Birodalmak és demokráciák

Bár a zuglói iskolaigazgató kapcsán merült fel egy virtuális vitában, azért lehet, hogy megér egy kis töprengést a demokrácia, mint olyan is. Nem azért, mert a jelek szerint iskolaigazgató is lehet valaki úgy, hogy igen komoly fogalmi zavarai vannak. Sokkal inkább azért, mert a hétköznapokban nem egy esetben szitokszóként kezelnek olyan fogalmakat, amelyek alapvetően korántsem azok.

Jól mutatja különben az utóbbit, hogy a fából vaskarikaként definiált „illiberalizmus” hívei, a liberalizmust felkent ellenségei azonnal ki kérik maguknak az ötletet, ha elveik fenntartásával, de csatornatisztításra szeretnénk kötelezni őket. Rögtön megtalálják az emberi jogaikat. Valami ilyesmi a helyzet a demokráciával is. Maradva a hétköznapok szintjein, sokan azonnal lánglelkű antidemokratává válnak, amikor a saját törekvéseik keresztülhajszolásához egy antidemokratikus környezet kedvezőbb. De abban a pillanatban lelkes demokratákként születnek újjá, ha a helyzet változásával nekik kellene a hierarchia aljára kuporodniuk. A hierarchikus „kényszer” kapcsán, korábban, olyasmiről írtam, hogy a birodalmasodás egy, az emberi társadalmakra jobbára jellemző fejlődési folyamat. A birodalmasodás és a demokrácia látszólag ellentmond egymásnak, miközben a történelem során egyfajta „váltógazdálkodást” látunk.

Valószínűleg nem véletlenül. Mert minden, az emberek közt különbséget tevő rendszer alapkérdése, hogy a születési véletlen mennyire jogosít fel bárkit is arra, hogy bárki más fölé helyezze önmagát. Ez a kérdés még olyan helyzetben is felmerülhet persze, amelyet a demokratikus berendezkedés csúcsának tart a közbeszéd. A teljesség igénye, és különösen az akadémiai fogalomkörök kiterjedt világának belakása nélkül, az egyik tipikus példa a sokat emlegetett „athéni demokrácia”. Amelyről a demokráciát elutasítók azt szokták megemlíteni, hogy demokráciának emlegetni az ókori Athént alig több, mint olcsó populizmus. Kritikaként szokták megemlíteni, és joggal, hogy akkor és ott az a demokrácia leginkább a középkorú, szabad férfiak „demokráciája” volt. Ugyanakkor abban az értelemben mégis demokrácia, hogy számos környező városállamtól eltérően, a hierarchikusan kiválasztott csúcsvezetőnél, és közvetlen környezeténél jóval szélesebb rétegeket vont be a döntéshozásba. Mindazokat, akit akkor a nép döntésképes tagjának tekintettek. S alighanem ez az, ami a demokráciák megítélésénél a helyzet kulcsát adhatja.

Kiegészítve azzal, hogy a „demokrácia” nem egy világtól elvont, abszolút és absztrakt fogalom. Sokkal inkább egy adott társadalmi környezettel dinamikusan fejlődő hatalomgyakorlási módszertan. A hétköznapok gyakorlatában mindenképpen. Nagyjából lefedve azt, hogy a lehetőségekhez, és a társadalmi állapothoz képest a lehető legszélesebb réteg vegyen részt a hatalom gyakorlásában. De legalább a hatalomgyakorlás keretrendszerének kialakításában, a hatalmat gyakorlók kiválasztásában. Annyiban nem ellentmondva a birodalmasodás kapcsán írtaknak, hogy a demokráciák kialakulását ugyanúgy kikényszerítheti a társadalmak önfejlődése, ahogy a birodalmakét. Aligha véletlen tehát, hogy a történelem nem egyszer produkálta az átmeneti konstrukciók sorát.

A birodalmak kapcsán említettem, hogy a közösség számára az éppen rendelkezésre álló erőforrások hatékony, szervezett kihasználásában igen hatékony lehet egy centrális vezetés. Kielégítve az absztrakt alfa-szereplő iránti horda-igényt is. Ugyanakkor komoly gondok alakulhatnak ki akkor, ha a rendelkezésre álló erőforrások megcsappannak. Ebben az esetben sokkal lényegesebbé válhat a természeti jellegű erőforrások hatékony felhasználása mellett az emberi erőforrások hatékony felhasználása. Nem abban a naturális értelemben, mint például a rabszolgák esetében, hanem az emberi szellem, az alkotókészség, a tudás, az egyes emberek gondolatiságában rejlő erőforrások értelmében. Általában, a motiváció az, ami sokkal magasabb szintű akkor, ha valaki magáénak is érezheti a döntést, a cselekvés irányának a meghatározását, mint akkor, ha korbáccsal kergetik, hajszolják.

