Szex, háború, monarchia

Ártáblák. Későbbről.
Fotó: EISimay

Visszafele haladva a napok sorában, pár nappal ezelőtt harangoztak be egy konferenciát azzal, hogy „csak semmi malackodás”. Mert csak tudomány. Milyen tudomány? Jobbára történelem. Ráadásul az első világháborús korszaké. Az pedig ne tévesszen meg senkit, hogy honlapilag a Terror Háza Múzeum adott otthont a rendezvénynek.

Nem ott volt, hanem a Habsburg Történeti Intézetben. Amely nem Bécsben, hanem Budapesten fejti ki minden bizonnyal hézagpótló működését. Ahogy nyilván hézagpótló volt a háború alatt is bizonyos hézagok, a bakák és a lakosság szexuális hézagainak betömése. Nem, tényleg semmi malacságra nem gondolok. Szigorúan a viselkedési folytonosságban, a szexuális igények kielégítésének szakadékaiban megnyilvánuló szociológiai szakadékokra gondoltam. Annak a címnek a kapcsán mi másra is gondolhatna bárki is, amely azt mondja, hogy: „A háború és a szexualitás”. A konferencia anyaga pillanatnyilag nem letölthető, s így marad az előadás-címek alapján való eljátszadozás a gondolatokkal. Például annak alapján, hogy négy felsorolt előadásból három is érinti az egészségügyi vonatkozásokat. Valószínűleg nem véletlenül.

Egy pillanatig sem vitatva azt, hogy a megfelelő gyógyszerezési lehetőségek híján ez komoly gond lehetett. Vegyük figyelembe, hogy a Salvarsan az 1910-es években indult útjára. Ernest Duchense 1912-ben pedig úgy halt meg, hogy munkásságát a Penicillium glaucum tífusz elleni alkalmazását illetően nem ismerték el, és a penicillin „hivatalos” felfedezése az 1920-as évekig váratott magára. Márpedig a beteg katona hadkészsége erősen lecsökken. Jól mutatja ezt az a tény is, hogy az I. világháborút sokkal inkább az első nagy influenza-járvány „nyerte” meg, mintsem a fronton egymásra lövöldöző haderők. De a konferencia nem ezzel, hanem a nemi betegségekkel, a háborús prostitúcióval látszott foglalkozni a címek alapján. Az MTI-nek kiadott közlemény alapján arról is, hogy miként használták a szolgálatból kiesett prostituáltakat biológiai fegyverként. A sokszor nosztalgiával emlegetett korszak monarchista haderejének nagyobb dicsőségére, a morális magasságok megmászása után. S csak remélni lehet azt, hogy miközben a császári és királyi haderő szexuálisan sanyargatott bakáiról szó esett, talán vesztegettek pár szót, a háborúkban nagyon komoly morális problémákra is. Arra, hogy mi volt a helyzet a háborús erőszaktevésekkel. Mert alig valószínű, hogy az említett haderő csupa szentekből állt. A megszállási területeken pedig nem csak a II. világháborúban és azt követően nyögték a katonák szexuális deprivációját a helybeliek. Az MTI anyagára hivatkozó közlemény erről semmit nem mond.

Az előadáscímek alapján valójában egy különös fogalom felbukkanása szúrt szemet. Ez nem más, mint a Szécsényi Mihály nevével fémjelzett előadás az „Egészségügy, eugenika és a prostitúció” címében szereplő eugenika szó. Aminek igen kevés köze van valójában mind az egészségügyhöz, mind a prostitúcióhoz. Már amennyiben az utóbbi fogalmat legalább részben a hagyományos értelemben kezeljük. Az eugenika ugyanis egy Francis Galton által megalapozott társadalomfilozófiai irányzat. Szó nincs ez esetben arról, hogy ne keveredhetett volna a háborús történetek közé az embernemesítő gondolat. Ismert tény, hogy hazánkban 1917-től már a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt tevékenykedhettek a gróf Teleki Pál vezetésével működő Magyar Fajegészségtani és Népesedés­politikai Társaság. Azonban a háborús prostitúció, illetve kényszeres gyermekvállalás mégis inkább Hitler Németországához köthető, és a II. világháború történései közt ismertebb. Nem vitatva, különösen az előadás ismeretének hiányában nehezen vitatva az I. világháborús események eugenikai vetületét, valahogy, hirtelen olvasatban mégis kakukktojásnak hatott. Ott. Az egészségügy és a prostitúció között. A beharangozóban. Mert erről az előadásról az MTI mintha nem tudna.

