Demagógisztáni napló: ellenzéki válaszokat a masszatolás helyett

Semjén legutóbb remekelt a nem adózó rétegekkel kapcsolatban. Ugyanakkor a nevezett politikus egyik mellékállása a kormányon belül a határon kívüli szavazókerítés. Az, amire a kormány különben minden forrást hajlandó felhasználni. Nem egy esetben olyan felhajtással, hogy a feláll a szőr az ember hátán. Ugyanakkor erről eszünkbe juthat az is, hogy a hazai öndicsőítő kormánynak van egy dicső ellenzéke is.

Olyan ellenzék, amelyik gyakorlatilag beült Orbán ladikjába, és igyekszik ott csavargatni a gombokat. Időnként kikiabálva a partra a szurkolóknak. Olyasmit, hogy ők tulajdonképpen az evezőket akarják megkaparintani. De vigyázva arra, hogy a lózungok főcsapás-irányába ne sok ellenszelet generáljanak. Holott van jó néhány olyan markáns kérdés, amivel kapcsolatban igencsak elkelne egy nem kevésbé markáns válasz. Illetve. Mindenképpen el kellene dönteni, hogy milyen választ akarnak adni egy-egy kérdésre. Függetlenül attól, hogy Orbán és egylete mit ugat ezekkel kapcsolatban. Mert abban a pillanatban, amikor nincsenek válaszok, és csak a demagógia kötőszavain vitáznak a hatalom jelenlegi mikrofonhasználóival, akkor valójában nem mondanak semmit.

Ilyen kérdések lehetnek például:

1.    A határon túl élő, ott született, és mindössze papír által állampolgárosított emberek szavazati jogához való viszony. Orbán azt mondja, hogy ez márpedig jár. Különösen, ha bízhat a szavazatikban. Az ellenzéknek el kellene döntenie, és egészen pontosan kommunikálnia, hogy szerintük jár, vagy nem jár. Ameddig a fogalmazás olyasmi módon szól, hogy „nem igazán szeretnénk, de talán...”, addig ez nem válasz.

2.    Az előzőhöz kapcsolódik, és nem kevésbé kényes kérdés, hogy milyen támogatást, és különösen milyen anyagi támogatást kívánnának nyújtani a határon kívüli szervezeteknek, településeknek, egyházaknak. Jelenleg a kormánynak minden pénzt megér a szavazótoborzás. Ugyanakkor szinte kizártnak tartom, hogy a határ innenső oldalán élők mindegyike határtalan boldogságot érez a lepukkant iskolaépületre révedve. Az ellenzék jelenleg nem látszik elég bátornak arra, hogy ebben a kérdésben határozott „igent” vagy „nemet” mondjon.

3.    Ha már határon kívüli egyház. Valójában a határon belüli egyházaknak nyújtandó támogatás tekintetében legalább ilyen határozott választ kellene adni. Arra, hogy az ellenzéki pártok melyike támogatná szinte feltétel és keret nélkül az egyházakat. No meg arra is, hogy melyiket és mennyivel. Külön kihangsúlyozva, hogy nem az egyes tevékenységeket, hanem az intézményrendszert. Alkalmasint kivizsgálva azt is, amikor felmerül a gyanú, hogy az intézményrendszer a tevékenységi fejpénzen játszik piócát.

A sort valószínűleg lehetne folytatni. Azoknak a kérdéseknek a sorát, amelyekre az ellenzéki pártok ma nagyon gyenge választ képesek, illetve hajlandók adni. Valószínűleg azért, mert feltételezik: a politikailag aktív emberek szavazatát akkor lehet megszerezni, ha ezekre a kérdésekre valami se hideg, se meleg választ adnak. Illetve nem adnak. Holott könnyen lehet: akkor tudnának sokkal több embert aktivizálni, ha ezekre a kérdésekre, valamint a többire is elkezdenének határozott válaszokat adni. Akár igent, akár nemet. Mihez tartás véget. Akár olyan viták lefolytatásának az árán is, hogy a szekularizált államban milyen helye lehet az egyházaknak. Nem a hitnek, nem a vallásnak, hanem az egyházaknak. Amelyek korántsem azonosak sem a hittel, sem a vallásokkal.

