Média, fórumok, hétköznapok: beárazott erőszak

A Marton-ügy kétségtelenül alkalmas számos tanulság levonására. Valószínűleg ez motiválhatta Feldmár Andrást is, hogy videoüzenetben fejtse ki véleményét, amelynek leiratát a Life.hu tette közzé. Ezen a helyen is köszönet, amiért egy ismerős elolvasásra ajánlotta. Pár ponttal nem értek egyet, de ettől eltekintve is több, általános tapasztalattal is gazdagabb lettem az ügy kapcsán.

A Feldmár-üzenet kapcsán csak megerősíteni tudom: érdemes elolvasni. Amivel nem értek egyet, az az, hogy véleménye szerint az áldozat szégyelli magát az abúzus kapcsán, illetve utána. Biztos van ilyen is. Valójában sokkal inkább működhet az a mechanizmus, ami az emberi tartás megtörése, a kiszolgáltatottság megélése nyomán, egyfajta kivetettség-érzést eredményez. Amikor a kivetettség érzése, a megismétlődéssel kapcsolatos félelmek felőrlik a személyiséget, az megnövelheti az öngyilkosság valószínűségét. Ahogy gyakran olvasni azt is, hogy az áldozat egyfajta személyiség-fásultságba menekülve szinte mindent elvisel. Ez általában igaz a folyamatosan abúzált emberekre. Számos elnyomó, frusztráló hatalmi „módszertan” pontosan ugyanerre a mechanizmusra épít. Hazánkban is. Ebből következően azzal is nehéz egyet érteni, hogy „Van egy ilyen szadista elem bennünk, hogy élvezzük azt, amikor valaki felett uralkodunk”. Mert az uralkodási vágyhoz valójában nem kell szadista elemet feltételezni. Amellett, tapasztalatom szerint, sokszor nem is élvezet kérdése, hanem egyfajta viselkedési kényszer. Még valahonnan a hordából.

Talán ugyanebből a korból származik az a vágy is, amellyel nem egy ember csak akkor érzi magát motiválva, ha a közösségben, amiben jól érzi magát segít kipécézni az aktuális pofozóbábut. Mármint akkor, ha a közösségben még legalább néhány emberhez csatlakozhat ezáltal. Ebben az esetben szinte mindegy a másik mondanivalója, a mondandók tényszerűsége, netán köze a hétköznapokhoz. A lényeg egészen más. A lényeg az, hogy a személyes frusztrációkat le lehet földelni. Ahogy pontosan ugyanezt a mechanizmust használja az orbáni hatalom is. Folyamatosan ellenségeket kínálva fel az esedékes hamis-ezüst tálcán. Amelyek megtalálják azokat, akik nem szeretnek egyedi esetek felett elgondolkodni, hanem globálisan előítéletek, vélelmek, ha tetszik közfelkiáltások alapján lehet elítélni valakit. Kicsit érthetővé téve a koncepciós perek lélektanát is.

Így válik áldozathibáztatóvá a Marton-ügyben mindenki, aki Sárosdi történetének gyenge pontjai iránt érdeklődik. Netán furcsálja, hogy miközben Martont minden hatalommal visszaélő csibésznek látják, illetve láttatják, addig Sárosdi férjénél teljesen természetesnek veszik, hogy ő nyilatkozik olyan ügyekben, amelyben valószínűleg kevésbé érintett. Ilyen az, amikor felülbírálva a neje döntését, mintegy elvonta Sárosditól a megbocsátás jogát. De már az ügy kezdeténél is ő nyilatkozott arról, hogy miért nevezte meg végül Sárosdi a zaklatót. Holott ez utóbbiban sem hiszem, hogy ne illette volna meg a szuverén döntés a zaklatottat. Miközben olyan kép kezd kialakulni, hogy Schilling Árpád rendező szintén egyfajta „hatalomgyakorló”. Amelyben a legkínosabb az lehet, ha az ő előéletéből esetleg szintén el kezd peregni pár homokszem a jövőben. De nem szeretnék egy megalapozatlan sejtetéssel abba a mélységbe emelkedni, amelynek szintén voltak a neten mérföldkövei.

