Tarlós a cirkuszba sem való

Utánakeresve a neten kiderült., hogy már napok óta elindult a Fidelitas örömittas kampánya annak a jegyében, hogy szerintük „Budapest nem cirkusz!”. Nekem ma jött szembe az utcán. Talán mert most volt csak kedvem megnézni a hirdetőoszlopot, amin ott világított a plakát. Aztán láttam, hogy felettébb hiányos plakátról van szó.

Az egy dolog, hogy a főváros mindennapjai nem kellene, hogy a cirkusz jegyében kövessék egymást. Azt sem vitatom, hogy a plakáton szereplő triumvirátus, Karácsony Gergely, Puzsér Róbert és Berki Krisztián, nem minden tagját tartom személy szerint sem alkalmasnak a városvezetésre. Azért Karácsony esetében még ezen is elgondolkodnék. Tarlósnak a helyezkedési képességén kívül ugyanis szintén egy lokális polgármesterség volt az egyetlen referenciája, amikor a Pannon Géniusz fenekéből előviharzott. Ahova volt SZDSZ-esként viharzott be annak idején. Hogy most megpróbálja előadni azt, hogy őt az isten és annak Orbán Viktorja is főpolgármesterségre teremtette. Meg persze azt is, hogy abcúg SZDSZ!. Amit nyilván elhihetünk neki. Elvégre a tagja volt.

Így a plakátról Tarlós nagyon hiányzik. Akár csak a porondmester szerepében is. Miközben persze a mindennapok tapasztalata alapján is nyugodtan felkerülhetne a Fidelitas plakátjára. A rendszeres városlezárásokkal, körúti forgalomzavarásokkal, fairtásokkal, és azok ideiglenes elhalasztásával Tarlós nyugodtan pályázhatna akár címhelyre is azon a plakáton, amin Budapest cirkuszmentesítését gondolja az állampárt utánpótláscsapata meghirdetni. De talán mégsem. Egyszerűen azért, mert Tarlós ténykedése lehet sírnivaló. Lehet sírnivalóan röhejes. Azonban mégsem lenne egyetlen cirkuszban sem porondképes. Feltéve, hogy a fellépők, illetve a közönség is emberekből áll.

Egy cirkuszi előadáson ugyanis lehet, hogy a bohóc elbotlik a cipőjében, és ezen mindenki kacag. Lehet, hogy a légtornász elvéti a fogást, és leesik. Ha mázlija van egy hálóban landolva. Azonban e nézőtéren tudjuk, hogy a bohóc szerepet játszik, és elhisszük, hogy a légtornász felkészült az ugrásra, beleadott mindent, és őszintén sajnálhatjuk, hogy csak erre telik.

A főváros, illetve nem egy kerület, jelen vezetése esetén legfeljebb azt látjuk, hogy a bohóc ugyan elbotlik, de nagyon ügyesen mindig a zsebünkbe kapaszkodva áll talpra. A légtornász pedig úgy esik pofára, hogy tudhatjuk: meg sem próbált felkészülni az ugrásra. Utána pedig még meg is magyarázza, hogy minden olyan légtornász csaló, aki nem esik le. Márpedig egy valós cirkusz porondján sok minden beleférhet az előadásba. Egy azonban szinte biztosan nem. Az öncélú, valóságtorzító, mesterkélt hazudozás.

Így az egykor a milliárdos emberét kereső plakátjával is házaló Fidelitas talán nem is véletlenül, hanem gondos megfontolásból hagyta le Tarlóst a plakátról. Valóban nem is való oda. Ahogy a városvezetésbe sem.

Andrew_s

A diktátor besúgásügyi székfoglalója

Orbán legutóbbi beszédéből a Magyar Narancs azt gondolta kiemelni, hogy indul a saját kémközpont szervezése. Nekem meg egy régi drezdai pap intelme jutott erről az eszembe. Valamint Tuskó Hopkins. Valamint azok a tendenciák amelyek alapján a mostani bejelentés elmaradása lett volna a meglepőbb. Ha a megfogalmazáson lehet is vitatkozni.