De azt is tudom, hogy ez nehéz dió lehet. Mert fel kellene tételezni azt, hogy a szavazó olyan autonóm személyiség. Olyan, aki egy konkrét válasz kapcsán képes eldönteni, hogy az tetszik-e neki, vagy sem. Márpedig könnyedén kiderülhet: az autonóm személyiségek és –döntések valójában a szíriuszi sörpártot is hamarabb juttatnák be az országgyűlésbe, mint a kommunikációs maszatolás nagymestereit.

Holott a támogatások, pénzelfolyatások kapcsán valószínűleg csak egy dolgot kellene megértetni az emberekkel. Azt, hogy az ország ebből a szempontból olyan, mint egy társasház. Ahol csak egy feltétellel lehet arannyal futtatott linóleumot lefektetni a folyosóra. Azzal a feltétellel, hogy az ezt javasló megmondja, hogy miből, illetve milyen más kifizetés rovására tegyék. De azt is tudom: ez is nehéz dió lehet az ellenzéknek. Mert az elszámolás ízére egyszer már rákapott választói tömeg esetleg egy kormányváltás után is elvárná a pontos kimutatásokat a főkönyvben.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: dzsentriovik kérdéstelenül

Forrás: Propeller

Orbán Viktor szavazásra buzdította az Erdélyben élő magyarokat. De most senki ne érezze úgy, hogy lemaradt valamiről, mert most éppen semmilyen népszavazás nincs hazánkban. A buzdítás a romániai szavazásra vonatkozott. Egy másik hír pedig óvodafejlesztésről szól. A hírek kapcsolata területi. Aki pedig úgy érzi, hogy a határon belül semmi gond, az ne is olvassa tovább.

Mert az utóbbi hír kapcsán ismét csak a dzsentri-attitűd juthat az eszünkbe. Továbbra is azzal a különbséggel, hogy kormányzat tagjai nem a sajátjukkal mennek letolt gatyában totyogva a csalános felé. Az ellen ugyanis aligha lehetne kifogást emelni, ha Mészáros Lőrinc, Széles Gábor, Orbán Viktor, Rogán Antal, és a jelenlegi hatalomgyakorlás egyéb haszonélvezői a magánvagyonukkal támogatnának bárkit is. Ismétlem: magánvagyonukkal. Nem a közhatalmukkal a magánvagyonukat, vagy a havervagyonukat, hanem a magánvagyonukkal közintézményeket. Esetleg a közoktatást. Ha már ilyen fényes lett a legutóbbi nemzetközi felmérés eredménye. A magánvagyonukkal akár az egyházi oktatást is támogathatnák. Mert a közvagyon tekintetében természetesen minden adófizetőnek joga lehetne dönteni. Legalább koncepcionálisan. Például népszavazással.

Különösen a mostanság nagy port kavaró, is alapos egymásra mutogatást eredményező PISA-teszt után lehetne érdekes egy népszavazás arról, hogy vajon tényleg a lázári oktatás-doktrinában látja-e az ország lakossága a jövőt. A gondolkodó emberfők és nem az ideológiailag golyóvá fényesített agyak utántermelése tekintetében. Egy füst alatt azt is tisztázni lehetne egy népszavazással, hogy milyen a jelen Magyarország véleménye a határokon kívüli oktatás támogatásáról. Így egyszerre lehetne feltenni a következő két kérdést:

1.    Akarja, hogy akár az állami közoktatás rovására is támogatást kapjanak az egyházi intézmények és iskolák?

2.    Akarja, hogy akár a hazai közoktatás, illetve egészségügy rovására is támogatást kapjanak a határon kívüli intézmények, pártok, illetve iskolák?

