Rétvári is felült Castro farvizére

Rétvári Bence nem monomániás, de azért mindenről az MSZP, illetve a keresztények üldözése jut az eszébe. Mikor mi. Castro halála kapcsán például az MSZP. Miközben kicsit megfeledkezett a kereszténységről. Mert egyszerre két dologra figyelni, illetve fogalmi rendszerekben rendet tartani nagyon macerás és fárasztó lehet.

Meg egy államtitkárnál ez nem is feltétlenül elvárt képesség. Különösen nem akkor, ha egy szócsőfrakció képviseletében kapja a fizetését. Mert azért a KDNP-nek nevezett formációt a cégbíróságon kívül igen kevesen tekintik másnak, mint a Fidesz zsinórjain rángó pszeudo-frakciónak. De ez természetesen teljesen független Fidel Castro halálától, melynek kapcsán Rétvári megemlékezni gondolt arról, hogy csak az az ünnep az ünnep, amit a Fidesz sajátít ki saját magának, és a vezér megtapsoltatásának. Mindenki más, aki nem tapsol eléggé, csak galád cenk lehet. A demokrácia jegyében, amelynek Orbán Viktor az élharcosa, és gátőre. Felemás szemléletekkel, és felemás gumicsizmában. S Rétvári az ő egyik profétája. Illetve szószólója. Aki a kubaiaknál is jobban ismeri a kubaiakat, ha kell. Meg akkor is, ha nem kell. Mert Fidel Castro Kubájának mindennapjait, ha tetszik a zemberek mindennapjait, megítélendő azért inkább a kubaiakra bíznám ezt a feladatot.

Nem azért, mert innen nézve Fidel Castro ne lett volna diktátor. De annak idején Kádár is az volt. A kiszámítható kádárizmus mégis sokaknak szimpatikusabb, mint a kiszámíthatatlan stadionizmus. Ha nem így lenne, akkor Lázárnak sem kellett volna szellemi tikket kapnia a Magyarországon létező Kádár-nosztalgiától. Kicsit elfeledkezve arról, amiről Rétvári is láthatóan megfeledkezik. Arról például, hogy az egykori állampárt robotosaiból a Fidesz soraiban is elég sokan lehetnek. Még akár a neofiták túllihegő gőgjével is felszerelve. Azokkal, akik hirtelen megtalálták az egykori MSZMP-tagságiba eldugott ellenállót. Azt, aki már az üzemi étkezdében is markánsan ellenállt, és megmondta: nem szereti a spenótot. De legalább, a Fidesz tagjaként nem kell másként gondolkodniuk a diktatúrákról. A formálódó személyi kultusz ott van előttük. Párton belül.

Rétvárinak tehát ebben az ügyben nem kell hosszú tanulmányútra indulnia. Sem fizikailag, sem szellemileg. Talán még azt is megértené, hogy a kubaiak jó részének miért elviselhető a konszolidált diktatúra. Ettől még persze lehet igaza abban, hogy egy demokratának nem kell éljeneznie egy diktátort. Tényleg nem kell. De nem tűnt fel, hogy Fidel Castro életének bármelyik szakaszában elvárt volna ilyesmit a KDNP bármelyik tagjától. Akik egyébként nem is igen tették meg. Ahogy azt sem tették meg, hogy Havannába menjenek, és tiltakozó nagygyűlést szervezzenek Fidel Castro ellen. Fidel Castro életében. De valószínűleg most is tele lenne a gatya, ha ilyesmit kellene megtenniük. Mert Budapestről pofázni, különösen egy ember halála után, baromi könnyű. Ez még Rétvárinak is megy. Függetlenül attól, hogy még jelen magyar történetírása szerint is előfordulhat: Castro egy diktátort buktatott meg, és cseppet sem baráti körülmények között, de konszolidálta az országot.

Ez akkor is igaz, ha a személyi kultuszért, a diktatórikus módszerekért semmivel nem kell jobban szeretni, mint az erősen hierarchikus egyházat a maga inkvizíciós módszertanaival. Ami különben szemközt köpte Jézus tanításait, de ilyesmin egy igazi státuszkeresztény nem akad fenn. Mert akkor esetleg azon is fennakadhatna, hogy Fidel Castro immár egy magasabb feljebbviteli fórumon felel a tetteiért. Itt hagyta a történelmet az utókornak. A saját történelmi szerepének elemzéseivel együtt. Amitől még mindig nem kell ehhez hozsannázni. De a Bibliából tudhatjuk, hogy „Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr” (Róm 12, 19). Így aztán egy kereszténynek igencsak tudnia kellene megbocsátani, és az Úrra hagyni az ítéletet a holtak felett. A történészekre pedig a történelem felett.

