Nagy Imréé lehet az orbáni gyávaság újabb szobra

Az Orbán-kormány idegességét valószínűleg a napi-froclik színvonalán is le lehet mérni. Ha innen közelítjük a kérdést, akkor Nagy Imre szobrának az eltávolítása egy különösen erős idegroham eredménye lehet. Nem is annyira a ténye, mint a módja miatt. Amennyiben sebtében, és hajnalban történt. Talán intő jelként is, hogy most még csak szobrokért mennek a hajnali órákban.

Magáról a szoborról nyilvánvalóan meg lehetett, és meg is lehet mindenkinek a véleménye. Pont olyan eséllyel tetszhetett valakinek, amilyen eséllyel nem. Netán lehetett iránta közömbös is. Ahogy a többség valószínűleg az lehetett. Közömbös. Már csak azért is, mert nem sok olyan kép kering az interneten sem, ahol százezrek állják körül áhítattal a hídon álló békés könyvelő szobrát. Akár tudják róla, hogy miniszterelnöke volt 1956 őszén az országnak, akár nem. Tudom, kivégezték, és holtában sem hagyták rendes sírban nyugodni. Ezért aztán újratemették. Mely újratemetésen egy borostás fiatalember sikerrel kreált magának legitimációs, illetve politikai tőkét abból, hogy olyasmiről beszélt, amiről tudható volt: lejátszott, kiterített kártyapakli. Mert a szovjet csapatok kivonásának követelése aligha volt más. Mihail Gorbacsov ezt megalapozó elvei, könyv formájában (Átalakítás és új gondolkodás) 1987-ben magyarul is megjelentek, és az afganisztáni csapatkivonás is ismert tény volt, és Magyarországról is már áprilisban elindulnak vissza a csapatok. Valójában Orbán egész politikai karrierje egy hatalmas blöffel indult. Ahogy „A nagy balhé” című filmben is lefutott futamokra alapozzák a nagy átverést.

Mintegy jelezve azt, hogy Orbán már akkor sem vállalt valós felelősséget. Ahogy később sem. Jól mutatják ezt szavazási távolmaradásai, és általános megnyilatkozásai. Illetve, nem is annyira a miniszterelnöki megnyilatkozások, mint az, hogy az esedékes szólamait általában valamelyik házi-magnójával mondatja fel először. Aztán távolról szólogat csak be esetleg, ha valami mégsem arat osztatlan sikert. Ahogy a legutóbbi hírek egyike az, hogy a rabszolgatörvénnyel puskaporossá tett közhangulatban az év végére ígért szabad kédésű sajtótájékoztatóját is elviszi a cica a jelek szerint. Mert a háztáji mikrofonállványoktól eltérően, netán valóban spontán kérdésekkel előálló, még előálló, újságírók elé már nem mer kiállni. Úgy, hogy esetleg valós problémák szülte valós kérdésekkel kellene találkoznia.

Ahogy a valós népszavazások szülte valós megmérettetést is már jó ideje lecserélte a szájbaszabott konzultációk sorával. Amelyek nagy eséllyel az előre elvárt eredményeket hozzák. A nemzeti konzultációk tehát inkább a kormányvezetői gyávaság intézményesített kísérőjelenségei. Ahogy a közterek használatának terezett korlátozása sem igazán a tömeggel szemben bátran, akár vitatkozva is kiálló hatalmi képviselőket szokták jellemezni. Sokkal inkább a valós tömegeket csak messziről és lehetőleg széles karhatalmi sávval elválasztva lenéző szellemi pöttömöket. Lett légyen a hatalmuk akármekkora. Akár a szobrok létéről, illetve nemlétéről döntő hatalommal is rendelkezve. Mely szobrokkal kapcsolatban érdemes a Szabadság téren felállított szoborzatról is megemlékezni. Amelynek avatása elől Orbán megfutott, mint egy bolti lopáson kapott siheder.

S ebben a sorban szépen illeszkedő darab a hajnali órákban elkezdett szoborbontás is. Mert azokban az órákban nyilván kevesebb a járókelő, jobban ellenőrizhető a környék, illetve, és talán ez a legfontosabb, kevésbé lehet számítani komoly ellenzői felvonulásra. Márpedig Orbánnak a tömegek froclizása létkérdésnek tűnik. Ám a nyilvánvaló ellenállás könnyen elérheti azt a mértéket, amit már az ő cseppnyi bátorsága már önmagának sem képes ellensúlyozni. Az, hogy Nagy Imre kinek milyen jelkép-értékkel bír, az bőven lehet változó. De a szobra eltávolításának módja mindenképpen erős jelképe lehet a regnáló hatalom suttyón gyáva sunyiságának.

