Plakátnyilatkozat Münchausen ajánlásával

Dózsa László fergeteges megsértődésekor szinte már várható volt, hogy a történetnek folyományai lesznek. Leginkább az, hogy elkezdik karcolgatni a lufikat. Még akkor is, ha az emlékbizottság hallgat. Ha pedig megszólal, és nem képes elismerni egy esetleges tévedést, akkor különösen. Holott elnézést kérni is elég lett volna.

Ahogy különben Pruck Pál lánya is említette. Abban a nyílt levélben, amelyben jelezte: Schmidt Máriának bocsánatot is elég lett volna kérnie a mocskolódás helyett. Mely bocsánatkérés különben valószínűleg tényleg az egyetlen olyan gesztus lehetett volna, ami nem csak emberi, de politikailag is az ügy elsimulását segítette volna elő. Ami, az 1956-os eseményeket, ünneplés címén, kisajátító kormánypárt szempontjából is előnyösebb lett volna. Annál mindenképpen, hogy a kisajátítási eljárás sikerül, de közben az egész megemlékezősdit beszennyezi, nevetségessé teszi. Holott tudjuk: a polgárháborús helyzetben emberek haltak meg. Mindkét, de inkább mindhárom oldalon. Amikor tehát bárki ki akarja sajátítani az eseményeket, az könnyen keveredhet történelmi ellentmondásba. Aki pedig ennek feloldására hazudik, mocskol és nevetségessé tesz bármit is, az a holtak sírján táncol. Még akkor is, ha Schmidt Mária esetleg, éppen az ünnepkisajátítás miatt, pártfeladatnak kapta azt is, hogy kit kell hősnek neveznie. Ahogy azt is, hogy utána körömszakadtáig ki kell tartania. Bár, az utóbbi talán párttól függetlenül, pusztán a sértett hiúsága okán is menne.

A nemzeti történészasszony minden esetre elég rendhagyó módon indokolta azt, hogy miért van az emlékbizottságnak alanyi jogon igaza, és miért hazudik mindenki más. Az egyik oldalon idézi azt, hogy a Kádár-korszakban készült egyik műsorban Prucktól elhangzottakat. Azt hogy: „Én senkinek be nem mutatkoztam, én nem is álltam senkinek oda, hogy fényképezzen le. Hogy hogy fényképeztek le, vagy ki fényképezett le, honnan tudják a nevem, az ma is titok előttem”. Ami világosan jelzi, hogy bár nem ismeri a fénykép elkészültének történetét, azért tudja, hogy ő szerepel a képen. Egy nevet megtudni különben elég lehetett annyi is a fotósnak, hogy „Te, nem tudod ki az a srác ott a puskával?” De mindjárt olvasható a Schmidt-csavar arról, hogy Michael Rougier szándékosan írt más nevet a kép mellé. Az, hogy az idézett Pruck-nyilatkozat, és a szándékos torzítás ötlete szembe megy egymással? Egy történész, ha nemzeti, akkor igazán nem akad fenn ilyen semmiségen. Ahogy a szerzői, netán személyiségi jogokon, illetve az etikai szempontokon sem okvetlenül.

Pruck esetében arra is gondolhatnánk, hogy antropológusok elég jól be tudnak azonosítani fénykép alapján embereket. Elég ehhez figyelembe venni az eltűnt emberek azonosításának módszertanát. Amelyhez ötleteket az emlékbizottság is meríthetett volna. Egy egyszerű internetes keresés segítségével. De nem! Ők nem ilynek. Annak idején Orbán is büszke volt, hogy lövése sincs az internetről. Tehát, egy nemzeti történész ilyen gyarlóságok helyett egy igazán objektív vizsgálatra hagyatkozik. Az emlékbizottság közzétett nyilatkozata alapján Dózsa könyvet írt arról, hogy ő hős, tehát hős. A könyvet nem érte kritika, tehát feltétlen igaz. Dózsát többször ki is tüntették, tehát az igazsága már akkora, hogy kiveri a plafont. Egy ilyen nagyigazságú ember meg csak igazat állíthat. Ugyanakkor van más is, aki „életében nem cáfolta meg a róla szóló könyv nevetséges és fantasztikus állításait”. Igaz, ez utóbbi mondat Münchausen báró kapcsán került rögzítésre, de ezen se akadjunk fenn. Elvégre a derék báróról egy egész szindrómát is elneveztek, sokszor meg is tapsolták, tehát igaz ember volt. S szeretett a figyelem középpontjában lenni. Ahogy egy színésztől, és egy emlékbizottsági történésztől sem meglepő. Mármint a figyelemigény.