Amikor tehát a birodalmi, alapvetően autoriter jellegű, az adott erőforrások kihasználásában hatékony birodalom alól elfogy az erőforrás, akkor a gyengül a személyekre telepedő szorítás is. Hosszú távon akkor is, ha rövid, és itt történelmileg rövid, távra gondolva erőszakkal, kivételezett rétegek kialakításával, társadalmi zsarolással, az elégedetlenkedők „exportjával” fenntartható a hierarchia egyre üresebb váza. A szorítás gyengülése azt is jelenti, hogy az új gondolatok publikálhatóbbak, a szélesebb döntéshozatali réteg több alternatívát is képes feldobni, azok közül egyszerűbb kiválasztani azt, ami egy újabb szintre emeli a társadalmat. Fejlődéshatékonyságilag tehát a demokrácia hatékonyabb lehet, mint a birodalom. Nem véletlen talán, hogy a legtöbb előremutató gondolat, technológia, ötlet, tendencia azokból a korszakokból, azokból az iskolákból, műhelyekből származtatható, ahol szélesedett a döntéshozatal, a helyi társadalmi mozgások bázisa. Akár csak lokálisan, de megtörve az autoriter hierarchiát. Aztán, nem egyszer az is bekövetkezett, hogy az új technológiák, elvek kihasználása köré újraépül az ebben hatékonyabb „birodalomszerű” vezetés.

A teljes szöveg keretének érdekében mivel lehetne mindezt lezárni? Talán azzal, hogy nem véletlenül volt gyakorlatilag halálra ítélve a herbartianus iskola. Az erősen hierarchikus oktatás ugyanis legfeljebb egy statikus birodalom statikus kiszolgálóit képes kinevelni. A statikus állandóság azonban pangáshoz, és végül bukáshoz vezet. Történelmileg mindenképpen. Jól mutatja ezt a történelem során megfeneklett, bezáródott és mára csak romvárosairól ismert birodalmak sora.

Andrew_s

Horda-vélemény a legitimációról, ellenzékről és hatalomról

Civilizáció-találkozó
Forrás: www.play-auto.net

Az írás eredetileg egy válasz volt, egy ma már szinte ősöreg, hiszen tavalyi írásra. Azt hinnénk, hogy idejét múlt. Ugyanakkor, a napi események fényében, mégsem teljesen időszerűtlen. Lehet kérdezni talán, hogy miért nem az ÉS-ben, ahol az egyes gondolataiban recenzált cikkek megjelentek. Nos. Leginkább azért, mert az ÉS főszerkesztője válaszra sem méltatta az elküldött kéziratot. Nyilván okkal. Ő dolga. A vélemény meg az enyém.

A napi hírforgatagban néha nem is árt megállni, és végigtekinteni a folyamatokon. Szellemi oknyomozás gyanánt. A maffiaállammal kapcsolatban, a Halmai Tamásnak és Sebestyén Eszternek, az ÉLET ÉS IRODALOM LIX évf./39. számában megjelenő írásából, a mintegy kedvcsinálónak, kikerült részletek mindenképpen ilyenek. Olyan oknyomozásnak is tekinthető módon, ami azt vizsgálja: az, amit naponta tapasztalunk, az miként fér össze azzal, amit egyénenként sokszor elutasítunk. Még azok is, akik tömegben maguk is naponta tekernek egyet a főhatóság előtti malmokon.

A továbbiakat nem az említett írás, illetve részleteinek boncolására szánom. Az érdeklődők azt elolvashatják tőlem függetlenül is. Az első részletet is a Kanadai Magyar Hírlap vagy a Gépnarancs „hasábjain”, illetve az előbbi portálon második részt is. Ezekben olyan kérdések is bonckés alá kerülnek, melyek érintenek korábban, általam is áttekintett folyamatokat. Ez korántsem jelenti azt, hogy másolással vádolnám a szerzőket. Pusztán arról van szó, hogy máshonnan nézve egy másik lejtőt látunk ugyanazon a hegyen. Így aztán az egyik pontról oknak látszik valami, ami maga is következmény egy másik pontról szemlélve. Függetlenül attól, hogy az önáltatást félretéve, a csúcsokra törő oligarchikus uralkodóréteget aligha érdeklik, illetve érintik meg ezek a gondolatok. Halmai Tamásnak és Sebestyén Eszternek az írása talán több ponton alighanem vitatható. De ezek közül kettőt, az általuk említett, és a „csak a te érdekedben nyomlak el” mottójú kommunikációs legitimáció szükségességét, illetve az ellenzéki tehetetlenséget emelném.

A kommunikációs legitimáció szükségessége olyan kérdés ez, amely az említett írás szerint is megfontolandó. Alapvetés gyanánt azt említve, hogy az „autokrata rendszereknek megfelelő legitimációra van szükségük”. A szerzők válasza sejthetően: igen. Annak alapján, hogy a szerzők hosszan taglalják, maffiokrácia álvalóság-képzését. A saját legitimálása érdekében. A szükségességről Halmai és Sebestyén elég sajátos választ adnak: „az „autokrata rendszereknek ... igyekezniük kell azt a látszatot kelteni és fenntartani, hogy az általuk kiépített rendszer az alávetettek érdekeit szolgálja, az uralom hasznos, helyes és igazságos”. Ugyanakkor levezethető, hogy valójában az autokráciának nincs szüksége erre a fajta kommunikációs legitimációra. Arra, amelynek mottója, mint írtam korábban, az lehetne: „én csak a te érdekedben nyomlak el”. A levezetés megalapozásához visszanyúlnék két korábbi íráshoz. Ezek egyike a társadalommal foglalkozik, mint absztrakt hordával, míg a második rész az ebből is levezethető birodalmasodási folyamatokkal.