Robin a bátor elszaladt Bátran elfutott, el ő A vész láttán, ahogy tudott Farkát behúzva elfutott

Andrew_s

Parlamenti elfutóút épülhet

Forrás: Tervlap

A Parlament és a volt MTESZ székház között alagút épül. Alapesetben ez szinte a „na és” kategóriája lenne. Mert a hatalmi gócpontok körül talán azóta épülnek alagutak, amióta az első kalyibában megdöngette a mellét a hordavezér. A várak környékén épültekről már regényes történeteket olvashatunk. Ahogy a börtönből kifelé ásott alagút-típusokról is. Szinte egy nagy likacsos sajt a világ.

A Parlament új alagútja kapcsán az első vállvonogatások lecsillapulta után legfeljebb arról állna le bárki polemizálni, hogy vajon a menekülést szolgálja-e? Esetleg a szükségellátást? Arra az esetre, ha az utcai megmozdulásokon részt vevő százezrek blokád alá vennék a Parlament épületét. Ami persze legfeljebb optikai gesztus lenne, hiszen a jelképértéken kívül aligha lenne több értelme. Függetlenül attól, hogy Orbán felköltözik-e a karmelitákhoz, vagy sem. Mert aligha valószínű, hogy egy ilyen blokád a portáson és a díszőrségen kívül bárkit is a kiéheztetéssel fenyegetne. Így aztán maradnak az egyéb olyan funkciók, amelyek miatt okvetlenül alagutat kellene építeni. Az erre adott válaszok egyike szinte még ropogósan friss.

Eszerint elsősorban azért kell majd az alagút, hogy Parlament épülete, és a kisajátított MTESZ székház között ne kelljen a felszínen átkelni az érintetteknek. Ami igazán érthető elvárás. Mert micsoda dolog is lenne, hogy a beléptetési procedúrán többször is átessen az, akinek hol itt, hol ott lenne dolga. Tényleg a legegyszerűbb megoldás, hogy valaki becsekkel az irodaházban, majd a föld alatt ide-oda közlekedik. A rendszer továbbfejlesztése alighanem az lehetne, hogy az illető alkalmazott a munkaviszony létesítésekor átesik a beléptetési procedúrán, és legközelebb akkor jön ki a rendszerből, ha a munkaviszonya megszűnik. Amolyan bentlakásos államigazgatásként. Tulajdonképpen a minisztériumokat is be kellene kötni az alagúthálózatba, és a képviselők számára is bentlakásossá tenni a munkahelyet. Végképpen elhárítva így a veszélyt, hogy esetleg találkoznak azokkal, akiknek az életét befolyásolja a működésük. Nem mintha most nagyon zavartatnák ettől magukat. Úgyhogy a hivatalos magyarázat alapján is lenne még hova fejleszteni a koncepciót.

Miközben kár lenne elfeledkezni arról, hogy nem egy alagutat kifejezetten menekülési céllal építettek meg a történelem során. Így aztán azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy amennyiben a Parlamentből villámgyorsan el kell húznia valakinek, akkor nagyon is jól jöhet ez az alagút. Amely ötlet ellen látszólag az szól, hogy egy irodaház sem sokkal védettebb egy esetleges tömegjelenet ellen, mint a Parlament épülete. De csak látszólag. Mert kár lenne elfeledkezni arról, hogy a MTESZ egykori székháza egy metróállomásnak is otthont ad. Úgyszólván ráépülve a metróra. Arra a metróra, amely egyben egy igen komoly óvóhelyrendszer is. Még akkor is, ha ennek nem túl kényelmes. Alkalmasint persze arról sem árt megfeledkezni, hogy összeköti a föld alatt a nagyobb vasútállomásokat, és a belterülettől némileg távolabb eső Kelenföldi pályaudvart is. A Parlament és a MTESZ székház közti alagút tehát nem is annyira csak az országházi eltávozást támogatja, mint amennyire akár a Főváros meglehetősen gyors elhagyására is lehetőséget biztosít. Méghozzá javarészt a föld alatt téve meg az utat. Márpedig az, aki elég gyáva, és eléggé emlékezik a keletebbre hatalmon volt conducator bukásának történetére, az érthetően irtózhat a helikopteres meneküléstől.

Így aztán ez az alagút igazi multifunkciós egérút is lehet. Olyan hatalomgyakorlóknak, akik talán holtig tartó hűségesküt sem tartanák elegendőnek a hívektől. De akik az első komolyabb morgás hallatán futnának. Bármilyen alagúton. Bármerre. Csak az elég messze legyen.

Andrew_s

Gyávasági többes

A többes szám használata nyilván sokszor indokolt. Néha pedig megjelenik, mint a magasabb társadalmi osztályba sorolás kifejezője. Királyi többesként. Az is biztos, hogy még számos használati módja lehet, de nem szeretném, kéretlenül, és oktalan kotnyelesként elvenni a nyelvészek kenyerét. Ugyanakkor egyre zavaróbb, hogy a politikai megszólalásokban sokszor egy új kifejezőerőként, gyávasági többesként kezd megjelenni.

Annak ellenére, hogy a jelenség aligha tekinthető újnak. Akár munkahelyeken megjelenhet, amikor a felelősség elmaszatolása a cél. Nem összekeverve természetesen azzal, amikor egy munkacsapat nevében nyugodtan felszólalhat valaki, aki bírja maga mögött a csapat minden egyes tagjának egyöntetű támogatását. A politikában, különösen az országos politikában azonban ez egy egészen más helyzetet jelent. Annak ellenére, hogy a nacionalista demagógiára építve egyre többször halljuk, hogy a „magyarok” így vagy úgy döntöttek. Ami egyszerűen nem igaz. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a közvetlen politikai döntéseket nem a „magyarok” hozzák, hanem a magyar kormány. Ez még akkor is igaz lenne, ha kormányzat mögött nem a jelenlegi szavazati eredmények, hanem az orbanizmus egén célként lebegő kádárizmus kierőszakolt többségisége lenne. Még Kádár idejében többnyire pontosan lehetett tudni, hogy párt-kongresszusi, MSZMP KB, vagy milyen testületi döntés nyomán születtek a döntések, elhatározások, tervkiírások, és blamázsok. Ezt egyébként akár a jelenlegi kormánypárt tagjai is pontosan tudhatják. Elég sok volt MSZMP-, és KISZ-káder sürög-forog a soraikban ehhez.

Talán pont az utóbbi az, ami miatt óvakodnak attól, hogy testületileg magukra vállalnának bármilyen döntést. Legalább is azok közül, ami nyilvánvalóan konfrontatív eredménnyel, illetve számon kérhető felelősséggel jár. Ilyenkor jön az a fordulat, hogy a „magyarok”. Holott a magyarok köre nyilvánvalóan még a határon is túlmutat, nemhogy a kormányon. Eközben persze alig valószínű, hogy egy Ausztriában élő magyar (aus Burgenland) okvetlenül egyetért azzal, amikor Szijjártó Péter lehülyézi az osztrák kancellárt. Még akkor is, ha a legutóbbi csörte során nem a magyarok nevében, hanem csak Magyarország nevében nyilatkozott meg a frizuravirtuóz miniszter az MTI közleménye alapján: „osztrák kancellár "szokás szerint" hazugságokat állít Magyarországról”. Holott egy politikai kritika leginkább egy ország kormányára, a kormányzati döntésekre, azok rendszerére lehet értelmezhető. Szijjártó mégsem úgy fogalmaz, hogy az osztrák kancellár, megalapozottan, vagy sem, de „hazugságokat állít a magyar kormányról”. Esetleg annak döntéseiről, külpolitikájáról, bevándorlás-politikájáról, kerítésépítéséről, stb. Miközben nem olvastam olyan felelős osztrák véleményről, ami a Balatont a Fertő-tó helyére állítaná, és viszont. Ellenben aligha hiszem, hogy a magyar külügyér megkérdezte volna az ország természeti értékei közt lajstromozott szavasokat a kerítésen fennakadva elszenvedett kínhalál kívánatosságát illetően.

Marad tehát az egyértelmű maszatolási szándék. Annak érdekében, hogy a kritikát ne lehessen egy adott kormányzati körhöz, egy adott személyhez kötni. Ahogy a legutóbbi Szijjártó-kirohanás alkalmával is a „magyarok döntésének” tiszteletben tartásáról hőzöngött. A minisztérium közleménye alapján azt javasolva: „a luxemburgi külügyminiszternek, hagyja, hogy Magyarország sorsáról a magyarok, Lengyelország sorsáról pedig a lengyelek döntsenek”. Ami egyben persze azt is jelenti, hogy a köz nevében, de annak megkérdezése nélkül mindjárt ki is oktatja az egyik kollegáját. Holott a bunkó stílus aligha találkozik minden magyar ízlésével. S még az is lehet, hogy ezzel a stílussal egy krimóban, és testőrök nélkül, próbálkozva nagyon is személyes tapasztalatokkal lenne gazdagabb. Akár a söröskrigli, és a feje közt megmutatkozó szilárdsági eltérés megtapasztalásával. Ugyanakkor kár lenne azt gondolni, hogy ez valami specialitás lenne Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) vezetője részéről.

