A Magyar-ügy margójának margójára

A HVG azzal a címmel közölt egy magyarázkodást a Magyar Pétert érintő rendőri jelentésen alapuló írásuk mentésére, hogy "A Magyar-ügy margójára". Jegyzők sem akárkik. Gergely Márton, Nagy Iván Zsolt, a HVG illetve a hvg.hu felelős szerkesztői. A cikk alól másolva. Személy szerint meg nem igazán értem, hogy ezt most minek.

Mert olvasom ezt a magyarázkodást, és nem értem. Ha a HVG a zsarolóbulvár szintjét célozta meg, akkor emelt fővel menjenek végig az úton. Ne akarjanak szűzkurvát játszani. Nem megy.

A költői kérdésük, mert szerintem álkérdés, illetve nem kérdés: "Van-e jogunk mindezek után közzétenni annak a rendőri jelentésnek a részleteit, ami arról a napról szól, melynek értelmezését az egyik fél kisajátítja magának?" Szerintem a válasz: NINCS.

Akár megosztott Magyar Péter bármit is, akár nem. Egy magánügyben készült rendőri jelentés vagy alapja egy hivatalos eljárásnak, vagy nem. Ha igen, az abban érdekeltek megismerhetik. Ha nem, akkor irattári lom. Az utóbbi maximum hangulatmanipulációra alkalmas. Az előbbit illetően meg tudjuk, hogy nem indult. De az újságíró meg ebben az esetben sem része, gondolom, ennek az eljárásnak.

Az érdekelt fél, Magyar Péter meg azt tereget ki a saját kapcsolatáról, amit akar. Ez ugyanúgy nem ment fel senkit, ahogy még egy prosti esetében is megállhat szerintem a nemi erőszak, ha ott és akkor nem akarja.

D. A. és a HVG csapata lehet, hogy jogilag nem elmarasztalható. De morálisan a posványba küzdötte magát. S akkor ez a nevetséges mentegetődzés... Minek?

Andrew_s

Pelenka-, és magánügyeink

Forrás: Nyugatifény

Ráhel pelenkaügyét illető gondolataimat korábban azza fejeztem be, hogy egyfajta hatalmi jelképnek is tekinthető: „Annak jelképeként, hogy Európa azé, aki teleszarja”. Aztán megjelentek a kommentek, és megjelentek olyan írások is, amelyekkel alig lehet nem vitázni. Nem azért mentegetnék ezt a szegény leányt, hanem inkább azért, mert nagyjából egy legyintéssel nyugtázzák.

Ilyen az a jegyzet is, amely a HVG oldalán jelent meg. Nagyjából onnan közelítve a kérdést, hogy Orbán Ráhel magánügye, hogy hova dobja a pelenkát, és lebukásában az igazságérzet kielégítését véli megtalálni. Amelyről mindjárt el is meséli Révész Sándor, hogy milyen, szinte már a demokráciát veszélyeztető káros hatással bír. Ami természetesen azt is feltételezi, hogy a pelenka-hajításról készült fotóknak akár már az elkészültében is egyfajta kielégülés játszott szerepet. Ezt nyilván nem tudhatom. Azt azonban igen, hogy az ügy kipattanásában egyáltalán nem a néplélek igazságérzetének felbuzdulását látom. Már csak azért sem, mert az igazságérzet szerintem egyfajta „szemet szemért” mentalitásbó, nézőpontból táplálkozik. Márpedig Orbán Ráhel ügyének esetében ez aligha érhető tetten. Legfeljebb egyfajta kárörömként. Amolyan „hiába ugrálsz kisanyám, mert mégis lebuktál” módon.

