultúra, az ott olvasottak továbbgondolása, éppen úgy tűnhet, akár üldözendő, eretnekségnek, mint az egy könyv igazságát egyedül hirdetőnek a vándordiák. Legyen az akár középkori inkvizítor, akár modern kori mozgalmár. A könyvtár és internet hasonlata nem új, ahogy az egyes portálok és könyvek párhuzamba állítása sem.

A butít, vagy nem butít kérdése tehát nem annyira a web-világra, mint általában az olvasott, hallott információkra és annak valós, vagy virtuális hordozóira szélesíthető ki. Beleértve azt is, hogy a közösségi életet mennyire építi, vagy rombolja. A válasz egyik aspektusa különben ebből le is vezethető. Alapvetően a felhasználótól függ. Előzetes ismereteitől, önálló véleményt alkotó képességétől, információfeldolgozással kapcsolatos attitűdjétől, és hasonlóktól fog függni. Azzal a kiegészítéssel, hogy valamilyen formában a társadalmi normák is óhatatlanul beszűrődnek mindebbe és árnyalni is fogják. 

Mert még egy pornográf tartalmakat megjelenítő oldal is mást, és mást fog mondani egy szexuális problémákkal küzdő felhasználónak, egy szexuálpszichológusnak, egy szociológusnak, egy pornószínésznek, stb. Ahogy egy, a boszorkányüldözésről és vallatásról írt kódex is mást jelentett a boszorkánysággal megvádoltnak, az inkvizítornak, és mást jelent egy napjainkban kultúrtörténettel foglalkozó kutatónak, vagy egy könyvritkasággal kereskedő antikváriusnak. Holott a könyv, illetve a weboldal ugyanaz. De a befogadó ember már nem azonos. Ami az egyiknek a szellemi beszűkülés terepe, az a másiknak az ismereteit szélesítő további adat lehet. Esetleg gazdasági tartalék. 

Akkor most butít, vagy okosít a web világa? Erre aligha lehet akadémikus és desztillált választ adni. Mondhatnánk szerencsére. Mert ameddig el tudjuk fogadni az emberi szellemet, mint ennek befolyásoló tényezőjét, addig van esély arra, hogy dogmák nélkül, kellő rugalmassággal tudjuk kezelni azokat a bithalmazokat, melyek az orrunk elé vetülnek. S persze az okszerű, és akár önvédelemmel felvértezett felhasználásra tanítani gyermekeinket is. Mert a társadalom, és az internet is gördül tovább. Mert látá az ember, hogy a kultúra, és az információ jó.

Simay Endre István

2011. október 1., szombat

Oktatáspolitikánk a darálóban


1989. Egy évszám, amiről páraknak talán a gyermekük születésének időpontja jut eszükbe. Ez sem baj, és az sem, ha valakinek azok a társadalmi változások, melyek a „Rendszerváltásnak” nevezett nagyobb társadalmi mozgást bevezették. Bár gyermekeim kicsit korábban születtek, mi tagadás a kettő eredőjétől én sem voltam és sok szempontból ma sem vagyok érintetlen. Ez pedig a gyermekek várható életpályája. Az iskoláztatásuk várható lehetőségei, és annak személyes illetve társadalmi haszna. Az oktatási rendszerünk kapcsán akkortájt volt egy beszélgetésem, ami, a személyes benyomásokon is túlmutatóan, elég sok továbbgondolnivalót adott ahhoz, hogy maradandó emlékké váljon.