A hasonló általános megfogalmazások gyakorlatilag mindennaposak. S aligha véletlenül. Egyfajta szellemi csapatépítő tréning jegyében gyakorolva a szellemleépítést. Betuszakolva, legalább fogalmilag mindenkit a közös akolba. Elporlasztva a felelősséget. Ami nem más, mint a felelősség előli gyáva menekülés. Ami a Fidesz-en, illetve a kormányon belül valószínűleg az ideológiai és fogalmi alkalmazkodás eredménye. Ahhoz a kormányfőhöz, aki legutóbb a függöny mögötti bujkálásával vívtak ki az „Ország Bátra” címet. S aki a lényegi szavazásokról rendszeresen hiányzik, illetve nem szavaz. Aki már 1989-ben is rég lejátszott döntéssel játszotta a „megmondót”. S aki csúcsra-járatot nemzeti konzultációkkal próbálja elfedni a saját hatalmi mániájának jegyében hozott döntéseit. Hogy aztán kiálljon és a „magyarok” döntéseiről nyilatkozzon.

Gyáván. A többes szám használatának tényleg új értelmet adva. A személyes gyávaság, a döntési pánik, a felelősség-kerülés megnyilvánulásának nyelvtani fordulataként. S szomorú olykor azt látni, ha az ellenzék megpróbálja ugyanezt a retorikát alkalmazni.

Andrew_s

Tapsoncvilág, tapsoncvalóság

A menekültüggyel kapcsolatban legtöbbször Orbán Viktor neve merül fel. Közjogilag okkal, hiszen az egész kormányzati vándorcirkusz igazgatójaként egyszemélyi felelős. Ugyanakkor érdemes talán egy kicsit jobban is a sorok mögé kukkantani. Szigorúan egy gondolatkísérlet erejéig. Ahogy mondani szokták: a valósággal való minden egyezés a véletlen műve.

Induljunk ki abból az alaptézisből, hogy Pannónia bölcse nem tévedhet. Most szakítsunk kicsit a minap írtakkal, hogy a személyiség akkor kezdi önmagát tévedhetetlen mítoszba csomagolni, amikor már minden más viszonylatban nagyon szakadt rongyokkal bír csupán. Tehát a mitológiai alaptézis legyen az, hogy egy igazi vezér nem tévedhet. Részben önmaga előtt bevallva sem, de főleg a hasonlóan egységsugarú gondolkodással bíró vakhitűek szemében. Ha végigkísérjük az eddigi nagy ötleteket, majd azok parlamenti utóéletét, akkor jól követhető egy felelősségpánikos személyiség egyre erőteljesebb utóvédharca. A nagy lózungokat mindig a miniszterelnök dobta be, de a legritkább esetben ő terjesztette be törvényjavaslatként, és még ritkábban fordult elő, hogy egyáltalán megnyomott volna bármilyen gombot is a valóban sarkos ügyek zárószavazásánál. Ha a gondolatkísérletet elvisszük odáig, hogy akár a déli falról, akár a körkörös védelemről törvényjavaslat születik, akkor a végszavazáson szinte biztos, hogy halaszthatatlan miniszterelnöki tevékenység merül fel. Akkor is, ha az nem más, mint a kerti muslinca-helyzet személyes ellenőrzési igénye.

Egyébként már a déli kerítés kapcsán is kirajzolódik a szokásos taktika. A miniszterelnök hirtelen, a brókerbotrány, a gazdasági exodus keltette foglalkoztatási anomáliák, a közmunkaválság kellős közepén először a halálbüntetés, majd az idegenrendészet emlegetésével bedobta a köveket a tóba. Bízva abban, és joggal, hogy ezek kicsit odábbra kavarják a figyelmet a botrányokról. Alkalmasint szavazókat is toborozhat a szélsőjobbról, de ez talán nem is annyira lényeges pillanatnyilag. Aztán jöttek a kommunikációs hóhérmunka talpasai. Akár egymásnak is ellentmondó nyilatkozatokkal tovább osztani a figyelmet, és a zavart. Lehetőleg azt is elérve, hogy a még egyáltalán előforduló ellenzék kommunikációját is felültessék erre a körhintára. Alkalmasint sikerrel véve ezt az akadályt. Ráadásul kiválóan ördögi időzítéssel. Mert mire a halálbüntetés kapcsán már inkább magyarázkodni kellett, addigra jött a nemzeti gyűlöletkeltés programjának újabb fordulója.

Egyébként már a halálbüntetés kapcsán látni lehetett az ismert forgatókönyv felmelegítését. Orbán úgymond „kimondta azt, amiről sokan beszélnek”. Különben egy frászt. Bedobta a köztudatba, de tényleg sosem mondta, hogy vissza akarja állítani a halálbüntetést. Így aztán nyugodtan megüzenhette utána, hogy ő csak gondolkodni gondolt róla. Őt, a szegény vidéki gyereket mindenki csak félreérti és érdemtelenül bántja. Sőt: báncscsa! Ez a „kimondta...” kezdetű mantra az idegengyűlölet kapcsán ismét megfigyelhető. Azzal a retorikai kiegészítéssel, hogy a miniszterelnök csak az itt lakók védelmében, csak nekünk, csak a saját kérésünkre herdáltatja majd a pénzt. Az aprómunka elvégzését, a kulimunkát ismét másokra hagyva. Pintér dobja be a ismét, a sorok közt, a közmunkatáborok ötletét. A külügyi apparátussal mondatja ki a kerítés építését délen, illetve akár körkörösen is. Akár a büntetés-végrehajtók bevonásával. Gulag felé félúton. Trócsányi beszél hülyeséget az ideiglenességről.