Az előzmények kicsiben kezdődtek. Ahogy Orbán sok más területen is apránként próbálta meg felpuhítani a rendszert. Annyira kicsiben, hogy szinte fel sem tünt. Holott a sorok között már ott lapult az ördög. 2015-ben is, amikor a Fidelitas akciójával már egész közel jártak a jelmezes főpróbához. Alágyújtva a kondérnak. Úgy, hogy még akár szimpla ostobaságnak is „eladható” lett volna, ha szükséges. Nem igazán volt szükséges. Noha akkor az egész Fidesz-frakció bemozdult az ifjú ügynöklista-készítők bevédésére. Aztán, közel egy év elteltével, a taxizók elleni kirohanás sem keltett túl nagy felháborodást. Talán azért, mert az Uber hiánya nem igazán karcolt meg tömegeket. Egyébként a besúgórendszer kapcsán nem is az Uber felszámolása a lényeges, hanem a telekocsizás elleni fellépés.

A szolgáltatás jellege miatt. Amikor meghirdették az ez elleni fellépést, akkor már világos volt, hogy ezt csak olyan, jobbára önkéntes bejelentőkkel lehet eredményre vinni, akik a szomszédjuk besúgására is hajlandóak. Így 2016 őszére már világos volt: a jogcímtől függetlenül, de épül a Nemzeti Besúgás Rendszere (NBR). Amelynek alapjai idén tavaszra már egészen biztosan álltak. Elég Orbán márciusi fenyegetődzésére gondolni. Részben a Soros-ügynöközésre, részben a későbbi, nagypénteki, kinyilatkoztatásaira. Így tulajdonképpen már március idusán bejelentette: az NBR köszöni, jól van, elkészült.

Amikor tehát pénteken azt mondta Orbán, hogy saját, központosított államot hoz létre az államban, és az közvetlenül alá lesz rendelve. Kihasználva a társadalom, nem kis részben neki köszönhető, megosztottságát, gyakorlatilag egy diktátori székfoglalót hallhattunk. A történelem során nem egy esetben volt megfigyelhető, hogy a diktátorok kifejezett hajlamot éreztek egy csak nekik szolgáló, csak nekik hűséggel tartozó, és számára minden piszkos munkát is elvégző szervezet, illetve hálózat kialakítására. Az, hogy ezt időnként testőrségnek, időnként elhárításnak, időnként nemzetvédelmi hatóságnak hívták, az gyakorlatilag részletkérdés. Attól, hogy hazánkban nem fogják hivatalosan is Nemzeti Besúgók Rendszerének hívni, attól még az lesz. Legalább azokkal, akik minden korban igyekeztek a maguk morzsányi hatalmát a lehető leggazemberebb módon demonstrálni.

Feljelentve a szomszédot, rokont, ismerőst, munkatársat, barátot, bárkit. Személyes bosszúból, a házastárs megszerzéséért, a vagyonka töredékéért, vagy egyszerűen „csak”. Csak, mert megtehetik. Miközben tudhatjuk: ennek hazánkban is komoly hagyománya van. Annak a megfogalmazásnak is, hogy a „nép ellensége” ellen kell fellépni. Amely ellenségek mindig azok voltak, akire a nemzeti pókháló közepéből ráuszították a hálózatot. Ellenzékiek, zsidók, kulákok... Mikor, kik. A besúgók pedig munkába lendültek, és közben valószínűleg nagyon bíztak benne, hogy mindig azon az oldalon lehetnek, ahol Tuskó Hopkins. Bízva abban, hogy ők olvashatják, illetve állíthatják össze a névsort. Elkerülve azt, hogy rajta legyenek. Akkor is, ha tudjuk, hogy nagyon sokszor kerültek fel névsorokra a korábbi lelkes árulkodók. Abban pedig nem mindig lehetett bízni, hogy az ügynöklisták titkosak maradnak. Ha pedig, mint hazánkban, alapvetően töketlenkedés indul a későbbiekben, akkor biztosak lehetünk benne: csak a hatalom változott, de a rendszer a mélyben nem.