S világos, hogy a fenti formában lenne csak tisztességes a kérdés. Mert ellenkező esetben súlyosan demagóg kampányra és decibel-háborúkra számíthatnánk. Arról, hogy ki a hazafi, és ki utálja jobban, illetve kevésbé a határon kívül élő magyarokat. Valamint a határon belül élő nemzetiségeket. Ez utóbbi decibel-mérkőzésre azonban semmi szükség. Valószínűleg elég világos, hogy senki nem akarja a határon kívül élőket a Dunába, Tiszába, Ipolyba és egyéb vizekbe taszajtani. Ugyanakkor az is világos, hogy a többség szinte bizonyosan azt mondaná: előbb a hazai oktatást, egészségügyet kellene rendbe tenni. Alkalmasint a stadionisztáni státuszberuházásokat is megelőzve. Ezért aztán, önmagában nem az a probléma, hogy másfél milliárdból fejleszt erdélyi óvodákat az Orbán-kormány.

S természetesen az sem gond, hogy ennek kapcsán Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár Sepsiszentgyörgyön vendégszerepelt. Még akkor sem, ha nem okvetlenül látom szükségét egy külön nemzetpolitikai államtitkárnak. Ahogy nemzetszaporítási államtitkárnak sem látnám égető szükségét, és a keresztények közhatalmi paranoiájának a kezelését is rábíznám a Vöröskeresztre. A tudósítás alapján azonban azt mondta ez a bácsi, hogy „az összeg annak a 17 milliárd forintos óvodafejlesztési programnak a része, amelyet november közepén hirdetett meg a magyar kormány”. Ami azt jelenti, hogy a stadionok építéséhez képest arányosítható, és a szükségesnél alighanem alacsonyabb hazai fejlesztéseket egy füst alatt megtizedelte a kormány. Mintha az oviknak szánt fejlesztési költségből mindjárt el is vette volna a dézsmát.

S ezért lenne érdekes a fenti, és a fenti formában feltett, kérdésre kapott nemzeti válasz. Mert könnyedén előfordulhatna, hogy amikor bárkinek a saját gyermeke, unokája, a saját lakóközösségében élő gyermekek rovására kellene dönteni a támogatásokról, akkor egy kicsit visszább venne a decibelből. Esetleg a hatalom képviselőivel is visszább vetetne a decibelből. Nem véletlen talán, hogy a hatalmi oligarchia nem a saját másfél milliárdjából jópofizik támogatásilag, hanem a hazai óvodák, iskolák, kórházak, könyvtárak, és hasonlók rovására. Az pedig szinte biztosan nem véletlen, hogy minderről nem rendeznek, konkrét, pontos értéksorrendet is tükröző kérdésekkel népszavazást.

Andrew_s

Drukkolni csak pontosan, de minek?

A pedagógusok mozgalmával kapcsolatos egyik írásra, egy igen figyelemre méltó, és rövidségében lényegi hozzászólás érkezett. Önmagában akár a labdarugó EB mellékhatásának is tűnhet a megfogalmazása: „Maga kinek drukkol?” Mégis elgondolkodtató. Még akkor is, ha az egyszerű válasz a „senkinek” lenne. Ám ez is sántítana.

A kérdés azért elgondolkodtató, és azért tűnik lényeginek, mert drukkolni valakinek leginkább valami érzelmi viszonyulást jelent. A szülő akkor is drukkol a vizsgázó gyermekének, ha tudja: nem a tanulás sztahanovistája a csemete. Ebben az értelemben a pedagógus mozgalom vs. Orbán-kormány viszonyrendszerben látszólag értelmetlen a kérdés. Mert az oktatással kapcsolatban, ha egyáltalán drukkolni kellene valakinek, az a diákság. Sokszor már önmagában azért is szurkolva a srácoknak, hogy lehetőleg ép személyiséggel éljék túl az iskolát. Azt az iskolát, amelynek pedagógusai évtizedek óta a maradványelvű tanárképzésből kerülnek a katedrára. Mert arra is alkalmatlanok ugyan, de azért a tanárképzés lefele csúszó lécét azért még sikerül valahogy átlépniük. Tisztelet a kivételnek. Nem udvariasságból, hanem tényszerűen. Annak a kisebbségnek, akik azért választották a tanári pályát, mert így tudják értelmesnek elképzelni az életüket. S nem azért, mert máshová nem vették fel őket.

