Negyed századdal Asimov után

25 éve, 1992. április 6-án hunyt el Isaac Asimov. Ismert szerzője a tudományos fantasztikus irodalomnak. Annak ellenére, hogy biokémikusként sem volt teljesen ismeretlen a szakmában. Mégis, inkább a népszerű irodalom az, ami híressé tette a világban. S így szinte biztos, hogy sokkal többen ismerik az irodalmi, mint a tudományos munkásságát.

Nem is teljesen véletlenül. Mert akkor tűnt fel, amikor felfele ívelővé vált a tudományos fantasztikus irodalom. Pontosabban, a tudományos és technikai fejlődés váltott sebességet. Felkeltve az emberek érdeklődését, és felpörgetve a fantáziát is. Fokozva az érdeklődést arra nézvést, hogy a rohamosan fejlődő tudomány és technika milyen hatással lesz a mindennapokra, a jövőre, és az igen távoli jövőre. Esetleg milyen alternatív lehetőségeket tartogat. S ebből a szempontból Asimovról elmondható: jókor volt jó helyen. De azt, hogy ez mennyire kevés lett volna, mutatják a perckarrierrel bíró pályatársak. Az egynovellás, vagy egyfércműves szerzők sora. S azok, akik a saját korukban lehet, hogy olvasottak voltak, de mára csak az irodalomtörténészek lábjegyzetében találkozunk a nevükkel. Esetleg az olyan alternatív ideológiák kapcsán, mint például a szcientológia.

Ezzel szemben I. Asimov művei az örök aktualitás látszatával bírnak. Ha nem is mindről mondható el, hogy profetikus erővel íródott. Azért számos műve, gondolata tekinthető olyannak, amelynek érvényessége alig megkérdőjelezhető. Legalább is akkor, ha a humánum, az ember, illetve az Ember irányából szemléljük a tudományt, illetve a technikát, a társadalmat. Elég a robotika, nevéhez kapcsolt, három alaptörvényére gondolni. Ami a hideg, illetve idegháborúk által cibált, a robotokat gyakran az antiutópiák központjába képzelő világkörnyezetben igazi áttörés volt. S maradt. Mert Asimov történetei akkor is kitartottak ezeknek a történeteknek az alkalmazása mellett, amikor a későbbi műveiben egy nulladik törvényt is beiktatott a sorba. Jelezve, hogy az emberiség, az emberi kultúra iránti elkötelezettsége hajlíthatatlan. Annak ellenére, hogy a Trantor központtal kialakult birodalom világában az antiutópiák irányába térülő mozzanatok is megjelennek.

Apró kavicsok gyanánt a galaktikus fejlődés nagy folyamában. Lassan apróra csiszolódva, és belesimulva a történelem évezredes léptékkel bíró nagy szakaszaiba. Amely Asimov világában a birodalmasodási nagyciklusok történelme. Jól mutatva ezzel, hogy az író, a Föld nevű bolygó korábbi birodalmai nyomán, akkor megsejtett valamit az emberi viselkedés természetéről, amikor a humánetológia legfeljebb ködös elképzelés volt. Korántsem valami egzakt és divatos tudományterület. Miközben Asimov a történelem nagy áramlatainak leírására megalkotta a maga sosemvolt tudományát, a pszichohistóriát. Amely, mint tudjuk, Hari Seldon munkássága nyomán vált a homályos axiómák halmazából egzakt tudománnyá. Nem egy olyan elejtett eszmefuttatással, amit mára nyugodtan tekinthetünk a humánetológia tárgykörébe tartozónak. S nem csak azok, amelyek birodalmi és robottörténeteiben bukkannak fel, hanem az olyan művekben is, mint például a „Halhatatlanság halála”, vagy a „Sötétedés”.