Az rendszer, amelyik nagyban támaszkodik a hálózatra. Amely ellen ugyan fel lehetne lépni, de azt a drezdai intelemből tudjuk: az emberek többségét csak az zavarja, ha őt akarják elvinni. Ha pedig a társadalmi szalámizást profi módon, kellően előkészítve végzik, akkor nem nagy az ellenkezés. Márpedig Orbán csapatára sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy kommunikációa matőrök lennének. Még akkor sem, ha a végeken némethszilárd-szintű figurák nyomják le a maguk hülyeségeit. Amíg ugyanis rajtuk pörög a média, addig a háttérben a valós hatalmi tényezők vidáman sütögetik a pecsenyéjüket. Az egymásnak ugrasztott emberek indulatainak lángjánál, a társadalom zsírjára sütve.

Andrew_s

Fáklyák, Jobbik, Fidelitas

A civilek, illetve a civilek szervezetei kapcsán olyan kommunikációs nyomás alakult ki az elmúlt hónapokban, illetve években, hogy néha a vízcsapból is az folyik. Ha kiderülne, hogy valamelyik civil szervezetnek köze van a lakossági vízellátáshoz, akkor különösen. Néhány kormányhívó pedig talán szomjan is halna. Inkább.

Mert a kormány szerint minden civil bűnös. Kivéve azokat, akiket ártatlannak neveznek ki. Természetesen vezéri ellenjegyzéssel. Elvégre nagy történelmi elődök mutatják az utat. Abba az irányba, hogy az a bűnös, akit annak neveznek ki. Amiből az is következik, hogy az az ártatlan, akit a hatalom annak tekint. A legtöbb civil szervezet nem tartozik az utóbbi kategóriába. Egyébként érthetően nem tartozik oda. A civilek ugyanis valóban bűnösök. Néhány szempontból mindenképpen. Akkor is, ha azokat tekintjük civileknek, akik valóban azok. De akkor is, ha a társadalmi szervezetek tagságát, aktivistáit tekintjük annak. Mely utóbbi leszűkítés a Fidesz megszólalóinak igen kedves, ám igen ostoba megoldása a kollektív bűnösség „megszemélyesítésére”. Annak érdekében, hogy a valós tartalmat szétmaszatolják, és az „ügyeletes ellenség” képét rájuk testálják. Az, hogy olykor maguk a szervezetek, és az azokat támogató média is él ezzel a beszűkítéssel egy nem kevésbé ostoba befekvés a kormány kommunikációjának, igencsak prokrusztészi, ágyikójába. Mert a társadalom alapvetően a civileké. Kellene, hogy legyen.

A civilek egyfajta bűnössége azonban még a szélesebb értelemben is megáll. Legfőbb bűnük talán a megvezethetőség, illetve a kényelemszeretet. De nem is annyira a kényelem szeretete, mint a kockázatkerülés. Ugyanakkor ezek a jellegzetességek annyira általánosak, hogy a hatalom szinte minden korban számíthat ezekre a jellemzőkre. Az, hogy az emberek tömegben buták, az olyan közismert, hogy szinte minden populista népszónok ki is használja a tömeggyűlések adta lehetőségeket. Az sem tekinthető különlegesnek, hogy még az aktívabbak sem igazán szeretik a „balhékat”. A hatalom ténykedésével szemben elégedetlenek többségének is szimpatikus szervezés az, amelyik lehetőséget ad némi ökölrázásra, de amelyik nem torkollik olyan akciókba, amelyben az ökölrázók esetleg be is azonosíthatók. A hatalom ezt a hatást is szívesen kihasználja, ha teheti. Korábban, a technikai lehetőségek egy alacsonyabb szintjén, nem véletlenül terjesztették el szívesen a beépült megfigyelőkről szóló „híreket”. Amely kommunikációs húzás sokszor akkor is hatott, ha utólag az ilyen híresztelések jó része üres fecsegésnek, legendának bizonyult.