Ellenkező esetben, különösen, ha államtitkár az illető, még azt hihetnénk, hogy antidemokratikus módon, de megrendelést ad fel a történészeknek a történelmi kérdések megítélésére. Keresztényként meg esetleg az Úrnak ad fel rendelést, hogy mit is kellene csinálnia odafent. Ami akkor is nagyzási hóbort jele lenne, ha a KDNP politikusa az illető. S még akkor is, ha hasonló véleménnyel házalt már a kormánypárt utánpótlás-válogatottja is. Előénekelve Rétvárinak a Fidesz környékén elvárt véleményét.

Andrew_s

Lázár Kádár-talanítana

A magyar hivatalos köztájékoztatásért felelős intézmény még tegnap repítette szerte azt a hírt, ami alapján Lázár János összevonta a szemöldökét. Szinte természetes, hogy nem a kialakuló személyi kultusz, a korruptokrácia, vagy valami hasonló miatt. Ellenben alighanem erősebben kezdte zavarni a szépérzékét, hogy a rendszerváltás feudális leépítését a Kádár-nosztalgia egyfajta erősödése kíséri.

Lázár alaphipotézisként állította fel, hogy „huszonhat évvel a rendszerváltás után erős kisebbségben vannak azok, akik Kádár Jánost, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) egykori főtitkárát egy köztörvényes gyilkosnak tartják”. Mellyel nyilvánvaló üzenetként helyezte Kádár Jánost a köztörvényes vádlottak padján. Zárógondolatként ráerősítve: „Kádár János bűnei - ahogyan a náci bűnök sem - nem évülhetnek el soha”. Amivel különben helyből magasra ugorva csapta agyon az a saját korábbi érvét, hogy a borzasztóságok egyike a kádár-korszak körülményeinek, illetve Kádár szerepének relativizálása. Ha ugyanis a nemzeti főkaparnok ex katedra hoz ítéletet, akkor ő maga sem tesz mást, mint felértékeli Kádár ténykedésének büntetendőségét. Alkalmasint a legnagyobb jelenkori tanítvány, Orbán Viktor ténykedésével szemben. A Fidesz környékén ugyanis igen erős jelei vannak a személyi kultusznak, és a diktatúrára hajazó ténykedések sem túl ritkák.

Ugyanakkor sok szempontból érthető a rendszerváltást megelőző korszak iránti nosztalgia. Lehet, hogy sok évet kellett várni egy Trabantra, de nem okozott gondot eljutni a Balatonhoz. Technikailag talán ma sem, de anyagilag egyre több embernek okozna gondot egy két hetes nyaralás. Lehet, hogy az ország sok-sok hitelt vett fel a nemzetközi pénzpiacon, de ebből nem Kádár sufnija mellett épült stadion. A pártkádereknek kétségtelenül sok látszatkiváltság járt, de ezekről mindenki tudta, hogy jórészt tényleg csak optikai látszatfrissítések. A néhány valós előny pedig egy olyan jól definiált kört alkotott, amelyet sokan elfogadtak a rendszer részeként. Leginkább azért, mert a mindenki által látható olló nem nyílt túl nagyra. Ellentétben Orbán kedvenc gázszerelője, illetve a szabolcsi közmunkás közt tátongó szakadékkal. Az 1970-es, illetve 1980-as évekre pedig azért már egy igen erős konszolidációs állapot volt jellemző. Kialakult, és végső soron általánosságban betartható játékszabályokkal.

Cserébe lehet, hogy nem túl erős, de bárki számára elérhető egészségügyet, általános, és átlagos bért nyújtó foglalkoztatást biztosított a rendszer. Olyan oktatásüggyel, amit lehet ugyan sok kritikával illetni, de az említett években már nagyon gyenge szegregációs hatással volt terhes. Nem a szólamok, hanem a hétköznapokban megélt valóság szintjén. Annak ez elég jelentős előny-csomag, aki ma az említett ollót látja, az oktatás- és egészségügy lerohadását tapasztalja, illetve a közmunka frontján, vagy ott sem, próbálkozhat az éhenhalás elkerülésével. Különösen annak fényében, hogy a kormányzat kifejezett arroganciával viseltetik a szegények, a kisebbségek, a bármi okból elesettek irányában. Lázár kimennyitkapar Jánost is beleértve a cinikus akarnokok táborába. Olyan körülmények között, amikor maga a kormányfő sem igazán lenne sehol sem, ha nélkülözte volna a most annyira szidott Kádár-korszak előnyeit.