Az sem teljesn igaz, hogy „az dobja az első követ”, aki tökéletes, sosem szemetelt, és olyan pedáns életet élt, hogy nyugodtan rászállhatnak a hatalmi kukkolók. Azért nem igaz, mert a társadalom nem szentekből áll. Ugyanakkor a társadalmi normarendszer egyfajta közös nevezője a korántsem szentek összességének. Ha mértékadó, ha tetszik példát nyújtó, szereplők, akár köz-, akár csak közismert szereplők viselkedése, kommunikációja azt sugallja, hogy trendi bunkónak lenni, akkor sokak szerint valóban trendivé válik bunkónak lenni. A közbeszéd bunkósításának hatásai elég jól lemérhetők a mindennapi kommunikációban. Ez nem PC kérdése. Annyira, hogy valójában azt hiszem: Orbán nem az őszinteség jegyében kelt ki a PC ellen, hanem a saját taplóságának a mentegetésére. Egyfajta szabvánnyá téve azt a stílust, ami neki a sajátja ugyan, de amelyért számos más politikus elsüllyedt volna a szégyentől. Akár a szóbeli gesztusokra gondolunk, akár a zsebhokizós kézfogásaira, sajtószerepléseire. Ebből a szempontból Ráhel esete legfeljebb csak jelzést jelent. Annyiban, hogy nem esett messze fától. Amit már az elhíresült „sajátlábonállós” szövege, operaházi pezsgőzése is sejtetett.

Révész azt írja, hogy: „A szaros pelenka nem azt a szintet jellemzi, amelyen ez a bunkokrácia sajátlagosan tevékenykedik, hanem azt a szintet, amelyen mindenféle pártállású embertársunk helytelenkedik”. Amely annyiban igaz, amit írtam fentebb: nem vagyunk szentek. Azonban, ahogy szintén igyekeztem jelezni: sajnos a hazai bunkokráciát mégis jellemzi. Mely utóbbival kapcsolatban azt a megjegyzést is olvashatjuk, hogy: „Mit mondjunk, még titkos szolgák garmada is a rendelkezésükre áll titkosszolgálati eszközök arzenáljával”. Amiben teljes mértékben egyet lehet érteni a HVG szerzőjével. Azt, hogy ezt valaki fenyegetésnek, vagy figyelmeztetésnek tekinti,az legyen kinek-kinek a magánvéleménye. Valójában szinte mindegy. Abból a szempontból, hogy mit sugallhat a két idézet kitétel közös halmaza. Gyakorlatilag azt, hogy legyints a hatalom közelében virágzó bunkóságra, mert a hatalom rád száll(hat). Ami a kár a korábban már általam is emlegetett sajátos rendszer programbeszéde is lehetnek. A Nemzeti Besúgás Rendszeréé. Tudjuk: volt már ilyen.

Ugyanakkor egy kevésbé fenyegető, de következményeiben egy legalább akkora hatású üzenete is lehet mindennek. Ne foglalkozz semmivel. Legyints mindenre. Légy a társadalmi közöny közkatonája, és akkor nem érhet meglepetés, illetve bántódás. Márpedig éppen ez a társadalmi közöny az, aminek nem hiányzik programbeszéd. Anélkül is jól érzi magát. A HVG abban hív önvizsgálatra, hogy szemetelt-e a tisztelt olvasó már életében? Noha a kérdés úgy is feltehető, hogy szólna-e a szomszédjának, ha az a kérdezett ajtaja elé tenné szaros pelenkát? Ha nem szólna, akkor ne csodálkozzon, ha megkapja. Ha szólna, akkor meg Ráhel is így járt. Közismert, tehát a köz szólt. A látszólagos érv gyengesége itt érhető tetten. Eszerint: „Nem lehet magánélet nélkül élni!”

Ami igaz. Csakhogy a szomszéd küszöbére szemetelés nem a magánélet része. Ahogy a kopuláció sem a magánélet része, ha egy közösségi terület, mondjuk egy tér kellős közepén, netán egy kereszteződésben űzik az abban részt vevők. Ennek semmi köze az igazságérzethez. Nem kívánta senki komolyan O. Ráheltől, hogy menjen vissza, keresse meg a csomagját, és vigye haza. De talán nem lenne okvetlenül szükséges a társadalom totális közönyét tenni normává. Mert annak meg semmi köze a demokráciához, illetve magánélethez.