Manapság a legendagyártásra sincs rászorulva az, aki az említett hatással élni akar. A térfigyelő kamerák jól láthatóak, a mobil távközlési eszközök pedig köztudottan bemérhetők. Bőven elég annak a képzetnek a kialakítása, illetve fenntartása, hogy kialakítható egy megfigyelési adatbázis. Amely képzeteket néhány demonstratív hatalmi kiszólással, -akcióval meg lehet erősíteni. Aztán hagyni, hogy hasson. Ha sikerül ezt még néhány olyan tüntetéssel is megfejelni, amelyben esély sincs a vezető spontán kiválasztódására, akkor eljutunk ahhoz a társadalmi fásultsághoz, amelyet ma nap, mint nap tapasztalhatunk. Ebben a szervezők felelőssége elévülhetetlen. Azoké, akik aztán cserben is hagyják a tüntetésre hívottakat, azoké különösen. Azonban ezért a hatalom aligha tekintene rájuk bűnösként. Elvégre az orbáni vezetés érdekeit aligha lehetne ennél jobban szolgálni.

A civil szerevezetek jó részét nem is ezért tekintik bűnösnek. Azért sem, hogy Soros, vagy bárki más, alapítványai járulnak hozzá a tevékenységükhöz. Az egész sorosozás ebből a szempontból szimpla szemfényvesztés. Annak érdekében, hogy a lóláb kicsit kevésbé fityegjen ki, és a személyhez kötöttséggel az említett egyszerűsítést is meg lehet oldani. Amelyre nagyon is rá vannak szorulva a hatalom részéről. Ellenkező esetben, az egyedi estek kommunikációjával egy sor olyan kérdést kockáztatnának, amelyre nincs a vezér nagyszerűségét kicicomázó válasz. Márpedig a civil szervezetek eredendő bűne a hatalommal szemben éppen az, hogy kikezdik a vezér tökéletességének a képzetét. Azzal, hogy olyan kérdéseket visznek a nyilvánosság elé, amelyekre a válasz nem támasztja alá azt a tökéletes országképet, amelyet a Fidesz, illetve a kormány szószólói szeretnének sugallni.

Ha ugyanis a hatalom gyakorlatilag állatként akarja kezelni a menekülteket, akkor ezt a képet igencsak rombolja, ha a háborús övezetből érkezett kismamát, gyermeket, és általában az embert mutatják be. A személytelen „migráncsot” ugyanis bárki képes utálni, és alávetettnek tekinteni. Az éhező, rettegő, fázó gyermek azonban nehezen azonosítható a rettegett terroristával. Az összemosás alapjaiban leplezi le kormány embertelen politikáját. Ez a lelepleződés pedig veszélyes lehet a hatalomra. A civilek elleni hadjárat tehát valójában a hatalom immunválasza az igazság kiderülését ígérő kommunikációs „fertőzésre”. Nem csak a menekültek ügyében, hanem szinte mindenhol, ahol megy a sorosozás és civilezés.

Tulajdonképpen az utóbbiak szinte lakmuszpapír-szerűen jelzik, hogy hol van nagyon nagy gáz az országban. Ahogy az ételosztások sorai is jelzik, hogy az országban nagy a szegénység, és az éhezés korántsem csak „rossz szokás”. Bármennyire is nyomult ezzel Harrach annak idején. A „immunválasz-jelleg” azonban azt is jelzi, hogy a kormány ellenséges fellépése annál erősebb lesz, minél közelebb kerülnek a civil szervezetek a valós képhez, a munkájuk szükségességének, valóságosságának demonstrálásához. Mert ezt a bűnüket magukban hordozzák. A hatalom szemében.