S miközben próbálom továbbgondolni, hogy a következő prostitúciókutatási és eugenikai konferencia miről szólhat, egyfolytában az utóbbi idők történései tolakodnak elő. Kezdve attól az ötlettől, hogy a Fidesz szabja meg az ideális párt és táncpartnert. Nem feledve természetesen Novák Elődnak a Lázár János által is leszólt, de a miniszter részéről máig fel nem jelentett megnyilatkozását sem. Azt pedig csak remélni lehet, hogy a jelen magyar történelmét nem az eugenikát felkaroló fasiszta politika fogja tovább írni. De ez már messze vezet a konferenciától.

Andrew_s

Schmitt Pál negyven közrabszolga éhbérén nyomorog

Ha véletlenül aggódtam volna azért, hogy szegény Schmitt Pálnak a végén koldulnia kell, most már akkor is megnyugodhatnék. A közeljövőben nem lesz rászorulva. Valószínűleg. Másoknak meg amúgy sincs más lehetősége. Esetleg még elmehetnek prostituáltnak. Igazán nagy dicsőségére a dübörgő közrabszolgaságnak. Viszon még így is szinte morális magasságokba emelkedve a legújabb Nemzet Sportolójához képest.

Mert a sport-témában az utóbbi években legütősebb hírt a plagizált doktorijával generáló, egykor, még sportolóként, talán tényleg jobb predesztinált bukott politikus lett most a Nemzet Sportolója. Ezzel a korábban csak lehetőségként felmerült kiválasztottság tényszerűvé vált. Mert például akár vissza is utasíthatná Schmitt Pál ezt a tisztességet. Ehhez azonban tükörbe kellene néznie. Amellett le kellene mondania arról a kis extra jövedelemről, amit kiválasztott sportolóként még hozzáragaszthat a havi bevételhez. Amely utóbbiról ugyan csak becslést közöltek, de ez a becsült havi bevétel is igen jelentősnek tűnik. A hivatalos címek, és törvényileg garantált bevétele „nettó 1 millió 844 ezer forint”, ami könnyedén felkúszhat havi kétmillió fölé az ingatlanokból származó becsült jövedelmével. Mindezt úgy, hogy ebben benn van az a köztársaságelnököknek kijáró tiszteltdíj, ami az ő esetében a hatalmas bukta miatt, inkább tiszteletlenségi díj. S lehet ugyan azt mondani, hogy vannak ennél nagyobb jövedelmek is, de azért éppen a bukás körülményei, illetve a mostani kiválasztás egyfajta morális tartalma tesznek legalább két tételt nevetségessé a Schmitt Pálnak juttatott pénzekből.