Andrew_s

BKK, T-Systems vs. informatika

A BKK, valamint beszállítója, botrányos szereplésének hullámverése, amely az informatikai rendszerét ért kritika kapcsán alakult ki, csak nem akar alábbhagyni. A legfrissebb események egyike az, hogy kiderültek a T-Systems hazai névviselője által szállított rendszer tesztelési körülményei. A HVG-hez eljutott információk alapján. Amelyekből, a jelek szerint, töredékek is elégnek bizonyultak ahhoz, hogy a szakemberek felhördüljenek. Okkal.

A HVG különben egy céges mail-re hivatkozik, amelynek teljes tartalmát az írásukból nem áll módunkban megismerni. Noha a szerkesztőség láthatóan nem az adatokat féltette az olvasóktól, mert több, különben meg nem nevezett „informatikai szakembert” megkérdezett. Az idézőjel különben pont a névtelenség miatt került ide. Ha akarom informatikai szakember az is, aki frissen kapott a tárgyból diplomát, és az is, aki évek óta számítógépeket szerel össze. Ugyanakkor a szoftverek tesztelése egy szakma. Hazánkban is letehető belőle nemzetközileg értékelt szakmai vizsga. Így csak használt volna a közlemény hitelének, ha a górcső alá vont levelet, és annak technikai fejlécét is közlik. Illetve megnevezik a szerkesztőségnek segítő szakértőket. Mindezen adatok hiányában egyfajta gondolatkísérletként, mintegy feltételes módba téve, de mégis érdemes áttekinteni a töredékeket.

Ezek alapján könnyen lehet, hogy a hozzá-nemértés párosult a kommunikációs szorgalommal az érintett cégek esetében. A HVG közlése szerint „komolyabb terhelési tesztként a saját munkatársait kérte e-jegy és -bérlet vásárlására a T-Systems vezetése”. Ezt tézisként elfogadva azt állapíthatjuk meg, hogy igen komoly fogalmi zavarok uralkodtak el valahol. A felhasználói, és így elsősorban funkcionális jellegű teszteket összekeverve a terhelési tesztekkel. Ami nem kicsit, hanem nagyon más. Ráadásul az utóbbi, mármint a valódi terhelési tesztek végzésére nem egy esetben célprogramokat használnak. Érthetően. Mert egy internetes, illetve böngészős, rendszernek el kell tudni viselnie azt, ha több ezer, de inkább több tíz, ha nem százezer kérés érkezik egyszerre a kiszolgálóhoz. Márpedig nem túl életszerű elképzelés egy sportcsarnoknyi embert vezényelve elérni, hogy mindenki egyszerre kattintson.

Ha ezen a fogalmi katyvaszon túltettük magunkat, akkor jön a következő furcsaság. A HVG, a szakértőkre hivatkozva, azt mondja, hogy három hónap alatt nem lehet egy ilyen rendszert összehozni. Ami kétségtelenül igaz, ha egy ember dolgozik a projekten. De jóval árnyaltabb, ha a közreműködői létszámot elkezdjük növelni. Ez akkor is igaz, ha nulláról építenék fel a rendszert. Csak akkor több, és jobban képzett szakember kell. A specifikációk elkészítéséhez, illetve a fejlesztéshez egyaránt. Amellett létezik olyan fejlesztési módszertan, amelyik a tesztelések java részét a fejlesztésekkel párhuzamosan képes megoldani. A szűk keresztmetszet tehát valószínűleg nem a fejlesztésre szánt rövid idő, hanem az azon belül tesztelésre szánt időintervallum lehetett. Ami egyébként sajnos nem is olyan ritka. Mert a határidőben való élesítésben érdekelt cégvezetés, valamint az elbizakodott fejlesztési vezetők egyaránt hajlamosak arra, hogy a tesztelésre szánt idő rovására növeljék a fejlesztésre szánt erőforrás-keretet. Időt és pénzt próbálva megtakarítani a tesztelésen.

