A BKK kedves felmenőjére emlékezve

Annak, aki azt hinné, hogy nagy baj van, ideje rájönnie, hogy szó nincs erről, kérem szépen. A dolgok igenis jó irányba haladnak. Pusztán azon múlik, hogy a jó irányt ki tűzi ki, és milyen irányt vesz ennek megfelelően. Igaz ez kicsiben és nagyban egyaránt. Még akkor is, ha a nagy sem egészen nagy, és a kicsi sem annyira kicsi.

Nagyban például Harrach Péter fejtette ki a véleményét kicsiben a nagyokról. Egy olyan párt nevében, ami tulajdonképpen csak de jure létezik. Papíron. Papírcsákóval, és papírforgóval. Ügyeletes keresztes pojácájaként a nagyvezírnek. Igen, bizony. A Fidesz klerikális platformjáról, a hirtelen megtértek védőbástyájáról van szó. Amelynek parlamenti őrsvezetője az említett Harrach Péter. Nos, ő a hírek szerint Tatán azt mondta egy lakossági fórumon, hogy jó irányba terelgetjük Európai Uniót. S máris megjelenhet lelki szemeink előtt a Fidesz által csőre töltött keresztekkel felfegyverzett, és karikás ostorokat pattintgató KDNP, amint veszett kuvasz módjára terelgeti az uniót. Csak úgy! Kiáramolva a lakossági fórumról. Azon melegében, és szőrén roggyantva mocsárba Semjén Zsolt kedvenc paripáját. Bár a valós képhez alighanem inkább csak a veszett kuvasz farka tartozik. Amint azt hiszi magáról, hogy nem is csak egy kuvaszt, hanem egy egész birkanyájat csóvál. Veszettül. Illetve veszetten.

S valahogy nem akaródzik nagyon komolyan venni azt, amit a nagypolitika sikertörténeteként akart gondolom előadni frakcióvezető úr. Ahogy valamiért nem a karikás-ostoros, turultollas irány tűnik a megfelelő terelődési iránynak. Még akkor sem, ha ezen közben útba esik az a korszak is hazánkban, amelyben az állam mindenkiről, mindent, valamint mindennek az ellenkezőjét is tudni szerette volna. Bizonyíthatóan és minden személyes adattal megspékelve. Apparátust, és az abban dolgozókat sem kímélve. No meg persze a megfigyelteket, és a megfigyelők megfigyelőit sem. Amit aztán cseppet sem kedélyesen egészített ki az a rendszer, hogy a házmesternek is joga, illetve kötelessége volt bárkinek bármilyen adatát elkérni, felvezetni egy kartotékra. Egész helyre kis figyelőrendszert mozgásban.

Ha pedig valaki azt hinné, hogy a tetszőleges adatgyűjtés, és például ezzel a városhasználati szokások nyilvántartása ma nem aktuális kérdés, az ballagjon el a fővárosi közlekedésért felelős pénztemető honlapjára. Ott megtudhatja, hogy pár napon belül már általánossá válik a BKK részéről a személyes adatok gyűjtése. Természetesen csakis az utazóközönség nagyobb örömére, és csakis az utazók idejével való spórolást szolgálva. A BKK ugyanis pénzt, és tulajdonképpen az adófizető utazók pénzét, nem kímélve új utasfigyelő rendszert léptet életbe. 2014 május 13.-ától már nem csak a bérletkiadó automatáknál szűnik meg az anoním bérletvásárlás. Azt írják, hogy valamennyi ügyfélszolgálaton, illetve jegypénztárban történő bérletvásárláskor meg kell adniuk ügyfeleknek egy személyazonosításra alkalmas arcképes igazolvány számát. Ezért cserébe kapnak egy „BKK ügyfélkártyát, amely a használni kívánt igazolvány számának feltüntetésére alkalmas kártya”. Tehát egy személyazonosság igazolására alkalmas igazolványért cserébe kap egy másik igazolványt a delikvens. Amire rávezetik az adott igazolvány számát. Valamint a családtagokét is, amennyiben valaki oly marha, hogy nem szoktatja a veszett kölket az életre. Álljon sorba az a kölök.