Ugyanakkor a plágiummal bukott egykori doktor beválasztása a grémiumban alapvetően mocskolja be a Nemzet Sportolója cím korábbi viselőit éppen úgy, mint a többi, még élő cím-birtokost. A sportot ugyanis aligha úgy könyvelik el általában, mint a morális nullák pasziánszát. Az ugyanakkor erősen elgondolkodtató, hogy az, aki ilyen szinten bizonyult erkölcsi semminek, az mintegy negyven közmunkás bérét élvezheti nettó jövedelemként. Alsó hangon. Míg az említetteknek, a közmunkásoknak csak az alsó polc jut. A világból. Ami még mindig lehet igazi magasság. Egy olyan országban ahol a közzé tett legújabb „részeredmények” szerint igen előkelő pozíciót foglal el Magyarország. A szegénység kútjában zuhanók között. Legalább is az MTA szociológusainak legújabb adatai szerint. Nem csak az EU átlagához képest, hanem még térségileg is több mint a lakosság negyedét sújtja a súlyos nélkülözés. A tíz év alatti gyermekeknek pedig közel negyven százalékát. Ugyanakkor jelzik, hogy a növekvő elszegényedés mögött nem a foglalkoztatottság csökkenése áll. Ami mindennél világosabban jelzi, hogy a statisztikai foglalkozatottságot növelő közmunka valójában nem segít az érintett családok valós gazdasági helyzetén. Ez a jelenség különben már jóval korábban is előre becsülhető volt. Az elszegényítési spirál alapvetően nyomorpolitikát jelent Orbániában. Ahol még a workfare is tud unortodox lenni.

S amivel kapcsolatban tévedés lenne azt hinni, hogy csak a képzetleneket érintené. Jól mutatja ezt az a folyamat, ami a kivándorlási számokban jelentkezik. Amely elég sok családot érint, és az olykor közölt, valós prostituálódás ellenére nem elsősorban a szex-ipar jelenti a felszívó erőt a határon kívül. Bár az is elgondolkodtató lehet, ha a beteg édesanyját támogatni valaki csak külföldi, és ilyen munkával képes. Amivel kapcsolatban lehetnek persze eltérőek a vélemények. De az mindenképpen a hazai foglalkoztatáspolitika szégyene, hogy belföldön sem kevés a pedagógusból, egészségügyi dolgozóból lett prostituált. Alkalmasint az oktatáspolitika, a pedagógus-életpályamodell elég sajátos letükröződéseként. Nem feledve természetesen azokat a tömegeket sem, akik nem szó szerint, hanem átvitt értelemben kényszerülnek prostituálódni. Mert a szegénység lehet ugyan tisztes a romantikus regényekben, de a napi gyakorlatban inkább megaláz, kiszolgáltatottá, védtelenné tesz.

Az ezzel visszaélő hatalom pedig önmagát tapsoltathatja egy falat kenyérért. Vagy egymásnak ugraszthatja a kiszolgáltatott rétegeket. Manipulálva, a páholyból, a haver disznajának kolbászával telt szájjal kiröhögve az arénában egymással acsarkodókat.

Andrew_s

Diákhitellel a szolgatenyésztés szolgálatában

Kép a Gattaca című filmből

A felsőfokon végzett tanulmányok költsége kétségtelenül nagy terhet róhat a szülőkre és a diákra egyaránt. Ennek egyik áthidaló megoldásaként jött létre a diákhitel kétségekben sem szegény konstrukciója. A probléma ugyanis az, hogy sem a tényleges tanulmányokra való költés ellenőrzése nem megoldott, sem a visszafizetés nem garantált.

Amikor ugyanis a társadalom éppen a szociális abortuszprogram kiterjesztésének a korszakát éli, akkor nehezen lehet egzisztenciális garanciarendszerről beszélni. Nem véletlen tehát, hogy a diákhitel az egyik sarkalatos pont lehet a diák végzését követően a már végzett fiatal életében. A munkanélküliség ugyanis éppen úgy nem jelent biztos visszafizetési lehetőségeket, ahogy a közmunkaprogramok is legfeljebb a fizikai túlélést jelentik. Ugyanakkor, ha a fiatal egyáltalán hazánkban marad, akkor a kockázatkereső magatartásának egyik mellékhatása a zsarolhatósága. A megélhetési zsarolhatóság ebben az esetben értelemszerűen azt jelenti, hogy a korábban felvett hitel állami pallosként lebeg a feje felett. Egyáltalán nem szolgálva ezzel azt a népszerűség-keresést, mely ugyanakkor a kampány közeledtével egyre jobban jellemzi a kormányzatot is.