Andrew_s

Ki a milliárdos embere?

Fotó: EISimay

A valamikor Moszkváról elnevezett tér környékén egy plakátba botlottam. Ez, kiadóként a Fidelitast feltüntetve, Sorost ábrázolja, amint Botkát igazgatja. Felirata: „A milliárdos embere”. Ami igen gondolatébresztő cím. Elfogadva, hogy a Fidelitas tagjainak a kora, és a hitviláguk esetleg felmentheti őket pár gondolat alól, azért a gondolkodás tilalma nem egy általánosan kötelező állapot. Még.

Alaphelyzetként egy pillanatra tegyük félre azt a szellemi színvonalat, amit valószínűleg puszta alakoskodásként érzékelhetünk a Fidesz-kormány közelében sertepertélők némelyikénél. Mely alakoskodást azért sejtem, mert a volt rezsibiztos, vagy a Debrecenből szalajtott frakcióvezető önerőből nem lehet a megnyilatkozásaik szintjén. De ezt most hagyjuk, és vegyünk elő néhány alaptézist a Fidesz és vezére lózunggyűjteményéből. Ezek közé tartoznak a Soros György aktuálisan kötelező utálatának olyan szólamai is, amelyek bőven túllihegik az összeesküvés-elméletek határát. Ilyen például az is, hogy Soros György az ország gazdaságának destabilizálására törekszik, és ennek érdekében mozgósítja a teljes vagyonát és szürkeállományát. Az orbáni hitrendszer ezt érintő evangéliuma szerint Soros ennek érdekében pénzeli a migránsokat is támogató civil szervezeteket, illetve a civileket általában. A Fidelitas plakátja szerint pedig Botkát is.

Ezt követően tekintsünk el egy pillanatra attól is, hogy Soros György vagyona elég lenne-e a magyar gazdaság zsebre tételéhez vagy sem. Ellenben fogadjuk el azt az alapgondolatot, hogy Soros valóban a magyar gazdaság hosszú távú destabilizálásában érdekelt. Ő tudja miért. A másik oldalon meg villantsunk fel pár olyan jelenséget, ami szinte biztosan jele a destabilizálódásnak. Különös tekintettel azokra, amelyek hosszú távra is kihathatnak. Ezek között szinte üvöltve kéredzkedik az elsők közé az innovatív és hatékony munkavégzésre alkalmas munkavállalók nagyfokú elvándorlása. A gazdasági exodus nem csak az adott generációt érinti, hanem értelemszerűen a szülőnek alkalmas korban kivándorlók utódgenerációit is. Mind a gazdaság hosszú távú fejlődését, mind az itt maradók ellátását is veszélyeztetve. Kieső adókat, kieső nyugdíjalapokat is eredményezve.

Az elvándorlás mellett szintén megemlíthetjük azokat a beruházásokat, amelyeket bátran sorolhatunk a nonproduktív kategóriában. Mert aligha mondhatja valaki, hogy a stadionok az elsődleges termelés eszközparkjába tartoznak a mezőgazdasággal, illetve az ipari termeléssel szemben. Még a szellemi szférákban sem. Ahol azonban bátran számba vehetjük az oktatáspolitikát. Amelyet legutóbb a lex-CEU kapcsán szoktak emlegetni. Holott a zuhanórepülésnek az is legfeljebb csak egy kísérő jelensége. Akkor is, ha Soros ellen irányul, és akkor is, ha nem. Az oktatás színvonalára a CEU-tól függetlenül is jellemzők a szinte rendszeresen jelentkező röhögő-, illetve sírógörcsök. Attól függően, hogy kinek milyen kedve támad a tankönyvek, vizsgatételek idiotizmusai kapcsán. Miközben a tanárok alkalmasságának kérdése lassan a talpnyalásra való alkalmasságot fedi le legjobban. Vagy távoznak a pályáról, illetve akár az országból is.