No de tulajdonképpen miért is? Már az automatáknál sem volt teljesen világos, hogy amennyiben valaki nem kér számlát, akkor miért is gyűjtik a személyes adatait? S most ezt miért is terjesztik ki mindenkire, aki olyan idióta, hogy bérlettel akar közlekedni? Az ugyanis világos, hogy a bérletszelvény eddig is csak akkor érvényes, ha egy igazolvány száma rajta van. Na jó. Úgy nagyjából. A nagyja. Akkor is, ha apraja, és nagyja nem igazolja magát a vásárláskor. Hanem kér, fizet, megköszön és távozik. Aztán úri kedve szerint elpipálja a szelvényt, vagy betűzi valami igazolványba. Ez a lazaság kérem mostantól meg fog változni. A BKK rendet tesz. Nem a járműveken, nem is a peronokon, járdaszigeteken, hanem a vásárláskor. Tehát, befizetem az adót, amelyből jó pénzt hasít ki magának a BKK. Aztán elmegyek és megfizetem a közlekedési szolgáltatás rám kirótt árát. Immár kétszeresen is fizetve egy kétes értékű szolgáltatásért, amelynek keretében most felettem, a bérletvásárlási szokásaim feltérképezésével kívánnak kontrollt gyakorolni. Ha a némely esetben kétes IQ-val megvert ellenőrök kontrollszerepe nem elégítené ki a totális kontrollra vágyó mazochista szenvedélyt.

Ezt követően már csak az marad kérdés, hogy az ellenőr ezt követően majd egy központi adatbázisból fogja ellenőrizni a bérletet. Azt, hogy a központilag lejelentett igazolvány mellett használódik-e? S persze azt, hogy a megfelelő, központilag engedélyezett útvonalon használja-e az, aki megvette. Ja, hogy nincs útvonalengedélyhez kötött, központilag nyilvántartott mozgástér? Még, kedves olvasók. Még!

Andrew_s

Közterületi túszejtés az ellenőri csendben

A közterületesek a minap meghurcoltak egy nőt az Oktogonnál. Szó szerint meghurcolták, mivel az esetről készült kalóz-videó szerint kicsit odébb is mozgatták. Eközben ketten fogták a két kezét, és egy harmadik hátul tartotta. Talán azért, mert a deli közterületi felügyelők egyedül nem képesek még egy nőt sem visszatartani a távozástól.

Legközelebb tehát jöhet az elektrosokk, és a vipera. Bár talán előbb meg is bilincselik, mivel mégiscsak jobban megverhető az ő saját kérésére, ha előtte harcképtelenné teszik. A nyílt területen való bántalmazásba talán nem is hal bele, mint az Izsákon, rendőri segítséggel, előfordult. S talán még nincs itt az ideje annak sem, hogy a verés túlélése az már önmagában egyenlő a hatóság elleni erőszakkal. Mert a jelen esetben azért az kiderült, hogy a megalapozatlannak vélt lefogás ellen tiltakozni, és a fizikai erőszak ellen védekezni nincs joga annak, akit a közterületen megfognak az egyendzsekibe bújtatottak. A demagógia vádja alól azonnal védekezvén leszögezem, hogy igen, el tudok képzelni még nőben is olyat, akit bilincsbe kellhet elvezetni. Azonban a jelen, néhány napja internetszerte is tárgyalt, eset nem látszik olyannak. A megszólaltatott hölgy szerint, ő ott keveredett bele az ügybe, hogy a közterületfelügyelők túszként cserélték be egy bliccelőre.

