Orbán, a rabszolga-kereskedő

2011: „nagyon versenyképes lesz Magyarország”
Forrás: Richpoi

Az arab területeken, ahogy a világ számos más tájain is, nagy hagyománya van a rabszolga-kereskedésnek. Ha valaki azt hinné, hogy ez idejétmúlt fogalom, az keressen rá a „slavery” kifejezésre az interneten. Igen sok találatot fog kapni, és ezek jó része a szex-rabszolgasággal foglalkozik. Amibe nyugodtan beleszámítható a prostitúcióra kényszerítés. S amiben igen komoly „beszállító” az elszegényedő területek lakossága. De nem csak ebben, hanem a rabszolgaság szinte minden területén. Orbán Viktor láthatóan ebben látja a magyar kilábalás nagy lehetőségét.

Függetlenül attól, hogy a világ számos országában legalább a formára adnak, és nem kormányfői szinten próbálják kilóra eladni a lakosságot. Még akkor sem, ha az állami berendezkedés különben jócskán él az egzisztenciális kiszolgáltatottság és a társadalmi megfélemlítés megteremtésének kiterjedt eszköztárával. Beleértve az információs zsarolást is. Azt, amikor az önrendelkezéshez szükséges kulcsinformációt gyakorlatilag elérhetetlenné teszik valakinek. Ennek legegyszerűbb módja különben az, ha az iskolarendszer gyakorlatilag funkcionális analfabétákat képez. Amit nyugodtan kiszélesíthetünk a szociológiai analfabetizmusra. Amikor pro forma ugyan tud valaki írni és olvasni, de azt nem tudja hatékonyan alkalmazni a napi életében a HIVATALlal valamint a CÉGgel szembeni konfliktusokban. Mely előző mondatba bármely tetszőleges közhivatal, illetve tetszőleges munkahely behelyettesíthető.

Amikor a kormányfő „befektetőbarát kormányt” emleget, akkor érdemes emlékezni azokra a korábban többször felemlegetett nyilatkozatokra, folyamatokra, amelyek mentén gyakorlatilag szolganemzetté formálják az ország állampolgárait. A hangzatos szólamoktól függetlenül ugyanis itt ér össze az iskolarendszer erőltetett központosítása és a munkaerőpiac átstruktúrálása. A központosított iskolarendszer, a kiszolgáltatott, és végrehajtóvá züllesztett tanárokkal közvetlenül szabályozhatóvá teszi az oktatást. Azt, amelyikben ennek nyomán mindenki csak azt taníthatja, amit a SZERV jóváhagyott. S persze gyakorlatilag csak azokra az ismeretekre tehet szert, amit központilag jóváhagytak. A valós játéktér roppant kicsi, ha globális ismeretekre, összefüggésekre, és nem a kapanyélfogás rejtelmeinek árnyalataira gondolunk. A munkaerőpiac közmunkásítása pedig nyilvánvalóan csak arra fog kínálatot teremteni, amit a CENTRUMban akarnak. Más munkahelyek híján az emberek a túlélésért kénytelenek elvállalni, A külföldre menekülés, mint alternatíva a nyelvtanítási rendszer szétbarmolásával szűkíthető.

Ha a centrum félintelligens hülyéket vár el a közmunkába, akkor az iskola azt eredménnyel fogja tehát szállítani. Olyanokat, akik nem ugrálnak, és ha akarnának sem fognak szerveződni, vagy megírni egy tiltakozó beadványt. Már csak azért sem, mert a kiszolgáltatott munkaerő felett a teljhatalom látszatát sugalló törvényekkel védett foglalkoztatók ülnek. Valójában ez utóbbi az, ami a „befektetőbarát kormány” képzetét keltheti. Amely rendszerbe szépen illeszkedik a már említett közmunka is. Az ugyanis kiválóan alkalmas arra, hogy globálisan leszorítsa, gyakorlatilag a túlélés biztosításának szintjére szorítsa a fizetéseket. Közel arra a szintre, ami alig különbözik a „kosztért, kvártélyért” dolgoztatott személyes szolga szintjétől. Nem feledve, hogy az utóbbiak közt annak idején alighanem nem kevés, szinte szex-rabszolgaként tartott szolgálólány is lehetett. Ahogy ez a rendszer általában is kevéssel különbözik a rabszolgaságtól. A névleg létező törvények ugyanis fabatkát sem érnek akkor, ha a munkavállaló nem tud róla. Vagy ha tud is róluk, akkor sem tud, esetleg pusztán nem mer érvényt szerezni azoknak.