Negyed százada tehát olyan író, tudós, távozott, akit nyugodtan tekinthetünk zseninek. S akivel kapcsolatban nem véletlenül emlegetik a történelem időutazóiban hívők, hogy akár egyike lehetett a visszatérőknek. Ami lehet hit kérdése. Miközben az alighanem tény, hogy műveit megéri időről időre újraolvasni. No meg tanulni belőlük. Amíg nem késő. Amíg még van, aki tud olvasni. Amíg még van, akit érdekel az ember és az emberség.

Andrew_s

Asimov: Sötétedés -- A sötétség tudománya és hite

Három nap vonzásában elég nehéz lenne élhető bolygót elképzelni. Mármint emberileg élhetőt. A sci-fi nagymestere Isaac Asimov mégis benépesített egy ilyen bolygót a „Sötétedés (Nightfall)” című, valóban korszakos novellájában. Amelyet nem ezért, a csillagászatilag talán nem is lehetséges helyzetért, tarthatunk jónak.

Talán az alaptörténet sem nagy ötlet, hiszen az egyiptomi történelemből tudjuk, hogy az információk hiányával miként lehet visszaélni. Például egy teljes napfogyatkozás alkalmából. Asimov a novellában ezt a helyzetet viszi még végzetesebbé, még szélsőségesebbé. A három nap megvilágította bolygón állandó a fény. Mígnem eljön az az idő, amikor mindhárom Nap lenyugszik. A „tudóst” képviselő elöljáró, Aton, és a vak próféta, a hitalapú megközelítést képviselő Sor különböző válaszokat talál arra, hogy mi várható a teljes napnyugta alkalmából. A próféciákra, a korábbi sötétségek emlékeire támaszkodó szektavezér világvégét hirdet. Azzal, hogy csak a vakok vezethetik a látókat, a sötétségben elvesző embereket. Miközben a tudomány mesterséges fényt, a hideg ellen védő „bunkert” kínál. Függetlenül attól, hogy a legfontosabb kérdésre egyikük sem tudja a választ: meddig lesz sötét. Amelyről kiderül, hogy nem is olyan sötét. Mert a napok nyugtával megpillanthatók a csillagok. Amelyeket korábban csak a generációkkal korábbi sötéteket megtapasztalt dédszülők láthattak.

Az említett konfliktusból, Asimovhoz méltón, a tudomány kerül ki győztesen. De azért persze tudjuk, hogy ez korántsem mindig ilyen egyszerű. Ahogy a novella nyomán készült, Paul Mayersberg által rendezett, filmben is láthatjuk. Személyes konfliktusok támadnak, és élesednek ki. Családtagok fordulnak egymás ellen. Szerelmek szövődnek és mennek tönkre. Miközben a film egyik legfontosabb üzenete talán nem maga a sötétedés, hanem a közösséget részben, Aton életét pedig teljesen feldúló idegen asszony meséjében hangzik el. Az, hogy mielőtt mindent feláldozol, tudd meg, hogy miért teszed. Nehogy a semmiért áldozz fel mindent. Mindettől függetlenül nehezen ajánlanám az 1988-as film megnézését a mai mozgalmas látványvilághoz szokott közönségnek. De akinek bejön Takovszkij, vagy Kubrik világa, és számol azzal, hogy egy novella a másfél órás film alapja, annak akár tetszhet is.

A filmtől függetlenül azért persze érdemes lehet elgondolkodni az Asimov által megírt szociológiai krízishelyzeten is. Azon, hogy amikor egy különben várható, kiszámítható krízishelyzettel néz szembe a közösség, akkor mennyire válik manipulálhatóvá. Akkor is, vagy talán éppen azért, mert lényeges információk hiányoznak. Olyan információk, amelyek hiányában nem lehet valósan, a körülmények ismeretében felkészülni az eseményre. Holott tudva azt, hogy a sötétség mégsem lesz teljes, s hogy nem kell a városokat felgyújtani azért, mert lemegy a nap, talán a vakhitnek is kisebb lehet a követő tábora. A novellában és a filmben szó szerint vak. De tudjuk, hétköznapjainkban a szelektíven vak és süket, beszűkült hitvilágok hasonlóan működnek. Önjelölt, részigazságokkal házaló vezérekkel. A páriák nyomorában gyökeret eresztő szellemi kuruzslókkal.