Mert ugyanúgy általános tanulság lehet az ügyben az, hogy egyes, a saját emberi jogvédős szemléletükre oly büszke emberek milyen gyorsn dobják le az álarcokat. Az ügy kezdetekor azt bátorkodtam emlegetni, hogy Martont ítéljék el azért, amit elkövetett. De ennek feltétele az legyen, hogy a konkrét vádakat bizonyítsák rá. Mert nem én találtam ki azt a jogelvet, hogy mindenkit megillet az ártatlanság vélelme mindaddig, amíg ügyét ki nem vizsgálják, valamint a bűnösségét be nem bizonyítják. Mert egy dolog áűltalában elítélni a munkahelyi kényszerítést, a nemi erőszakot, és megint más dolog egy konkrét személy megvádolása. Ennek a jogelvnek az említése, mint megtudtam, részben hímsoviniszta mentegetése Martonnak, részben pedig szőrszálhasogatás. Holott pont ennek az elvnek a megsértése vezethet el a koncepciós perekig. Ahogy századokig égtek a máglyák is. Azon az alapon, hogy a füvesasszony szemmel vert valakit.

Most sokan emlegetik azt, hogy bezzeg Kanadában is. Azonban érdemes összehasonlítani a Soulpepper Theatre Company-nál történteket a hazai történésekkel. Noha a tanúk védelme érdekében nem adták ki az érintettek adatait, egy belső vizsgálatot lefolytattak az ügyben. Külső szakértő bevonásával értékelték a meghallgatások eredményét, levonták a tanulságokat a viselkedési kódex megsértésével kapcsolatban, majd a vizsgálatot követően szakítottak Martonnal. Nem egy tettest meg sem nevező médianyilatkozattal indult az ügy, majd nem egy minden vizsgálatot megelőző átokszórási hullámmal folytatódott, és nem kiáltott senki bűnöst, amíg nem vizsgálták ki az ügyet. A konkrét személyt érintő vád kapcsán senki nem hivatkozott arra, hogy a nők közül, sajnálatos tényként, sokakat ér abúzus. Annyira, hogy az, aki legalább öt nőt ismer, nagy eséllyel érintettet is ismer.

Ahogy az, aki sok papot ismer, ismerhet pedofil papot is. Ahogy az, aki tanárokat ismer, nem kevésbé ismerhet pedofil tanárt is. De bármelyik tanár, illetve pap elvárhatja, hogy amikor őt éri vád, akkor az bizonyítsa valaki. Ugyanakkor a társadalom mintha „beárazta” volna ezeket az ügyeket. Azt onnan gondolom, hogy a futó felháborodásokat nem követi a Marton-ügyhöz hasonló országos médiakampány. Néhány óra, vagy néhány nap alatt lecsengeni látszanak a híradásokban. Akkor is, ha konkrét eljárás indul az ügyben. Mint legutóbb egy médiatanár esetében. Igaz, ezekben az esetekben sem az áldozatok nem színpadi szereplők, sem az elkövető nem közismert személy. Egy média sem szerez nagyobb olvasottságot velük, mert a nevükre nem kattintana senki.

Azért valószínűleg zsigerből ki kérné magának bárki, akit látens pedofilnak, de legalábbis gyermekmegvetőnek bélyegeznének azért, amiért egy egérgödítéssel átlép ezeken a híreken. Holott ezek az esetek az érintettek potenciális számát, illetve életkorát tekintve, sokkal „gyilkosabbak” lehetnek a személyiségre. Ami természetesen nem menti a nagykorúakkal szembeni, nagykorúak által elkövetett abúzusokat. Mindkét kategória megvetendő. A bizonyított esetek elkövetőit pedig bármely esetben érje utol a méltó retorzió. Akkor is, ha egyesek szerint a bizonyítási igény továbbra is szőrszálhasogatás, áldozathibáztatás, vagy bármi más. Akkor is, ha az áldozat szerepének, az esetenkénti viselkedésének kérdése nyomán egy teljes tudományterület összes művelőjét bélyegezhetik áldozathibáztató csirkefogónak. Széles kardcsapásokkal hadakozva. Akár a hétköznapok kicsi, egyáltalán nem fekete és fehér, valóságai ellen is.