Abban az esetben ugyanis, ha nincs az a fajta oktatási és a kiemelkedést is támogató rendszer, ami volt, akkor ma Orbánnak aligha tapsolnának. Ellenben minden reggel hangos: „Jó reggelt nagyságos úr!” kiáltással segíthetné be az autójába a helyiérdekű Döbrögit. Természetesen tudomásul vehetjük azt is, ha a Kádár-korszak bűneként értékeli Lázár azt, hogy Orbánt hozzásegítették egy diplomához, illetve a politikai karrierhez. Bár ettől még nem lenne Kádár köztörvényes gyilkos. Pusztán erősen felelőtlen. Ám a minisztrelnökségi miniszter aligha erre gondolhatott. Valószínűbb, hogy 1956 jegyében próbált meg egy kis életet lehelni az MSZMP emlékét gyűlölő pilácsba. Ahogy három éve Orbán is elővakarta a komcsikártyát. Elfeledkezve néhány apróságról. Melyek egyike az, hogy a Kádár-korszak, már csak biológiai okokból is, egyre kevesebb embernek juttatja az eszébe 1956-ot. A családi legendáriumok pedig éppen úgy torzíthatnak, ahogy az Orbán képével ékes történelemkönyvek. A következő generációk számára egyre halványabb a Rákosi korszak, illetve a korai kádárizmus, miközben ráérnek gondolkodni pár egyéb dolgon. Akár 1956 kapcsán is. Amely idealista hősöket éppen úgy fel tudott mutatni, mint köztörvényes gyilkosokat. S az utóbbiakat sem csak az egyik oldalon.

De akár meg is érthetjük Lázárt. Mert Kádár emlegetése, és legalább szóbeli kriminalizálása még mindig lehet vonzóbb, mint belenézni a kormányzati tükörbe. Már csak azért is, mert lehet, hogy akkor Kádár, vagy inkább Rákosi sziluettje is felsejlene a kormánytagok felett.

Andrew_s

Nem kamu-kancellárság, nosztalgia

Forrás: Timelord

Az Együtt most közreadott véleménye szerint politikai komisszárokat neveznek ki az egyetemek teljhatalmú uraként. Tulajdonképpen gratulálhatnánk az éleslátáshoz, amellyel sikerült észrevenni azt, ami már júliusban is világos volt. Legkésőbb akkor, amikor Orbán Viktor láthatóan előbb tudta a névsort, mintsem bármilyen pályázat lezárulhatott volna. Az egyetemi kancellár intézményének párhuzama az egykori egyetemi párttitkárral nem nagy újdonság.

Ismerve a Fidesz környékén és vezérkarában előforduló egykori MSZMP-tagok hozzávetőleges számát, még csak nem is nagy meglepetés. Végső soron azt is mondhatnánk, hogy az egyetemi kancellár intézményében reanimált egykori pártmegbízott intézményével tulajdonképpen csak a számukra ismerős, átlátható, és kellően langyos mocsárrá berendezett környezet újjászervezését hajtotta végre a józan ész és a realitások ellem permanens harcot folytató Fidesz-apparátus. Mely intézménynek kétségtelen haszna az a Párt számára, amit most az Együtt is felemlegetett. Az egykori Titán-elvtársak (ti tán tudtok velük mit kezdeni) mai káder-ejtőernyős utódai számára kiváló kádersüllyesztő ez a kancellárosdi. Az 1980-as évek óta eszméletre tért generációknak talán újdonságként, de a Fidesz és pláne a KDNP vezetőségi korosztályát elnézve azonban korántsem sokkoló nóvumként hatva. Az újdonság talán csak a pofátlanság mértéke.