Talán ennek hatására jelentette be Soltész Miklós szociális és családügyi államtitkár azt a „segélycsomagot”, amivel meg kívánják támogatni a diákok hitelt felvett rétegét. Ennek alapján a hallgatói jogviszony alatt gyermeket vállalóknak elengednék a diákhitel egy részét. Ami, függetlenül a visszamenőleges törvénykezéstől, meglehetősen a felfordított éjjelin való trónolás újabb szép példája. A gyermek ugyanis aligha 11 perces projekt. Úgy általában. Aki tehát felelősséggel gondolkodik a jövőjéről, az nem élhet ezzel a lehetőséggel, mivel a diákhitel egy részének elengedése se, garantálja a munkahelyet, az egzisztenciális biztonságot a diákévek után. Ugyanakkor világos a szándék, hogy visszafogják a munkára jelentkezők, és különösen a kvalifikált munkára jelentkezők számát. Aki ugyanis szülésre vállalkozik az egyetemi élet alatt az vagy a gyermekét, vagy a tanulmányait kénytelen némileg hanyagolni. Az előbbi esetben belép a képbe a gyámügy, míg az utóbbiban a tanulmányi osztály. A tanulmányi előremenetelnek azonban szinte biztosan nem kedvez a fokozottabb felelősség.

Ugyanakkor az egyetemi évek végén nem feltétlenül fog a fiatal anya, de talán a fiatal apa sem bármilyen munkára jelentkezni. Tehát az értelmiségi pályák egy részéről eleve kiszorulhat. Így, végső soron, abba a szolgarétegbe csúszik bele, aminek bővítése és újratermelése már több kormányzati intézkedés esetén jól felismerhető hatalmi célként lepleződött le. A kormányzati intézkedés tehát hosszú távon egyáltalán nem segíti a fiatalokat. Miközben egy olyan intézkedés, mely a szüléseket egyértelműen a fiatalabb biológiai korra igyekszik leszorítani. Ez különben biológiailag egyáltalán nem lenne kedvezőtlen. A probléma az, hogy a társadalom által biztosított egzisztenciális lehetőségek ezzel nincsenek összhangban. Így még az sem valószínű, hogy a diákévek alatt vállalt gyermeket könnyebben követik a továbbiak. Ami kiegyensúlyozott körülmények között valóban működhetne, az ilyen, zsarolásszerű eseménymegéléskor kontraproduktívvá válhat. A szinte kényszerből vállalt gyermek megérkezésének csökkenhet a pozitív élménye, és ez károsan hathat a testvérek megérkezésére.

Ugyanakkor, bármennyit is szajkózza a kormányoldal a családok fontosságát, ez a párkapcsolatok stabilitásának sem kedvez. Az érzelmi kérdésből üzleti kérdéssé degradálhatja a párkapcsolatot. Végső soron az államot léptetve be a prostituációs hierarchiába. Egy újabb lépcsőfokot építve a diákprostitúció amúgy sem egyszerű épületébe. Márpedig ez tovább ronthatja a kormányzat legújabb, talán hangulatjavítónak szánt, intézkedésének társadalmi hatásait. Bevonva immár a gyermeket is egy olyan játszmába, ahol végső soron alig lenne normálisan keresni valója. Mindössze azt demonstrálva, hogy az állami intézkedésekkel továbbra is egyfajta offenzíva zajlik a folyamatok, és benne a magánélet folyamatainak, totális kontrollja felé. Ezúttal a diákságot alacsonyítva le, a neoratkoista szemlélet példájaként is, a szolgaság tenyészállományának szintjére.

Andrew_s

Megemlékezés a szexpiaci kényszerpályákról

A rendszerváltás előtt is előfordult, hogy régi, jobb sorsra érdemes, kifejezések jelentősen új tartalommal teltek meg. Így például a „digózás” sokaknak egyáltalán nem a szikes talajok javítását kezdte jelenteni akkortájt. Annyira, hogy talán az, aki az agrárterületen tanulva megtudta a szó tényleges eredetét, az, elsőre, bután nézett ki a fejéből. Pedig a jelentés tulajdonképpen hasonló okokból változott, ahogy a fogalom megszületett.