A beszélgetés nem is az oktatáspolitikáról szólt elsősorban, hanem annak akkor sem rózsás következő szakaszáról, a mezőgazdasági kutatásról. A gmo-k körüli viták sem a populizmus jegyében zajlottak. S érdemes figyelembe venni, hogy akkor még nem fojtották meg ezt teljesen. Ez a mellékes megjegyzés lehetne a nosztalgia szülötte is, és kár is lenne tagadni, hogy van benne nosztalgikus érzés. Ellenben tény, hogy a sok száz- vagy ezermilliárdos kárt okozó érzelmi gazdaságpolitika korszaka akkor még nem jött el. Virágoztak a nyírségi almakertek, és az ott dolgozó idénymunkások nem a nagyvárosok parkjaiban csöveztek munkahely híján. Az azonban már akkor is látszott, hogy az ország stabilitása érdekében az oktatás, és a szellemi műhelyek fenntartása az első védvonal, az azt ért támadások pedig az első vádvonalat fogják képviselni.

A beszélgetés felidézésének aktualitását a jelen kísérletezései is indokolják. Akkortájt a végkövetkeztetésünk az volt, hogy az országnak akár a politikai stabilitását is jelentheti, ha a térségi oktatás „Svájcává” tud válni az ország. Az, hogy külföldi diákok jártak egyetemeinkre akkor sem volt ritka. A következtetés ennek ismeretében végső soron nyilvánvalónak tűnt. Ha az oktatáspolitika az oktatási intézmények színvonalának, a képzés szélesítésének megalapozásába fektet be, akkor elérhető, hogy iskoláink keresettek legyenek. Ha pedig a környékből, és a nagyvilágból itt tanulnak a gyermekek, akkor iskoláikat végezvén komoly kapcsolati, politikai tőkét lehet kovácsolni az általuk épített hidakat tekintve alapnak. Túlmutatva az egyes országok gazdasági berendezkedésén is.

Az elképzelés végső soron sok szempontból érdemes lett volna a továbbgondolásra, de sajnos az oktatáspolitika változásai nem ebbe az irányba hatottak. A gazdaságpolitika sem, hiszen érzelmi alapon a közel teljes keleti piacot elvesztettük, és a keleti irányba bármiféle nyitást sanda kísérletezésnek tekintették. Holott az oktatáspolitikába való beruházásoknak éppen a politikai diszkriminációmentesség adta volna meg a garanciális alapját. A gravitációs törvények ugyanis aligha tekinthetőek pártfüggőnek. Mivel a bolygónk mozgását is befolyásoló egyik alaptörvényszerűség még az inkvizíciót is túlélte. Egyben jelezve azt is, hogy a széles rétegek, és a nemzetköziség felé nyitó oktatásban értelemszerűen a természettudományos műveltségre tenni lett volna nyerő.

Ha ennek fényében nézzük az elmúlt évtizedek történéseit, elmondhatjuk, hogy ez a hajó elment. Amely elképzeléseket a rendszerváltás környékén csak lesajnáló mosollyal „jutalmaztak” akkor, ha képviselni próbáltuk, azóta sem igazán sikerült megvalósítani. Például azért sem, mert a kurzusonként újjászerveződő oktatáspolitika csak sóval bevetett sivatagot hagy maga után ott, ahol legalább húszéves elhatározások tudnák a lombot megöntözni. Nem váltunk az oktatás térségi centrumává. Ellenkezőleg, a politika által folyamatosan kivéreztetett oktatás nem egy esetben a gyermekekkel kísérletező antitalentumok terepévé vált. S erre sajnos a közlemúlt ötletviharai csak ráerősíteni látszanak. Úgy tűnik tehát, hogy a jelen oktatáspolitika egyetlen célja a poltikai haszonszerzést segítő populizmus. Kerül, amibe kerül alapon. Mert erre futja. Azoktól, akik könnyen teszik fizetőssé, kasztelvűvé a felsőoktatást. Karrierpolitikusként könnyen szólják le a politikai ambíciót. Hiszen mást sem ismernek. A bárkin, bármin keresztülgázoló törtetés csak csukott szemmel tehető meg. Csukott szemmel azonban a szakadék sem látszik. Az a szakadék, melyben áldozatként a következő nemzedékek tanítását dobják bele. Az érettségitől, a szakképzésen át az egyetemekig. 


Simay Endre István