Tényvakság, avagy panel-bukta

A tanárok megmozdulásaival kapcsolatban leszögezem, hogy a személyes véleményem szerint a hazai oktatás helyzete röviden: szar. Gyakorlatilag évtizedek óta. Hosszabban is csak ezt lehetne ragozni. Ugyanakkor, a netet, a megszólalásokat olvasva, a megszólalókat hallgatva kétségeim támadtak arra nézve, hogy akár a támogatók mindegyikének is ugyanarról szól a jelenlegi történet. Vagy sokkal inkább a saját elképzelések kivetüléseiről.

Számos ismerősömtől, illetve egy zártabb csoport olvtársaitól is elnézést kérve, bedobtam egy tudottan, voltaképp tervezetten, demagóg hozzászólás-párt a Facebook-ra:
„Érdekelne, hogy ha egy kedves szerette műtétjét végző orvos, a műtét közben megvilágosulva, kezdene polgárilag engedetlenkedni, akkor a kinek mennyire férne bele a jogérzékébe. Illetve, ha ezt az orvost kirakják, eltiltják, akkor menne-e érte élőlánculni. Az egészségügy helyzetétől, a morális igazságérzettől áthatva”.
Illetve:
„Egyébként az oktatás sz..r. Vagy harminc éve. Kétségtelen. A polgári elégedetlenség szándékos szembefeszülés az érvényes jogrendnek. Kétségtelen. A polgári elégedetlenség egy erős eszköz. Kétségtelen. De az, aki egy rabicfalba egy képszöget egy ötkilós Samuval akar beverni, annak legyen B-terve arra, hogy mi legyen a fallal, ha kidől. Ha nincs ilyen B-terv, arról nem a fal tehet”.

A reakciók nagyon tanulságosak voltak. Tényleg. Azok is, amelyek valójában semmiről sem szóltak, csak valami matrica odalökéséről. Az ugyanis világosan jelzi, hogy a hozzá(nem)szólónak vannak érzelmei a kérdésben, de azt nem tudja, nem akarja megfogalmazni. Ez egy teljesen érthető reakció. Csak egy téma megbeszélésében indifferens, szóra is csak alig érdemes. Viszont a csak érzelmeiben motiváltak, motiválhatók sokkal védtelenebbek a kommunikációs manipulációkkal szemben. Akár beismerik, talán még maguknak is, akár nem. De ez legyen az ő problémájuk.

A megfogalmazott reakciók egy másik csoportja kemény szemrehányást fogalmazott meg arra nézve, hogy elutasítom a tanárok polgári engedettlenséghez való jogát, és nekik ehhez joguk van, és különben is.. . Holott egyik beírás sem vitatja ezt a jogát a pedagógusoknak, vagy bármely más csoportnak. Ahogy a magam részéről a szakszervezeti bérharcot is teljesen elfogadható törekvésnek tekintem. Valamint teljesen világos, hogy egy adott jogrend megváltoztatására a jogrenden kívüli eszköztárba tartozó polgári engedettlenségnek helye van. Ha ehhez általános társadalmi támogatottság van, és tényleg ez a cél. Ellenben erről, hogy kétségbe lenne vonódva a tanárok tüntetési joga, nem szól a poszt. Ahogy arról sem, hogy mi a moralitása a diákság jelenlétének, illetve a tanárok ehhez való hozzáállásának. Amely egyébként nem kevésbé megosztja a magánemberi véleményeket. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy amikor ilyen kétségeket vetít bele valaki abba, amiben ez nincs megfogalmazva, akkor valójában a saját kétségeit látja bele egy írásba. Kétséget az eredményességről, megalapozottságról, bármi ezzel kapcsolatosról.

Volt olyan szélsőséges reakció is, amelyik innen levezette azt is, hogy szerintem a tanárok tömeggyilkosok. Az egymásra licitálások során ketten is eljutottak egészen Hitlerig is. Miközben számos más reakció emlegette, hozta fel a gyilkolást, halálokozást. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy az ilyen jellegű reakciók valójában a legkevésbé sem a posztról szólnak. A poszt ugyanis nem szól:

A műtét súlyosságáról;

Az orvos kompetenciájáról;

A paciens további sorsáról;

Amikor tehát ilyen reakciók születnek, akkor azok valójában sokkal inkább a reagáló előfeltevéseiről, ha tetszik, előítéleteiről szólnak. Egy másik fontos szemponttal kiegészítve. Azzal, hogy amikor egy ilyen helyzetnél fel sem merül az orvos kompetenciája (és ehhez kapcsolódóan az a lehetőség, hogy a helyzettel a paciens akár jól is járhat), akkor bizony tetten érhető a pozíciónak szóló, az autoritást, pontosabban székhez kapcsolt kompetenciát meg sem kérdőjelező attitűd.

S ez már túlmutat a jelen poszton, mert felveti az ezzel operáló tömeges manipuláció lehetőségét. Ahogy azt is, hogy a kitüntetett, vagy annak vélt, szerepet élvező érthetően kerül minden olyan felvetést, ami ezt a helyzetét akár zárójelbe is tehetné. A pedagógiával, a pedagógusokkal kapcsolatban ez nem kevésbé érezhető. A tanárok alkalmasságával kapcsolatos kérdések még a diákok részéről sincsenek fókuszban, és a szülők sem nagyon feszegetik publikusan. Holott a magánbeszélgetésekben korántsem mindenki elégedett a gyermekét nem egy esetben inkább idomító, mint tanító katedrafoglalóval. De amikor zubog a mainstream, hallgatásba nyom a csoportnyomás. Vagy csoportadmin. A tanárok részéről elvben érthető lenne a cérnahangú suttogás a témában. A gyakorlatban azért nem, mert amíg a tanárok nem vetik ki maguk közül a pályára alkalmatlanokat, addig sokaknak a megmozdíthatatlan Izéke-néni marad A TANÁR. Akivel akkor sem akar szolidáris lenni, ha leszállnak a Mars-lakók.

Hogy furcsa lenne a klisészerű, előítélettel határos reakciócsomag? Korántsem. Pont az ilyen jellegű viselkedések, attitűdök feltérképezésére nem egyszer használnak hasonlókat. A probléma nem is az, hogy így működünk mi, emberek. Sokkal inkább az, hogy a ködfüggöny milyen gyorsan képes egyfajta vörös köddé válni. S ilyeténként a tények, és az indulatok közé befészkelődni.

Andrew_s

Logopédusok a Taigetosz ösvényein

Miután már a Magyar Köztársaság nélküli köztársasági elnök aláírta a „Taigetosz-törvénynek” elkeresztelt jogalkotási selejtet kezd oszlani a homály. Mármint abban a tekintetben, hogy most, amikor már szinte mindegy, előmerészkednek a szakma nagy megmondó-szervezeti. Mármint azok, akik szerint tulajdonképpen semmi baj nincs az egésszel. Például a Magyar Logopédusok Szakmai Szövetsége Egyesület (MLSZSZ).

A Facebook-on azzal vezetik fel a magukét, hogy „Íme az MLSZSZ és az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar (ELTE BGGYK) Logopédiai Szakcsoport szakmai állásfoglalása”. Mely felvezető máris azt sugallja, hogy ott, az ELTE BGGYK berkeiben is ráférne a szembe nézés. Egymással. A folyosón. Ha eközben beszédbe is elegyednek egymással a kartársak. A Logopédiai Szakcsoport nyilván közismert, és csak általam nem kellően feltérképezett, igen neves vezetése, illetve tagsága talán könnyebben tartaná a szinkront magával a kari vezetéssel. Legalább a tájékoztatások, illetve állásfoglalások szintjén. Ártani valószínűleg inkább használna. Talán ezt követően még a nevek, aláírók is kikerülhetnének egy állásfoglalás alá. Mert attól, hogy a Facebook-on jelenik meg egy, a felelősséget közösre kenő szöveg, attól még pont olyan ismeretlen marad az értelmi szerző.

Mindamellett szakmailag talán még megfontolandó is lenne az állásfoglalás számos gondolata. Amelyek nagy vonalakban arra a szálra fűzhetők fel, hogy:

1.    A BTMN-kategória fenntartása, annak jelenlegi formájában: baromság;

2.    A BTMN-kategória megállapítása egy gyermek esetében: tudománytalan ráolvasás;

3.    A tantárgyi értékelés alóli felmentése, az adott, nem egy esetben krízishelyzetben levő gyermeknek: ostobaság;

A legutolsó pont kapcsán egyébként kétségtelenül megjegyzik, hogy a támogatásuk megoldható lenne egy „differenciált prevenciós, illetve felzárkóztató oktatást biztosító rendszerben”. Amiről sokan tudni vélik, hogy Magyarországon nem igazán kiforrott állapotban van. Egyébként az, aki szerint egy krízishelyzetben levő gyermek támogatása feleslegessé tenné a kudarcélmények gyarapításának elkerülését, az nem biztos, hogy kidugta a fejét életében a karrier-burokból. De túl sok emberi krízist biztos nem élt meg. Nem át, hanem meg. Ami természetesen lehet egyfajta nevelési melléktermék. Gondolatkísérletileg vegyünk ugyanis két gyermeket, akiknek meghalt a nagyijuk. Az egyikhez részt vevően, együttérzéssel közelítsünk. A másikat meg csaján pofon, ha sírni mer, mert „tudja legalább, hogy mi baja”. Arra szinte mérget lehet venni, hogy a két gyermeknek más lesz a készsége arra, hogy empatikusan viszonyuljon a bajban levőkhöz. Lesznek ugyan kivételek, de azért a tendencia megtippelhető.

Ebből a szempontból nem túl bíztató, ha a logopédus-egylet szószólói a pofon pártján állnak. S akkor sem biztató, ha teljesen konform az orbániai „szívjon csak a kopasz” oktatáspolitikai mentalitással. S akkor sem, ha a mostani közlemény alapján ők annyira, de annyira szerették volna, ha „a törvénymódosításhoz egy jól összehangolt intézkedéscsomagban azonnal hozzákapcsolódnak azok a proaktív lépések is, melyek a tanulók nehézségeinek megsegítésére irányulnak”. Annyira szerették volna, hogy tiltakozásuktól volt csendes a nyári éjek sora. Meg a nappalok is. Nem győzve hangsúlyozottan elhallgatni azt, hogy még az említett intézkedéscsomag megvalósulásakor is azt követően, és nem azt megelőzően kellett volna szerintük a felmentéses rendszert megszüntetni. Ja! Nem. Szerintük párhuzamosan. Ami így első olvasatra ostobaságnak tűnik. Már csak azért is, mert egy valós támogatói rendszer megvalósulása adott volna valós szakmai alapot annak eldöntésére, hogy indokolt, vagy nem indokolt a felmentések megszüntetése.

Lehet, hogy igen. De lehet, hogy nem. Ha a kiváló „proaktív lépések” csomagjainak nyomán évekig nem kell senkit felmenteni, akkor szinte magától megoldódott volna a kérdés. A záróakkord az állásfoglalásban:

„Támogatjuk tehát a felmentések kivezetését a fentiekben javasolt szakmai fejlesztések összehangolt megindításával együtt annak érdekében, hogy a törvénymódosítást követően megújuló ellátórendszer jobb feltételeket teremtsen az érintett gyermekek/tanulók és családjaik számára. Munkánkat ennek érdekében fogjuk folytatni.”

Azért az utóbbi kijelentéstől kicsit félek. Mert akkor, ha továbbra is a „következmény előre fuss” szemléletében fognak dolgozni, akkor esetleg ez fog elterjedni. S akkor a biológiaoktatásban esetleg megjelenhet majd a „Rántottából Naposcsibét” mozgalom, és annak támogatása is. Már akkor, ha ki tudják mondani a szavakat.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: a megszakértett Taigetosz

Taigetosz kecskékkel
Forrás: SummitPost

Korábban sokaknál kivert egy-két biztosítékot az a törvény, amelyet prózai fennköltséggel „Taigetosz-törvénynek” kereszteltek el. Ennek egyik sarkalatos pontja valószínűleg az, hogy a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségekkel (BMTN) küzdő tanulók ne kaphassanak felmentést az osztályzás alól. Miközben néhány területen azt is lehetővé gondolták tenni, hogy gyógypedagógiai képesítés nélkül lehessen gyógypedagógiai segítségre szoruló gyermekeket tanítani.

Az utóbbival az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar oldalán olvasható, még olvasható, tájékoztatás alapján a gyógypedagógusokat képzők nem fenntartás nélkül értenek egyet. A megjelölt aláírással közzétett tájékoztatásban világosan jelezve, hogy az okszerű ellátás egyfajta megtagadását jelenti, és a gyógypedagógus-hiány feloldására született látszatintézkedés:

„A jelenleg gyógypedagógus-képzést végző karok és intézetek vezetőiként, legfontosabb aggályunk a csomag gyakorta elhangzó indoklásával kapcsolatos, amely a változtatások fő indokaként a jelentős gyógypedagógus-hiányt jelöli meg, így ezeket a változtatásokat mintegy a szakemberhiány enyhítésének érdekében kívánja megtenni. Ha a hiányt azonban a vezetői összefoglalóban megfogalmazott „gyógypedagógus-kényszer” fokozatos puhításával kívánjuk kezelni, akkor félő, hogy lesz következő népesség és lesznek következő területek, amelyeken a tanulók nem részesülnek majd optimális ellátásban”.

De általában, a BMTN-tanulók felmentés-megtagadása is megérne egy külön gondolatsort. Nem azért, mert a Tanítanék mozgalom demonstrációt tartott miatta. Pontosabban azért, hogy Áder ne írja alá a törvényt. Inkább amiatt érdemes emellett megállni egy kicsit, mert a felmentés elvben azt a célt szolgálta, hogy a többnyire külső körülmények okozta átmeneti problémában ne büntessék külön a gyermeket a rossz osztályzatok okozta kudarcélménnyel. Legalábbis ezt tudnám feltételezni a józan ész és a pedagógiai pszichológiából tudottak jegyében. Azon persze lehet akár évtizedekig elpolemizálgatni, az okos gondolatok látszatával, hogy egy jó iskolarendszerben ilyen probléma elő sem fordulna. Eközben az érintettek generáció nőhetnek fel, mehetnek tönkre, és válhatnak kudarcos, komplexusos felnőttekké. Esetleg öngyilkosok lesznek. De ugyebár ismert a mondás, hogy ahol faeszterga működik, ott forgács is van. S nehogy már az egyengondolatokra idomító iskolarendszerben ne hulljon a forgács, ha férges. Mert az iskolarendszer az egy pillanatnyi adottság. Miközben a jó iskolarendszerre vonatkozó polémia abban az írásban bukkan fel, amely szerint maga a szakma kérte volna a Taigetosz-törvényt. A nehézségekkel küzdőkkel kapcsolatban hivatkozik különben Mosányi Emőkére, a Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat főigazgatójára, aki szerint azért rossza felmentést, mert értékelhető osztályzatok híján a diákok később, a középiskola, illetve a főiskola, felé menetelve megszívják a felvételt. Mert a mentességet a felsőoktatásban már nem érvényesíthetik.

Ez azonban azt is jelenti, hogy a mentesség, noha átmenetileg indokolt lehet, olyan hosszú távon fennáll, ami elgondolkodtató. Elgondolkodhatunk például azon, hogy talán korántsem a külső körülményektől átmenetileg megtépázott magánéletű diák kapja meg a címkét és a mentességet. Mert a címke és a mentesség kiváló kibúvó lehet a katedra tanításra alkalmatlan mártírjainak, hogy az alanyi nagyszerűségükkel nem konform diákkal szemben megússzák a tanítási és nevelési kötelezettség teljesítését. De az sem jó, ha nem ez van a tartós problémák mögött. Mert ebben az esetben erősen kérdésessé válhat, hogy az adott gyermek iskolájában, illetve környezetében a gyermekvédelemmel, illetve a gyermekek pszichológiai fejlődésével foglalkozók vajon mennyire vannak a helyzet magaslatán. S ebből a szempontból akár igazat is adhatunk annak, aki szerint normális iskolarendszerben más lenne a helyzet. Meg normális tanárképzés, tanáralkalmassági felmérések esetén sem. Úgy, nem is annyira, mellesleg.

Alkalmasint ezt, nem lévén képzett gyógypedagógus, akár a szakma hatáskörébe is utalnám megvitatásra. Amitől szemöldökemelkedést kaptam, az a HVG oldalán olvasható következő mondat: „Pedig, mint a hvg.hu-nak több gyógypedagógiai szakértő is megerősítette, ezúttal nem a szokásos oktatásvezetési forgatókönyv érvényesült, amely a gyerekek érdekeit nem nézve, politikai vagy gazdasági okokból ver át a parlamenten eszement oktatási jogszabályokat: a törvénymódosítás igénye épp a gyógypedagógiai szakmától érkezett”. S nem azért, mintha ilyen teret átívelő körmondatot ne olvastam volna soha. Magam is képes vagyok ilyen teljesítményre. De, mint korábban jeleztem, a gyógypedagógusok képzésében érdekeltek tájékoztatását aláírók megismerhetők. Ezzel szemben a „gyógypedagógiai szakmától” érkezett kezdeményezés valójában nem jelöli meg a felelős forrást. Cipőt sem a cipész szakma talpal, hanem X. Y. cipészmester. Amíg képes rá. A „több gyógypedagógiai szakértő” ebből a szempontból szintén egy üres halmaz.

Azt is el tudom képzelni, hogy a „több gyógypedagógiai szakértő” halmazába tartozók maguk kérték, egy emberként, a nevük elhallgatását a szerkesztőségtől. Ehhez fűződő polgári jogukat eszemben sincs elvitatni, ha így van. De az biztos, hogy egy sajátos erkölcsi álláspont az arctalanság homályából megnyilatkozni. S bár lehet, hogy az ötletükről akkor sem lennék jobb véleménnyel, ha névvel, és arccal vállalnák az álláspontjukat. De a gerincükről mindenképpen. Miközben drukkolok, hogy ilyen morális magasságokban lebegve minél kevesebb gyermekkel találkozzanak tanár-diák kapcsolatban.

Andrew_s