„Magyarországon befektetőbarát kormány várja önöket", mondta legutóbb Orbán Viktor Szaúd-Arábiában a helyieknek. Joggal, mivel Orbanisztánban működik a fentebb jelzett modern rabszolgasággal jellemezhető „befektetőbarátság”. Államilag koordinálva, törvényileg szabályozva, és a hoffmanni iskolarendszerrel biztosítva az utánpótlást. Ami azt is jelenti, hogy ezen a szinten biztosítva van a minőségi képzés. Amennyiben a minőséget a kiszolgáló-személyzeti képzésben, a bármit elvállalni tudó, és –kénytelen munkaerő biztosításában határozzuk meg. Ráadásul államilag, törvényileg szabályozottan piszok olcsón. Nem csak euróban átszámítva, hanem a hazai megélhetési lehetőségek szempontjából is a puszta túlélés szintjén. Az igényredukció bajnokainak tömegeinek szintjén. Az, aki tehát Magyarországot azzal reklámozza, hogy itt igen minőségi, és bagóért, üveggyöngyért dolgoztatható munkaerő várja a befektetőbarát kormány által idehívottakat, az gyakorlatilag elárulja az állampolgárokat. De legalább is kiárusítja őket. Bagóért és üveggyöngyért.

Alig jobb azoknál az egykori törzsfőnököknél, akik a személyes üveggyöngykészletük növelése érdekében adták-vették Afrikában az embereiket. A törzs fiait és leányait. Ennek fényében azt olvasni, hogy Orbán Viktor „a minőségéhez képest meglepően olcsó” munkaerővel házalt Rijádban, elkeserítő. Az egész országra nézve. A tény miatt is. De a szellemisége miatt is. Még akkor is, ha nem érdekel a vezérnek, és barátainak adott, akár már évekkel ezelőtt kialkudott, üveggyöngyök mennyisége.

Andrew_s

Oktatáskatyvasz.

Hoffmann Rózsa megalkotta a szerinte igazságos oktatáspolitikai modellt. Lehet persze, hogy azt tekinti igazságosnak, ha mindenki megszívja, aki nem egy adott kaszthoz tartozik. Ebben az esetben garantáltan demokratikus, és garantáltan igazságos. Ettől eltekintve olyan, mintha az oktatáspolitikáért felelős politika résztvevői, és annak vezetője csak hírből ismerne olyat, aki látott már fényképen diákot, illetve felsőoktatást. Ha ugyanis a röghöz kötést, és a köztudatsilányítási program jegyében született keretszámokat nézzük, akkor mást aligha gondolhatunk.

Jó! Ez így nem biztos, hogy igaz, hiszen a szolganemzedékek kinevelése is lehet olyan valós, rejtett tantervekben megnyilvánuló cél, ami sarkallhat egy elvileg keresztény, meg demokrata, meg néppárti politikust arra, hogy bekorlátozza a képzésben részt vevők számát. S tegye ezt olyan módon, hogy lehetőleg csak a gazdagok gyermekei kaphassanak teljes körű oktatási ellátást. No nem a szlogenek hordóin, hanem a valóság talaján állva. Az ugyanis szépen hangzik, hogy valamiféle koncentrálódást, centralizálódást szeretnének elérni például a felsőoktatásban. Ennek a célnak az eléréséhez a keretszámok manipulálása a lehető legdestruktívabb módozat. Különösen, ha az, például a be nem töltött üres helyek esetében, nem átcsoportosítható az egyes oktatási intézmények között. Mert amennyiben egy vidéki oktatási intézet nem tudja feltölteni a keretszámokat, akkor nyilvánvalóan a fejpénzt sem kapja meg. Ha azt nem kapja, akkor az oktatókat is nehéz megtartania. A minőségi oktatókat szinte biztos, mert azért az euróban nominált, és számfejtett fizetéseknek is van némi vonzereje, és nem hazánk az egyetlen ország a Földön, ahol felsőfokú képzés létezik. De könnyen lehet, hogy olyan útra tévesztette a kormányzat, melynek végén azon kevesek közé fog tartozni, ahol nem lesz érdemi felsőfokú oktatás.