S talán ez, az ezen való elgondolkodás serkentése kelthetett érdeklődést Asimov novellája iránt. Amelyről érdemes tudni, hogy bár 1968-ban választották a kor legjobb írásának, a második világháború alatt, 1941-ben íródott. Amikor jól el volt látva sötétséggel a világ. Főleg szellemi sötétséggel, és annak vámszedőivel.

Andrew_s

A Halhatatlan asimovi kritika

Vannak a tudományos fantasztikus irodalomnak olyan gyöngyszemei, amelyeket időről időre érdemes elolvasni. Elfogultan azt mondanám, hogy el kell olvasni. Még elfogultabban azt, hogy kötelező olvasmánnyá kellene tenni. De ez utóbbi pont azt az értékét rontaná el ezeknek a műveknek, ami miatt időről időre el kellene olvasni. Azt, hogy mindig újabb oldalukkal fordulhatnak az olvasó felé.

Ami nyilván kor kérdése is. Az olvasóé éppen úgy, mint azé a koré, amelyben születtek, illetve amelyben olvassák. S ha már a korokról szó esik, akkor essen szó a fenti keretek közé mindenképpen beférő egyik korai Asimov-műről, amely hazánkban „A Halhatatlanság halála” címen jelent meg. Nem is egyszer. Legelőször a „Kozmosz fantasztikus könyvek”, legutóbb a „Galaktika Fantasztikus Könyvek” sorozatban. Legelső magyar nyelvű kiadása kicsit csalóka lehet azoknak, akik ismerik Isaac Asimov munkásságát. A hazai könyvkiadásban, 1969-ben, ugyanis megelőzte egy másik, lényegesen ismertebb mű, az Alapítvány-trilógia megjelenését (1971). Holott a szerző egyik későbbi könyvéről van szó (The End of Eternity - 1955). Amely körülmény csak annyiban érdemel szót, hogy a „A Halhatatlanság halála” végjátékában megjelenik a Galaktikus Birodalom, mint az általunk élt valóságokhoz tartozó fejlődési állapota az emberi társadalomnak. Annak a társadalomnak, amely a kötet keletkezésekor, az 1950-es években, nem egészen a galaktikus szintű társadalmasodással volt elfoglalva az emberiség. Alig egy évtizeddel túlélve egy birodalmi ambíciókkal fűtött diktátor gerjesztette háborút, és bősz megmondó-emberekkel bőséggel ellátva. Olyanokkal, akik mindegyikének biztos receptje volt az emberiség minden társadalmi problémájára.

Annyira, hogy ennek jegyében nem egy könyv kötött ki évtizedekre, vagy akár örökre az kiadói, illetve cenzori asztalfiókok mélyén. Ismerve az akkori viszonyokat sok szempontból talán meglepő, hogy birodalmasodás igen erős kritikáját megfogalmazó, és minden birodalom, különben törvényszerű, spontán lebomlását vizionáló Alapítvány-trilógia miként jelenhetett meg egy proto-birodalomi jellegeket mutató országban. De talán még nagyobb varázslat, hogy „A Halhatatlanság halála” miként jelenhetett meg egy poszt-sztálini személettől sem igazán mentes országban. Lehet feltételezni, hogy a „cenzor” nem értette. De valószínűbb, hogy értette, és egyfajta szelepnek gondolta. Bízva abban, hogy az olvasók jó része nem érti meg azt a kritikát, amit Asimov beleszőtt a különben fordulatos kalandregényként is kellemesen olvasható kötet soraiba.