A zavarkeltésre pedig ott a jól bevált módszer, amit most a Dublin III. felmondása/felfüggesztése kapcsán vetnek be. A Kovács Zoltán-Szijjártó Péter-Kósa Lajos mesterhármas igazán remekül szerepel. Gyors egymásutánban beszélve az egyezmény felfüggesztéséről, és arról, hogy az ország minden uniós egyezményt betart. De azért joga van nem betartani. Igazán hihetően előadva azt, mintha hármuknak együtt nem lenne elég eszük egy banán meghámozásához. Illetve siker esetén ahhoz, hogy ne a héját egyék meg. Eközben érdemes figyelni, hogy miközben kavarognak az események, ki nem jelenik meg érdemben a színen. Azok tippeltek jól, akik Orbánra gondoltak. A semmibe vezető lózungokat leszámítva egy kijelentést sem ő tesz, ami valós felelősséggel valósan számon kérhető lenne.

A valószínűtlen siker, az Európában gombamód szaporodó vasfüggönyök esetén minden hívő szemében ő mondta meg a világnak az igazat. Bukás esetére pedig fenntartva magának azt a menekülési lehetőséget, hogy

1. Nem ő mondta;
2. Mondott hasonlót, de félreértették;
3. Nem egészen volt félreérthető, de félremagyarázta az (a) ellenzék, (b) az Unió, (c) a Gyurcsán vezette ellenzék felbujtó hatására az Unió;

Nem feledve, hogy az igazi hívőknek az utolsó listaelem „c” pontja automatikusan mindent visz. Még gondolkodniuk sem kell. Bár lehet, hogy gondjuk is lenne, ha rákényszerülnének.

Andrew_s

Ráhel a menekülési alibi

Az internet adóztatása körül egyelőre még csak a kedélyek lángolnak. Itthon. Külföldön meg kínos közröhejjé degradálódik a magyar kormányzat görcsölése. Holott nem kicsi alaptörvény-szintű hekkelés is zajlik ebben a témában. Miközben nem nehéz kitalálni, hogy ki az aki messze jár, amikor az ég zeng. Természetesen a miniszterelnök.

Ami az alaptörvénnyel kapcsolatos megállapítást illeti, annak a gondolatnak az az alapja, hogy a pletykák szerint az internetadó benne van a büdzsében. Márpedig, mint tudjuk, a költségvetéssel kapcsolatban nincs helye népszavazásnak. Nem feledve: a legközvetlenebb népszavazás a tüntetés. Amiből az is következhet, hogy a tüntetéseket rendőrhatalmi eszközzel, a fentiekre hivatkozva fogják esetleg hamarosan szétzavarni. Ha még lesznek. Mert azért a bármi áron való megszavazásnak van egy fásultságfokozó hatása is. Habár, ha a részleteket megismerik az emberek, akkor könnyen szaladhat fel az agyvizük. A kádárista puhításnak szánt felső határ ugyanis nem személyenként, családonként, hanem előfizetésenként látszik érvényesülni. A vonalas és telefonos internetkapcsolattal rendelkező magánszemély tehát egy mozdulattal fizetheti ki a jelen mobil-netes előfizetésének alsó hangon is a felét pluszban. Vagy legalább is azzal összemérhető adót áldozhat azért, hogy nagyjaink pazarolhassanak. Illetve bocsánat, iskoláztathassák a gyermeküket.

Mint például Orbán Viktor, aki a minap Svájcba távozott. Az első gyanúk, internetes találgatások alapján azért, mert egyszerűen a gyávaság vált uralkodóvá az uralkodóban. Ez sem lepett volna meg sokakat. Ahogy az sem, ha elemtöltésre kell távoznia. Habár ez utóbbi kapcsán inkább Graz-ra szoktak célozgatni a nemzetközi bithálózat lakói. Talán már csak ezért is utálja Orbán Viktor az internet használóit. Minedenbe csak beleütik az orrukat. Még a gyógyszeres dobozkáiba is. Pedig az csak az övé, ő rakosgatja magának. Így aztán igyekeztek kijelenteni, hogy nem a vezér hagyományos gyávasága, hanem nagyon is érthető okokból utazott az alpesi országba. Mármint számára érthető okokból. Mert különben elég érthetetlen az ok, és annak fedezete.