Aki azért lóghatott meg szerintük a kezeik közül, mert egy vidéki tanárnő kitépte a karmaikból. Azért el tudom képzelni azokat az utcai hősöket, akikből három kell egy bliccelésen kapott fiatal nő lefogásához, és mégis megszabadítható egy másik, korántsem díjbirkózónak tűnő hölgy által. A később vegzált hölgynek talán igaza volt, talán nem. Abban alighanem igaza volt, hogy ronda látszat az, amikor három egyenruhás lefog egy nőt az utcán. Nem körbeveszi, nem is megbilincseli, nem is igazoltatja, hanem lefogja. Mert ahhoz, hogy valakit kitépjenek a másik kezei közül az kellhet, hogy nyilván fizikailag fogják előtte. Amivel kapcsolatban tényleg több lehetőség van a helyzettel való szembesüléskor. Szemérmesen és gyáván elfordíthatja az ember a fejét, és ezzel behódol a hatalom látszatának, vagy megpróbálhat közbeavatkozni. Mely utóbbi esetben azért persze nem árt előbb tisztázni, hogy tulajdonképpen mi is történt. Elvégre lehet, hogy a lefogott hölgy a látszat ellenére egy régóta körözött rablógyilkos, és a titkos harci praktikák értő ismerője. Tehát teljesen rendben van a megfogása éppen úgy, ahogy az, ha hárman csimpaszkodnak bele. A bliccelés ugyanis aligha van valakinek a homlokára írva.

A kialakult történet azonban valahogy még így, utólag össze- és visszamagyarázva is, hiányosnak tűnik. A szereplőgárdából ugyanis hiányzik a BKV ellenőre. A bliccelés megállapítására ugyanis mégis csak ő lenne leghivatottabb. No meg eljárás esetén tanúként sem árt, ha kéznél van. A játékszabálynak valahogy úgy lenne logikus értelme, az eljárás hivatalos leírását nem áttanulmányozva, hogy az ellenőr elkéri a jegyeket, és a közterület-felügyelet elsősorban az ellenőr munkáját biztosítja. A nem egy esetben valóban agresszív bliccelők ellen megvédve az ellenőr testi épségét. Már akkor, ha az ellenőr egyáltalán odamegy elkérni a jegyeket a látatóan félkómás, hangoskodó és mosdatlan utashoz. Esetleg azok egy csoportjához. Mivel nem igazán lehetett arról olvasni, hogy a stadionok környékén a hős BKV-ellenőr akár csak kísérletet tett volna a jegyellenőrzésre, és ezért ok lett volna a megvédésére. Az persze más kérdés, hogy az a közterületfelügyelet, amelynek három marcona tagja kell egy női bliccelő helyben tartására, mit tudna kezdeni az ultrákkal. Alighanem semmit. Meg sem próbálnák talán.

De az éppen aktuális esetre visszakanyarodva, mégiscsak hiányzik az ellenőr a stáblistából. Mert tegyük fel, hogy kérte a jegyeket, és a hölgy nem tudott egy jegyet produkálni. Erre nyilván udvariasan, mert hogyan másként, megkérte az önigazolásra, illetve a bírság megfizetésére. Amikor ez nem történt meg, akkor nyilván, szintén túltengő udvariassággal, felkérte a szabálysértő cselekedett megszüntetésére. Azaz a leszállásra. Elvégre nyilvánvalóan az a cég érdeke, hogy alapvetően a jogkövető magatartást érje el. Amikor aztán erre sem került sor, akkor az ellenőr segítségére siettek a közterületfelügyelők, és a BKV serényen dolgos, valamint szemfüles ellenőre ott marad tanúként a helyszínen. Például egy későbbi, rendőri beavatkozás esetére. Alkalmasint a jelenléte egyben jelzés is minden akadékoskodónak, hogy itt kérem bliccelés zajlott. Nincs semmi ok a beavatkozásra, mivel a három közteres és az ellenőr bőven elég egy fiatal nő féken tartására.  

Talán, ha ott az ellenőr, akkor a világosabb kép miatt nem utólag kell közölni a közbeavatkozóval, hogy bliccelés volt megtörténődve. Persze, meg is kérdezhette volna. Igaz. S bűnhődjön is, amiért nem tette meg. De vajon arányosabb eljárás-e ilyen esetben nem felszólítani a helyben maradásra, és az igazolványai átadására, mint lefogni, és gyakorlatilag túszul ejteni a bliccelő helyett? Talán nem egészen. Ha ugyanis ezt az eljárást elfogadjuk, akkor ezt követően a közterületfelügyeletnek jogot adunk az általános túszejtésre is? Mondjuk odamennek hárman bárkihez egy buszmegállóban, különösen, ha csinos, fiatal lány, és lefogják azzal, hogy bliccelt? Aztán járkáljon a rendőrségre és igazolja, hogy nem bliccelt? Valahogy furán venné ki magát, azt hiszem, ez a hipotetikus forgatókönyv. Már csak ezért is jobb lenne, ha a letepert nő, és Miklós István, a Fővárosi Önkormányzat Rendészeti Igazgatóságának igazgató-helyettese után megszólalna az az ellenőr is, aki lefülelte a bliccelőt.

Andrew_s

Diákhitellel a szolgatenyésztés szolgálatában

Kép a Gattaca című filmből

A felsőfokon végzett tanulmányok költsége kétségtelenül nagy terhet róhat a szülőkre és a diákra egyaránt. Ennek egyik áthidaló megoldásaként jött létre a diákhitel kétségekben sem szegény konstrukciója. A probléma ugyanis az, hogy sem a tényleges tanulmányokra való költés ellenőrzése nem megoldott, sem a visszafizetés nem garantált.

Amikor ugyanis a társadalom éppen a szociális abortuszprogram kiterjesztésének a korszakát éli, akkor nehezen lehet egzisztenciális garanciarendszerről beszélni. Nem véletlen tehát, hogy a diákhitel az egyik sarkalatos pont lehet a diák végzését követően a már végzett fiatal életében. A munkanélküliség ugyanis éppen úgy nem jelent biztos visszafizetési lehetőségeket, ahogy a közmunkaprogramok is legfeljebb a fizikai túlélést jelentik. Ugyanakkor, ha a fiatal egyáltalán hazánkban marad, akkor a kockázatkereső magatartásának egyik mellékhatása a zsarolhatósága. A megélhetési zsarolhatóság ebben az esetben értelemszerűen azt jelenti, hogy a korábban felvett hitel állami pallosként lebeg a feje felett. Egyáltalán nem szolgálva ezzel azt a népszerűség-keresést, mely ugyanakkor a kampány közeledtével egyre jobban jellemzi a kormányzatot is.

Talán ennek hatására jelentette be Soltész Miklós szociális és családügyi államtitkár azt a „segélycsomagot”, amivel meg kívánják támogatni a diákok hitelt felvett rétegét. Ennek alapján a hallgatói jogviszony alatt gyermeket vállalóknak elengednék a diákhitel egy részét. Ami, függetlenül a visszamenőleges törvénykezéstől, meglehetősen a felfordított éjjelin való trónolás újabb szép példája. A gyermek ugyanis aligha 11 perces projekt. Úgy általában. Aki tehát felelősséggel gondolkodik a jövőjéről, az nem élhet ezzel a lehetőséggel, mivel a diákhitel egy részének elengedése se, garantálja a munkahelyet, az egzisztenciális biztonságot a diákévek után. Ugyanakkor világos a szándék, hogy visszafogják a munkára jelentkezők, és különösen a kvalifikált munkára jelentkezők számát. Aki ugyanis szülésre vállalkozik az egyetemi élet alatt az vagy a gyermekét, vagy a tanulmányait kénytelen némileg hanyagolni. Az előbbi esetben belép a képbe a gyámügy, míg az utóbbiban a tanulmányi osztály. A tanulmányi előremenetelnek azonban szinte biztosan nem kedvez a fokozottabb felelősség.