S itt lép be az a jelenség, amely a legutóbbi hatalmas bukta kapcsán látszik kibontakozni. Az a magabiztosság, amivel a hatalom már túljutott azon, hogy akár a látszat látszatának mázát fenntartsák. Emlékezhetünk még talán arra a ma szinte történelmi helyzetre, amikor Deutsch Tamás, Orbán Viktor személyes kérésére nem foglalta el a külön neki létrehozott miniszterség székét, míg meg nem szerezte a diplomáját. Holott hol voltunk még akkor az igazán vaskos botrányoktól. Amelyek közül a legnagyobb talán Schmitt Pál plagizált dolgozata volt, mivel mégis csak a hazánkat képviselő egykori szállodaigazgató bukott bele abba a botrányba. Habár a kisebb pozíciók környékén szinte folyamatosan derültek ki a kisebb-nagyobb sumákságok. Így már hét évvel ezelőtt is okozott botrányt olyan fideszes alpolgármester, aki diploma nélkül használt doktori címet. Most akkor mondjuk azt, hogy a kancellárokat most körüllengő bűz csak a „haladó hagyományok” folytatása?

Mert miért pont az egyetemekre kinevezett mai Titán-elvtársak lennének minden gáncstól mentes lovagok? A gáncstalanság hiánybetegségének tüneteként derült ki a szegedi egyetemre kiszemelt komisszárról, Devecz Miklósról, hogy csak bekamuzta a végzettségét. Egyként azok közül, akik az Átlátszó korábbi nagy kamulistáján is szerepeltek. Annak, aki erre esetleg azt mondaná, hogy ez a balkanizálódás jele, annak szeretném jelezni: erről szó sem lehet. Az igazi Balkán közelében, Szófiában két éve ugyanis a bíróság felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte azt a hivatalnokot, aki MBA-t hazudott magának. Ez utóbbi természetesen nem tarthat minket vissza attól, hogy kíváncsian figyeljük a hazai eseményeket. Különösen azt, hogy miként hízik a hazai államigazgatás környékéről bíróság által elítélt kamupapír-használók névsora. Ami az említett pofátlanság bőrgazdagságából semmit nem von le.

Aki ugyanis emlékszik a rég volt idők hatalmi focijára, az tudhatja, hogy akkor legalább nyilvánvalóan nem foglalkoztak ilyesmivel. Mármint a kamuzással. Akkor simán kineveztek bárkit bárhova. Aztán az, akinek íróasztalt adott a PÁRT, annak előbb-utóbb papírt is adott hozzá. Nem egy esetben egyébként tisztességgel megőrizve a látszatot. A kinevezett igazgató, párttitkár, stb. becsülettel elfoglalta a székét a maga érettségijével, vagy azzal sem. Aztán beiratkozott esti gimnáziumba, valamilyen egyetemre, és végigjárta. Nem egy közülük különben tényleg kihasználta a lehetőséget, és komoly tanulással pótolta a hiányzó ismereteket. Még akkor is, ha biztos lehetett a politikai hátszél vizsgaolajozó hatásában. Ezzel szemben a mai komisszárok előbb életrajzot kreálnak maguknak, és esetleg azt követően sem iratkoznak be sehova. Elvégre minek is tennék? Ha bárki feszeget valami végzettséget, majd „jön egy ügyvéd, oszt jónapot”. Túl sok következménye nem lesz. Legfeljebb fanyalogva elfogadják majd a Nemzet Sportolója címet, mint Schmitt Pál. Ha azt sem, akkor majd megkreálják nekik a Nemzet Kamuhőse címet. Mert akinek a Vezér íróasztalt ad, annak sérthetetlenségi páncélt is köp szotyihéjból.

Ezért az egykori rendszer, noha szintén a politikai megbízottakról szólt, valahogy őszintébb, és nyíltabb volt. De, furcsa módon, ezen két utóbbi erény tárgyában nincs nosztalgia a vezérségi irodákban. Noha a játékszabályok alakítása terén egyébként egyre nagyobb az áthallás a harminc-negyven évvel ezelőtti viszonyok irányában. Lassan egy huszáros rohammal elfoglalva az 1950-es éveket. Töretlenül robogva tovább visszafele. A köznapi kommunikáció mozdonyával vonszolva vissza az államigazgatást is.

Andrew_s

Hoppál bírósági droid-igazolványa

Forrás: starwars.wikia.com/

Az Isaac Asimov által megálmodott világban nagy szerepet kapnak azok a robotok, melyek egyik csúcskategóriájú példánya, Demerzel néven, a galaktikus birodalom első miniszterének tisztségét is betöltötte. Magyarország ezt nem engedheti meg magának, tehát itt csak a pártszóvivői tisztségig vihetik. Habár egy bírósági döntés értelmében Demerzel, androidként, az önállóság csúcsa lehetne Hoppál Péterhez képest.