Alkalmasint Dózsa történeteit lehet, hogy azért nem érte eddig kritika, mert alapjában véve a kutyát sem érdekelte? Valami ilyesmit sugall az, hogy a figyelem ráirányításával a legendárium is kezd repedezni. Schmidt azt mondja, hogy Pruck Pállal az a baj, hogy szerepéről nem szól a levéltár. Eörsi László egy interjúban azt mondta, hogy Dózsa László legendáit sem sok minden támasztja alá. Így könnyedén az is előfordulhat, amit korábban csak lehetőségként vetettem fel. Dózsa olyan ’56-os hős, aki hőstettek nagy részét plagizálta, vagy egyszerűen odamesélte a valóság szilánkjai fölé. Még csak nem is közé.

Lehet, hogy kegyeleti okból nem a plakátvitából kellett volna kihátrálni, hanem egyszerűen csendben maradni? Akkor nyugodtan élhetne a maga kis álomvilágában, és a legendáival. Most esetleg szilánkjaira hull a több évtizedes mozaik. Amellyel kapcsolatban az is előfordulhat, hogy a nemzeti történész minden szerecsenmosdatási szivacsrántásával, csak sötétebb kép válik szabaddá. Alkalmasint minden áldozatot, és különösen a vétlen áldozatokat is meggyalázva.

Andrew_s

Dózsa Schmitt-ország hőse lesz?

A köztereken előforduló, 1956-ra emlékeztető plakátok márpedig vannak. Valószínű, hogy sokaknak alig érdekesebbek, mint bármelyik másik ragasztvány. Metrón, és falon egyaránt. Ebből a szempontból akár pozitív kommunikációs mérleggel is bírhatna a Pruck Pál versus Dózsa László jelenléti vita. Annak ellenére, hogy a valóságban bemutatja a cseppben a populizmust.

A vita akkor robbant ki, amikor az RTL Klub-ban jelezte a már elhunyt Pruck Pál unokatestvére, hogy Schmidt Mária állami emlékbizottsága valószínűleg téves nevet szült, és pottyantott oda a fegyveres tinédzser képe mellé. Az állítás igazát látszott igazolni, hogy Life magazin archívuma szerint sem Dózsa László van a képen. Márpedig előfordulhat, hogy a fényképet egykor exponáló riporter autentikusabb forrásnak tűnik. Dózsa ellenérve, miszerint még a sapkája is megvan, némileg furcsának tűnt már akkor is. S azóta sem tűnik valószínűbbnek, hogy a fényképen látható sapka egyedi darab lett volna. Az már komolyabb ötletnek látszott, hogy akár antropológiai vizsgálatokban is szívesen részt vesz, ha kell. Erre ezidáig nem került sor a jelek szerint. Hacsak az említett bizottság nem végeztette el annak idején. Mert azt mégsem tételezhetjük fel, hogy egy komolya bizottság a pártkáderi minősítés foka alapján írjon ki, a személyiségi jogokat is érintve, egy nevet. Csak úgy. Találomra.

A névhasználati polémia tényleges megoldás persze lehetne egy, akár a fényképeken alapuló szakértői vizsgálat is. Ha az emlékezők bizottsága ezt elvégezte, akkor a jegyzőkönyvek és eredmények publikálása. Akár Dózsa László ifjúkori képeinek csatolásával. Ilyen képet a 444, az RTL Klubot jelölve meg forrásként, a Pruck Pál lányának nyílt levele kapcsán megjelent írásban közölt. Ami alapján nagyon úgy tűnik, hogy Dózsa Lászlót a elég komoly fül-plasztikai behatás érhette. Miközben Pruck Pálnak ilyesmi nélkül is sikerül hasonlítani a tinédzser-forradalmár képére. Kínos. Első ránézésre kínos. Második ránézésre akkor lesz nagyon kínos, ha ezt erre szakosodott szakértők is megerősítik. A Balog Zoltán és Schmidt Mária vezette állami emlékbizottság számára is. Nem mintha attól félteném a bizottságot, hogy tagjainak majd felkopik az álla, és pont ettől tűnnek el a politikai süllyesztőben.