Annak idején a szikesek javítása során elvégzendő altalajforgatás cseppet sem könnyű munkájához Olaszországból hoztak vendégmunkásokat. Maga a talajjavítási technológia kicsit pejoratív megnevezése éppen ebből, az olaszok gúnynevéből fakadt eredetileg. Amikor tehát, a megnyíló határok és a hazai fedezetlen igények találkoztak, a tömegével érkező, és fedező-kapacitással jól ellátott olasz vendégek nyomán éledt fel új tartalommal a fogalom. Igaz, nem altalajműveléssel, hanem altestműveléssel kapcsolatban. A „digózás” ugyanis szép lassan felvette azt a fogalmat, ami a szezonális prostitúció fogalmával is leírható lett volna. Amikor megjött a nyár, megjöttek a turisták is. A lányok, és olykor a fiúk pedig elvonultak azokra a területekre, ahol az ő kínálatuk találkozott a külföldről érkezett kereslettel. S bár a szocialista világrend megvetette, és hivatalos ideológiájában nem ismerte el a prostitúciót, azért tulajdonképpen mindenki tudta, hogy létezik.

A társadalmi prüdéria falainak repedezésével pedig annyira nagyvonalúvá vált a kezelése, hogy szinte már az számított különcnek, aki nem beszélt róla. Hazánk elismerten egyik nagy beszállítójává vált a pornóiparnak, és legfeljebb a kirívó esetek borzolják meg a kedélyeket, vagy hágják át az ingerküszöböt. Így például a tandíjakról szólva évek óta rendszeres téma a diákprostitúció. Először külföldi, majd rá egy évre hazai előfordulásán tornáztatva meg a hírszerkesztőket. Azért, hogy kicsit később, de már idén a lakhatási szex-támogatáson keresztül keveredjen elő a téma. Miközben szinte biztosan csak a jéghegy csúcsa az, ami a diákság körében zajlik, és amire maguk az egyetemek is rájátszanak. Például, amikor a gólyatábornak álcázott húspiac felett szemet hunynak. Mert alig valószínű, hogy a legutóbb botrányt keltő, vagy az azt megelőző „Pistának jó lesz” mottójú esetek lennének a kizárólagos előfordulásai a nem éppen tanulmányokra felkészítő eseteknek. Hacsak az alkalmazott szaporodásbiológiát és leplezetlen csoportterápiát nem tekintjük egyfajta speciális tantárgynak.

S mielőtt valaki azt hinné, hogy savanyú a szőlő, ez csak részben igaz. Ugyanis a jelenlegi egyetemistákat sem a gólya hozta. Viszont némelyiküket talán a valamikori gólyatáborok. Mert a felfokozott hangulat mindig is legalább annyira kedvezett a gyorsított pártalálásnak, mint az anyagi, vagy élethelyzetbeli kiszolgáltatottság kihasználása. Csak amíg az előbbi, a gólyatáborok, ifjúsági rendezvények legalább a szabad akarat részleges érvényesülését lehetővé teszik, az utóbbi esetek még annak látszata esetén sem feltétlenül biztosítják azt. Egy látszólagos segítségnek, legyen az akár anyagi, akár emberi, ugyanis nagyon kellemetlen, és nagyon hosszú, illetve nem egy esetben kilátástalan következményei lehetnek. Mármint a segítség elfogadásának. Az anyagi vagy emberi kátyúba került, végső soron, áldozatok ugyanis olyan csapdahelyzetbe kerülhetnek, amiből utána nagyon nehéz lehet kivergődni. A látszólagos batári segítségnek soha véget nem érő tartozás, majd durva, vagy akár selyempapírba csomagolt prostituálódás lehet a vége.