Valójában persze magam sem tudom, hogy hány százaléka a tanároknak az, akit nyugodtan tekinthetünk pedagógia-inkompatibilisnek. De erre a kérdésre a pedagógustüntetések nyomán sem fogunk egyszerű választ kapni. Mert, mint arra magam is többször kitértem, a tanári kiáltvány-pontokból ez a kérdés kimaradt. Holott mára már az MTA-n is elhangzik olyan vélemény, amely szerint, például, a tanárképzés romokban van. De valamiért ez is kimaradt a nagy követelés-körből. Talán azért, mert mégis csak könnyebb tömegtámogatást találni a tanárok körében, ha nem feszegetnek kínos, az alkalmasságot érintő kérdéseket. Egy valamikori programban meg be lehet tenni olyan határidővel, hogy a jelenleg katedrán leledzők alkalmatlan unokái is nyugdíjba menjenek a megvalósítás időpontjára. Azonban, noha nem tartom alapvetően érzelmi kérdésnek a tanárok követeléséhez való viszonyt: a kontraszelekciónak nem „drukkolok”. Nem csak érzelmi kötelékek híján, hanem racionalitásból sem. Egy kontraszelektált, alkalmatlan, az alkalmatlanságát hangerővel pótló tanári sokaság közreműködésével egy remekbe szabott tanterv is rossz képzési hatékonysággal képes csak működni.

Ugyanakkor a „Maga kinek drukkol?” kérdés feltevése mégis megvilágít sok mindent. Különösen azért, mert az ebbe komprimált lényeg megannyi más hozzászólást is jellemez. Azokat, amelyek minden, a tanári mozgalmat érintő kérdésre csak olyan választ képviselnek, amelyhez hasonlót Rákosi pajtás is hangoztatott: „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Ezzel gyakorlatilag ugyanúgy egy leegyszerűsített szintre lökve le a kommunikációt, mintha a kormányzati beszéd-felelősöket hallgatná az ember. S akinek ebben kétsége támadt volna, az nyugodtan szemlélje végig, hogy a kormány pont ezen a ponton tudta legsikeresebben meghekkelni a pedagógus-mozgalmat. A megfelelő pillanatban támadást helyezett kilátásba Pukli ellen. Mire a teljes pedagógus-hangadói kar úgy összezárt a Fidesz kegyelméből, de a jobbik illiberálisan autoriter rendpártiságától sem idegenkedő igazgató körül, mintha demokraták nyomokban sem fordulnának elő a pedagógusok között. Mely utóbbi állításról magam is tudom, hogy nem igaz.

Ellenben az érzelmi manipuláció mégis hatott. S hat minden olyan esetben, amikor életbe lép „hiszek egy Pukliban, hiszek az egy CKP-ban” reflexe. Gyakorlatilag érzelmi, illetve hitelvi kérdéssé transzformálva a mozgalmat, a tömegbázist érintő kérdésekre adott válaszokat. Miért nincs kint százezer tanár a tüntetésen? Mert félnek. Ami nem is mindenki esetében kizárt. Miért nincsenek kint a szülők százezrei a tüntetéseken? Mert közönyösek. Ami részben szintén igaz lehet. Miért nincs olyan programja a CKP-nek, a Tanítanéknak, amely képes lenne pozitív célt adni a tanárok százezreinek? Miért nincs olyan programkommunikációja a szervezeteknek, amely vájártól atomfizikusig képes megszólítani a szülőket, és nem valami elitista különállásból kezeli a társadalmat? Csak. Erre nem lehet olyan érzelmi választ adni, hogy közönyösek, meg félnek, mert a mozgalom vezetőinek tevékenységét, teljesítményét, hatékonyságát firtatja. Alkalmasint azt is, hogy miért nem tud bátorságot adni a bizonytalanoknak, illetve felrázni a közönyöseket. De ezeket a kérdéseket mindazok, akik hitelvi kérdést csinálnak a pedagógusmozgalomból meg is szokták kerülni. Némi személyeskedéssel, vagy „csinálj jobbat, ha nem tetszik” típusú kirohanásokkal. Mintha az utóbbi alanyi jogon mentené fel a jelenlegi mozgalom-vezetőket.