Az, hogy a jelen esetben ez történt-e, azt nem tudhatjuk pontosan. De a lehetősége felértékelné a válaszokat a korábban feltett, és válasz nélkül maradt kérdésekre. Amelyeket a T-Systems hazai Facebook-oldalán sem kívánt senki, ezideig, megválaszolni. Ugyanakkor, ha elfogadjuk a Kaszás Zoltán közelményében vázolt helyzetből azt, hogy „vitathatatlan, hogy a rendszer bizonyos komponenseinél már léteznek fejlettebb, korszerűbb megoldások”, akkor abból egy igen szomorú kép rajzolódik ki. Az, hogy a fejlesztő csapatnak fogalma nincs a rendelkezésre álló lehetőségekről. Ha pedig ez nem igaz, akkor a fejlesztésért felelős vezető tudtával és beleegyezésével kerültek felhasználásra az elavult komponensek. A két lehetőség bármelyike azt jelentheti, hogy igen komoly architektúrális problémák lehetnek a fejlesztést végzők háza táján.

Ezt csak erősíti az, hogy a mostani hír szerint létrehoztak néhány kis értékű terméket, a belső tesztek végrehajtásának érdekében. Majd ezek „lehívása” mintegy „benne felejtődött” a rendszerben. Jelezve, hogy a verziókezeléssel, az élesítés menedzselésével, valamint az egyes verziók dokumentáltságával egyaránt komoly bajok lehettek. Márpedig ezek egyike sem olyan, ami egy tranzakció-, illetve adat-kritikus rendszerben megspórolható. Még akkor sem, ha minden egyéb, ami a szoftverfejlesztések „háza táján” tökéletes.

Azt is tudomásul kell vennünk, hogy a gyakorlat azt erősíti: tökéletes rendszer nincs, csak olyan, amit nem teszteltek eleget. Azonban a jó szakmai megközelítést pont az mutatja, ha igyekeznek az „elég” szintjét minél jobban „belőni”. A tesztelői szakma ehhez megannyi teszt-módszert, és igen sok mérőszámot, ismer. Köztük a rendszer tesztekkel való lefedettségének mértékét is. Ami a BKK-nak szállított rendszer esetében nem lehetett túl magas a sorra kiderülő problémák alapján.

Andrew_s

Köszönet az M1-nek

Fotó: Veres Viktor / Népszabadság

A napihírek biztosítják, hogy a látszólagos utánlövések sem legyenek azok. A röpke nyolcvan milliárdból ráncfelkavart M1-es hírműsor például elégendő mennyiséget biztosít a napi vihogni valóból. Habár abból a pénzből, amit most az ablakon dobtak ki a királyi TV üdvére, akár újságíróképzést is lehetett volna finanszírozni. De ezt a kijelentést máris visszavonom.

Muszáj visszavonni, mert aztán jön majd a nagyszerű műsor veretes, illetve perrel-veretős igazgatója, és perel. Mert érdemes mégis csak visszatérni a HVG kálváriájára. Pontosabban arra az esetre, hogy Tóta W. Árpád, a HVG-n megjelent, írását követően egyenesen rasszizmussal vádolták meg a publicistát. Állítván, hogy a bakisorozatot nem azért nehezményezi, mert szakmailag nehezen alulmúlható, hanem azért, mert a szakmailag száguldva orra bukó riporter roma származású. Noha ezt a publicista nem írta, csak közmunkát emlegetett, mint alternatív karrierlehetőséget. Szabó László Zsolt MTVA-elnök volt az, aki szerint ez felért a rasszizmussal. Az egész ügy kapcsán pedig az lehetett az ember érzése, hogy a fagyi körbenézett, és mindenkinek visszanyalt. A magam részéről pedig vártam, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) kiemelkedik a sokszor igencsak árulkodó tespedésből, és megnyilatkozik. Nem tette. E helyen is gratulálhatunk a szakmaiság fellegvárának.