Andrew_s

Marton-ügy: Jogilag patthelyzetű indulatok

A Marton-ügy sok szempontból lecsengőben van. Mindenki, aki pont annyit tud, amit a média kitálalt az ügyben. Mindenki elmondta a vélt, vagy valós történésekről a véleményét. Már szinte mindenki összeveszetett mindenkivel. Azaz, zajlik a szokásos közéleti ügymenet. Tisztábban ugyan nem látunk, de legalább azt jól megmondtuk.

Amit nagyjából tudunk, az az, hogy Sárosdi Lilla beült „kocsikázni” Martonnal és egy barátjával. Majd, mint mondta a Blikknek: „A Margit hídnál – sosem feledem a képet – oldara nezek, látom a parlamentet, és előttem a nagyrendező térdel a kocsiülésen, letolt sliccel, pici löttyedt hímtagja limbál a szemem előtt”. Mondta mindezt a Weinstein ügy kapcsán kikívánkozó részletként.

Azt is tudjuk, hogy Marton nem perelte be, ami sokak szemében a bűnösség elismerése. Miközben, jogilag, a bűnösséget illene bizonyítani. Ezzel szemben Marton elnézést kért mindenkitől, akit a korábbi közeledései megbántottak. Ezt sokan szintén a bűnösség elismerésének tekintenek. Holott egy, a való világban gyakori szexuális „alku” meglétét pont olyan nehéz lehet bizonyítani, mint az egzisztenciális kényszerítést. A bocsánatkérés kapcsán tudjuk, hogy Sárosdi férje nem bocsát meg. Azért remélem, hogy a színésznő másban azért maga dönthet a férje oldalán.

Legutóbb azt is megtudtuk, hogy Sárosdi Lilla „maga nem tenne jogi lépéseket, de egy indulóhoz csatlakozna”. Ami azért kétfenekű megoldás, mert a többiek többsége név nélküli nyilatkozó volt.

Tudom: most sokan felhorkannak, hogy ez a beállítása az ügynek milyen áldozathibáztató borzasztóság. Nos. Nekik mondanám. Szinte biztos vagyok abban, hogy ha őket vádolná meg bármelyik korábbi partnerük, elvárnák a bizonyítást. Ahogy elvárnák bármely más vád esetén is. Lehet, hogy perelnék a vádaskodót, de az is lehet, hogy nem. Konkrét ügyben nem lévén könnyű lehet elhamarkodott véleménnyel illetni Martont is, de Sárosdit is. Miközben az, amiben egyedül biztosak lehetünk, az az, hogy egyikü(n)k sem szent.

Amit megtehetünk az az, hogy általános emberi, morális normákat fektetünk le, ami mentén mérhetjük az általános véleményeket. A konkrét esetekben pedig a konkrét körülmények ismeretében alkotunk véleményt a konkrét szereplőkkel kapcsolatban. A Marton-ügyben sem szeretnék másként mérni. Határt húzva a munkahelyi kényszerítés általános elítélése, és a Martont konkrétan illető kődobálás között. Legalább addig, amíg a bíróság nem mondja ki a bűnösségét.

Andrew_s

Marton-ügy: Ha Schilling hallgatott volna...

A Marton-ügy megint olyasféle kezd lenni, ami lassan már nem is arról szól, ami miatt elindult. Legutóbb Sárosdi Lilla férjének a reakciója nyomán jutott ez az eszembe. Schilling Árpád talán bölcsebb lett volna, ha kivételesen hallgat. Ahelyett, hogy belenyilatkozik Marton bocsánatkérése kapcsán a vakvilágba.

A Blikk hozta nyilvánosságra, hogy a rendezőként működő férj közhírré tette: ő nem bocsát meg Marton Lászlónak. Annak ellenére, hogy Sárosdi Lilla ezt megtette. Olyan módon, hogy ő azt mondaná neki, mármint Martonnak, hogy „Állj ki, és mondd azt, hogy nem volt rendben, amit csináltál!”. Amely kijelentés feltételes módja két okból is sántít. Egyrészt egy internetes média-felületen üzente meg. Tehát valójában kiállt a felszólítással. Másrészt csak üzente. Biztos távolból. Holott valószínűleg személyesen is megmondhatta volna. Így viszont úgy tűnik, mintha kellő távolságból nagyon macsó lenne. De valójában mintha kicsit fékezett lenne ez a habzás.