Az alaptörténet viszonylag egyszerű. Az időutazás tény, de használatát a Halhatatlanok tartják felügyelet alatt. Energiaigényét a majdan szupernovává robbanó Nap detonációja fedezi. Az energia tehát nem számít. Az emberek sem igazán. Mígnem jön egy Technikus, aki beleszeret egy lányba, és ennek oltárán feláldozza az egészet. Megszüntetve az időutazást. Pont. Ennyi. Lehet a fülszövegre lapozni, és letenni a kötetet. Megérkezve a vonattal oda, ahova az utazás elején kezünkbe vettük a könyvet. Legfeljebb az, aki mostanság olvassa, esetleg mosolyog magában azokon a pontokon, ahol a mára idejétmúlt informatikai technológiáról olvas, vagy kétségei támadnak annak a giga-paradoxonnak a hatására, amivel Asimov tulajdonképpen lezárja kötetet. S ami tulajdonképpen a szerzőt sem igazán elégíthette ki, mert az időutazás a későbbiekben nem igazán kerül elő a művekben. Még akkor sem, ha olykor, érintőlegesen előbukkan (például „Kavics az égben” című könyv alaphelyzetében).

A magyar filmgyártást is megihlető műben, amelyben végül megszünteti Asimov a időutazásokat felügyelő szervezetet, azonban éppen a szervezet, a „Halhatatlanság” az, amely a kritika eszköze. A szervezet, amely lenyúl olyan technológiákat, művészeti alkotásokat, tudományos eredményeket, könyveket, amelyeket aztán kiiktat az aktuális Valóságból. Abból, amelyben a világot század-századokig modellezik, kiszámítják, és módosítják. A módosítások előkészítői a szenvtelen Megfigyelők, kiszámítói a számok világába zárt Kalkulátorok, és végrehajtói a mindenki által egyébként megvetett Technikusok. A rendszer pedig úgy működik, mint egy szekta. Egy időn kívüli szekta, amely olykor durván, de legtöbbször csak mikrováltoztatásokkal manipulálja a történelmet. A „legfőbb jó” jegyében. Kizárólag az emberiség érdekében. Végső soron éppen úgy a szeretet diktatúrájának egyfajta kifacsart értelmezése alapján, ahogy nem egy egyház, illetve vallási szekta is működik. Még akkor is, ha nem eretnek-égetéssel, hanem valóságváltoztatásokkal igyekszik lenyesegetni mindent, ami kilóg a középszer langyosan megszokott posványából.

Abból, ami a biztos, valós kihívásoktól mentes környezetet biztosítja a fejlődésében megrekesztett, a társadalmi és tudományos fejlődésében pangásra, majd lassú kihalásra ítélt emberiségnek. Légy középszerű, hidd a lapos Földet, ne ugrálj, és békésen iddogálhatsz a napi robot után. Hirdette az egyház az embereknek. Légy középszerű, ne foglalkozz űrutazással, a neked nem való technológiákkal, és talán békén hagyunk. Hirdeti a Halhatatlanság a Valóságok társadalmainak. Légy középszerű, hidd el amit a politikusok mondanak, ne foglalkozz azzal, amit tesznek, és cserébe nem tűnsz el, mint a szomszédod.

Asimov a maga regényében megszünteti ezt a szervezetet, és ennek során világosan megfogalmazza a kritikát minden olyan kezdeményezéssel szemben, amely külső manipulációkkal gátolja a belső fejlődést. Még akkor is, ha regényeiben újra és újra felbukkan ez a vonulat. Időutazók itt, a birodalmi történelmet felügyelő mentalisták a Második Alapítványban, vagy akár az emberiség érdekében, a Nulladik törvénytől hajtott robotok. Az asimovi életműben rendre győz a sosem lezárt fejlődés, melyben, nyilvánvalóan, Isaac Asimov is hitt. A Valóságban...?

A Halhatatlanság halála

Isaac Asimov

Galaktika Fantasztikus Könyvek

ISBN: 9786155158711

Kiadás éve: 2014

Andrew_s

Hoppál bírósági droid-igazolványa

Forrás: starwars.wikia.com/

Az Isaac Asimov által megálmodott világban nagy szerepet kapnak azok a robotok, melyek egyik csúcskategóriájú példánya, Demerzel néven, a galaktikus birodalom első miniszterének tisztségét is betöltötte. Magyarország ezt nem engedheti meg magának, tehát itt csak a pártszóvivői tisztségig vihetik. Habár egy bírósági döntés értelmében Demerzel, androidként, az önállóság csúcsa lehetne Hoppál Péterhez képest.