De maradjunk a fagyinál. Az, hogy a szakmai kudarc kritikájára rasszizmust és intoleranciát emlegetnek, az nem új. Sajátos módon nem a kormányzati, illetve hatalmi oldalon szokott ez a megoldás szolgálatba helyeződni. Talán azért, mert nem egy esetben olyankor pampognak szakmai megbélyegzésről, amikor a megbélyegzettnek titulált valamiben kilóg a nemzeti együttnyalás rendszeréből. Ilyankor szokott az előfordulni, hogy az, akinek egy adott színházi előadás nem tetszik, vagy egy adott énekest nem kedvel, az azonnal homofób vagy rasszista, illetve homofób rasszista lesz. Olyan szemléletet sugallva, hogy a másságukat világ elé tárók alanyi jogon zsenik lehetnek csak. Mindenki más meg idióta, vak és botfülű. S persze joga sincs annak eldöntésére, hogy mit kedvel, vagy nem kedvel. Illetve joga van, de informálisan csak a kormánypárti, esetleg Jobbik-szimpatizánsként gyakorolhatja. Szabó László Zsolt tulajdonképpen nem tett mást, mint ugyanezt a fagyit belenyomta az arra illetékesek orcájába.

Számos helyen lett is nagy hallgatás ezt követően. Mert azoknak, akik korábban a szakmaiság kritikáját az intolerancia jegyének vélték, bele kellett volna nézni a tükörbe. Elismerve, hogy olykor legfeljebb bizonyos mércék betartásával szembeni intoleranciát jelent a kritika. Esetleg szimplán ízlésbeli kérdést takar a kritika vagy elutasítás, és semmi köze nincs az alkotás szerzőjéhez, előadójához. De a tükör ugyebár makacs dolog. Nem csak csillog, de vissza is tükrözhet korábbi véleményeket. Márpedig szembenézni ezekkel, esetleg bizonyos mértékű önkritikát gyakorolni, korántsem az a kategória, amit mindenki könnyedén megtesz. Már csak azért sem, mert szakítani kellene a jól bevált panelekkel. Amelyek alkalmasint pont olyan előítéleteket hordoznak, mint azok, amelyekkel a valóban rasszista, homofób populisták takargatják szellemi fasizmusukat.

A Szabó László Zsolt által körbehordozott fagyi azonban nem csak az áltoleránsoknak nyalt vissza. Visszanyalt a kormányzati ugatóknak is. A közmunkával kapcsolatban ugyanis a bevezetése óta sejthető volt, hogy azt alapvetően egy bizonyos réteg tartósabb szegénységbe nyomására találták ki. Ami azért nem jelenti azt, hogy ne lenne alkalmas a foglalkoztatási statisztikák kozmetikázására. Amely hatásba kapaszkodva dübörgő tapsorkánokat várva szoktak megszólalni a hatalom szekértolói. Hangoztatva a közmunka nagyszerűségét, és a munkaerőpiacra való visszavezetésben betöltött előremutató szerepét. Mely utóbbi viccnek szomorú, komolynak egyszerűen nevetséges állítás. A politika ezzel párhuzamosan mellet döngetve szokta tagadni, hogy a közmunkát alapvetően a szegénység és a romák szociális alávetettségének konzerválására, elsősorban a roma lakosság számára találták ki. Ebben a helyzetben aztán jön egy kommunikációs csatorna elnöke, és egyszerű leleplezésként kimondja: aki a közmunkát emlegeti, az a romákra utal. Elegánsan, egyszerűen, egy mozdulattal vágva át a hatalmi kommunikáció közmunka-fejének a torkát. Tényleg dícséret is járhatna érte.