Ugyanakkor az egyetemi évek végén nem feltétlenül fog a fiatal anya, de talán a fiatal apa sem bármilyen munkára jelentkezni. Tehát az értelmiségi pályák egy részéről eleve kiszorulhat. Így, végső soron, abba a szolgarétegbe csúszik bele, aminek bővítése és újratermelése már több kormányzati intézkedés esetén jól felismerhető hatalmi célként lepleződött le. A kormányzati intézkedés tehát hosszú távon egyáltalán nem segíti a fiatalokat. Miközben egy olyan intézkedés, mely a szüléseket egyértelműen a fiatalabb biológiai korra igyekszik leszorítani. Ez különben biológiailag egyáltalán nem lenne kedvezőtlen. A probléma az, hogy a társadalom által biztosított egzisztenciális lehetőségek ezzel nincsenek összhangban. Így még az sem valószínű, hogy a diákévek alatt vállalt gyermeket könnyebben követik a továbbiak. Ami kiegyensúlyozott körülmények között valóban működhetne, az ilyen, zsarolásszerű eseménymegéléskor kontraproduktívvá válhat. A szinte kényszerből vállalt gyermek megérkezésének csökkenhet a pozitív élménye, és ez károsan hathat a testvérek megérkezésére.

Ugyanakkor, bármennyit is szajkózza a kormányoldal a családok fontosságát, ez a párkapcsolatok stabilitásának sem kedvez. Az érzelmi kérdésből üzleti kérdéssé degradálhatja a párkapcsolatot. Végső soron az államot léptetve be a prostituációs hierarchiába. Egy újabb lépcsőfokot építve a diákprostitúció amúgy sem egyszerű épületébe. Márpedig ez tovább ronthatja a kormányzat legújabb, talán hangulatjavítónak szánt, intézkedésének társadalmi hatásait. Bevonva immár a gyermeket is egy olyan játszmába, ahol végső soron alig lenne normálisan keresni valója. Mindössze azt demonstrálva, hogy az állami intézkedésekkel továbbra is egyfajta offenzíva zajlik a folyamatok, és benne a magánélet folyamatainak, totális kontrollja felé. Ezúttal a diákságot alacsonyítva le, a neoratkoista szemlélet példájaként is, a szolgaság tenyészállományának szintjére.

Andrew_s

Amikor majd a Párt választ párt mindenkinek

Szigorúan ellenőrzött párválasztás.
A Gattaca című filmből.

A kormány részéről, úgy tűnik, nem sikerül letenni a párválasztásba történő beleszólásról. Talán így kívánják kiteljesíteni azt a mozgalmat, ami valami orbanista embertípust lenne hivatott előállítani, kinevelni. Ennek jegyében, vagy esetleg a neoratkoizmus egyik újabb állomásaként, jelentette be a humán laposelemekért felelős minisztérium egyik államtitkára a maga mozgalmát: „arccal a párválasztás felé”.

Ha nem is teljesen ezzel a címmel, mert a kormányzat részéről „Táncválasztó, párválasztó” névvel indítanak mozgalmat. Ezt követően, ennek sikerén is felbuzdulva, már tényleg csak egy lépés lenne annak meghirdetése, hogy „mindenki hozzon magával még egy szüzet”. Talán egyenesen a minisztériumi bulikra, és akkor az ezért felelős minisztériumi dolgozók saját kezükbe vehetnék az Ügyet. Az alagsorban berendezett önkiszolgáló oltárnál a formaságokat is elintézhetnék. Így Rétvári Bence sem találhatna semmi kivetnivalót a dologban. A minisztériumra pedig kiírhatnák, hogy munkaerő-felvétel csak igazolt agglegényeknek és aggleányoknak lehetséges. Szüzességi vizsgálattal és DNS-teszttel. Az utóbbit már csak azért is, hogy utólag se kelljen sokat magyarázkodnia senkinek, ha leltárhiány mutatkozna később a piros pettyek számában.