Az a hajó azonban elment időközben, hogy kiálljanak és belássák az esetleges tévedést Dózsa László ugyanis, kegyeleti okokra hivatkozva lemondott a nevének szerepeltetéséről. Fenntartva azt az állítását, hogy a képen márpedig ő van, és kész. Ami akkor lehet csak igazán kellemetlen, ha később mégis kiderül az ellenkezője. Még akkor is nagyon kellemetlen lehet egy színész számára a hitelesség elvesztése, ha az események kapcsán elég nagy publicitást kapott a neve. Azokkal is megismertetve, akik különben azt sem tudták, hogy a világon van. Amellett ebben az ügyben a kegyelet a legkevesebb. Egy személyazonosság igazolása, vagy cáfolata nem kegyeleti, hanem biológiai, antropológiai kérdés. A kegyeleti okra hivatkozni ebben az esetben süket dumának tűnik.

Sokkal inkább tűnik az átlátszó indokú visszakozás egy sértődéses gesztusnak, mintsem a tények előtti kapitulációnak. Amit a tények adott esetben akár ki is kényszeríthetnek. S amelynek simán elébe lehetett volna menni azzal, ha Dózsa önmaga jelenti be a bizottság tévedését, ha a bizottság téved. Amellyel különben annak is elébe mehetett volna, hogy az általa felépített Dózsa-legendáriumot az utolsó kötőszóig elkezdjék esetleg ellenőrizni. Baki esetén pedig kétségbe vonni. Amely kétségek, igazolódásuk esetén, nagyon gyorsan Schmitt Pál szintjére helyezhetik Dózsa Lászlót. Amitől még nem fog éhen halni, csak nevetségessé válni.

Andrew_s

1956! Viszonyulj!

Annak, aki eddig nem tudta volna: létezik az Alapjogokért Központ. Bevallom, nem tudtam. Eddig. Az MTI-nek hála megtudtam. Bár, személy szerint eddig azt hittem: az alapjogokat nem kutatni, hanem megadni kell. Az végképp furcsának tűnt, hogy az MTI ezek után a baloldali pártok legnagyobb problémája kapcsán emlegette.

Egyébként nem abból a szempontból, hogy a baloldali pártok miként viszonyulnak az alapjogokhoz, hanem Törcsi Péter, kutatási igazgató a hír szerint az 1956-hoz való viszonyukról nyilatkozott. Amely MTI-közlemény egészen biztosan kommunikációs telitalálat. Elvégre a déli határ mentéről érkező hírek, a gyermekek abszolút, illetve minőségi éhezését rossz szokásként emlegető kormánypárti politika, és hasonlók, árnyékában valóban a legérdekesebb alapjogi problémának ígérkezik az, hogy a baloldali pártok mennyire tisztázták a viszonyukat egy hatvan évvel ezelőtti polgárháborúhoz. Minden más nyilvánvalóan smafu ehhez képest. Ez akkora marhaságnak tűnik, hogy máris érdekesnek tűnhet elolvasni azt amit az MTI feltálal. Még akkor is, ha az M1 műsorában elhangzottakra hivatkozik. Amely műsorba a korábban említett problémákkal, esetleg a szegregatív oktatáspolitika és az emberi alapjogok viszonyának taglalásával, talán a büdös életbe nem került volna be Alapjogokért Központ egyik munkatársa sem.

Mely központ egyébként azt mondja magáról, hogy „célja a jogállami működéssel és alapjogvédelemmel kapcsolatos tudományos kutatás és elemzés”. Úgyhogy a korábban emlegetett problémák talán hivatalból nem érdeklik a központot. Még akkor sem, ha az Átlátszó AK-átvilágítását, és annak alapján a kutatási igazgató IKSZ-kötődését, most a fókuszon kívülre helyezzük. Elvégre valamiből az IKSZ jelen és egykori tagjainak is élni kell. Az örömkommandózás és a más életvitele iránti töretlen érdeklődés lehet nagyon izgalmas, de azért nem baj, ha vaj is van a kenyéren. A maradékot meg legfeljebb a fül mögötti stelázsira kell tenni. Úgyhogy ez van. Meg 1956 és a baloldali pártok viszonya. Amit ugyebár okvetlenül tisztázniuk kellene az AK kutatási igazgatója szerint. Az MTI híre alapján. Amiben talán igaza is lehet. Közben meg itt köröznek azok a gondolatok, hogy az 1956-hoz való viszonyt alapvetően az embereknek kell tisztázni. Ahogy minden más társadalmi eseményhez is. Ha ezt elkezdik előírni, akkor a kötelező iskolai ünnepségekig lehet eljutni. Legfeljebb.