Személy szerint már csak emiatt is vártam volna a MÚOSZ-tól valamiféle állásfoglalást. Nem is annyira az M1 ellen, vagy a HVG mellett, esetleg fordítva. Általában. Egyfajta szakmai állásfoglalást a szakmai minimumok védelme érdekében. De, ha jól sejtem, ezt várhatom. Míg a világ és három nap. Miközben tulajdonképpen akár köszönetet is mondhatnánk az elnök úrnak. Az a bizonyos fagyi ugyanis elhozta azt a kegyelmi pillanatot, amikor talán lett volna lehetőség tiszta vizekkel feltölteni a különböző poharakat. De félek, sokaknak, alapvetően, fel sem tűnt a nagy zsivajban, hogy itt az idő megállni és elgondolkozni egy pillanatra. Mások pedig letörlik az arcukat, hogy legyen hely a további szitkok szórásakor előtörő habnak.

Andrew_s

Semjén teokratikája, és védművei.

Dőlő bábuk?
Forrás: kormany.hu

A különböző egyetemeken őrzött, és különböző végzettségekhez kötődő kéziratok körüli kétségek sora csak nem akar véget érni. Schmitt Pál megbuktatása kapcsán jó nevet szerzett magának ezen a területen a HVG oknyomozó tevékenysége, melyet most Semjén Zsolt tapasztalhatott meg a saját bőrén. Felmerült ugyanis, hogy annak a teológiai dolgozatának, mely később a tudományos fokozatának is alapjául szolgált, jó néhány része plagizált. A felvetés mellé közölt dokumentáció nem zárja ki azt a gyanút, melynek megerősítése, illetve egyértelmű cáfolata nyilvánvalóan még számos közleménynek lesz az alapja. Miközben az első reakciók is meglehetősen felemásak.

Az a közölt részletek alapján azonban úgy tűnik, hogy Semjén Zsolt az eredeti szövegrészletek átvételénél az eredetiben felhasználni vélt irodalmi hivatkozást a magáéba bemásolta. Abban a hitben, hogy ezzel minden rendben van, és részéről ezzel le is zárta az irodalomjegyzék felduzzasztásának problémáját. A bakit az okozhatta, hogy az eredeti ugyan valóban hivatkozik egy szerzőt, de nézeteivel kapcsolatban már nem az idézet szerző gondolatait idézi. Így Semjén Zsoltnak alighanem szövegértelmezési problémái lehettek a szövegrészletek átvételénél. Ami megerősítheti a HVG szerzőjének azon vélelmét, hogy a politikus gyenge lábon áll egyes idegen nyelvek, tudományos szövegekhez mért, bírásával. Ez persze azt is jelenti, ha valóban ez történt, hogy a források értelmező olvasását követő dolgozatba való beépítés esetén nem lennének olyan tünetek, melyek a gyanút egyszerűen megfogható módon megalapozzák. A dolgozat utóélete, annak átminősítése, és az átminősítés szabályossága külön tanulmányok tárgyát képezhetné. Azonban elképzelhető, hogy egy már kiharcolt cím birtokában könnyebben nyíltak meg egy politikailag exponált szereplő előtt a doktori tanácsok. Akár minden járulékos formaságot is betartva.

Ami érdekesebb lehet, az a dolgozat többszöri újrahasznosítása, melyre szintén a HVG hívja fel a figyelmet. Az azonban megjegyzendő, hogy egy jól sikerült tudományos dolgozat önálló könyvként is megjelenik, nem tekinthető sem különlegesnek, sem károsnak. Az egyetemi könyvtárban porosodó kéziratnál ugyanis nyilvánvalóan olvasottabb lehet egy bárki által megvehető kötet. Idáig rendben is van a dolog. Az azonban már furcsa, ha valaki egy dolgozat jelentős részét más köntösben újra benyújtja egy újabb végzettség elnyerése érdekében. Semjén Zsolt azonban a gyanú szerint éppen ilyen módon szerzett szociológusi végzettséget. Ugyanakkor egyes részletek önálló publikációként és könyvrészletekként is megjelenni látszanak. Ami nyilvánvalóan jótékonyan hatott a politikus publikációs listájának bővítésére. Azonban kissé túlmutat a korábbi teljes dolgozat egyszeri, könyvként való megjelentetésén. Sokkal inkább hasonlít arra, hogy valaki a tudományos munkásságának látszatát akarja kelteni a bővülő listával. Anélkül, hogy a lista mögött önálló munka lenne. Amennyiben ez a helyzet, akkor ez egyszerűen arcátlanság. Még akkor is, ha talál még akárhány olyan akadémiai szereplőt, aki így járt, vagy jár el.