Akiknek a szervezői, tömegtámogatást elérni tudó hatékonyságát akár annak fényében is lehetne értékelni, hogy most éppen önkénteseket gondolnak toborozni. Aligha azért, mert ezrével alakultak meg a vágyott kockás körök. Vagy megalakultak, de képtelenek voltak hitelvi alapon megszólítani a tömegeket. Úgyhogy, lehet, hogy mégis megférte volna előbb programot, alternatív oktatáspolitikai irányelveket kidolgozni, majd ehhez keresni önkénteseket, és csak ezt követően, és ennek támogatására szervezni mozgalmat. A jelenlegi felülről szervezett mozgalom pontosan olyan vezérelvű, hiteken alapuló és programtalan, mint Orbánia politikája. Az oktatáspolitikát is beleértve.

Andrew_s

Fidesz-dinnyét az ötkerből!

Dinnyét az ötkerből! Ez lesz alighanem a következő időszak nagy kampányjelmondata. Abban az esetben, ha a Napi.hu első információi helyesek lennének, akkor feltétlenül. Ugyanis ennek alapján kiterjedt tanyavilág lehetne feltalálható Budapest belvárosában. Eztán egy arrafele lakó, működő politikusnak sem lehetne megsértődnie, ha leparasztozzák. Szó sem lenne sértésről! Csak munkásságuk elismeréséről!

Az említett híradás ugyanis arról számolt be, hogy a pillanatnyilag publikus adatok alapján Rogán Antal kerülete több mint 226 milliót nyert a tanyafejlesztési program idén megemelt keretösszegéből. S máris meglódulhat a fantáziánk. Az egyik olvasata lehetne, például, ennek a hírnek az, hogy immár megcéloztuk az 1980-as Romániájának azt a kezdeményezését, ami krumpli-ültetést eredményezett a köztereken. A Fidesz pártkongresszusának centrális zöngéi után már nem is feltétlenül ütköznénk meg egy ilyen történelmi áthalláson. Megvalósulása esetén a képviselők népviseletben illegethetnék magukat, és karikás ostorral járnának-kelnének a közmunkában kapálgató napszámosok között. De rögtön elhessentjük ezt a képet. Nem nemzetieskedő betyáros nosztalgia hiánya miatt aggódva, hanem azért, mert a burgonya nem magyar növény. Igaz, a csicsóka sem. Így valami mást kellene kitalálni. Talán cukorrépa? Lehet. Bár, ki tudja. Hiszen a hazai nemesítését annak idején meghonosító úriember nem volt éppen Árpáddal érkezett pirospettyes magyar. Marad tehát a marharépa. Az ötkernek az is jó lesz! Meg persze a közmunkásoknak, akik legfeljebb majd abban kapják a fizetés-kiegészítést. Marosán elvtárs már dörzsöli is a kezét a túlvilágon.