Az utóbbinál maradva, és a jelentől elrugaszkodva, képzeljünk el egy Föld-birodalmat. Annak végállomásaként, ami a történelem számos diktátorának dédelgetett álma, egy földnyi saját állam volt. Ezt a globális birodalmat egy autoriter vezető totális tereként képzeljük el. Valamint az elnyomó-fenyegető rendszer egyensúlyával az ellátási minimummal. Ellátási minimumnak tekintve azt az ellátottsági szintet ahol az ellátási szint elvesztésének lehetősége nagyobb fenyegetettség, mint a hatalmi rendszer közvetlen fenyegetése. S ezzel mintegy alulról is gátolja egy összehangolt ellenzéki tömeg kialakulását. Szerintem a „legvidámabb barakkban” pontosan ilyen okokból sem volt számottevő ellenzékiség annak idején. Akárhány ellenálló került elő utólag.

Adva van tehát egy totálisan autokrata vezetés alatt álló, Föld méretű, belülről konszolidált birodalmunk. Ha itt feltennénk azt a kérdést, hogy szükséges-e az inkább önreklámnak tekinthető kommunikációs legitimáció, akkor nagy valószínűséggel egy magabiztos „nem” lenne a válasz. Az „alattvalók” felé, befelé azért tűnhet értelmetlennek, mert a hatalom teljes, és a rendszer konszolidált. „Odakint” pedig meg nincs kinek. A birodalom globális. Nincs konkurencia, nincs külső bírálat. Így nem kell kifele „eladni” senkinek a helyzetet, és belülről sincs kihez fordulni alternatíváért. Ezért aztán mindenféle álvalóság-megteremtésnek igen csekély lenne a piaca.

Ha megpróbáljuk most a fenti „optimálisan” birodalmasított autoriter rendszert kisebbre venni, akkor láthatjuk, hogy valójában kisebb „birodalmaknak” sincs okvetlenül szükségük az említett fajta legitimációs kommunikációra. Addig, ameddig az említett elnyomó-fenyegető alrendszer és az ellátási minimum egyensúlyban tartható. Amiből az is következik, hogy a juttatható javak fejadagjának csökkenésekor az elnyomásnak nőnie kell. Illetve, a lazább gyeplők korszakában a több baksis fogja atomizáltan tartani a társadalmat. Addig, amíg a rendszer zártan tartható. Nem véletlen számos diktatúra esetében, hogy fő jellegzetesség gyanánt jelentkezik a fokozódó bezártság igénye. Mind az információs, mind a kulturális transzparencia csökkentésével, párhuzamosan annak a lehetőségét is csökkentve, hogy belülről „elszegődhessenek” a konkurenciához. Hétköznapilag: nő a vasfüggöny iránti igény. Eközben még mindig nincs szükség az említett, „én csak a te érdekedben nyomlak el”, mottóval jellemezhető legitimációs kommunikációra. Vagyis arra, ahogy az említett, Halmai és Sebestyén - cikkben szerepel: az „autokrata rendszereknek ... igyekezniük kell azt a látszatot kelteni és fenntartani, hogy az általuk kiépített rendszer az alávetettek érdekeit szolgálja, az uralom hasznos, helyes és igazságos”.

Ennek felismerését számos diktátor esetében jól mutatja, hogy kommunikáció nem is az ilyen álvalóságok felé irányul. Sokkal gyakoribb a hiányzó kenyérmennyiséget pótló, a többi „hordában” alacsonyabb értékű entitást mutató kiválasztottság-érzés növelésének irányába elmozduló kommunikáció. Nem kis részben egy belsőleg motivált, szellemi vasfüggöny kialakítása érdekében hatva, mintsem a hordatagok érdekeit hangoztatva. Ez a kommunikációs fókuszváltás különben Orbán Viktor kormányának kommunikációjában szintén észlelhető. Egyre nagyobb hangsúlyt kap a nemzetiesen nemzetieskedő nemzeti melldöngetés, mint a „nektek így jó lesz” motívuma.

Alkalmasint pontosan azért nincs az autoriter vezetőnek, s Orbán Viktornak sem, kiemelt szüksége a Halmai-Sebestyén cikkben is említett legitimációs motívumra, amiért a hordavezérnek sincs szüksége egy hasonló legitimációra. Ha egyszer pozícióba került, akkor a „tagság” alfa-szereplő utáni vágya már ott tartja. Legitimációja, mint azt a „győzteshez húzás” jelensége is mutatja, nem kis részben a szerepéből fakad.

Az alfa-szerep pedig, szinte függetlenül szereplőtől, állandó. Az „én a népemmel csak jót teszek” hangoztatására tehát az autokrata vezetés reklámja, és nem fenntartása érdekében lehet szükség. Nem befele, hanem kifele szükséges kommunikációs irány. Annak érdekében, hogy külső beavatkozással, például az emberi jogok védelmét hangoztatva, ne buktassák meg. Jól látható ez a kifele és befele szóló kommunikáció különbségét látva. Az, amit Orbán Viktor esetében is felhánytorgatnak. Részben ezért is érthető az a jól látható jelenség, hogy hibás irányba hat az ellenzék „szövegelése”. A kormányfő részéről kifelé szánt, de befelé indifferens kommunikáció „leleplezése” jól láthatóan nulla-közeli hozadékot hoz az ellenzéknek.