Az MNO nagy örömmel újságolta el a hírt, hogy a „Pécsi Törvényszék határozata szerint Bajnai Gordon hiába perelte be Hoppál Pétert, a Fidesz szóvivőjét, a bíróság a jobboldali politikus javára döntött”. Pedig, ha jobban belegondoltak volna, akkor talán világossá válik, hogy a per korántsem volt hiábavaló. Más források ugyanis azt is kiemelik, hogy a bíróság nem a hazugság tényéről, hanem Hoppál Péter felelősségéről döntött. Azzal az indoklással nem vizsgálva a hazugságok tényét, hogy a szóvivő a „Fidesz megbízásából mondta mindezt”. Mármint azt, hogy „Bajnai Gordon tehát erőszakos cselekményekre buzdította, bátorította azokat a fiatalokat, akik törtek-zúztak a Fidesz-székházban márciusban”. Ezzel a bíróság tehát kinyilvánította azt a véleményét, hogy a Fidesz szóvivője önálló gondolatok megfogalmazására alkalmatlan, és képtelen az elé tett papíron levő szöveg morális szempontok alapján való minősítésére. Egyben jelezve azt is, hogy az említett szóvivő tulajdonképpen nem tekinthető másnak, mint egy bionikus hangszórónak, aki bármit elmond, amire utasítást kap.

Van azonban itt pár gyenge pont a folyamatban. S nem Hoppál Péter, akinek immár bírósági felhatalmazása van arra, hogy bármit mondjon. Az egyik igen komoly gyenge pont az az utasítás forrása. Ha ugyanis nem Hoppál Péter felelős az elhangzottakért, akkor nyilvánvalóan más a felelős. Amennyiben hazudott, akkor a neki erre utasítást adó az egyértelmű felelős. Ez ellen egy reális védekezési lehetősége van. Annak bizonyítása, hogy szellemileg teljes értékű állampolgár és nem gyámságra sem szorul. Tehát felelős az általa elmondottakért. Ekkor azonban azonnal vissza is térhet a bíróság elé. Ejtsük tehát ezt a lehetőséget, és vajon ki lehet a felelős az elhangzottakért. Alighanem a Fidesz kommunikációs igazgatója lehet az. Legalább is, ha megpróbálunk logikát keresni annak a folyamatban a mentén, ahol a hős székházvédők pusztán a saját érdekükben távolították el erőszakkal a tüntetőket. Amennyiben nem Hoppál Péter, akkor tehát Kocsis Máté lehet a felelősség várományosa.

Melyiket ki parancsolta mondani?

Habár a bíróság esetleg azt is megállapíthatja, hogy a párt kommunikációs igazgatója sem felelős a szavaiért. Elvégre ő is csak a párt utasításait hajtja végre. A rég letűntnek hitt történelmi korok hagyományait folytatva. Amikor barátilag megveregették valaki vállát, és a fülébe súgták: „A PÁRT elvárja tőled”. Habár abban a korszakban is tudható volt, hogy akkor sem a párt várta el, adta utasításba a teendőket. Nagyon is világos hierarchia mentén születtek meg a döntések a pártbizottságokon, illetve a központi bizottságban. Ezt a Fidesz-ben is tudhatják. Ha kétségeik lennének, kérdezzék meg akár a házelnököt, akár Pozsgay Imrét. Így aztán a láncolat végén mégis meg lehet valószínűleg nevezni azt a felelőst, aki a Fidesz részéről elhangzó állítások valóságtartalmáért felelős. Ha mást nem, akkor Orbán Viktort. Aki pártelnökként mindenképpen felel a pártja nevében történő dolgokért. Mármint akkor, ha az egész pártról kiderülne, hogy tulajdonképpen senki nem felel mindenért, és a Fidesz a saját kijelentéseikért nem felelőssé tehető droidokkal van feltöltve.

A Hoppál-ügyben hozott bírósági döntés tehát ebből a szempontból a Fidesszel szembeni kritikaként is felfogható. A döntés látszólag szervilista elhalasztásába becsomagolták a kritikát arról, hogy a Fidesz szellemisége tulajdonképpen az MSZMP által uralt korszakot idézi. Az persze egy másik kérdés, hogy Bajnai Gordon végig fogja-e vinni addig az ügyet, míg a Fidesz valamelyik droidját végül kihúzzák a konnektorból. Vagy legalább lecsapja-e ezt a labdát?  

Andrew_s