A legújabb hírek szerint a lányát ment meglátogatni. Ami minden atyának szíve joga természetesen. Ahogy az vesse az első flasztert, aki nem szeretné, ha a lánya egy svájci iskolában szerezzen pincérszakos, vagy más vendéglátó-iparos oklevelet. A különbség csak az, hogy Orbán Viktor lánya meg is teheti. Azt követően, hogy a kedves papa semmibe vette az itthoni diákságot a múlt években zajló tüntetések után, Klinghammerrel és Baloggal sújtotta felsőoktatást, és saját szájúlag nyilatkozta, hogy felesleges annyi diplomás. Nyilván a lánya kivétel. Alighanem azért, mert rájött: a lánya alapjában véve semmire sem alkalmas, és amíg nem avanzsál nemzeti keltetőgéppé, addig is parkoló pályára teszi. Hacsak nem a leányzó próbált menekülni a süllyedő feltsuthiából. Különösen esetleg akkor, ha esetleg nem kívánt keltetőgéppé válni, és ennek elhárítása itthon sokkal kínosabb lett volna, mint határokkal odább. Elvégre volt már időszak amikor felmerült: hazánk abortuszexportban is jobban fog teljesíteni.

Ennek azért ellentmond, hogy a miniszterelnök lánya nem orvosi látogatásra, hanem évekre érkezett Lausanne-ba. Az École Hoteliere Lausanne diákjaként. Igazán potom pénzért, hiszen forintban csak tízmillió felett van a féléves képzési díja. Ami azért akkor is markáns tarifa egy átlag magyar szülőnek, ha az emlegetett Executive MBA megszerzése például a vendéglátóiparban mindössze egy évig tartó képzése az adott iskolának. Ami nagyjából egy felsőfokú szakirányú továbbképzésnek felel talán meg. A fellengzős név dacára. Tehát még parkolópályának sem túl hosszú. De legalább drága. Már csak a lakbér miatt is. Miközben meglepetéssel tapasztalhatjuk, hogy a képzésre való jelentkezési lap magyarországi tartózkodási hellyel elsőre mintha le se lenne tölthető. Ami felvetheti azt a kérdést is, hogy Orbán Viktor lánya, amennyiben ez így van, és minden szakra érvényes, mikor is költözött ki az országból? De ne általánosítsunk. Már csak azért se, mert a még indultak listájában azért megtaláljuk hazánkat is. Meg aztán, vannak elegen, akik távoznak az országból nélküle is. Így akár egy itthoni képzésre is mehetett volna. A gazdasági exodus résztvevőivel is kapcsolatot tartó turisztikai szakon például. Már háromszázezer forint alatt. Itthon. Magyarországon.

Inkább legyünk elégedettek, hogy olyan gazdag az ország, hogy a miniszterelnöknek meg sem kottyan egy markáns tandíj kifizetése a leányzónak. Mert fel sem merülhet, hogy nem a fizetéséből verte a fogához a garast erre a célra. Habár az is előfordulhat, hogy a földbizniszben kivételesen szerencsés és tehetséges first lady finanszírozza a lánya taníttatását. Mint befektetést arra az időre, amikor a felcsúti stadion szotyola-árusítását is családban kell majd tartani. Esetleg törvényileg kötve egy lausanne-i diplomához. Lúzerországban. Addig pedig kiváló kifogás a feltámadó atyai vágy, Minden olyan esetre, amikor a miniszterelnök Svájcba vágyik. Vagy csak el az országból, ahol olykor még vannak tömegek, akik ellenérzéssel merik kezelni a nagyszerűre álmodott eszméit. Gondosan kiérlelve. A keresztfolyosón túl. Napóleonok és Krisztusok termei között.

Andrew_s

Részvételtelenség

Nem, kérem. Nem elírás a cím. Pontosan arról, szól, hogy ki kivel nem találkozik, illetve hol nem vesz részt mostanában. S még csak nem is abban a magánszférában, ahol a lemondott randevúk sora zajlik nap, mint nap. Ahol azért külön alkategória lehet azon találkozások sora, amelyek szóba sem kerülnek. De az még mindig magánügy. Maradjunk tehát a politikai megfelelőknél.

A napi politikában ilyen elmaradt találkozások sokszor jelzést hordoznak. Sokszor nagyon is komoly jelzést. Majdnem olyan komolyat, ami miatt annak idején külön elemző csapat figyelte a Brezsnyev elvtárs környezetében felbukkanók sorát. Valamint elhelyezkedésüket a slepp mintázatában. Ez a jelenség is megtalálható hazánkban, de kicsiben. A nagy Szovjetuniónak nagy szemlékre is futotta. Nekünk stadionpáholyok szotyizásai jutottak. Kis ország, kis köpködés. De inkább térjünk vissza ahhoz, hogy ki kivel nem találkozik. Jelesül érdemes a külügyminiszterre összpontosítani, ha már a napokban elcsúszni látszik az étolaj-mutyin. Nem mintha közvetlenül érdekelt lenne benne, de éppen olyan éleslátással szerepelt az ügyben, ahogy annak idején bulvárkacsának minősítette Schmitt Pál plágiumügyét. Aki, nem mellesleg, azóta sem találkozott a doktori tanáccsal. Habár lehet, hogy nem is kell majd neki.