Az ellenzéki helyben toporgásra a Halmai – Sebestyén szerzőpáros által jegyzett írás nézőpontja szintén gondolat-, és vitaébresztő lehet. A humánetológiai, és részben az előbbiekben is érintett megközelítéssel ellentétben, az említett, a magyar polip szellemiségével, és kapaszkodási pontjaival, foglalkozó írás az ellenzéki kudarcokat sok szempontból mintegy felülnézetből szemléli. Ez a nézőpont sok szempontból nehezen elkerülhető, és olykor akár kézenfekvő is lehet. Mert kétségtelen, hogy az autoriter rendszerekben meghatározó csúcson levő, vagy a csúcsvezetést helyileg képviselő, mintegy hierarchikus, pót-papa. Azonban, sajátos módon, ez a társadalmi pót-apaság koránt sem csak az autoriter rendszerek jellemzője. S ezen a ponton kanyarodnék vissza az előző részt lezáró gondolati fonal felvételéhez. Ehhez a ponthoz:

„Ha egyszer pozícióba került, akkor a „tagság” alfa-szereplő utáni vágya már ott tartja. Legitimációja, mint azt a „győzteshez húzás” jelensége is mutatja, nem kis részben a szerepéből fakad. Az alfa-szerep pedig, szinte függetlenül szereplőtől, állandó.”

Ezen, a különben az egykori hordalétet emlegető, szálon továbbhaladva eljuthatunk oda, hogy az alfa-szerepet betöltő hierarchikus csúcs mibenléte valóban indifferenssé válhat. Akkor például, ha elég messziről nézzük. S a távolságot ebben az esetben hierarchikus távolságként képzelve el. Márpedig egy társadalmat, mégpedig egy hierarchikus társadalmat szemlélve, a csúcson levő igencsak messze van ebből a szempontból azoktól, akik a „horda” hétköznapi tagjai. A társadalmak, közösségek, eltekintve a hierarchia „csúcsosságától”, általában az említett módon szerveződnek. Ugyanakkor, társadalmilag, az utóbbiak, a „hétköznapi tagok” azok, akik okkal „gyanúsíthatók” meg az ÉS-ben megjelenő írás által is emlegetett „társadalmi apakomplexussal”. Ez a fajta komplexus, ha a létété elfogadjuk, akkor véleményem szerint sok szempontból inkább tünete az alfa-szereplő iránti horda-lojalitásnak, mintsem hogy annak az oka lenne.

Az azonban kétségtelen, hogy az evolúciósan beégetett hierarchia-keresés nem csak a társadalmi pótpapák iránt lojális tömegek megjelenését szolgálta, illetve szolgálja az egyes társadalmak esetében. Az ideológiai alfa-szereplők megjelenését ugyancsak számos esetben segítette elő. Egyfajta absztrakt alfa-szereplőként ugyanis megjelenhetnek a különböző istenségek is. Az absztrakt alfa elemelkedése mindennapoktól azt eredményezi, hogy a vallási motivációtól hajtott horda-lojalitás felülírhatja a napi tapasztalatokat. Beleértve a földi világ alfa-szereplői iránti „hűséget” is. Ez a történelem során két ponton is jól tetten érhető. Az egyik, hogy számos uralkodót hánytak már kardélre az istenek nevében. Alkalmasint vallási vezetők, vallási megszállottak utasítására. A másik, hogy ugyanennek az elkerülésére a földi hierarchia csúcsain levők esetében nem egyszer jelenik meg a hivatkozás egyfajta istentől eredeztethető leszármazásra, uralkodási jogra.

Az utóbbi akár csak olyan formában, hogy gesztusokat tesznek egy-egy egyháznak. Cserébe az ideológiai védelemért. Nem véletlen tehát, ha a szekularizált állami környezetben személyes alfa-szerepre törő diktátorok egyházi szimbólumokra, vallási jelképekre és isteni szózatokra kezdenek hivatkozni. Többnyire sikeres kísérletet téve arra, hogy akár az egész társadalmakat sikerüljön áttolni az ideológiai absztrakt alfa tiszteletének küszöbén. Ha ebben sikert ér el, akár hosszú távon nyert ügye lehet. Különösen sikerre számíthat akkor, ha önmagát sikerül az említett kettős felhatalmazás által kijelölt vezetőnek feltüntetni. Nem véletlen, hogy ismerünk vallásalapító királyt is. S az sem véletlen tehát, ha sok diktátor szintén igyekezett a hierarchia csúcsán egyfajta vallási vezetőként is feltűnni. Függetlenül attól, hogy a hit tárgyára biggyesztett címkén a „kereszténység” vagy a „szocializmus” felirat ékeskedett.