Ugyanakkor érdekes felállás az, ha az érintett elfogad egy bocsánatkérést, de a férje juszt sem. Mert óhatatlanul olyan érzetet kelthet, hogy Schilling Árpád egyfajta birtokháborítási ügyként kezeli a kérdést. Alkalmasint elvonva a feleségétől, mint érintettől a szabad döntés jogát is. Mert másként nem igazán jutna eszébe, hogy mintegy a neje helyett is megsértődve nyilatkozzon a bocsánatkérés el nem fogadásáról. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy tapsikálnia kellene a gyönyörtől. De azt igen, hogy otthon megbeszélve, a feleségét egyenrangú partnerként kezelve, tudomásul vegye annak a döntését az ügyben. Ami aztán egy másik gondolat felé is alkalmat ad az elkalandozásra. Abba az irányba, hogy leültek esetleg otthon, megbeszélték, majd a rendező úr ezt a rendezést találta a legmegfelelőbbnek.

A rendezések kapcsán azért néhány további kérdés is felmerülhet. 2016 februárjában például játszotta Sárosdi Lilla a „Vakság” című monodrámapedagógiai darabot a Sufniban. Lehet, hogy az emlékek csalókák, de úgy rémlik, hogy ott, egy vak lány történeteként, de elmesélésre került a farok-puszilós jelent. A jelen nyilatkozatháborúk élővé teszik a kérdést, hogy valóban elhangzott-e az említett történet? Ha igen, akkor ez mennyiben egy vak lány története, és mennyire Sárosdi Lilla, a jelek szerint az életből vett, magán-története? Azt is érdekes lenne tudni, hogy amennyiben az utóbbi, akkor Schilling Árpád, noha az említett darabot nem ő rendezte, de tudott-e az említett történet elmeséléséről? Ha nem tudott róla, akkor vajon miért nem beszélget olykor a színházi világról a kedves nejével? Ha tudott róla, és a történet elhangzása esetén legalább egy éve tudhatott róla, akkor az elmúlt egy év alatt hányszor javasolta a feleségének, hogy forduljon a nyomozó-hatóságokhoz? Esetleg a nyilvánossághoz? Ha egyszer sem, akkor vajon nem az attól való félelem vezette, hogy az ő birtoktárgyát, a feleségét, és közvetve persze őt is, megszólják majd?

Lehet, hogy mégis jobb lett volna, ha Schilling nem császkál keresztbe kasul a kalapáccsal abban a bizonyos porcelánboltban? Mert a végén még azt is megkérdezhetné tőle valaki, mint férfitól, hogy egy átlag autóban milyen akrobatamutatvánnyal sikerülne egy autóban ülő nő arca elé tolnia a hímtagját. Ha már erre hivatkozik a bocsánatkérés el nem fogadása kapcsán. Mi tagadás, a 2016-os emlék is azért maradt meg, mert a történet elmesélése kapcsán megpróbáltam elképzelni a helyzetet, és sehogy sem jött össze. De ez lehet a személyes fantáziám hiányossága is. Lehet, hogy a Sárosdi Lilla rendező-ura a következő megnyilatkozására ezt a hiányosságot is korrigálja majd. Esetleg a vizsgálati jegyzőkönyvbe kerül be? Mert egyre jobban számítok arra, hogy Martont hivatalosan is megvádolják a sok média-üzengetés után. Annak pedig mindenképpen lenne egy alaposan tisztázó hatása. Még a bűnösség megállapítására is jobb lenne jelenlegi üzengetéses ökölrázkódásoknál.

Andrew_s

Marton-ügy: Ha erőszak, ítéljék el! Akkor...

MTI Fotó: Czimbal Gyula

Marton László körül rendesen kavarognak az indulatok mostanában. Holott egyelőre leginkább bemondások történtek. Ki ezt, ki azt mond be. Ki az unalmast. Esetleg. Valamiért meg az egész arra emlékeztet, amikor úgy kezdődik, hogy visszaütöttek. Esetleg megmondták, hogy „de nekem is van olyan”.

