Filmnézési szekértábor-világ

A „Saul fia” című filmet, töretlen karriert sejtetve, Oscar díjra is jelölték. A filmhez tényleg nagy gratuláció jár ki mindenkinek, akinek a munkája bármely kicsikét is hozzájárult ehhez a sikerhez. Elég nagy baj az, hogy az interneten (is) olvasható véleményözönben, a film kapcsán nagyon sokszor találkozni a klisékből épített panelvéleményekkel. Valamint az ezekből felhúzott szekértáborokkal.

S persze minden más vélemény azonnali bedorongolásával a másik szekértáborba. Gyakorlatilag két szekértábort hagyva csupán kirajzolódni a szellemi ködlovasok által felvert jégharmatból. Az egyik ugyebár az antiszemita, Holocaust-tagadó szemeteké. A másik magyarutáló zsidók, illetve zsidóbérencek tábora. Melyek közt, mintha nem is létezhetne olyan ösvény, amelyről ne akarnák belökdösni az arra járókat. Ha akarják, ha nem. Azt pedig teljesen felesleges talán megemlíteni, hogy az említett meghatározások egyáltalán nem a szekértáborokba önként betérők önmeghatározása, hanem a másik oldalról rájuk hajigált cetlik feliratait jelzik. Az említett ösvénnyel próbálkozókat meg hol az egyik, hol a másik címke találja el. Ha pedig azt meri mondani, hogy neki saját véleménye van, ami nem egyezik egyik szélsőséges kliséköteggel sem, akkor megy a bősz mutogatás. Hol innen, hol onnan rábökve, hogy: Naugye!

Eközben persze a véleményt azonosítják egyfajta értékítélettel. Ami abban az értelemben igaz, hogy a személyes értékítélettől nem független a vélemény. Csakhogy az egyén értékítéletét nem az fogja megszabni, hogy melyik akolt csaholja körbe, és eszerint milyen véleménnyel ért feltétlenül egyet. Mert itt van ugyebár ez a film. Jó ideje se szeri, se száma róla írta, vele foglalkozó írásoknak. Jó dolog ez? Ha marketingkampánynak tekintjük, akkor sem feltétlenül jó. Egészen egyszerűen, mert a hosszas köztudatban tartása nagyon könnyen válik kontraproduktívvá. Ez különben általános jelenség, nem a konkrét film kiváltsága. Ellenben ettől még igaz, hogy az emberek belefáradnak. Nem azért mert a Holocaustról szól. Nem azért mert „zsidó-film”. Egyszerűen azért mert sok. Mert ott van minden kommunikációs kilométerkőnél. Rajta a cetlivel: ha nem tetszik, gazember vagy.

Holott a maga sokkoló mondanivalójától eltekintve alapvetően egy játékfilm. A személyes olvasatomban, a személyes véleményem szerint mindenképpen. A II. világháború után született második, vagy későbbi generációknak sok szempontból egy horror-játékfilmmel egyenértékű. Miközben érdemes talán figyelembe venni, hogy jelenleg ők vannak többen az országban. Nem Holocaust-tagadásból, hanem biológiai okokból. A haláltáborokat túléltek jobbára nagyon idősek, de a legtöbbjüket elvitte a legdemokratikusabb igazságosztó: a halál. De még a túlélők esetében is meg tudom érteni, ha nem repesnek egy ilyen filmtől. Mert olyan emlékeket, netán családi legendák ütötte sebeket tép fel, amelyet inkább elfelednének. Ahogy a nemi erőszakon átesettek sem biztosan szeretnének nap-nap a nemi erőszakról szóló filmekről olvasni. Annak művészi értékétől függetlenül.