Ugyanakkor ez a folyamat, amit különben az említett Halmai – Sebestyén féle írás, noha kicsit másként, de szintén érint, nyilvánvalóan csak az egyik oka az ellenzéki hatástalanságnak. A korábban kiemelt, az alfa-szereplőt hatalomban tartó jelenség, gondolat egy másik pólusa hogy tényleg mindeggyé válik az alfa-szereplő „személye”. Alkalmasint, egy adott társadalmi szintjén a hierarchiának, egy absztrakt szereplő ugyancsak betöltheti ezt a szerepet. Mert ez egy istenben hívő világkép egyetlen istenében pontszerűen megjelenő ideológiai absztrakcióhoz hasonlóan, a társadalmi absztrakció is létezik. Ebbe belegondolva juthatunk oda, hogy legdemokratikusabb választások alkalmából felálló kormányzati, tehát testületi hatalom ugyanúgy szerepelhet absztrakt alfa-szereplőként a társadalom többsége számára, mintha egyetlen személy töltené be a csúcsvezetést. Elég az olyan köznapi vélemények-indokokra utalni, hogy a „kormány tudja”. Holott a kormány a legritkább esetben egyetlen személy.

Ennek folyományaként, ha elfogadjuk, hogy akár egy demokratikus választás eredményeként felálló irányító-testület is lehet alfa-szereplő, az is következhet, hogy alulról nézve tényleg tök mindegy a szerep betöltőjének kiléte, illetve mibenléte. A napi problémák sodrából felpislantva egy homályos pontnak látszódhat a király is, meg a parlament is. A sodrásban a falusi elöljáró, a kerületi hangadó van közel, és amennyiben mögötte érezhető az össznépi alfa támogatása, akkor tényleg részletkérdés az a bizonyos össznépi alfa. Ha egy helyi vezető el tudja érni, hogy ne lopják el a biciklit a kocsma elől, akkor az összes magasztos eszme elmehet a búsba. Az esedékes államformával, parlamenttel, királlyal és diktátorral együtt. A személyes érintettség közvetlen megtapasztalását leszámítva ugyanis tényleg mindegy az onnan már szinte minden esetben pontszerűnek látszó társadalmi alfa-szerepet betöltő személy vagy testület.

Az a fajta ellenzékiség, ami a magasztos eszmék iránti fogékonyságot tételezi fel, ezért eleve bukásra ítélt lehet. Ez jelenség hazánkban köszönt vissza már a választások előtt is. Akkor, amikor a szélsőségesek meg is lovagolták ezt a maguk féligazságaival. Különösen kontrasztos volt ez annak fényében, hogy eközben a másik oldalon még a választási véghajrában is legfeljebb az önbecsapást szolgáló levél-fétiseket lobogtatták. Olyanok aláírásával, akik lehetnek ugyan önjelölt zsenik, vagy szűk kör közjelölt zsenijei, de „alul” szinte senkit nem szólítanak meg. Az ellenzéki ideológusok, és támogatóik jó része egyszerűen nem ismerte fel azt a tényt, hogy verítékszagú kínlódásuk, ott „alul”, nem több a társadalmi alfa-szerepért vívott, a világtól elrugaszkodott csata porfelhőjénél. Beleértve azt is, hogy sokak számára, ameddig nem a sógort lövik tarkón, a szélsőjobb ténykedése sem látszik többnek. Jól látszott ez abban, hogy ennek a jelenségnek a Jobbik kifejezetten haszonélvezője tudott, és tud lenni. Ugyanis, néhány csápot lebocsátva a hierarchia aljára, képes meghúzni a hierarchia, mint absztrakció iránti, bekódolt horda-lojalitás szálait. Kihasználva különben azt is, hogy az országos szintű társadalmi alfa-szereplő személye iránt kifejezetten közömbös az, aki számára csak sok áttételen keresztül jut el a fenékbe rúgás.

Ott „lent” dolgozni kell, és adót kell fizetni. Akárki lesz a király. Még akkor is, ha a királyt parlamentnek hívják. Ott lent a gépházban teljesen mindegy, hogy ki kiabál lefele. Mert ott „lent” lapátolni kell a szenet, és tocsog az olaj. Onnan lentről úri huncutság az alfa-szerepekért, a szócső felső végének birtoklásáért, vívott száj-karate.

Simay Endre István

A birodalmasodás útján

Az emberi közösségek evolúciójának örökségéről korábban is írtam már. Érintve az alfa-szerep absztrakt társadalmi pozícióvá válását is. A humánetológiai ismereteink ugyanis nem mondanak ellent annak a folyamatnak, amit a szűkebb és tágabb közösségekben tapasztalunk. A kisebb közösségekben éppen úgy, mint a birodalmakban.

Az utóbbiak, a birodalmak kapcsán kétségtelennek látszik az emberi társadalmak története alapján, hogy a közösségek fejlődése kedvez a birodalmasodásnak. Különösen akkor, ha birodalomnak azt a központi irányítás alatt levő modellt tekintjük, mely a számára tőle független korlátokkal behatárolt közösséget tekintjük. Ebből a szempontból izolált birodalomnak tekinthetjük akár a hegyekkel körülvett völgyben élő törzset is. Ezt a modellt azért is érdemes figyelembe venni, mivel világos, hogy mind lakókörzeteiben, kalyibái számában, mind népességében addig fog növekedni, míg ezt a rendelkezésre álló erőforrások lehetővé teszik. S amíg a növekedés akadálytalan, addig a törzsfőnök nyugodtan ülhet az alfa-szerepet reprezentáló trónon. Amikor az erőforrások fogytán vannak, szinte biztosan csökken az átlagos elégedettség, és megjelennek azok, akik önbevallás alapján sokkal jobban tudnak mindent. Leginkább, hatékonyabb erőforrás-felhasználást ígérve, újabb növekedést vizionálnak. Ha csoportot tudnak maguk köré szervezni, akkor megjelennek, mint alternatív alfa-szereplők. Akik vagy nyernek, vagy elbuknak. Ha nyernek, de nem tudnak technológiai fejlődést, hatékonyabb szervezést felmutatni, akkor belelépnek az előző vezető cipőjébe.

