Plakátnyilatkozat Münchausen ajánlásával

Dózsa László fergeteges megsértődésekor szinte már várható volt, hogy a történetnek folyományai lesznek. Leginkább az, hogy elkezdik karcolgatni a lufikat. Még akkor is, ha az emlékbizottság hallgat. Ha pedig megszólal, és nem képes elismerni egy esetleges tévedést, akkor különösen. Holott elnézést kérni is elég lett volna.

Ahogy különben Pruck Pál lánya is említette. Abban a nyílt levélben, amelyben jelezte: Schmidt Máriának bocsánatot is elég lett volna kérnie a mocskolódás helyett. Mely bocsánatkérés különben valószínűleg tényleg az egyetlen olyan gesztus lehetett volna, ami nem csak emberi, de politikailag is az ügy elsimulását segítette volna elő. Ami, az 1956-os eseményeket, ünneplés címén, kisajátító kormánypárt szempontjából is előnyösebb lett volna. Annál mindenképpen, hogy a kisajátítási eljárás sikerül, de közben az egész megemlékezősdit beszennyezi, nevetségessé teszi. Holott tudjuk: a polgárháborús helyzetben emberek haltak meg. Mindkét, de inkább mindhárom oldalon. Amikor tehát bárki ki akarja sajátítani az eseményeket, az könnyen keveredhet történelmi ellentmondásba. Aki pedig ennek feloldására hazudik, mocskol és nevetségessé tesz bármit is, az a holtak sírján táncol. Még akkor is, ha Schmidt Mária esetleg, éppen az ünnepkisajátítás miatt, pártfeladatnak kapta azt is, hogy kit kell hősnek neveznie. Ahogy azt is, hogy utána körömszakadtáig ki kell tartania. Bár, az utóbbi talán párttól függetlenül, pusztán a sértett hiúsága okán is menne.

A nemzeti történészasszony minden esetre elég rendhagyó módon indokolta azt, hogy miért van az emlékbizottságnak alanyi jogon igaza, és miért hazudik mindenki más. Az egyik oldalon idézi azt, hogy a Kádár-korszakban készült egyik műsorban Prucktól elhangzottakat. Azt hogy: „Én senkinek be nem mutatkoztam, én nem is álltam senkinek oda, hogy fényképezzen le. Hogy hogy fényképeztek le, vagy ki fényképezett le, honnan tudják a nevem, az ma is titok előttem”. Ami világosan jelzi, hogy bár nem ismeri a fénykép elkészültének történetét, azért tudja, hogy ő szerepel a képen. Egy nevet megtudni különben elég lehetett annyi is a fotósnak, hogy „Te, nem tudod ki az a srác ott a puskával?” De mindjárt olvasható a Schmidt-csavar arról, hogy Michael Rougier szándékosan írt más nevet a kép mellé. Az, hogy az idézett Pruck-nyilatkozat, és a szándékos torzítás ötlete szembe megy egymással? Egy történész, ha nemzeti, akkor igazán nem akad fenn ilyen semmiségen. Ahogy a szerzői, netán személyiségi jogokon, illetve az etikai szempontokon sem okvetlenül.

Pruck esetében arra is gondolhatnánk, hogy antropológusok elég jól be tudnak azonosítani fénykép alapján embereket. Elég ehhez figyelembe venni az eltűnt emberek azonosításának módszertanát. Amelyhez ötleteket az emlékbizottság is meríthetett volna. Egy egyszerű internetes keresés segítségével. De nem! Ők nem ilynek. Annak idején Orbán is büszke volt, hogy lövése sincs az internetről. Tehát, egy nemzeti történész ilyen gyarlóságok helyett egy igazán objektív vizsgálatra hagyatkozik. Az emlékbizottság közzétett nyilatkozata alapján Dózsa könyvet írt arról, hogy ő hős, tehát hős. A könyvet nem érte kritika, tehát feltétlen igaz. Dózsát többször ki is tüntették, tehát az igazsága már akkora, hogy kiveri a plafont. Egy ilyen nagyigazságú ember meg csak igazat állíthat. Ugyanakkor van más is, aki „életében nem cáfolta meg a róla szóló könyv nevetséges és fantasztikus állításait”. Igaz, ez utóbbi mondat Münchausen báró kapcsán került rögzítésre, de ezen se akadjunk fenn. Elvégre a derék báróról egy egész szindrómát is elneveztek, sokszor meg is tapsolták, tehát igaz ember volt. S szeretett a figyelem középpontjában lenni. Ahogy egy színésztől, és egy emlékbizottsági történésztől sem meglepő. Mármint a figyelemigény.

Alkalmasint Dózsa történeteit lehet, hogy azért nem érte eddig kritika, mert alapjában véve a kutyát sem érdekelte? Valami ilyesmit sugall az, hogy a figyelem ráirányításával a legendárium is kezd repedezni. Schmidt azt mondja, hogy Pruck Pállal az a baj, hogy szerepéről nem szól a levéltár. Eörsi László egy interjúban azt mondta, hogy Dózsa László legendáit sem sok minden támasztja alá. Így könnyedén az is előfordulhat, amit korábban csak lehetőségként vetettem fel. Dózsa olyan ’56-os hős, aki hőstettek nagy részét plagizálta, vagy egyszerűen odamesélte a valóság szilánkjai fölé. Még csak nem is közé.