Így aztán nekem személy szerint nem hiányzik, hogy előénekelje bárki is az elvárt viszonyt. Ezért aztán teljesen el tudom fogadni, ha mások sem szeretik. Oldalfüggetlenül. Ezért alapvetően nekem nem hiányzik az említett viszony demonstratív tisztázása egyik párt esetében sem. Sokkal kevésbé hiányzik, mint zavar a kisajátítási szándék. Különösen akkor, ha ez a szándék legfeljebb a kommunikációban remélt előnyökért, a politikai haszonszerzés érdekében zajlik. Az persze más kérdés, ha ehhez olyan felszopókat állítanak ringbe, mint az AK kutatási igazgatója. A hír szerint ugyanis „Törcsi Péter az M1 aktuális csatorna műsorában hétfő este Molnár Gyulára, az MSZP és Gyurcsány Ferencre” célozva azt emlegette, hogy „olyanok próbálnak párhuzamot vonni a jelenlegi kormány és az 1956-os elnyomó rezsim között, akik 1989 előtt a rendszer "tevőleges kiszolgálói" voltak”. Amely mondatban akár némi igazság is lehet. Akkor, ha az utóbbi fél mondat nem lenne igaz, legalább részben, a Fideszre és a holdudvarára is. Igaz, ők nem próbálnak párhuzamot vonni. A kialakított személyi kultusz, a megválogatott tapsoncoknak elmondott vezéri beszéd, és a minden hatalmat a Fidesznek mottójú kormányzás alapján ők maguk a párhuzam.

Az, hogy eközben Orbán komcsizik is kicsit? Hát istenkém. Megpróbálja mások felett olvasni a névsort. Ha már tükörre nem telik a stadion-milliárdokból. Egyébként Kiszelly Zoltán sem teljesen százas, amikor azt mondja, hogy a „baloldalnak volt nyolc éve, hogy bemutassa azt az alternatívát, amelyet most kínál, de akkor nem tette meg”. Mert ugyebár a Fidesz ellenzékének volt olyan négy éve is, amikor simán megvolt a parlamenti kétharmad. S nem írták ki még az ország nevéből is a „köztársaságot”. De megértem, ha erre most ciki lenne emlékezni. Különösen egy olyan szervezet kutatási vezetője társaságában, amelyik önbevallása szerint az alapjogokat kutatja. Ha talán az emberieket, a demokratikusakat nem is annyira, mint a Fidesz alaptörvénye szerintieket. De ezt valóban nem tudom. Mert, mint írtam, azt sem tudtam, hogy léteznek. Mert az emberi, a demokratikus alapjogokat szerintem továbbra is inkább megadni kell(ene), mint kutatni.

Azért persze azt is fenntartom: egyik oldalról sem tetszene egy polgárháború egészének kisajátítása. Mert valószínűleg 1956 teljes történelméhez a szélsőbaltól a szélsőjobbikig, némi köztörvényes árnyalatokkal, a teljes paletta belefér. Az, hogy ebből ki mihez, ki mennyire, és ki hogyan viszonyul az mindenkinek a magánügye. Amíg nem válik ez közveszélyessé. Mely közveszély tekintetében még mindig súlyosabbnak érzem a TV-székház felgyújtását, mint a sípolást.

Andrew_s

Október 23. sípjai

Orbán és Brüsszel

Október 23. Este. Lezajlott a java annak, ami rendezvényeket az utcákra, terekre tervezve szerveztek. Nem kis feszültséggel indult a kormányzati rendezvény, és feszült is maradt a hangulat. Orbánt füttykoncert fogadta, az ellenzéki rendezvényen pedig mindenki elmondta a magáét.