Ha az adott völgyben több, hasonló technológiai szinten álló törzs él, akkor versengésük nyomán kitörhetnek háborúk, melyek eredménye visszavezetheti a helyzetet az előzőekben tárgyaltakhoz. Ugyanakkor szövetséget is köthetnek, melynek nyomán megindulhat a kölcsönös migráció, és a szövetségnek szintén szüksége lesz egy egységes vezetésre az erőforrás-hatékonyság kényszere miatt. Végső soron, noha eredetileg több belső centrumon alapul, a helyzet szintén az előzőekben tárgyaltakhoz hasonlóan alakul tovább. Miközben nyilvánvaló az is, hogy amennyiben technológiai áttörés következik be, akkor egy hegymászó saruban átlépik a hegygerincet, és hasznosítani kezdik a további erőforrásokat. Biztosítva ezzel a birodalom terjeszkedését. Akár a belső centrumok, illetve a külső területek egyes, a szövetségbe bevont újabb egységek hagyományainak tiszteletbe tartásával mindaddig, amíg ez nem veszélyezteti a hatékony erőforrás-hasznosítást, és az ezt szolgáló egységes irányítást.

A történelem során számos esetben tapasztalható volt, ahogy erős természeti korlátok között a fenti mechanizmusokhoz hasonlóan kialakultak egyes birodalmak. Majd, például a szükséges technológiai, illetve szerveződési újítások híján, felbomlottak. Az erőforráshiány ugyanis belső elégedetlenségekhez, a centrum körüli területek lemorzsolódásához, majd a centrum felbomlásához, illetve átalakulásához vezet. Miközben a történelem, például a görög városállamok történelme arra is szolgáltat példát, hogy mi történik, ha nem jönnek létre tartós, és egységes irányítás hatékonyságát kihasználó, birodalomszerű szövetségek. Jön egy hatékonyabban működő, és elsöpri, illetve beolvasztja. A görög esetben jött végső organizátorként a Római Birodalom, és mindaddig, amíg biztosítani volt képes a zavartalan erőforrás-utánpótlást, stabil is tudott maradni azon keretek között, melyek technológiailag megadattak az adott korban.

Mert az is világos, hogy a korlátok csak egy adott helyzet, és adott technológiai fejlettség szintjén értelmezhetőek. Hannibál esetében az Alpokon való átkelés logisztikai bravúr, és különlegesség volt. A jelen technológiai szinten nem okoz problémát gyakorlatilag azonos szinten kezelni egy hegylánc két oldalának a kincseit. Ami korábban természetes határként jól funkcionált, később gyakorlatilag megszűnt valós izolációs tényezőnek, migrációs akadálynak lenni. A természetes közösségi izolációs határok helyett az egyes törzsek, országok alfa-szereplői természetesen megpróbáltak pótszereket alkalmazni. Kihasználva a korábbi izoláció hatásait is. Fetisizálva nyelvet, vallást, hajviseletet, vagy szinte bármi mást. Alkalmasint súlyos áldozatokkal járó háborúkat, vagy kisebb kocsmai verekedéseket is lefolytatva. Lassítva, de alapvetően nem meggátolva a folyamatot. Legtöbbször egyfajta tartományhatárként őrizve a korábbi „birodalmi”, illetve „országhatárokat”. Ahogy ez látható például Németország esetében is.

Amennyiben a természetesnek tekinthető izoláció falai leomlanak, és az így közössé vált erőforrások hatékony központi szervezése mégsem alakul ki, akkor nyitott az út egy külső hatalom előtt. Beolvasztva, saját birodalma alá rendelve, és ezzel egységes keretet adva a terület közösségeinek. Alkalmasint az egyes kisebb közösségeknek, „hordáknak” is stabilabb és jobb körülményeket biztosítva. A migrációs utak megnyílásával pedig az egyes embereknek is nagyobb terület nyílik meg arra, hogy képességeivel élhessen. Akár a lokális közösség, és az izolációt mindenek felett állónak, a hagyománytisztelet nevében fellépő, és őket megvető tagjai ellenében is. Miközben világos, hogy ebben az esetben az izoláció csak az alávetettséget segítheti. A nagyobb közösség erőforrásainak hatékony kihasználása mindig kedvezőbb. A hagyományok tisztelete, és a napi túlélés azokkal való helyettesítésének versenyében az ésszerűséget meghaladó izoláció vesztésre fog állni idővel.