A KDNP politikusán ugyanis kettős morális teher van. Az egyik nyilvánvalóan a politikusokkal szembeni általános elvárás. Még akkor is, ha hazánkban ezt a lécet sikerült igen alacsonyra leküzdenie a parlamenti és azon kívüli szereplőknek. A másik magas léc azonban az, hogy éppen Semjén Zsolt pártja, és párttársa Hoffmann Rózsa harcolta be az etika és erkölcsoktatást a NAT-ba. Márpedig ez nyilvánvalóan a példamutatás igényét is támasztaná a KDNP valamennyi politikusa számára. Ennek fényében természetesen az a forgatókönyv is könnyen gellert kaphat, ami már Schmitt Pál esetében sem jött be. Nevezetesen a mérlegelés nélküli zsigerből kétségbe vonása mindennek, ami kapcsolatba kerülhet Semjén Zsolt tudományosnak tekintett munkásságával. Hoffmann Rózsa már a gyanú felmerülésének a napján kifejtette, hogy kizártnak tartja a plágiumot. Ehhez magánemberként és a párttársi szolidaritás jegyében természetesen joga van. Oktatáspolitikusként azonban kicsit óvatosabb megfogalmazást is elvárhatnánk talán. S persze a parlamenti témafelvetéskor is megindult a KDNP összezárása, mint arról az Index beszámolt. Eszerint „Pálffy István a katolicizmus szelleméhez közel álló apokaliptikus látomás műfajában szólalt fel”, és megvédte pártbéli főnökét. Ami igazán szép dolog tőle. Bár alighanem annak ellenére kevés ténybeli ismeret birtokában tette, hogy Semjén Zsolt dolgozata kikerült a világhálóra. Így szabadon tanulmányozható, és éppen úgy végig is elemezhető, ahogy korábban Orbán Viktoré. Mely különben annak alapján számos, azóta is csak feltételesen megválaszolható kérdést vetett fel. Pálffy különben egy füst alatt megpróbálta Rétváriból is menteni, ami menthető a család kapcsán felmerült házas- kontra élettársak vitában. De ez értelemszerűen nem kapcsolódik a semjéni plágiumgyanúhoz.

Annak már inkább, hogy Semjén Zsolt maga „természetesen” meghökkenten nevezte képtelenségnek az ötletet. S ugyancsak várható volt, mintegy Pálffy véleményének megelőlegezéseként, hogy Havasi provokációnak nyilvánította a HVG cikkét. Ezek a reakciók alig maradnak el attól, ami egyszerűen bulvárkacsának minősítette a Schmitt-ügyet annak idején. Mely „bulvárkacsa” meglehetősen alaposan nyomta víz alá a volt köztársasági elnököt. Az, hogy az élet védelmét szajkózó párt delegálta madárvadász miniszterelnök-helyettesnek sikerül-e kacsává nyilvánítatni a plágium hírét, az a jövő kérdése lesz majd. Az azonban eléggé kínos lehet, ha ez esetben is a HVG kérdésfelvetőinek lesz igaza. A most megszólalóknak, köztük az oktatáspolitikát szétverő Hoffmann Rózsának külön kínos lehet megmagyarázni, hogy a pártfegyelem miként írta fölül a hazai diplomák értékmegőrzésének szándékát. Mert ezek a botrányok ott, a teljes felsőoktatásban hatnak vissza.

Simay Endre István