Az eddigiekkel párhuzamosan mérlegeljük egy pillanatra azt, hogy amennyiben egy ország gazdaságát, és ezen keresztül a politikai berendezkedését akarná valaki destabilizálni, akkor erre kik a legmegfelelőbbek. Azok, akik a hatalomba vannak, és akár káros törvényi környezetet is meg tudnak valósítani, vagy azok, akiknek alig van országosan értékelhető politikai befolyása? Mely utóbbi kategóriába nyugodtan besorolhatjuk a civil mozgalmakat éppen úgy, mint Botkát, és az szinte az egész ellenzéket is. Tekintve, hogy operatív politikai hatásuk a mindennapokra nem igazán van. Miközben a kapcsolatok rendszere Soros Györggyel igencsak áttételesnek tekinthető. Ha ezt követően elkezdjük mérlegelni a manapság tapasztalható tendenciákat, a hatalom megoszlását, a politikai befolyásolás lehetőségét, és a Soros-pénzekkel való kapcsolatot, akkor egy akár furcsának is tekinthető véleményhez is eljuthatunk.

Orbán Viktorról például pontosan tudható, hogy Soros-pénzen tanult. Botkánál alighanem nagyobb és közvetlenebb befolyása lehet a hazai politika mindennapjaira. A kormány politikájára mindenképpen. Azokra a tendenciáknak a kialakítására is a hatalomban levő kormánynak van nagyobb ráhatása, amelyek hosszú távú hatással bírnak. Ha tehát Soros az ország hosszú távú bukására fogadott volna, akkor Orbánnak és kormányának a támogatásánál keresve sem találhatott volna jobb végrehajtót. Így azonban eljuthatunk oda is, hogy amennyiben az említett országromboló beavatkozás gyanújának helyt adunk, akkor a plakáton Botka helyére sokkal inkább Orbán kívánkozna. A „milliárdos embere” címre mindenképpen ésszerűbb jelölt lenne, mint a civilek és az ellenzék együtt véve. Már akkor, ha Soros tényleg az ország romlását akarná, és ehhez tényleg egy potens ügyvivőt akarna kiválasztani. S akkor is, ha ez a felségárulással. és istengyalázással egyenértékű gondolat lehet a Fidelitas háza táján.

Andrew_s

Rétvári is felült Castro farvizére

Rétvári Bence nem monomániás, de azért mindenről az MSZP, illetve a keresztények üldözése jut az eszébe. Mikor mi. Castro halála kapcsán például az MSZP. Miközben kicsit megfeledkezett a kereszténységről. Mert egyszerre két dologra figyelni, illetve fogalmi rendszerekben rendet tartani nagyon macerás és fárasztó lehet.

Meg egy államtitkárnál ez nem is feltétlenül elvárt képesség. Különösen nem akkor, ha egy szócsőfrakció képviseletében kapja a fizetését. Mert azért a KDNP-nek nevezett formációt a cégbíróságon kívül igen kevesen tekintik másnak, mint a Fidesz zsinórjain rángó pszeudo-frakciónak. De ez természetesen teljesen független Fidel Castro halálától, melynek kapcsán Rétvári megemlékezni gondolt arról, hogy csak az az ünnep az ünnep, amit a Fidesz sajátít ki saját magának, és a vezér megtapsoltatásának. Mindenki más, aki nem tapsol eléggé, csak galád cenk lehet. A demokrácia jegyében, amelynek Orbán Viktor az élharcosa, és gátőre. Felemás szemléletekkel, és felemás gumicsizmában. S Rétvári az ő egyik profétája. Illetve szószólója. Aki a kubaiaknál is jobban ismeri a kubaiakat, ha kell. Meg akkor is, ha nem kell. Mert Fidel Castro Kubájának mindennapjait, ha tetszik a zemberek mindennapjait, megítélendő azért inkább a kubaiakra bíznám ezt a feladatot.