S amiért érdemes talán ezen elgondolkozni az éppen a jelen európai helyzet. A nemzetállamok valós izolációja gyakorlatilag már az egyes közösségek közti fizikai távolságok tekintetében sem áll meg. Ugyanakkor az egyes államok jórészt felhasználták azokat az erőforrásokat, melyek technológiailag, vagy a befektetési források hatékonyságát tekintve gazdaságosnak volt tekinthető. Ettől még lehet természetesen az ókori görög példát követni, és megvárni, amíg valami külső szerveződés ad egy új, ám alárendelő integrációs keretet. Miközben lehet választani azt az utat, hogy az egyes törzsek szövetséget kötnek a túlélési hatékonyság érdekében. Megőrizve a nemzetiségi hagyományokból azt, ami kulturálisan megőrzendő és megőrizhető. De gazdasági, irányítási, és technológiai szempontból az egységes vezetést választva. Alkalmazkodva ahhoz a történelmi tapasztalathoz, hogy az emberiség történelme sok szempontból a hordák és birodalmak történelme. Akár szembe is menve az egyes helyi kiskirályokkal, akik a saját lokális, de csak az izoláció csökkent hatékonysága közepette értelmezett hatalmának rendelné alá történelmet.

Nem vitatva természetesen, hogy eljön majd az idő, amikor csak egy globális birodalom fogja tudni megoldani az erőforrásválságot. Vagy az sem. De annak a pár száz, vagy ezer, év múltán kialakuló helyzetnek már aligha leszek tanúja.

Andrew_s

Társadalomhorda.

Civilizáció-találkozó
Forrás: www.play-auto.net

Az emberi történelem az emberi közösségek története. Ez olyan mértékben közhely, hogy teljesen felesleges külön megindokolni. Legfeljebb a közösségek jellegének, méretének változása érdemelhetne némi külön elemzést. Különösen, mivel a történelem során számos példával találkozhatunk arra, hogy különböző méretű csoportok, államformák, ideológiák jöttek, majd tűntek el az idő forgatagában. Miközben lassan, de biztosan számos olyan jellegzetessége van a csoportoknak, melyekre nyugodtan elmondhatjuk, hogy a bennünk élő történelem részét képezi. A szó szerint bennünk, a génjeinkben élő történelemre gondolva, és csak kisebb mértékben számba véve a ránk rakódó társadalmi hatásokat. Mely társadalmi hatások szerepét sem szeretném természetesen lebecsülni.

Ez a belénk írt történelem még olyan, látszólag bonyolult jelenségekben is tetten érhető, mint például a tanár társadalmi szerepének kialakulása. Azonban szemléltetni ennél sokkal nyilvánvalóbb jelenségen, a vezető szerep kialakulásán sokkal egyszerűbb. Mert az akár napi élménye lehet mindenkinek, hogy egy magára hagyott csoportban elég gyorsan kialakul az a szerep, ami a csoport akár formális, akár informális vezetőjének kiválasztásához, kiválasztódásához vezet. Annyira nyilvánvaló ez a jelenség, hogy sokan azt kérdezik ezek után, hogy jó, de mi ebben az érdekes. Ilyenek vagyunk, kész. Ugyanakkor mások erre talán azt gondolják, hogy ez így nem teljesen igaz, mivel a demokrácia a közösség uralma, és mit fecsegünk ennek kapcsán evolúciósan determinált vezetőről. S ebben talán igazuk is van abból szempontból, hogy nem determinálódik a vezető személye. Ám, ha belegondolunk, akkor a demokrácia is elsősorban egy vezető kijelölésének a módjában mutatja a legmarkánsabb eltéréseket.

Nem szaladnék azonban előre ennyire, inkább tekintsünk vissza a messzi múltunkba, illetve jelen rokonainkra. A messzi múltunk a főemlősök kialakulásának ágai és bogai közé vezet, míg a jelen rokonsága a főemlősök jelen csapatait mutatja. Arra nézve, hogy őseink csoportokban éltek, ott vannak a régészeti bizonyítékok. Fogadjuk tehát el. Arra nézve pedig, hogy például a csimpánzok igen közeli rokonaink, ott vannak a genetikai bizonyítékok. Fogadjuk el tehát ezt is el. Ha akár egy természetfilmet megnézünk eme közeli rokonainkról, akkor a sok olyan hasonlóság között, mint amilyen a csoportos agresszió is, vessünk egy pillantást a csapat hierarchiájára. A vezető szerepben ott fog feszíteni egy alfa-szerepű egyed, aki a csapat formális vezetője. S persze informális vezetője is, mert amikor megrendül benne a bizalom, akkor kihívja egy trónkövetelő, és letaszítja a vezetésből. Ha tudja. Ha pedig bármi baj éri a vezetőt, akkor a csapat új vezetőre tesz szert rövid időn belül. Tehát megállapíthatjuk, hogy a főemlősök csapataiban nagy a hajlandóság arra, hogy hierarchikus vezetés alakuljon ki.