Mert az egész, legalább is a jelen történéshullám esetén, mintha azzal indult volna, hogy Harvey Weinsten lebukott. Nem erőszakkal. Ami aligha maradt bizonyítás nélkül, ha a tudósítások szerint többeknek is kártérítést kellett fizetni a producer nőügyei miatt. Magyarországon Marton László kapcsán indult meg egy hírlavina, amit az indított el, hogy Sárosdi Lilla bejelentette: zaklatás alanya volt. Nem mostanában ugyan, de ez természetesen mit sem von le a történés súlyából. Ugyanakkor a felcsapó indulatok, internetes pörgések, és fórumhuszárságok nyomán talán érdemes lenne pár dolgot leszögezni.

1.    A hatalommal visszaélő erőszak és kényszerítés minden esete elítélendő. Morálisan mindenképpen, de a jogrendszer sem állami kitüntetést irányoz elő ilyen esetekre.

2.    A szexualitással való visszaélés ugyanakkor szintén megvetendő. Emberileg, illetve morálisan mindenképpen.

3.    Konkrét esetekben, a konkrét emberre irányuló vádak esetében elvárnám a konkrét esetek bizonyítását, illetve az ezt célzó, megalapozó igazságügyi eljárást.

A 3. pontot már csak azért is kiemelném, mert függetlenül Marton László legutóbb megjelent közleményétől, a „bocsánatkérés” kikényszerítése is kényszer. A hírveréssel elért nyomásgyakorlás nem pótolja a bűnösség megállapítását. Amely akkor is megállapítható, ha az elévülés kizárja a büntethetőséget. Amikor tehát azzal érvelnek a neten, hogy a feljelentések az elévülés miatt nem történtek meg, akkor nekem, laikusként, ez eléggé a marhaság kategóriáit ostromolja. Miközben az egész puszilásra felhívós autós történet nekem nagyon hasonlít arra, amit egy nem túl izgalmas előadás keretében egyszer már halani véltem Sárosdi Lillától. Egy színdarabban. Ami kicsit kétségessé teheti a sokat hangsúlyozott évtizedes hallgatást. Esetleg a hitelességet.

Mindamellett. Ha bizonyítottá válik Marton bűnössége, akkor pontosan azt érdemli, amit minden más, hasonló eset elkövetője. De ehhez, gondolom, feljelentő is kellene. Amikor tehát a fórumon oly habzó szájjal vádaskodók azt tartják a bűnösség igazolásának, hogy Marton nem tett feljelentést, akkor az is érdekelne, hogy az érintettek, a média szárnyain vádoló bejelentők miért nem tettek? A jog alapja ugyanis az, hogy nem az ártatlanságot, hanem a bűnösséget kell bizonyítani. Marton azt üzente: „továbbra is a Vígszínház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendelkezésére állok, hogy hallgassák meg vezetői, rendezői és tanári működésemmel kapcsolatban a társulat tagjait, a színház dolgozóit, valamennyi volt és jelenlegi tanítványomat". Ami azt jelenti, hogy még a belső meghallgatások sem zajlottak talán le.

A magam részéről, a további megkövezések előtt, megvárnám a feljelentéseket, a vizsgálatokat, és a bűnösség megállapítását. Hogy aztán jöhessenek mindazok a politikusok, vállalati hatalmasságok, világi, és kevésbé világi hatalmasságok, akik szóba jöhetnek elkövetőként. Nem feledkezve meg természetesen azokról sem, akik nem túl nagy ellenállást fejtenek ki egy vezető közeledésével szemben. Amíg abból vélt vagy valós hasznuk származik. Mert így lenne kerek a világ. A moralitás mindkét oldalának górcső alá vonásával. Mert a „szereposztó dívány” közkeletű fogalma mellett a pozíciók, lehetőségek „kifekvése” sem ismeretlen kifejezés. Az ezt kétségbe vonó széplelkeknek javaslom, hogy töltsenek el pár évet a való világban. Rá fognak jönni, hogy gúnynévként nem csak a „pinabubus”, hanem a „büroprosti” sem okvetlenül ismeretlen.

Andrew_s