Szóval Szijjártó Péter, a csalhatatlan külügyér. Aki például nem fog találkozni az amerikai külügyminiszterrel. Kár is lenne találkoznia talán. Nincs is miről beszélniük egymással talán. Bár Szijjártónak éppenséggel lenne talán miről. Számon kérhetné Obama elnök megnyilatkozásait, és jól megmondhatná a magáét. Mondjuk a portás előtt várakozó koldus pincsi-kutyájának. Neki talán még meg is merné mondani. S még nem is okozna a képességeit meghaladó szellemi kihívást. Talán. A pincsinek. Aki felismerné benne egy országos alfa szobai ölebét. Új ruhában. Ellenben az ismert programban az említett kiskutya nem szerepel. Ahogy az USA elnöke sem. Aki, úgy nem mellesleg Orbán Viktorral sem nagyon szokott túl sokat találkozgatni hivatalból. Akkor meg miért pont egy frissen kinevezett külügyminiszterrel csevegjen? Vele foglalkozzon a külügyi apparátus. Már akkor, ha megkapja a beutazási engedélyt. Így Szijjártó Péter találkozni fog Victoria Nuland európai és eurázsiai ügyekért felelős államtitkárral. Az is lehet, hogy Matolcsy György már titkos szeánszokon készítette fel az utazót az utóbbira. Így aztán lehet, hogy lesz ott piros pettyek számolgatása. Akárki meglássa. S még az is lehet, hogy Szijjártó Péter sok újdonságot fog hallani. Nem kizárt ugyanis, hogy az említett hölgy egy cseppet többet tud Európáról és Ázsiáról, mint a magyar külügyminiszter.

Így aztán már kellő korrepetálással vághat neki az USA északi szomszédjához vezető hadi utu reá megtételéhez. Habár aligha akar ott harcot hirdetni. Bőven elég lesz a puszta jelenléte is. Nem a harchoz, hanem a távolmaradáshoz. Mert a nemzeti nemzetieskedők nemzeti vezetőjének nemzeti külügyminisztere nehogymár itthon töltse október 23.-át. A végén még ki kéne mennie valami köztérre. Ami azért mégis macerás lehet, mert ott esetleg még felkészítetlen és agymosatlan népek is előfordulhatnak. Akikkel legalább olyan rossz lenne a miniszternek taliznia, ahogy az USA külügyminisztere vele nem tárgyal. Miközben lassan azért kezdhetjük figyelni a híreket.

A nemzeti ünnepeken ugyanis komoly tradíciója van a távolmaradásnak. Most még érdemes lehet megtenni a téteket, hogy melyik bátor kormánytag és talpnyaló melyik világszegletben fogja eltölteni a hosszú hétvégét. Szijjártó Péterről például már tudjuk, hogy Kanadában. Semjén Zsoltról még nem tudjuk, hogy hol ünnepel, de ő sem az itthon ülő típus. 2013-ban legalább is nem sikerült Budapesten maradnia. Orbán legutóbb a saját Szabadség-téri vízióját sem avatta. Úgyhogy lehet, hogy már szoktatják valahol a lovat a Semjén-hurcolási gondolathoz. A téteket lehet persze fokozni azzal, hogy a fővárosban ünneplő kormánytagok a kötelező jelenléten kívül még hány percet mernek az emberek közelében tartózkodni. Mielőtt halaszthatatlan ténykedésekre hivatkozva, és rendőrileg felvezetve elhúznának.

Habár még az sem kizárt, hogy idén az USA-kitiltások összehozzák a csapatot. Mert mégis jobb lehet rendőri felvezetéssel ünnepelni Budapesten, mint rendőri elvezetéssel, egy reptéren.

Andrew_s

Orbán, a bátor? Megfutott!

Forrás: ATV

A nagy várakozással éppen nem vágyott emlékmű suttyomban való felállítása után érthető várakozással lehetett elé tekinteni a hivatalos avatásnak. Különösen azok után, hogy áprilisban a kormányfő azt írta róla, hogy pontos és makulátlan. Márpedig, miután a felállításáról is ő döntött, a legkevesebb lett volna, ha személyesen avatja fel. Ez azonban elmaradt.