Ennek fényében talán már nem is annyira meglepő, hogy az emberi történelem hajnalán is megjelent a csapat vezetője. Ez a szerep pedig konzervatív módon öröklődött át a társadalmasodás későbbi szakaszaira. Arra nézve, hogy a törzsi szerveződés során szinte mindig jelen volt egy formális vezető, a törzsfő, arra nézve biztosnak tekinthető ismereteink vannak. Márpedig egy eszközkészítő, a környezetével dinamikus viszonyban, és a többi törzzsel háborúban, vagy kereskedésben álló törzs már igencsak komoly „társadalomnak” számíthat a hordához képest. Ugyanakkor a bonyolultsággal együtt megjelent a formális és informális vezetés szétválása is. Elvégre lehet, hogy a törzsi hierarchia élén a törzsfőnök állt, de ha döntéseiben ki kellett kérnie a sámánnak, vagy a törzs véneinek, a szenátusnak a tanácsát, akkor a tényleges vezetés nem az ő kezében összpontosult. Erre a jelenségre a későbbi korok, a papi arisztokrácia szerepének változása szép példákkal szolgál. Miközben ennek során folyamatosan elkísérte az emberi társadalmat a horda alfa-szereplőjének kiválasztási igénye. Így a legnagyobb birodalmak legnagyobb császárai is tekinthetők a hordalét alfa-hímjének, alfa-nőstényének absztrakt utódaként. S ahogy a hordában kialakult hierarchia ellen nagyon ritkán lázadnak fel a tagok, a humánetológiai megközelítés azt is megmagyarázza, hogy egy létező, és stabil társadalmat miért csak ritkán ráznak meg belső elégedetlenségek.

Minihorda
Forrás: http://en.wikipedia.org

Egyébként ez azt is megmagyarázza, hogy a családon belüli erőszak áldozatai miért olyan nehezen képesek szabadulni a csapdahelyzetből. Sok szempontból ugyanis a család is felfogható úgy, mint egy mini-horda, melynek alfa-szereplője a hatalom birtokosa. Ilyenkor a „beosztottak” szemében korántsem biztosan triviális, hogy belülről próbálják ezt a hatalmi rendszert szétrobbantani. Sokszor előfordul, hogy miközben minden észérv amellett szólna, hogy az autoriter, erőszakos frátert nagy ívben otthagyja valaki, egyfajta belső gát dolgozik ez ellen. Mert életbe lép a behódolási mechanizmus, ami normális körülmények között, a csoportokban élő állatoknál a csapat stabilizálásában nagy jelentőségű. Egy komplex társadalom részeként működő családnál azonban felérhet egy szociális öngyilkossággal, ha túlsúlyba kerül. Kikapcsolja ugyanis azokat a mechanizmusokat, melyek lehetővé tennék, hogy a nagyobb egység érdekében, az utódnevelés, illetve a társadalmi produkció érdekében könnyen megszűnjenek a túlzottan autoritánus minihordák. Miközben persze azt is láthatjuk, hogy ezek vezetője a behódolási reflexszel éppen úgy képes visszaélni, ahogy a „cirkuszt és kenyeret” elvét valló diktátorok.

De a vezetőre átruházott alfa-szerep nem csak az autoriter, diktatórikus társadalmakra igaz. Az egyes társadalmak, az egyes országok, de akár az egyes termelési egységek esetében is azt látjuk, hogy a közösségnek saját, külön bejáratú, vezetője van. Absztrakt módon akkor is, ha ez a „vezető” egy komplexebb rendszerben jelenik meg kifelé. Mert hívhatják igazgató tanácsnak, ami önálló pontként jelenik meg a beosztottak felé, általában van egy még szűkebb kör, illetve egy vezérigazgató, aki a tényleges alfája a szervezetnek. Ahogy a legdemokratikusabban megválasztott parlamentnek is van általában elnöke, és a miniszterek egyletének is van saját elnöke. Ha tehát a horda-analógiát kiterjesztjük országos szintekre, akkor a demokrácia sokak számára csak a vezetés belső struktúrájában és a vezető megválasztásának, kijelölésének módjában fog eltérni az alternatív rendszerektől. S talán ezzel magyarázható az is, hogy sokan miért intézik el egy vállrándítással azt, ha a vezető a demokrácia alternatívájáról kezd vizionálni. Azonban az is tény, hogy a rendszer csak addig működik, amíg egyfajta belső hegemónia tud működni.

Mert amikor ez elkezd bomlani, akkor megjelennek az alternatív trónkövetelők, akiknek a sikeressége az egyes hordatagok által megélt egyensúlyvesztéssel arányos. Miközben az is nyilvánvaló, hogy minél számosabb a tagok száma, minél kevesebb az arányosan elosztható erőforrás, annál inkább válik a horda, bocsánat társadalom vagy birodalom egy túlmelegített kuktához hasonlóvá. Melynek feszülése közben először a külső rétegek, a perifériák kezdenek leválni. Majd végül egy alaposabb megrázkódtatásnál az egész szétpattan, s kisebb darabjai saját vezetőt választanak, vagy a kukta darabjait új módon összerakva újabb társadalmi modell mentén választódik ki az újabb vezetés. Így bennünk él tovább az, hogy az emberi közösségek alakulása sokszor kedvezett a birodalmasodásnak, de nem kedvezett azok fennmaradásának. Etológiai múltunk tehát sok szempontból hat történelmünk ciklikusnak tűnő alakulására. melynek dinamikájával már külön tudományterület foglalkozik.

Simay Endre István