Egyébként pedig diszkriminatív az államtitkár úr, mivel csak az egyetemista korúaknak hirdetik meg az említett mozgalmat. Holott ezt semmi nem indokolja. Az abban való hitet sem, hogy más rétegeknek nem kell párt találniuk maguknak. Bár lehet, hogy az államtitkár úr belenézett a statisztikákba, és úgy találta, hogy a magas munkanélküliség miatt a többieknek bőven van idejük. Párválasztásra is. Nos, ez esetben kiábrándító tény, hogy a diplomások, és általában a fiatalabbak közte sem egészen egyenlő a nullával a munkanélküliek száma. S bár kétségtelen, a fiatalabbak jelentik azt a korosztályt, ahol a pártalálás kritikus lehet, közülük távoztak az országból számosan a kormányzat hathatós munkahely-teremtési politikája nyomán, Ők már aligha tartoznak Soltész Miklós fennhatósága alá. Az eltávozók növekvő számáról gondoskodtak az államtitkár úr kormányzati munkatársai. Aztán meg ott vannak azok az egyetemisták, akik akár kényszerből váltak profikká a párkeresésben. A témakörben, például, jó lenne, ha a kormányzat tagjai, különösen a KDNP álszent farizeusai elolvasnák az ezzel kapcsolatos híreket. Bevezetésként pedig Nagy Szilvia és Szabó Anna Eszter, „Egyetemista lány támogatót keres” című könyvét.

A problémák ugyanis aligha ott kezdődnek, amikor egy államtitkár nem talál partnert magának, vagy csemetéjének, vagy csak egyszerűen akar valami blikkfangosat mondani. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem jók a különböző rendezvények az ismerkedésre. Annak idején az egyetemi klubok teljesen jól megfeleltek erre a célra. Erre a kormányzatban üldögélő volt bibósok is emlékezhetnek. Bár lehet, hogy az ötlet pont tőlük származik. Elvégre annyi másban is dúl a nosztalgia, miért pont ebben ne lehetnének múlt-idéző ötletek. Azonban azok a klubok többnyire alulról szerveződtek, és nem minisztériumi parancsra. Még akkor is, ha az egyetemi KISZ-szervezet gyakorolt is felettük valamiféle ellenőrzési jogot. A KISZ kapcsán fanyalgóknak meg ezennel üzenem, hogy azok a klubok pont annyi fiatalnak gondoskodtak az aluljáróban-szipuzásnál kulturáltabb szórakozásról, ahányat hétről hétre falaik közé fogadtak.

S pont azért volt többek között egyfajta rang tagnak lenni ezekben, mert alulról szerveződtek, és nem valami minisztériumi aktatologató adta ki napiparancsban az odajárást. Ettől persze még akár jó is lehet ez a modernizált táncház-mozgalom. Valamire biztos. Akár a pártalálásra is. A baj az, hogy az eddigi gyakorlat szerint ez is egy agyonpolitizálása valaminek, amihez a politikának alapvetően semmi köze. Amennyiben a politika valóban segíteni szeretne, akkor számos eszköz van a kezében, amivel képes lehet hatni. Például a biztos munkahelyek olyan számának kialakítása, amire bárki tud jövőt tervezni. Az olyan megélhetési körülmények biztosíthatóságának megvalósítása, ami alapja lehet egy tartós kapcsolatnak. Továbbá generációs léptékben kiszámítható életpályák. Akár a többszörös szakmaváltást is beletervezve. S alighanem lehetne a sort még hosszan sorolni. Azonban ezek egyike sem feltétlen olyan, amikor a kormányzati nagytestvér kellene kerítőnek. Ahogy a párkapcsolatok előrehaladottabb fázisában sem kellenek az államtitkári gyertyatartók.

Bár kétségtelenül egyszerűbb nagy ötletekkel beleszólni az állampolgárok magánéletébe, mint előre tervezett politikai döntéseket hozni. Ez utóbbi kormányzati hatékonyságát jól bemutatta a mostani elsősök helyzete. Jócskán beletépve az oktatáspolitika amúgy is megtépázott tekintélyébe. Amennyiben hasonló hatékonysággal fogják segíteni a párválasztást, akkor gyermektelen szinglik országává válunk. Már csak ezért sem kellene beleszólnia a kormányzat egyik tagjának se másba, mint a saját pár-, vagy pártválasztásába.

Andrew_s