Tekintettel a kormányzat megelőző hangulatkeltésére, a Kossuth téren kialakult hangulat önmagában is egyfajta kudarca a hatalmi kommunikációnak. Világosan jelezve, hogy már a besúgó-blöff sem jött be olyan mértékben, ami elhallgattatta volna a sípokat. Ezt akár sikernek is el lehetne könyvelni. Másrészt a kormányzat is sikernek könyvelheti el, mert nem alakult ki olyan kritikus tömeg, amely spontán szerveződésbe kezdhetett volna. Így minden sípot a provokátoroknak tulajdoníthatnak, és minden sípolót a nemzeti ünnep megzavaróinak. Mely rizsát már el is kezdték szórni a hívek közé egy KDNP-s szócsőtől érkezett nyilatkozatban. A hatalmat ugyanis aligha zavarja az az apróság, hogy 1956 még a saját korában is elég sokrétű volt. Elég sokrétű ahhoz, hogy ne lehessen a Fidesz képviselte nemzeti szólamokkal azonosítani. Valójában nem a sípolók zavartak meg egy nemzeti ünneplést, hanem a kormányzat sajátította ki egy polgárháborús helyzet emlékét a saját legitimációs bázisának összehazudozása érdekében. Nagy Imre nem volt kapitalista, és még csak antikommunista sem. Ezzel önmagában talán nem is lenne baj, ha a Fidesz nem komcsizna időnként. Ellenben a kettő együtt mindennél világosabban jelzi, hogy a Fidesz prominensei a saját hatalmuk bármi áron való legitimálásán és megtartásán kívül más célt nem ismernek el.

Másrészt a sípkoncert ebben a formában láthatóan csak zajos. Ez sem lenne önmagában baj. Ha volna legalább politikai folytatása a sípoló akciónak. Ez a politikai folytatás még kialakulhat, de az esélye nem nagy. Mert a sípolás szervezése sokkal inkább tűnt egyfajta politikai dacnak, mintsem egy átgondolt stratégia részének. Márpedig az, amikor Juhász lement az óvodai nagycsoport szintjére jobban szolgálta eddig is a hatalmat, mint annak ellenzékét. Elfogadva, hogy a volna nem történelmi kategória, azért el lehet gondolkodni azon is, hogy mi lett volna, ha... Ha Juhász elfogadja többi ellenzéki párt meghívását. Ha az ellenzéki pártok megemlékezését úgy szervezik, hogy a végén kényelmesen el lehessen érni Orbán beszédét. Ha Juhász Péter ott hívja fel a tisztelt egybegyűlteket egy sípoló átvonulásra a miniszterelnök színe elé. Alkalmasint persze ez fordítva is igaz. A meghirdetett sípkoncerthez a többiek is hozzászervezhették volna a megemlékezést. Nem tudom mi lett volna, ha... Talán semmi. De az az érzésem, hogy amíg a különböző ovicsoportok az egymás iránti daccal vannak elfoglalva, addig Orbán hatalmát legfeljebb Lázár, vagy valamelyik másik belső rivális fenyegetheti eredménnyel. 2016. október 23-a tehát a politikai patthelyzet jegyében zajlott.

Az, hogy eközben ki milyen frázisokat pufogtatott el, és melyik színpadról, szinte másodrendűvé vált. Még akkor is, ha a beszédek értékelésével bőven lesz még múlatva idő. Érthetően. Mert egy alapvetően kádárista vezetőtől nem kicsit nevetséges a szovjet pártiskolát sem csak képekről ismerő Nagy Imre emlékének szentelt napon azt hallani, hogy Brüsszelt kell megvédeni a szovjetesedéstől. Amiből olyan dolgokat lehetne levezetni, hogy Orbán Viktor nem tudja: Brüsszel egy város. Holott ezt már kétfarkúék is kiplakátolták korábban. Esetleg nem tudja, hogy „szovjet” alapvetően tanácsot, önkormányzatiságot, egészen szűken munkástanácsot jelent. Ennek alapján a kijelentése nagyjából annyit tesz, hogy Belgium, valamint Flandria fővárosát meg kell védeni az önkormányzatiságtól. Amit talán így is gondol. Bízva abban, hogy miután Magyarországon már mindent központosított, és az iskolarendszertől kezdve egyre kevesebb társadalmi alrendszernek van belső önállósága, ezt sikerül kiterjesztenie. Belgiumra és az egész Európai Unióra. Ahol nyilván mindenki más szintén kommunista, aki ellene foglal állást. Vajon, az ő hívei is kommunisták, amikor mások ellen sípolnak?

Ez az olvasata Orbán kijelentésének tehát nem más, mint egy diktátor önvallomása. A másik olvasata, hogy pontosan tudja, hogy mit beszél. Ebben az esetben a tisztelt hallgatóságot nézi hülyének. Ami akkor is igaz egy Putyinnak betérdelő, a kádári hagyományok talaján álló, segédosztályú vezér részéről, ha a kijelentés vélhető, sorok közti értelmét keressük.

Andrew_s