Orbán Viktor nem avatta fel a szoborcsoportot a Szabadság téren. Alighanem most, hogy a fodrásza előtt kínossá vált parkolnia a frizuráját féltette az eseménytől. Félve attól, hogy az iránta érzett végtelen tisztelet a számára közvetlenül átadott tojáspakolásban nyilvánul meg. Márpedig igazán kínos lett volna Pannónia népszerű vezénylő csillaga számára, ha kénytelen a közvetlen kritikával szembesülni. Orbán Viktor tehát a rá jellemző bátorsággal nem jelent meg szobrot avatni. Helyette az MTI-hez juttatott el közleményt. A közmédia-ellátó hírcsatorna nem szól vissza, az olvasók pedig nem dobálnak tojásokat. A monitorjuk annál többet ér. Így még csak le sem köpik. De ha mégis! Kit érdekel? Orbán Viktort nyilván nem, mert nem látja. A maga kis belső világában tehát ő lehet I. Feltsúthy Orbán Viktor, a népszerű. A bátor. A gerinces. A döntéseinek következményét bármikor nyilvánosan vállalni képes vezető. Amely utóbbi különben igaz. Akkor, ha a maga kis nyilvánossága személyre szóló meghívóval verbuválódik, TEK által ellenőrizve. De legalább is a CÖF-menetelők előszűrésén megméretve.

A Szabadság tér pedig nem ez a nyilvánosság lett volna. Tehát Orbán Viktor, a bátor, elszelelt. Az elpottyantott nyilatkozatban pedig olyanokat közölt például, hogy ezzel a mű-nem-alkotással az „alkotmányos rendnek, az egykori áldozatoknak és ma élő magyaroknak tartozunk”. Mármint ők. A királyi többes. Orbán Viktorok. Mind. Meg a neki hajbókolók. Egymásnak. Az alkotmányos rendnek ott, ahol üzemen kívül helyezték az Alkotmányt, és a Kerényi-bérencek illusztrálta Alaptörvény az úr. Meg az egykori áldozatoknak. Hogyne. Akiket vágóbaromként tiszteltet az emlékmű feliratait megalkotó. Alighanem valami tudatalatti elszólásból támogatva azt a szemléletet, amit a kormányzat által hallgatólagosan támogatott szélsőjobb képvisel. S amely szemlélettel ugyan nem tartozik a ma élő magyaroknak. Azoknak, akik jó eséllyel a saját üknagyapjukat sem ismerik. Nemhogy száz-évekre visszamenőleg a pedigréjüket. Nem mintha hiányozna bárkinek. Normálisan. Mert a saját kisszerűségüket csak a mások megtiprásával nagynak látni képesek számára persze kell az ilyesmi, mint egy falat penészes kenyér.

Orbán Viktor a bátor tehát nem tartott szobor-avatót. Helyette Lázár János sem tartott. Ellenben megmagyarázta a híveknek, hogy ezt a kormányzati távolmaradást miért kell erénynek tekinteni. Közölte, hogy: „nem tartanak avatóünnepséget, amit azzal indokolt, hogy a kormány tiszteletben tartja az elmúlt néhány hét társadalmi vitáit, megszólalásait, az emlékművet sérelmezők fájdalmát, >>félreértéseit<<”. Amiből egy szinte biztosan látszik. Az, hogy Miniszterelnökséget vezető miniszter legfeljebb a rinocéroszoktól tarthat a bőrvastagsági versenyben. Az állatvilág egyszerűbb tagjait simán veri. Mondhatta volna egyszerűen azt, hogy nem tartanak avatóünnepséget, mert csak. A vak-híveket az is kielégítette volna. A többiek meg úgyis tudták volna, hogy Orbán Viktor egyszerűen bepánikolt. De azt állítani, hogy a kormány tiszteletben tartott volna bármi... S ezzel magyarázni a pánikot... Na ez az, amihez pofa kell. Nagyon vastag bőrrel. Az igazi társadalmi vita egy népszavazás lett volna, azonban azt nem tették lehetővé. Az igazi tisztelet az lett volna, ha legalább a saját kreálmányukért ott helyben vállalni merik a felelősséget és akár a tojásokat is. De ahhoz gyávák voltak.

S ebből a szempontból szinte mindegy, hogy a kormányzat nevében ki nem avatott emlékművet. Legfeljebb csak annyiból nem mindegy, hogy a bátorság hiányáról már többször tanúbizonyságot tett kormányfő mellé immár a teljes kabinet felzárkózott. Lázárral, a magyarázkodóval, Semjénnel az álszenttel, L Simonnal és a többiekkel. De talán még nagyobb baj, hogy az ország alsó hangon két részre szakadt az emlékmű kapcsán is. Orbánra, akinek hatalma van, és a népre, akinek tartása volt. Mert ez csak múlt idő, amikor szemtől szembe hülyének lehet nézni százezreket, milliókat.

Robin a bátor elszaladt Bátran elfutott, el ő A vész láttán, ahogy tudott Farkát behúzva elfutott

Andrew_s