Az MNO nagy örömmel újságolta el a hírt, hogy a „Pécsi Törvényszék határozata szerint Bajnai Gordon hiába perelte be Hoppál Pétert, a Fidesz szóvivőjét, a bíróság a jobboldali politikus javára döntött”. Pedig, ha jobban belegondoltak volna, akkor talán világossá válik, hogy a per korántsem volt hiábavaló. Más források ugyanis azt is kiemelik, hogy a bíróság nem a hazugság tényéről, hanem Hoppál Péter felelősségéről döntött. Azzal az indoklással nem vizsgálva a hazugságok tényét, hogy a szóvivő a „Fidesz megbízásából mondta mindezt”. Mármint azt, hogy „Bajnai Gordon tehát erőszakos cselekményekre buzdította, bátorította azokat a fiatalokat, akik törtek-zúztak a Fidesz-székházban márciusban”. Ezzel a bíróság tehát kinyilvánította azt a véleményét, hogy a Fidesz szóvivője önálló gondolatok megfogalmazására alkalmatlan, és képtelen az elé tett papíron levő szöveg morális szempontok alapján való minősítésére. Egyben jelezve azt is, hogy az említett szóvivő tulajdonképpen nem tekinthető másnak, mint egy bionikus hangszórónak, aki bármit elmond, amire utasítást kap.

Van azonban itt pár gyenge pont a folyamatban. S nem Hoppál Péter, akinek immár bírósági felhatalmazása van arra, hogy bármit mondjon. Az egyik igen komoly gyenge pont az az utasítás forrása. Ha ugyanis nem Hoppál Péter felelős az elhangzottakért, akkor nyilvánvalóan más a felelős. Amennyiben hazudott, akkor a neki erre utasítást adó az egyértelmű felelős. Ez ellen egy reális védekezési lehetősége van. Annak bizonyítása, hogy szellemileg teljes értékű állampolgár és nem gyámságra sem szorul. Tehát felelős az általa elmondottakért. Ekkor azonban azonnal vissza is térhet a bíróság elé. Ejtsük tehát ezt a lehetőséget, és vajon ki lehet a felelős az elhangzottakért. Alighanem a Fidesz kommunikációs igazgatója lehet az. Legalább is, ha megpróbálunk logikát keresni annak a folyamatban a mentén, ahol a hős székházvédők pusztán a saját érdekükben távolították el erőszakkal a tüntetőket. Amennyiben nem Hoppál Péter, akkor tehát Kocsis Máté lehet a felelősség várományosa.

Melyiket ki parancsolta mondani?

Habár a bíróság esetleg azt is megállapíthatja, hogy a párt kommunikációs igazgatója sem felelős a szavaiért. Elvégre ő is csak a párt utasításait hajtja végre. A rég letűntnek hitt történelmi korok hagyományait folytatva. Amikor barátilag megveregették valaki vállát, és a fülébe súgták: „A PÁRT elvárja tőled”. Habár abban a korszakban is tudható volt, hogy akkor sem a párt várta el, adta utasításba a teendőket. Nagyon is világos hierarchia mentén születtek meg a döntések a pártbizottságokon, illetve a központi bizottságban. Ezt a Fidesz-ben is tudhatják. Ha kétségeik lennének, kérdezzék meg akár a házelnököt, akár Pozsgay Imrét. Így aztán a láncolat végén mégis meg lehet valószínűleg nevezni azt a felelőst, aki a Fidesz részéről elhangzó állítások valóságtartalmáért felelős. Ha mást nem, akkor Orbán Viktort. Aki pártelnökként mindenképpen felel a pártja nevében történő dolgokért. Mármint akkor, ha az egész pártról kiderülne, hogy tulajdonképpen senki nem felel mindenért, és a Fidesz a saját kijelentéseikért nem felelőssé tehető droidokkal van feltöltve.