Nem azért, mert innen nézve Fidel Castro ne lett volna diktátor. De annak idején Kádár is az volt. A kiszámítható kádárizmus mégis sokaknak szimpatikusabb, mint a kiszámíthatatlan stadionizmus. Ha nem így lenne, akkor Lázárnak sem kellett volna szellemi tikket kapnia a Magyarországon létező Kádár-nosztalgiától. Kicsit elfeledkezve arról, amiről Rétvári is láthatóan megfeledkezik. Arról például, hogy az egykori állampárt robotosaiból a Fidesz soraiban is elég sokan lehetnek. Még akár a neofiták túllihegő gőgjével is felszerelve. Azokkal, akik hirtelen megtalálták az egykori MSZMP-tagságiba eldugott ellenállót. Azt, aki már az üzemi étkezdében is markánsan ellenállt, és megmondta: nem szereti a spenótot. De legalább, a Fidesz tagjaként nem kell másként gondolkodniuk a diktatúrákról. A formálódó személyi kultusz ott van előttük. Párton belül.

Rétvárinak tehát ebben az ügyben nem kell hosszú tanulmányútra indulnia. Sem fizikailag, sem szellemileg. Talán még azt is megértené, hogy a kubaiak jó részének miért elviselhető a konszolidált diktatúra. Ettől még persze lehet igaza abban, hogy egy demokratának nem kell éljeneznie egy diktátort. Tényleg nem kell. De nem tűnt fel, hogy Fidel Castro életének bármelyik szakaszában elvárt volna ilyesmit a KDNP bármelyik tagjától. Akik egyébként nem is igen tették meg. Ahogy azt sem tették meg, hogy Havannába menjenek, és tiltakozó nagygyűlést szervezzenek Fidel Castro ellen. Fidel Castro életében. De valószínűleg most is tele lenne a gatya, ha ilyesmit kellene megtenniük. Mert Budapestről pofázni, különösen egy ember halála után, baromi könnyű. Ez még Rétvárinak is megy. Függetlenül attól, hogy még jelen magyar történetírása szerint is előfordulhat: Castro egy diktátort buktatott meg, és cseppet sem baráti körülmények között, de konszolidálta az országot.

Ez akkor is igaz, ha a személyi kultuszért, a diktatórikus módszerekért semmivel nem kell jobban szeretni, mint az erősen hierarchikus egyházat a maga inkvizíciós módszertanaival. Ami különben szemközt köpte Jézus tanításait, de ilyesmin egy igazi státuszkeresztény nem akad fenn. Mert akkor esetleg azon is fennakadhatna, hogy Fidel Castro immár egy magasabb feljebbviteli fórumon felel a tetteiért. Itt hagyta a történelmet az utókornak. A saját történelmi szerepének elemzéseivel együtt. Amitől még mindig nem kell ehhez hozsannázni. De a Bibliából tudhatjuk, hogy „Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr” (Róm 12, 19). Így aztán egy kereszténynek igencsak tudnia kellene megbocsátani, és az Úrra hagyni az ítéletet a holtak felett. A történészekre pedig a történelem felett.

Ellenkező esetben, különösen, ha államtitkár az illető, még azt hihetnénk, hogy antidemokratikus módon, de megrendelést ad fel a történészeknek a történelmi kérdések megítélésére. Keresztényként meg esetleg az Úrnak ad fel rendelést, hogy mit is kellene csinálnia odafent. Ami akkor is nagyzási hóbort jele lenne, ha a KDNP politikusa az illető. S még akkor is, ha hasonló véleménnyel házalt már a kormánypárt utánpótlás-válogatottja is. Előénekelve Rétvárinak a Fidesz környékén elvárt véleményét.

Andrew_s