Tehát az a főiskola, amelyik eddig a vidéki, kisebb települések tehetséges hallgatóit mintegy előkészítette a későbbi egyetemi képzésre, vagy magának sikerült részt kapni a mesterképzésben, munka nélkül marad. Az egyik következmény lehet a tanerő elvándorlása. Különösen azon tehetségesebb fiatal előadók körében, akik versenyképes tudással rendelkeznek, de versenyképes fizetéssel nem igazán. Mert a felsőoktatás hierarchiája nem a docenssel kezdődik. Tehát a diákot közelről látó tanerő elmegy. Ami nem baj, mert a diákság is elmegy. Vagy be sem kerül abba a bizonyos iskolába. Hoffmann Rózsa szerint teljesen igazságosan kimarad az oktatásból, mert esetleg a vidéken sem található milliónyi új munkahely árnyékában családfenntartással kell múlatni az időt. Bár, választhatja azt a megoldást, hogy aláírja a hoffmanni jobbágyszerződést, és röghöz láncolja magát. Ám joggal kérdezhető, hogy minek tenné? Elvégre könnyedén úgy járhat, mint a lakáshitelesek. S milyen alapon várja el a kormányzat, hogy valaki élethosszig tartó tanulás helyett esetleg élethosszig tartó fizetési kötelezettséget vállaljon, ha esetleg kissé bedől a rendszer. Esetleg Matolcsy György egy újabb ötlete utólag megemeli a törlesztő-részleteket. Már akkor, ha beválnak a nemzeti tündérpásztor tervei, és tényleg még évtizedekig ő és vezére akarják, fogják meghatározni a gazdaságsorvasztást

Így érthető az, ha egy, a gyermekéért felelősséget vállaló család nem a dobókocka-következetességű oktatáspolitikában, hanem egy kissé megbízhatóbb tanulmányi jövőben bízik. Repülőrajtot véve olyan helyekre, ahol a tehetséges diákokat tárt karokkal, és főleg nem paksamétányi, és biankó, aláírnivalóval várják. Így tulajdonképpen jobban jár az, aki egy képességfelmérés után, lehetőleg már a középiskola vége fele, külföldre küldi a gyermeket. Akár saját magával egyetemben, mert túl sok munkahelyi vesztenivalója esetleg nincs. Például akkor, ha különben csak a vidéki munkanélküliséget gyarapítaná. Az a tehetséges diák, aki teheti, tehát elmegy. Végletesen megfosztva az országot mindattól, amivel gyarapíthatta volna. A képzőhelyek, államosítva bár, de megtörve, szép lassan elsilányulnak, majd esetleg megszűnnek. Kiürülnek. Miután sem diák, sem oktató nem marad. Amikor tehát a folyamat a végéhez ér, akkor lesz egy gazdagabb és képzettebb kaszt Budapest székhellyel, és lesz egy birodalmi kiszolgálóréteg. Igazságosan elosztva Hoffmann Rózsa keresztényi lázálma alapján. De akkor is, ha Hoffmann Rózsa lázálma az Orbán Viktor elvárása alapján emelkedő vagy süllyedő hőmérséklet következménye.