A Hoppál-ügyben hozott bírósági döntés tehát ebből a szempontból a Fidesszel szembeni kritikaként is felfogható. A döntés látszólag szervilista elhalasztásába becsomagolták a kritikát arról, hogy a Fidesz szellemisége tulajdonképpen az MSZMP által uralt korszakot idézi. Az persze egy másik kérdés, hogy Bajnai Gordon végig fogja-e vinni addig az ügyet, míg a Fidesz valamelyik droidját végül kihúzzák a konnektorból. Vagy legalább lecsapja-e ezt a labdát?  

Andrew_s

A diákok és a hazugság erőszaktevése.

Forrás: Miérthallgatók

Terminus első polgármesterét, Salvor Hardint idézve: „Violence is the last refuge of the incompetent”. A hivatalos magyar fordításban „Az erőszak a gyengék végső menedéke”. De ebben az esetben természetesen nem a fizikai, hanem a képességbeli, megfelelési,alkalmassági gyengeségre vonatkozik. Ez az Isaac Asimov „Alapítvány” című művében található mondat az, ami néhány esemény kapcsán az eszünkbe juthat.

Annak kapcsán például, hogy a kormányzat, pontosabban a kormányzattal szimpatizáló erők tegnap átléptek egy határt, amit akár tényleg a lófej placra dobásának is lehet értelmezni. Az azonban biztos, hogy a nyíltan authoriter, és a hierarchia iránt hűségesküvel felérő nyilatkozattal nyitó, új államtitkár kinevezése szintén egyfajta lófej az egyetemeknek. Az erőszakkal való fenyegetés ugyanis nem okvetlenül az első pofon beígérésével indul. Elég lehet a kirúgással való burkolt fenyegetődzés, és a hallgatás. Elvégre az Ultras Liberi bevonulását az egyetemre szintén méltathatta volna Klinghammer István államtitkár. Már csak azért is, mert arra az egyetemre vonultak be, melynek egykor rektora volt.

A frissen megjelölt felsőoktatás-politikai államtitkár azonban hallgatott. Hallgatása akár ékes szimbóluma lehet annak, hogy a regnáló hatalom éppen úgy támogatásáról biztosította az ultrák felvonulását, ahogy korábban az éhségmenetet alázó molinó kihelyezését. De nyilvánvalóvá téve azt is, amiről a bevezetőben szóltam, hiszen az említett idézet igazát szinte bárki megtapasztalhatta olyan esetekben, amikor az érveket, az érvelésre való képességet a decibelek, a verbális erőszak megnyilvánulásai kezdik átvenni. Az is nyilvánvaló, hogy hatalmi pozícióból nem is kell mindig üvöltözni, hiszen ott van a burkolt fenyegetés, a pénzcsapokkal való operálás, és a politikai, hatalmi nyomásgyakorlás is az erőszak szerszámosládájában. Azonban érdemes lehet a hatalomgyakorló alkalmasságát mérlegre tenni, ha ezekkel az eszközökkel, valamint az ezeket az eszközöket „élesítő” populizmussal kezd operálni.

Gyenge jelzésként természetesen értékelhető ebben a mérlegelésben az, hogy az egyébként is kérdéses szakmaiság kérdés nélkül ignorálásra kerül, ha az önállóság gyanúja felmerül. Márpedig L. Simon László esetében ez történt. A bizalom megrendülését nem a szakmai alkalmatlansággal, hanem a vezéri intenciókhoz való feltétlen igazodás hiánya indokolta. Orbán Viktor egyébként akár burkolt fenyegetésnek is szánhatta a kormányzat többi embere számára az esetet, hiszen még emlékezhetünk a számára nagy sikerű birtoklátogatására az akkor frissen kinevezett államtitkárnál. Most tehát a többiek érezzék magukat befenyegetve, hogy Orbán Viktor barátsága csak a törlőpapír-pótlási képesség határáig bír értelmezési tartománnyal. S ez még akkor is igaz, ha L. Simon László leváltását pillanatnyilag cáfolja az érdekelt. Ez a kormányzati akció azonban nyilvánvalóan szintén csak a nyomásgyakorlás eszköztárába tartozik.