Nem tagadva az antiszemita szemlélet létét, és mélységesen elítélve azt, számomra egy teljesen érthető álláspont valakitől az is, hogy egyszerűen nem érdekli az adott film. Nem szeretné megnézni, és pont. Ám ugyanakkor, ha valaki ezt a véleményt le meri írni, akkor azonnal megjelennek a marcona kliséhordozók, és már izzítják is a billogot: holocaust-tagadó. Ami különösen akkor lehet tragikomikus, ha egy esetleges haláltábor-túlélőt sikerül ezzel eltalálni. Míg máskor, és nem egy esetben egy olyan véleménnyel is „megkínálják” a kíváncsisághiánnyal rendelkezőt, hogy „előbb nézd meg, aztán mondj véleményt, he”. Fel sem fogva, hogy emberünk nem a filmet minősítette, hanem nem szeretné megnézni. Ergo, nem fogja megnézni, csak kényszer hatása alatt. Annak meg ismerjük a hatékonyságát. Még akkor is, ha a kényszer csak informális: nem szeretne az „antiszemitaszemetek” közé sorolódni. De természetesen létezik tevőleges kényszer, amelyek hatásfokát a kötelező olvasmányokon bárki lemérheti. De itt azért nem tartunk. Egyelőre csak egy meg nem nevezett amerikai hangmérnökről szólt Zányi Tamás, a film hangmérnöke, mint olyan érdeklődőről, aki a saját iskolájában tanítaná a filmet.

Ugyanakkor a tananyagóhajt is bejelentő hírben szerepel a rendező roppantnagyonfrappáns kijelentése is: „kommenteket olvasni olyan, mintha elmennénk egy hangversenyre, felvennénk azt, de csak a köhögéseket hallgatnánk vissza”. Mely válasz a gyűlölködő kommentekre vonatkozó kérdésnek szólt. De épen az előbb jeleztem, a „gyűlölködő kommentek” között megbújnak olyanok is, amelyeket csak kineveznek annak a klisébajnokok. Kiemelve ismét a kedves egybites olvasók kedvéért, hogy: olyanok is. Mielőtt valamelyik elmebajnok a nyíltan antiszemita idióták felmentését róná fel nekem. Ugyanakkor erősen szubjektív is az, hogy ki mit tekint gyűlölködőnek. Ha például minden negatív kritikát is automatikusan a gyűlölködők közé sorol a rendező, akkor az a furcsa olvasata is van, illetve lehet az említett kijelentésének, hogy mindenki csak köhögő bolha, aki nem ért vele egyet, nem érti meg az ő művészetét, vagy csak egyszerűen nem kíváncsi rá.

De ez persze a rendező retorikai magánügye. A magam részéről továbbra is azt a köztesösvény lehetőséget pártolom, hogy nyugodtan ne nézze meg, aki nem szeretné, és merhesse „nem-tetszikelni” a filmet, ha látta. Anélkül, hogy ezzel bármilyen negatív címkét vívna ki magának. Mely címkézés különben kétélű fegyver. Ahogy a túloldalról csak úgy röpködnek az említett, zsidózós matricák azok felé, akiknek viszont tetszeni mer a film. Alapvetően politikai státuszszimbólummá téve a filmet, és kiemelve abból a helyzetből, ami. Egy játékfilm.

Andrew_s

Város, Pride, Tolerancia

Amerikában törvénybe iktatták a melegek házasságának lehetőségét. Az esemény kétségtelenül egy hosszú út jelentős mérföldköve. Egyesek szerint a mennybe, míg mások szerint a pokolba vezető úton. Valójában alighanem egyik sem igaz. Ha a célt kellene megjelölni, akkor leginkább a humánum felé vezető úton. Azon az úton, amin az ember talán egy kicsit farkasa a másiknak, és talán egy kicsit jobban elviseli a másikat.