Az oktatást szintén a fővárosba, esetleg néhány nagyobb vidéki városba koncentrálva. Ami akár jó is lenne, ha különben nem korlátozná semmi a beiskolázást. Valamint nem rontaná a hangulatot a Werbőczy-féle tanulói szerződés. A teljes oktatáspolitikai paletta azonban középiskolától külföldre orientálódó tehetséggondozást sejtet. Fej-nehéz felsőoktatással. Ahogy az oktatáspolitikai vízfejben, értsd a kapcsolódó minisztériumban éppen csobog a pempő. Az, amin a sehova sem vezető jelszavak híznak. Elfogyasztva a levegőt az olyan kezdeményezések elől is, mint például az oktatási integrációs program, melyre a 2013 költségvetésben már nem maradt pénz. Amiből az biztosan tudható, hogy az oktatásban még nem érdekelt a Közgép.

Simay Endre István

Szolganemzetnevelés?

The liberation of the peon (Diego Rivera, 1923)
Forrás: http://www.wikipaintings.org/

Szolganemzet. Több különböző, de cseppet sem pozitív érzést keltő szó. Frusztráció, korlátozás, elnyomás, a szabadság hiánya társul vele. Nem véletlenül, hiszen a szolgához egy úr, egy uralkodó réteg is tartozik. Szolgálni lehet ugyan egy ügyet, egy eszmét, de a „szolganemzet” kifejezéshez legtöbbször mégis más államok, vagy uralkodói rétegek képzete társul. Az is biztos, hogy a frusztráció keltette ellenérzés nem egy esetben volt nyílt, vagy burkolt ellenállás formája az uralkodó, az elnyomó által működtetett hierarchia ellen. Ez tulajdonképpen történelmi trivialitás. Annyira, hogy a generációkon átívelő „békeévek” sokszor annak voltak köszönhetők, hogy a „lázadók” leverése után azok gyermekeit belenevelték az adott rendszerbe.

Mert az oktatási intézményeknek, a gyermeknevelés színhelyeinek munkásságába ez is belefért számos esetben. Lehet ugyanis hivatkozni például a kereszténység erkölcsiségére, annak magasságára, de a hittérítők iskoláinak munkássága nem merült ki abban, hogy „ne edd meg felebarátodat”. A legtöbb esetben a gyarmatosítók iránti lojalitást is belenevelték a csemetékbe, és a hierarchia, az egyházi hierarchia iránti engedelmességet is. Belső motivációvá változtatva az ennek való megfelelés igényét. Korántsem téve véletlen eseménnyé, hogy a gyarmatosításban jelentős szerepet szántak ezeknek az iskoláknak. Nem mintha a világi iskolák mentesek lettek volna ettől a szereptől. Az uralkodó által finanszírozott iskolák fenntartásával legtöbbször megjelent pántlikázva az igény is hierarchia és uralkodókonform gyermek kibocsátására az output-oldalon. Gyakorlatilag, és erősen leegyszerűsítve, az iskolába fektetett, vagy éppen nem fektetett, pénzt, a hatalmat elfogadó és kiszolgáló generációkká konvertálta. Az oktatáspolitikát, az iskolarendszert alárendelve a szolganevelésnek.

S az előző kitételben szereplő „nem fektetett” pénz sem elírás, vagy félreértés. Közismert ugyanis, hogy a tudáshiány kiszolgáltatottá tesz. Szellemileg és egzisztenciálisan egyaránt. A tanulás pedig valamilyen szinten felszabadít. Ha tehát kivonják a pénzt az oktatás finanszírozásából, akkor annak színvonala óhatatlanul csökken, és az oktatottak száma is fogyatkozik. Előnyösségét két oldalról nézve azt mondhatjuk, hogy ez előnyös lehet az uralkodó rétegnek, de nem feltétlenül előnyös a társadalomnak. Éppen azért, mert a tudás, az innovatív „agyak” előállítása a kétségeket megfogalmazók számát is növeli, a tanulatlan tömegekben ezek aránya is kisebb lesz. De a technológiai fejlődésnek, a gazdasági fejlesztéseknek gátjává válhat ugyanez. Az uralkodói önvédelem, tehát lassítja a fejlődést, és gátolja az egyéni kibontakozást egyaránt. Ez azonban csak akkor jelent komoly gondot, ha az adott társadalom környezete e tekintetben heterogén. A középkor jobbágyai számára például elegendő tudást jelentett a nemzedéki hagyományozódás, és a környező országokban sem túl sok kitörési lehetőség kínálkozott.