Ahogy, az egyetemen az ultrák akciója szintén inkább ebbe a kategóriába tartozik, hiszen nem robbantottak fel semmit, és verekedés sem tört ki. Alighanem sokkal inkább a diákok önszervezett önuralma okán. Egyszerűen nem éltek a felkínált lehetőséggel, és nagy ívben tettek a provokációra. Elérve azt, hogy a kormányzat melletti agresszív kiállás kommunikációs öngóllá vált. Lefokozva az ultrák hívatlan egyetemakcióját egy magamutogató akcióvá, és olyan reakciókat kiváltva a netes kommentárokból, hogy legalább ilyen módon bejutottak az egyetemre a drukkerek. Miközben Klinghammer István említett hallgatása hozzájárul ahhoz, hogy az egészet a kormányzat nyakába is borítsák. Annak a kormányzatnak, melynek populista jelszavait, a külföldre utazással és ingyenességgel kapcsolatos szövegeket, az ultrák is hangoztatták. Elvégre a csapatos ki-, illetve bevonulás mégiscsak jobban esik, ha nem kell a hatalom reakciójára számítani, és a hatalmi tényezők jelszavait kell csak visszamondani.

Még akkor is, ha ezek a jelszavak nem feltétlenül fedik a valóságot, hiszen a populista hordószónokoknak elegendő egyszerű tőmondatokat és féligazságokat emlegetni. A bonyolult magyarázatok, mint amilyen egy miniszterelnöki nyilvános vita lenne, csak nehezíthetik az érvelést. De az említett érveket illetően is nehéz lehet olykor a szembesülés a valósággal. Ahogy a felsőoktatási törvény elleni tiltakozás közösségi oldalán, illetve a Kettős Mércénél olvashatjuk, az ultrákat az sem zavarta, hogy az „itt akarunk élni” feliratú molinótól pár méterre háborogjanak a diákok tervezett külföldi munkavállalása ellen. Nyilvánvalóvá téve, hogy adott mondandóval érkeztek, és a tények sem zavarták meg ebben a megjelenteket. Ahogy, hacsak egyszer nem felvételin keresztül jutnak be egy egyetemre, az ingyenességgel kapcsolatos legendáknak is tág tere lesz.

S itt nem arról van szó, hogy Orbán Viktor is állami támogatással végzett egyetemet, hanem arról, hogy az ingyenesség hiú ábránd csupán. Az ugyanis tényleg a legendárium része, hogy valaki tíz évig végezheti állami pénzen az egyetemet. Ez adminisztratívan sem igaz, hiszen legkésőbb a hatodik évet követően a jelenlegi rendszerben is átkerül az önköltséges kategóriába a diák. Ahogy a tanulmányok elhanyagolása esetén is, mivel szemeszterenkén teljesíteni kell egy adott kredit-mennyiséget az állami támogatott képzésen maradáshoz. Amikor tehát tiltakozó diákokat ilyen irányból akarják lejáratni, akkor jól felismerhetően azok támogatására számítanak, akiknek a közelében sem fordul elő egyetemre járó gyermek. Miközben még az államilag támogatott szakokra járóknak is szükségük van a nem mindig olcsó tankönyvekre, lakhatásra és az élet apró-cseprő kiadásaira. Igaz, aki a százforintos akciós ponyvákat olvassa, az aligha fogja tudni, hogy mennyibe kerül mondjuk egy anatómia-tankönyv. Elvégre a verekedéshez szükséges alkalmazott anatómia-ismerethez még olvasni sem kell feltétlenül. Asimov műveit sem természetesen.

Andrew_s