Lehet, hogy kegyeleti okból nem a plakátvitából kellett volna kihátrálni, hanem egyszerűen csendben maradni? Akkor nyugodtan élhetne a maga kis álomvilágában, és a legendáival. Most esetleg szilánkjaira hull a több évtizedes mozaik. Amellyel kapcsolatban az is előfordulhat, hogy a nemzeti történész minden szerecsenmosdatási szivacsrántásával, csak sötétebb kép válik szabaddá. Alkalmasint minden áldozatot, és különösen a vétlen áldozatokat is meggyalázva.

Andrew_s

Dózsa Schmitt-ország hőse lesz?

A köztereken előforduló, 1956-ra emlékeztető plakátok márpedig vannak. Valószínű, hogy sokaknak alig érdekesebbek, mint bármelyik másik ragasztvány. Metrón, és falon egyaránt. Ebből a szempontból akár pozitív kommunikációs mérleggel is bírhatna a Pruck Pál versus Dózsa László jelenléti vita. Annak ellenére, hogy a valóságban bemutatja a cseppben a populizmust.

A vita akkor robbant ki, amikor az RTL Klub-ban jelezte a már elhunyt Pruck Pál unokatestvére, hogy Schmidt Mária állami emlékbizottsága valószínűleg téves nevet szült, és pottyantott oda a fegyveres tinédzser képe mellé. Az állítás igazát látszott igazolni, hogy Life magazin archívuma szerint sem Dózsa László van a képen. Márpedig előfordulhat, hogy a fényképet egykor exponáló riporter autentikusabb forrásnak tűnik. Dózsa ellenérve, miszerint még a sapkája is megvan, némileg furcsának tűnt már akkor is. S azóta sem tűnik valószínűbbnek, hogy a fényképen látható sapka egyedi darab lett volna. Az már komolyabb ötletnek látszott, hogy akár antropológiai vizsgálatokban is szívesen részt vesz, ha kell. Erre ezidáig nem került sor a jelek szerint. Hacsak az említett bizottság nem végeztette el annak idején. Mert azt mégsem tételezhetjük fel, hogy egy komolya bizottság a pártkáderi minősítés foka alapján írjon ki, a személyiségi jogokat is érintve, egy nevet. Csak úgy. Találomra.

A névhasználati polémia tényleges megoldás persze lehetne egy, akár a fényképeken alapuló szakértői vizsgálat is. Ha az emlékezők bizottsága ezt elvégezte, akkor a jegyzőkönyvek és eredmények publikálása. Akár Dózsa László ifjúkori képeinek csatolásával. Ilyen képet a 444, az RTL Klubot jelölve meg forrásként, a Pruck Pál lányának nyílt levele kapcsán megjelent írásban közölt. Ami alapján nagyon úgy tűnik, hogy Dózsa Lászlót a elég komoly fül-plasztikai behatás érhette. Miközben Pruck Pálnak ilyesmi nélkül is sikerül hasonlítani a tinédzser-forradalmár képére. Kínos. Első ránézésre kínos. Második ránézésre akkor lesz nagyon kínos, ha ezt erre szakosodott szakértők is megerősítik. A Balog Zoltán és Schmidt Mária vezette állami emlékbizottság számára is. Nem mintha attól félteném a bizottságot, hogy tagjainak majd felkopik az álla, és pont ettől tűnnek el a politikai süllyesztőben.

Az a hajó azonban elment időközben, hogy kiálljanak és belássák az esetleges tévedést Dózsa László ugyanis, kegyeleti okokra hivatkozva lemondott a nevének szerepeltetéséről. Fenntartva azt az állítását, hogy a képen márpedig ő van, és kész. Ami akkor lehet csak igazán kellemetlen, ha később mégis kiderül az ellenkezője. Még akkor is nagyon kellemetlen lehet egy színész számára a hitelesség elvesztése, ha az események kapcsán elég nagy publicitást kapott a neve. Azokkal is megismertetve, akik különben azt sem tudták, hogy a világon van. Amellett ebben az ügyben a kegyelet a legkevesebb. Egy személyazonosság igazolása, vagy cáfolata nem kegyeleti, hanem biológiai, antropológiai kérdés. A kegyeleti okra hivatkozni ebben az esetben süket dumának tűnik.

Sokkal inkább tűnik az átlátszó indokú visszakozás egy sértődéses gesztusnak, mintsem a tények előtti kapitulációnak. Amit a tények adott esetben akár ki is kényszeríthetnek. S amelynek simán elébe lehetett volna menni azzal, ha Dózsa önmaga jelenti be a bizottság tévedését, ha a bizottság téved. Amellyel különben annak is elébe mehetett volna, hogy az általa felépített Dózsa-legendáriumot az utolsó kötőszóig elkezdjék esetleg ellenőrizni. Baki esetén pedig kétségbe vonni. Amely kétségek, igazolódásuk esetén, nagyon gyorsan Schmitt Pál szintjére helyezhetik Dózsa Lászlót. Amitől még nem fog éhen halni, csak nevetségessé válni.

Andrew_s