2013. június 20., csütörtök

Horn Gyula halálára

2013. június 19.-én, hosszú betegség után, 81 éves korában elhunyt Horn Gyula korábbi miniszterelnök. A hír rövid, míg annak a korszaknak a taglalása, melyben politikai pályáját befutotta, aligha lehet egy blog-jegyzet feladata. Majd megjelennek a hosszú elemzések, könyvfejezetek, és könyvek arról, ami munkásságát jellemezte. Beleértve a vasfüggöny lebontásában játszott szerepét, és azt is, hogy a parlamenti kétharmad birtokában is visszafogott politikusként tudott viselkedni.

Sok tekintetben beírta magát a politika hazai, és európai történelmébe. Ráadásul nem elrettentő példaként. Amit sok hazai politikai tankönyv-szereplő nem mondhat el magáról. S éppen ezért végső soron végtelenül szomorú, hogy betegségéről az ország akkor szerezhetett igazán tudomást, amikor a Parlament egyik legbunkóbb felszólalása elhangzott: „három éve ott vergődik a Honvéd kórházban, mert képtelen meghalni”. Felállítva a kormánypárti képviselők lokális tahósági rekordját, mely azért hull vissza a hatalomra, mert nem kérték fel azonnal a gyűlöletkomplexusba beszűkült képviselőnőt a távozásra. Wittner Mária maradt képviselő, maradt Fidesz-képviselő. Maradt. Fellélegezhet, és talán kicsit megnyugodhat. Az, aki már akkor sem tudott védekezni, már felülről nézheti a kicsinyes vergődéseket. Miközben már életében, aktív politizálásának utolsó évtizedeiben elérte azt a politikusi magasságot, melybe sok politikus csak görcsösen kapaszkodni szeretne. Már csak azért is, mert miközben sokan a múlt átírására törekszenek, még emlékezhetünk Horn Gyula reakciójára a pufajkás múltat illetően.

Felállt a Parlamentben, és nem tagadta, nem akarta az adatokat ezer évekre titkosítani. Nem kezdett hecckampányba a felszólaló ellen, és nem olvasta politikai ellenfelei fejére, hogy egy pártból indultak, és korántsem olyan makulátlanok, mint szeretnének látszani. Vállalta a személyes múltját, és vállalta a felelősséget is. Nem a felelősség elmaszatolásában, hanem vállalásában, és megbeszélésében látta a megoldást. Ismerve, politikusként, a csodák három napos határidejének szabályszerűségeit. Ahogy korábban, a vasfüggöny lebontásában is személyes felelősséget vállalva járt el. Nem adta ki gebinbe a cselekvést, a kockázatvállalást. Tudva, vagy csak érezve azt, hogy a valós kockázat vállalása nélkül nincs valós teljesítmény. Anélkül lehet a kijárt utat dágvánnyá taposni, de csak ritkán lehet előre jutni. Lehet a tények ellen állóháborút folytatni, de a lövészárkok csak mélyülnek eközben. Igaz, Horn Gyulának politikai ellenfelei voltak, és nem ellenségei. Ellenségként mások kezelték. S míg politikai eredményeit külföldön elismerték, még láthatta a hazai ellenségeskedés mélyülését a Horn-kormányt követő években.

Nem háborúzott, „csak” győzött. Külföldön elismerve, itthon szinte elfeledve. Olyan politikusként, aki el tudta fogadni, hogy Magyarország Európában van. S olyan politikusként, aki el tudta fogadtatni másokkal is, hogy hazánk európai ország. Akkor is, ha nyilván nem volt tökéletes. Ahogy kormányzása sem volt tökéletes. Számos hibától terhesen teltek azok az évek is. Azonban a jelen kormányzat legalább elmondhatja: ebben felülmúlta. A Bokros-csomag megszorításai például mára meghaladott emlékekké váltak. Ahogy a Tocsik-ügy is csak kisstílű játszadozás volt a trafik-botrányra tekintve. De eredményeinek és hibáinak mérlegét még sokan meg fogják vonni, szeretném elvenni a történészek kenyerét ebben.

Most azonban, hogy Horn Gyula földi útja véget ért: Nyugodjék Békében.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook