Humánummal az eutanáziáért

Magyarországon az agytumorral kapcsolatban sokan talán Karinthy Frigyes műve kapcsán kötnek felszínes ismeretséget. S örülnek, amiért megtehetik, hogy csak olvasnak róla. Míg mások, például a közelmúltban elhunyt Bajor Imre is, kénytelenek közvetlen ismeretséget megélni a betegséggel. Majd kényszerűen eltávozni. Brittany Maynard egy másik utat választott. Önként távozott.

Hazánkban a HVG számolt be arról, hogy Oregonban, élve az ott törvényileg lehetséges eszközzel, orvosi segédlettel, és a tumor végfázisához képest aránytalanul kisebb szenvedéssel lépte át az élet és halál határát. Döntését előre bejelentette, s még szelleme teljes birtokában keresztülvitte. Talán előre sejtve, hogy ezzel ismét hullámokat vet majd az eutanázia híveinek és zsigeri ellenzőinek vitája. Szigorúan elvi alapon, és zömmel mások nevében döntve mások sorsáról. Különösen az ellenzők oldalán verve az asztalt. Olyan elvek nevében, amit alighanem mindaddig nagyon egyszerű követni, amíg tényleg csak mások sorsa a tét. Alighanem ez igaz arra a KDNP-s atyafira is, aki a Facebbok-on szólta le az említett, a fájdalom ringjéből 29 évesen kiszálló hölgyet. Lehet persze, hogy Eőry Zsoltnak, a KDNP diósdi elnökének is megváltozna a véleménye akkor, ha sorsa az elevenen szétesés, és eseményhorizontja a folyamatos idegfájdalom lenne. A hozzászólására reagálók némelyikével ellentétben nem kívánom neki.

Ahogy senkinek sem kívánnám. Alkalmasint magamnak sem. S ez egy okkal több, hogy küzdjek a macskai jogokért. Ha ugyanis egy házi-kedvenc kerül hasonló helyzetben, akkor a gazda döntési kompetenciája az állatorvos segítségével megszabadítani a szívének kedves jószágot a kínszenvedéstől. Amely lehetőség megteremtése a gazda számára koránt sem egyértelmű. Holott tudható: sokan élnének a lehetőséggel, és a maguk egyszerű, mondhatni fapados módján meg is valósítják. Nem egy esetben az öngyilkosság valóban barbár módját választva. A magaslatról végzett ugrás után ugyanis alig marad szimpatikusabb nyoma az illetőnek, mint a kerékbetörést követően. Amúgy persze lehet, hogy a KDNP, és a klerikális nagyságos-urak a mások szenvedése feletti ítéletükben valahol az inkvizíció hagyományát viszik tovább. Elvégre ott is nagyon nagyvonalúan tudták kezelni a fájdalmat. A mások fájdalmát.

Miközben aligha értelmezhető az embereket szerető Isten, vagy az emberi szeretetett hirdető Jézus tanítása olyan módon, hogy „okoz fájdalmat embertársaidnak”. S ahogy egy végtelenül humánusnak emlegetett tanításrendszerből az inkvizíció sem vezethető le, úgy a betegség következtében elvesztett emberi méltóság, illetve kínhalál pártolása sem egyenesen következik. Ha az egyikből, a humánumból, az emberek szeretetéből, akarnánk levezetni a másikat, az embert romboló kínhalált, akkor könnyen arra a következtetésre jutnánk, hogy valaki hazudik. Vagy az, aki Jézus humánumát és szeretetközpontúságát, vagy az, aki ennek nevében az eutanázia elutasítását hirdeti. Laikusként azt is mondhatnám, hogy szabadon választott. Azonban, mint említettem, a fájdalmas halálvárás szabad akaratból való elutasíthatósága mellett tenném le a voksot.

Még akkor is, ha a sokat emlegetett Hippokratész eredeti esküje tesz is némi célzást arra: orvos mérget nem adhat. Azonban szinte szerencse, hogy az orvosok nem az eredeti szövegre tesznek esküt. A nemzetközi orvosi eskü pedig már a tiszteletről szól: „az emberi életnek a fogamzástól kezdve megadom a legnagyobb tiszteletet”. S mi lehet az emberi életnek szóló nagyobb tisztelet annál, hogy lehetővé tenni az emberhez méltó életet, és az emberhez méltó halált. S éppen ez a kitétel az, amiért cseppet sem meglepő, hogy olykor orvosok szállnak síkra az eutanázia mellett. Talán éppen azért, mert ki más láthatná az út végéhez közelítők szenvedését jobban, mint az, aki naponta találkozik vele. Nem vitatva, hogy a döntés egészen biztosan nehéz. A lehetőség megadása azonban nem jelent kötelezettséget. A lehetőség biztosítása még annyira sem jelent kötelezettséget, mint amilyen kötelezettséget a történelem számos civilizációja rótt az emberekre. Nem egy esetben hajszolva bele embereket az elvárt öngyilkosságba.

S igen, elfogadom, hogy jogos lehet a félelem attól, hogy az eutanáziára is ráépülhetnek hasonló kényszerek. De ezen aligha segít az, ha valami homályos, nehezen megalapozható, és messziről elutasító, a vitát megvető és az embereket lenéző szemléletből közelítik meg a kérdést. Akkor talán eljutunk majd oda, hogy ne kelljen ezért (is) irigyelni a szerető gazdi cicáját. Talán egyszer eljutunk oda, hogy az embereket a döntéseikkel együtt tudjuk tisztelni. Mely döntéseket nem kell okvetlen szeretni. De tudomásul venni igen.

Andrew_s

Kutász és zagyvilág

Magyarország innovációban és a kutatásokban valóban jól teljesített az elmúlt évszázadokban. Az, hogy ezt a jelenlegi kormány ki akarja esetleg sajátítani magának, az ezt az érdemet nem kisebbíti. Legfeljebb a próbálkozást teszi szánalmassá. Különösen az elmúlt évszázad történései, és annak mai magyar visszhangjai miatt.

Az ugyanis kétségtelen, hogy az amerikai "atomcsapat" nem véletlenül állt fel számos magyart is kooptálva. Nyilván a személyes tehetségük is okot adott erre, de származásuk is. Nem az, hogy magyarok voltak, hanem az, hogy menekülni kényszerültek a horthyzmus elől. Az elől a horthyzmus elől, amelynek újjáéledő jegyében például idegenrendészeti eljárássá fehérítik a zsidó-származásúak lemészárlását. S amely átminősítés ellen a jelen kormányzatnak egy hangja sincs. Sőt! Bevetik a Horthy Miklós hamvait hazahozató Antall-kormány egykori emberét is, hogy mossa már kicsit tisztára a történelmi főkukázó Szakály Sándort. Miközben zajlik természetesen a nagy szemforgatóparti. Azok a jobbikos agitátorok, akik a csikósostoros csendőrnosztalgia jegyében a kiválasztott magyarságról ugatnak, elfeledkeznek arról, hogy például a tudományos hírnévért sok olyan magyar tett sokat, akit az ő szellemi elődjeik űztek el. Nem feledve, hogy a szalon-antiszemitizmus szólamait többször szájára vevő miniszterelnök is pontosan ugyanezen demagóg ökörségekkel él. A közhely-pufogtatások szüneteiben.

A fenti kitérőre azért volt érdemes pár gondolatot szánni, mert Orbán Viktor, az árvízi jelenésére várva, és az őszödi beszéd felett is talán elmerengve, a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) szólalt fel. Nem elmerengetőt, bár az elme helyének kutatása kapcsán. A Nemzeti Agykutatási Program együttműködési megállapodásának aláírási ünnepségén. Emlegetve olyasmit, hogy aznap éppen az agykutatásban látta meg a zászlóshajó árbocának a csúcsát. Amivel sajnos mindjárt ki is ütötte a hazai agykutatás valóban magas pozíciója alól az egyik támaszt. A politikától független elismerés lehetőségét. Mert a kormányfő eddigi szólam-útjának ez az egyik hordaléka. Aminek csak a közelébe engedik, ott vége a mértéktartó megítélésnek. Akkor is, ha annak különben helye lenne. Mert például a hazai agykutatásban hely lenne. De nem azért, mert a gátőrök polihisztor gyöngye azt üzente. Sokkal inkább azért, mert eddig távol tartotta magát tőle.

Miközben az idősebbek még emlékezhetnek Dr. Szentágothai Jánosra, és arra a munkára, amit a tudományos tevékenység mellett az agykutatás népszerűsítéséért tett a közel húsz éve elhunyt professzor. Mert a hazai agykutatásnak tényleg komoly múltja és jelene van. A jövőjét a napi politika odatévelygése veszélyeztetheti leginkább. No meg az, ha a legújabb értelmiségi exodus a fiatal szakemberek sorait, az utánpótlást tizedeli meg. Ez ellen pedig nem szólamokkal, és kivont Túrórudival lehet eredményesen felvenni a kesztyűt. Márpedig az olyan kijelentések, melyek alapján, Orbán Viktor szerint Európa az agykutatás évei elé néz, inkább a megszokott közhelyek sorait gyarapítja. Még akkor is, ha a részigazságok igazak. Mint az, hogy az általános orvoslás és a gyógyszeripar egyaránt profitálhat az idegrendszeri alapkutatásokból.

De ezt eddig sem vitatta senki. Ahogy azt sem, hogy a klinikai sebészet is komoly eredményeket mutathat fel. Még akkor is, ha a miniszterelnök által említett búcsúszavak: „jó utazást kívánok a koponyák körül” - kicsit másra utaltak eredetileg. Karinthy Frigyes műve alapvetően egy betegség megélésének, belső tüneteinek a leírása, és az író műtétjére sem hazánkban került sor. De ez a miniszterelnöki olvasatlanság legyen a legnagyobb probléma a hazai kutatás és egyetemi oktatás átpolitizálódásának közvetlen, illetve közvetett jelei közepette.

Andrew_s