De még jobb lenne, ha minden maradna, ahogy van, és a köztereken dúsan tenyészne a fű. A trágyázással sem lenne gond, hiszen elegendő lenne a 2006-os NŐPiF résztvevőinek nosztalgikus vándorszeánszait megrendezni. Szépen, forgóban összepisilnék a tereket, oszt jónapot. Fejtrágyázás megoldva. A fűnyírásra is van jól bevált nemzeti megoldás. Miként régen a repülőtereken, a belvárosban is rendszeresíteni lehetne birkanyájakat. Orbán Viktor meg amúgy is emlegette már, hogy a birkák számlálva vannak jól. Tehát egy fakókeselyű-szobrot hordozó fallikus vándor-emlékművet kellene csak rendszeresíteni, és a kormányfő rendszeres leltárt csinálhatna. Számba véve, a birkák pillanatnyi létszámát, és hallgatósági attitűdjeit. Egy probléma lenne csak ezzel. A füvet csak valós, azaz négylábú bikák tudnák karban tartani. Azok meg ugyebár a mellső lábaikon is állni szoktak. Nehéz tehát elérni azt, hogy ütemesen tapsoljanak. Ami azért a képviselőknek és békemeneteseknek sokkal jobban megy. Mármint a taps. Mert fűkasza közelében azért nem biztos, hogy engedni kellene őket. Meg aztán. Milyen hatalmas kegyetlenség lenne, ha a földek ügyeiről nem gombnyomással kellene dönteni a képviselőnek, hanem tevőlegesen. Nem beszélve a mezőgazdasági munkáról,hanem csinálva. Ne legyünk ennyire kíméletlenek.

Nem! Ezt talán még ők sem érdemelnék. Meg a földek sem. Így talán az lehet a megoldás, hogy a belvárosi lakosok körében felvirágzott a tanyák felvásárlása. Mert nincs is annál jobb és előkelőbb, mint hétvégenként szétnézni a házi ugaron. Néhány száz lóval a motorháztető alatt kilovagolni, és népnemzeti tanyasi gazdává válni egy hétvégére. Nem beszélve arról, hogy befektetésnek is bizonyára jó lehet egy tanya. Különösen, ha más dolgozik rajta. Ellenben szinte biztos, hogy mind megannyi kipróbált nemzeti tanyagazda lehetne az, aki a belvárosban lakik. Tehát Rogánnak igazán nem kellene pironkodnia azért, mert kerületének hivatalai tanyasi pályázatokat fogadtanak befele. Legfeljebb prionkodni. De biztos lenne a gazdasági előnyöknek egy olyan szintje, amitől felfele már nem kérdezi meg senki a tekintetes uramékat, hogy „ugyan hun van a kendék tanyája”.

Azonban, mint kiderült az időközben érkezett hírfrissítésből, még ez a gondolatkísérlet sem az igazi. Mint kiderült, valójában prózaibb okok állnak a háttérben. A hivatalos indoklás úgy szól, hogy a „belváros önkormányzata szeretné felújítani a kerület tulajdonában lévő Hold utcai vásárcsarnokot , ahol termelői, tanyai áruk megjelenésének adnának helyet”. Amiből egy dolog azonnal látszik. Az utólagos magyarázatot jobb lett volna az eredeti közlemény megjelenésével egy időben kiadni. Minden faggatódzás helyett. Ugyanakkor rögtön látszik a magyarázat gyenge pontja is. Ugyanis egy vásárcsarnokban csak diszkriminációval oldható meg, hogy csak tanyasi termékek kerüljenek benne eladásra. Ha azonban ez nem következik be, akkor a nem tanyasi termékeket árulók felett szelektíven fog csepegni a beázó tető? Erre is kellene valami megnyugtató magyarázat. Mert ellenkező esetben azt hihetnénk, hogy Rogán Antal frakcióvezető úr kerületének kellett egy kis extra suska, amit egy hirtelen előkapott indokkal a tanyasiak támogatására szánt alapból csippentettek le. Elvégre fővárosi kerületben zajló épületrekonstrukciót nem feltétlen a vidéki munkanélküliség felszámolásában is szerepet játszó terület terhére kellene talán megoldani.

Andrew_s