Ez látszólag persze messze visz a címtől, de nem érdemes megfeledkezni arról, hogy a legnagyobb köztudat-módosító maga az iskolarendszer, és a köré épülő intézményrendszer. Annak tendenciáit szemügyre véve éppen úgy megállapítható a sorok közti nevelés célja, ahogy a „szocialista embertípust” kibocsátani szándékozó iskolarendszer esetében a tantervek és oktatási pártdirektívák esetében. Ha ebből a szempontból tekintjük hazánk oktatás-, és iskolaügyi viszonyainak alakulását az utóbbi időben, akkor nem biztos, hogy optimistán nézhetünk ezekre a tendenciákra. Az ugyanis, hogy a gazdasági problémákra hivatkozva forráselvonás zajlik az oktatás területén aligha szorul bővebb illusztrálásra. Elég, ha a felsőoktatás keretszámaival való kufárkodásra gondolunk ennek kapcsán. Mely mellé a teljes felsőoktatás átszervezést, és a hallgatói szerződések lebegtetése megteremti azt a másodlagos légkört, ami bizonytalanná teszi azok sorsát, akik tanulni szeretnének. A kisebb ellenállást tehát az jelentheti, hogy az oktatásra való hajlandóság visszafogásra kerül a családok egy részében. Nyilvánvalóan a forrásokkal kevésbé ellátott családok esetében. Rögzítve a családok, és velük a társadalom egyes rétegeinek szellemi leszakadását. Kasztosítva ezzel a társadalmat a „gazdagok” és „szegények” két pólusa mentén.

Az értelmiségiek utánpótlásának csökkentése, a diploma és a tudományos fokozatok lejáratásával párhuzamosan nyilvánvalóan az uralkodó osztály kiszolgáló-személyzetének bázisát szélesíti. Függetlenül attól, hogy az említett réteg milyen iskolázottsággal rendelkezik, és miként került hatalomra. A még állásban levő értelmiséget megosztja az egzisztenciális bizonytalanság, és a győzteshez húzás jelensége miatt sokan akár saját magukat is meggyőzik arról, hogy szervilistának lenni márpedig jó. Ami illusztrálásra szorulna az a végzettségek presztízsének csökkentése, de ehhez elegendő a miniszterelnök pávatáncára gondolni Schmitt Pál elhíresült plágiumbotránya kapcsán. Miközben az egyetemi átszervezések sem használnak ennek, vagy az, amikor szakdiplomával rendelkezők kezdenek gazdasági tündérmesékről beszélni szakmai indokok helyett. Következtetésként megállapítható, hogy a diplomaszerzési hajlandóság talán a gazdasági megszorításoktól függetlenül is csökkenne. S akkor még nem is szóltunk a miniszterelnök romkocsmás beszédéről vagy arról a munkavédelmi akciótervről, ami látványosan a támogatandó rétegen kívülre pozícionálja a képzettebb, tanultabb réteget. Nyilvánvalóan letéve a garast a középszer mellé a hatalmi centrum részéről. Nem vitatva azt, hogy kényelmes populista szólamokat lehet emellé letenni azzal, hogy a képzettebb középréteg képes megélni magától is. Viszont a biológia már csak olyan, hogy az emberek öregszenek. Az orbáni akcióterv pedig az utánpótlás szálait vágja el.

Azt az utánpótlási vonalat, melynek jelentős alapja az általános és középiskola. Itt most vonzó lenne az olyan írók megjelenésére hivatkozni a kötelező elmegyakorlatok között, akiknek munkássága alig vitathatóan az antidemokratikus körülmények uralkodására tehető. De ezt a problémát, különösen a Nyirő-ügy kapcsán gumicsonttá koptatta a kommunikáció. Miközben az ezek melletti hatalmi kiállás is jelzés értékű. Jelzi, hogy a Szálasi kormányzat vagy a neohorthysta eszmerendszer nem feltétlenül, és nem minden pontján elutasított. Például a parlamenti házelnök részéről. Óhatatlanul megüzenve az igazodási vonalakat a társadalom egy részének. Ám ezt a gumicsontot most elengedve időzzünk el kicsinyt az olyan jelenségek környékén, mint az iskolai milícia kérdése. Vagy ami ettől alig ágazik el, az iskolásokkal szembeni intézkedési lehetőségek bővítésénél. Az iskolán belüli milícia belső megfélemlítő hatását talán nem is kell ecsetelni. Teljesen nyilvánvaló, ahogy az is, hogy az eredet koncepció tulajdonképpen pedagógiailag képzetlen rendfenntartók előtt is kinyitotta volna sulizsaruságot. A gyermekeknek gyorsan megtanítva, hogy a hatalom a külsőségekben van, és az iskola legostobább tanára sem lehet olyan helyzetben, hogy érvei megerősítésére ne hívhassa oda az iskolai rendészt. A „ne ugrálj öcsi” jelszava mögött előkészítve a terepet arra, hogy a szolgalelkűséget belenevelje a gyermekbe.

Ahogy a rendőri intézkedési lehetőségek általános kiszélesítésének is van egy ilyen üzenete. Vegyük például az iskolán kívül iskoláskorúval találkozó rendőr esetét. A tervek szerint a rendőr mintegy előállíthatja a gyermeket. Nem feltétlenül ismerve a környék összes iskoláinak órarendjét, vagy az esetleg elmaradó órákat. A gyermeket tehát elviszi az iskolaigazgatóhoz. Hogy melyik iskola igazgatójához? Nyilván az illetékeshez, aminek azonban előfeltétele az, hogy a gyermeknél legyen egy, az aktuális iskolájára utaló irat. Kisgyermek kortól a nagy testvér akár feltétlen elfogadására szocializálva a következő generációt. Elcsepegtetve természetesen azt is a tudatában, hogy a rendőr bármikor megállíthatja, számon kérheti, és hinni sem köteles neki. Mert mi van akkor, ha a gyermek esetleg a szülei szóbeli kérésére hivatkozik? Köteles a rendőr elhinni. Nem feltétlenül. Akár közvetlen konfliktust eredményezve a szülő és a gyermek közt is. Ennek két pedagógiai hatásával feltétlenül számolni érdemes. Az egyik, hogy a hatalom olyan területekre is kiterjeszti a bármikori ellenőrzés lehetőségét, amihez nem okvetlenül van köze. A másik és sokkal súlyosabba tartós következmény az ártatlanság vélelmének megszűnése. Kisgyermek kortól belenevelve a gyerekbe, hogy a hatalommal szemben neki van bizonyítási kötelessége, és nem a hatalomnak kell a bűnt igazolni. Akkor is rá hárítva a magyarázkodást, és a vele járó megalázottságot, frusztrációt, ha nem lóg az iskolából.

Márpedig a szolgaságra nevelésnek egyik legjellemzőbb lépése végső soron ez lehet. A feltétlen hatalom igazolhatósága bármikor és alanyi jogon felmentve a hatalmat képviselőt a mérlegelés, a bizonyítás terhe alól. Ha ehhez hozzá számítjuk a szélsőséges vélemények hallgatólagos támogatását, melyek képviselői alkalmasak lehetnek a kiszolgáltatottabbak sakkban tartására, akkor sajnos olyan kép kezdhet kirajzolódni, ami aligha tesz boldogabbá bárkit. Olyan képet, mely úgy nevel szolganemzetet, hogy a hatalmi centrum nem külföldön keresendő. A jelenlegi kormányzatot ugyanis nem az EU erőltette az országra gyarmatosító hatalomként. Akkor sem, ha tüntetéseket lehet gründolni hatalmas transzparensekkel annak érdekében, hogy legalább a kommunikáció szintjén meggyőzzenek embereket az ellenkezőjéről. S igen, a címben szereplő kérdésre sajnos egyre inkább az a válasz adható, hogy szolganemzet generációinak neveléséhez konvergál az oktatás-, a gazdaság-, és a foglakoztatás-politika.

Simay Endre István