S a kulcs azt hiszem az utóbbi. Az elfogadva elviselés. Még akkor is, ha sokak szemléletében az „elviselés” valami pejoratív tartalommal bír. Nekik azt üzenem, hogy a saját gondolataikért ők maguk a felelősek. Ha nekik az elviselés szó pejoratív tartalommal bír, akkor talán nem ártana egy igen komoly önvizsgálattal kísért tükörbe nézés. Nem az a szó tehet róla, mely ugyanakkor az egyik legfontosabb közösségi normát is képviselhetné. Az „élni, és élni hagyni” elve környékén keresve a megfeleltetést. Alapvetően a kölcsönös tolerancia mezején szétnézve. Ez most azért jutott eszembe, mert belekeveredtem egy vitába a hamarosan zászlót bontó idei Budapest Pride kapcsán.  Nem először, és szinte biztosan nem utoljára. A szinte már szokásos módon. Hangot adva abbéli véleményemnek, ami korántsem új, hiszen korábban is megírtam. Annak, hogy a város azoké is, akik nem értenek egyet a szivárványszínű felvonulással. Márpedig tetszik, nem tetszik, a város tényleg azoké is. Pontosan úgy, ahogy a szolgalmi út nyomvonalában elhelyezkedő telek sem „idegenítődik el” a tulajdonosától. Amely példa lehet, hogy sarkítottnak tűnik, pedig talán nem is annyira az. A telek megmarad azé, akié. Az áthaladó pedig használja a szolgalmi utat. Egyik jog sem hatalmazza fel egyik felet sem az erőszakos fellépésre. Még akkor sem, ha különben nincsenek nagy véleménnyel egymásról, az úthasználatról, és millió egyéb dologról. Tolerálni kell a használati jogból fakadó esetet. Nem szeretni.

 A Pride kapcsán a helyzet annyiból hasonló, hogy van, aki egyet ért a politikai üzenetével, és van, aki nem. Van, aki magáénak tudja, és van, aki nem. A vízválasztó ebben az esetben korántsem ott keresendő, hogy feltétlen híve-e valaki, vagy az ördög bérence. Valójában a feltétlen hívének lenni, és mindenki másra rásütni bélyeget, miszerint homofób, intoleráns barom valójában maga az intolerancia. A kirekesztés ugyanis nem csak az, amikor a melegeket rekesztik ki, hanem az is, amikor megtagadják a közömbösség jogát bárkitől. Holott a valójában a tényleges és semleges közömbösség a tolerancia. A tolerancia jegyében kivonulni és szó szerint, vagy a verbális agresszió eszköztárával élve leszólni mindenki mást pontosan ugyanolyan kirekesztés. Még akkor is, ha valójában egy politikai állásfoglalás húzódik meg a háttérben. Mert amikor a hatalom ilyen-olyan képviselői nyílt verbális vagy képi agresszióval reagálnak egy hírre, jelen esetben az amerikai döntésre, akkor a melegek melletti kiállás átpolitizálódik. S nem azon a területen, ahol az „normális lenne”, hanem a napi politika területén. Ami szerintem azért baromság, mert a szexuális beállítottság aligha a pártirodákban dől el. Egyébként ezért tűnik ostobaságnak, amikor alapvetően általános, humanitárius és emberjogi kérdéseket bármelyik párt igyekszik kisajátítani. De ez talán már egy másik gondolati pocsolya hullámveréséhez tartozik.

Időzzünk még el egy kicsit az előzőeknél. Feltéve azt a látszólag egyszerű kérdést, hogy egy felvonulás szervezői jogosultnak érezhetik-e egy város utcáinak kisajátítását? Tetszőleges felvonulás, tetszőleges város utcáin. Nyilvánvalóan nem. A lezárások időtartamától és a felvonulás céljától függetlenül sem. Akkor sem, ha egy órára és akkor sem, ha egy napra tervezik a megmozdulást. Ebből pedig az következik, hogy a terület többi használójától nem várható el a Marsra költözés, az elvándorlás. Lesznek olyanok is, akik nem értenek egyet a megmozdulással, a felvonulással, az azon részt vevőkkel. Ha a tetszőleges  felvonuláson részt vevők, vagy a velük szimpatizálók a többiek kirekesztésével, a véleményükhöz való joguk akár informális megtagadásával reagálnak, addig pont az nem következhet be, ami a legfontosabb lenne. A kölcsönös tisztelet, a kölcsönös tolerancia.

Mely utóbbinak sokkal inkább kedvez annak tudomásul vétele, hogy egy rendezvényt nem fog mindenki okvetlen szeretni. Ahhoz képest mindenképpen, mint amikor tolerancia intoleráns diktatúrája jegyében szólal meg, illetve fel valaki egy rendezvény, jelesül a Pride kapcsán. Így, noha kis pont ez a blog-szerzemény ahhoz, hogy világrengető hatást várnék tőle, előállnék egy a javaslattal. Annak érdekében, hogy mégis csak meg kellene próbálni a vélemények különbözőségét tudomásul venni. Kiátkozások, kigolyózások nélkül. „Csak úgy”. Mintha a másik is emberből lenne. Egy kicsit. Mintha a világ nem kölcsönös ellenségkeresésekből, ökölrázásokból állhatna csak.

Andrew_s

Heti válasz a diktatúráról

A Heti Válasz lapajánlója kétségtelenül olyan képpel került ki a világhálóra, ami nem lesz híján a figyelemfelkeltő hatásnak. Alkalmasint a meghirdetett címlap is ugyanazt őrzi, úgyhogy az újságosbódék előtt is vélhetően tolonganak majd a Fidesz tagjai, és pártolói. Valamint mindazok, akik fogékonyak az orvos-érett szóösszetételekre. Azt írja ugyani az újság az ő főcímében, hogy támad a „Tolerancia diktatúrája”.

Az írást jegyző Szőnyi Szilárdnak alighanem egy igen álmatlan éjszakájába, és talán egy adag romlott pörköltjébe is került, mire ezt kitalálta. A diktatúra ugyanis éppen arról szól, hogy nem toleráns azokkal szemben, akik a fő csapás iránnyal szembe menő eszméket hirdetik. Azaz éppen a tolerancia hiánya, a monomán hatalmi megközelítés jellemzi. Így aztán a tolerancia meghirdetése az aligha diktatórikus megoldás. Lett légyen a tolerancia tárgya bármi is. Hacsak nem arról van szó, hogy a lélekben kötött, szűk látókörrel megvert, de a diktatúra szempontjából kiváló káderek szemében valóságos istencsapás a tolerancia elvárása mással szemben, mint ami kívül esik az ő szívószál-átmérőjű világképükön. Az ő számukra alighanem a demokrácia is felér a Bibliai csapások egyikével. Esetleg egy extra csapással.

Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne támogatója ezeknek a nézeteknek, mivel az egynél több ösvény között dönteni kell. Márpedig a felelősségpánikos, alig-autonóm személyiségnek ez súlyos kihívás lehet. Így a Heti Válasz ezek szerint egyértelműen ugyanazokat célozza meg, akiket a miniszterelnök permanens szabadságharcot hirdető, de valójában a zsigeri indulatokra építő szónoklatai. Ami aligha véletlen, mivel a Heti Válasz és Orbán Viktor marketing-kapcsolata évtizedes múltra tekinthet vissza. S a lap, állami cégeken keresztül, idén is jelentős támogatást kapott. Ugyanakkor mégsem kívánnám, hogy ne jelenhessenek meg olyan írások, melyek elismerten, célzatosan, és szemellenzősen homofób szempontból vizsgálják a világot. Elvégre ezt a szemléletet is képviselnie kell valakinek a médiában. Márpedig ebből a szempontból megnyugtatóbb, hogy a kormányzathoz hű média ad ennek teret. Mert legalább egyértelmű, hogy a KDNP kirohanása például a Budapest Pride idején egy következetes kormányzati politika része.

A diktatúra jegyében például. Ugyanis, noha felvonulás tényével szemben vannak fenntartásaim, azt el kell ismerni, hogy diktatúrára utaló jeleket nem igazán mutatott. A tudósítások képein nem láttam olyan transzparenseket, hogy „Le a heterókkal”, vagy „A férfi-nő szex betegség”. Miközben jócskán hallani a szeretet jegyében másokat megalázó megnyilatkozásokat a magukat kereszténynek vallók. Holott a szeretet diktatúrája alatt nyögők akár toleránsak is lehetnének embertársaikkal szemben. Miközben persze ismerünk olyan politikai diktatúrákat, ahol ugyan nem volt kötelező a homoszexualitás, de nem is volt megbélyegző hatása. Alkalmasint a kereszténységet először államvallássá tevő Római Birodalom is ezek közé tartozott. Alkalmasint az említett diktatúrák hatalma teljében sem halt ki az emberiség.

Egyébként az említett társadalmak meglehetős hatékonysággal voltak képesek üzemelni mielőtt utolérte őket az eszmék eróziója és az erőforrások kimerülése. S nem igazán maradtak fenn olyan írásos emlékek, hogy a többségi társadalomnak félnie kellett volna azért, mert néhányan a saját nemükbe tartozó másik emberrel éltek együtt. Azt ugyanis nem ártana szem előtt tartani, hogy például az azonos neműek házasságának tiltása nem csökkenti az ilyen párok potenciális számát. Pusztán elismeri a létüket. Ami nyilván zavaró azoknak, akik szívük szerint akár a Dunába is lőnék azokat, akik tőlük különböző eszméket hirdetnek, vagy ízlésükben különbözőek. Megzavarva az ő személyes, és minden mástól elzárt, egycsatornás kommunikációra szabott, szellemiségüket. Márpedig egy jelenség eltűrése nem okvetlenül jelenti azt, hogy követése kötelező. Ellenkező esetben ugyanis mégis csak kihalt volna a Római Birodalom. Azt a nagy fene veszélyeztetettséget tehát a történelmi példák nem igazán igazolják vissza.

Amire nyilván az lehetne a válasz, hogy majd most, külön a jelen kor kedvéért fog megváltozni a társadalom. Annyira kedvet kapva a homoszexuális aktivistáktól, hogy egy férfi és egy nő szexuális kapcsolata a földalatti mozgalomban való részvételt fogja igényelni. Keresztül és kasul a világon. Holott a férfi és nő kapcsolatán alapuló családmodellt, a gránitzsírkőbe metszett Alaptörvény körüli viták tanúsága szerint nem annyira a Budapest Pride résztvevői veszélyeztetik, mint a kormányzati szemellenzők. Amíg ugyanis a házasság, mint szűk körű jogi aktus tekintendő a szinte kizárólagos alapnak, akkor az együttélés egyéb formái kiesnek. Akár a férfi és nő közötti együttélések is.

Egy azonban elég világosnak tűnik. Az, hogy amíg a „tolerancia diktatúrája” áll szemben, a maga fogalmi zavarosságával, a diktatórikus intolerancia szabadságával, addig nem biztos, hogy az előbbi jelenti a nagyobb társadalmi veszélyt. Az európai történelemben eddig legalább is az utóbbiak okoztak nagyobb problémát. S nem csak a nemiségben, de rengeteg család számára. Ám mégis kellenek az ilyen, a „tolerancia diktatúrájára” figyelmeztető írások. Nélkülük a végén még nem lenne világos, hogy milyen sarkított vélemények mentén szerveződik egy valós, a mások hálószobájába is kutakodni kész diktatúra.

A kérdés még az lehet, hogy érdemes-e a Fidesz pártsajtójával ennyit foglalkozni? Miközben esetleg reklámot is csinál az írás az ostobaságnak. Azt hiszem, hogy Orbán Viktor hithű talpasai enélkül is ott fognak sorakozni a sorban a lapért. S enélkül is részt fognak venni a következő Békemenetben, illetve enélkül is, a tényektől sem zavartatva magukat, fognak ikszelni a szavazáskor. De azok számára, akik nem az orbanizmus hordóhulladékainak hulló hatalmi mannáján élve képzelik el az életüket, talán érdemes lehet jelezni: Vezérük ilyen lapot, és ilyen szemléletet támogat. Alkalmasint az ő pénzükből is.

Andrew_s