Nem egy esetben akár felhajtó-hálózatok csápjait üzemeltető nemzetközi szervezetek „fióküzletein” keresztül. Melyek közül olykor-olykor azért lebukik néhány legutóbb például Velencében sikerült részlegesen felszámolni egy ilyen szervezetet. S mielőtt az esetleg itt kitartott barátnőt foglalkoztatott olaszokra gondolna bárki, az a szervezet elsősorban kelet-európai érdekeltséggel bírt. Talán a hazai hírek közé is ezért került csak be. A hírben különben van két érdekes kitétel. Az egyik, hogy „az őrizetbe vett bandatagok között nők is vannak”. Tehát szó nincs arról, hogy csak marcona zsákos emberek gyűjtik be a lányokat. A másik, hogy „védelmi pénz fizetésére kötelezték az ott dolgozó többi prostitúciós szervezetet”, akik „lányait” megverték, ha nem fizettek, és a lebukáshoz is ez vezetett. Az, hogy a „bántalmazott prostituáltak jelentették fel az albán-magyar csoportot a rendőrségen”. Amiből persze az is következik, hogy egy prostitúciós szervezet lebukott, de nem tudható, hogy hánynak a csápjai maradtak érintetlenül.

S bár tényleg szemellenzős állítás lenne napjaink kizárólagos vívmányának tekinteni a kitartottak, az utcalányok, és utcafiúk jelenlétét, azért amikor szegénységről, kiszolgáltatottságról, és az azzal való visszaélésről esik szó, talán róluk is szó eshetne. Amikor egy oktatáspolitikai döntésről, egy réteg, például az elnőiesedett pedagógusok, fizetésviszonyairól szó esik, akkor talán a közvetett hatásokról is szó eshet. Nem áltatva senkit, hogy az egyes kiszolgáltatottsághoz vezető helyzetek egy csapásra megszűnnek majd. Azt is kár lenne állítani, hogy ez lenne a prostitúció egyetlen oka. Azt sem hiszem, hogy bárki felvállalhatná, hogy minden okot, akár a személyes tragédiaként megélt pillanatnyi rossz döntéseket is, egyetlen tollvonással megszüntet.

De talán az utca irányába ható nyomást csökkenteni lehet, lehetne. Nem Hoffmann Rózsa morális, vallási és etikai kirohanásainak a jegyében, hanem akár csak az emberség jegyében.

Andrew_s

Szexpolitika.

A szex és a politika kapcsolata olyan régi, mint az emberiség. Alighanem már hordában élt őseinknél is szerepet kapott a kurkászási sorrend kialakulásában. Ebben tehát kár is lenne belemenni mélyebben, hiszen a történelem híres ágyasairól, kémeiről, és a sikeres államférfik mögött álló, olykor fekvő nőkről annyi mindent leírtak már, hogy azt a könyvtárat ideidézni kár is lenne. Amiért ez eszembe jutott, az a szexuális másság, illetve azok a szexuális viselkedésminták, melyeket a történelem során hol elfogadott, hol eltűrt, hol elitélt a társadalom. Mely társadalom azért önmagában sem egy homogén massza. Így inkább maradjunk abban, hogy a társadalom szellemiségében, és olykor nem csak szellemiségében uralkodó rétege. Miközben azért érdemes arra is gondolni olykor, hogy ezek a megítélési normák leginkább csak kifele jelentettek bármit is.

Mert jó néhány olyan történet áll a történelemkönyvek lapjain, amiről szólnak ugyan irodalmi vagy történelmi emlékek, de értelmezésük rugalmasan változott, az olykor rugalmatlan ideológiák kereszttüzében. Az ókori Róma hatalmát aligha lehetne például kétségbe vonni, és a görög bölcsekre is szívesen hivatkoznak, Ám ezektől aligha választható el a szexrabszolgaság, a prostitúció, a pornó vagy a pederasztia. Csak ugyebár, amikor például köznevelésileg a görögökre hivatkozik a politika, akkor kicsit snassz lenne erről is megemlékezni ugyanazzal a mozdulattal. De Onan története sem kerülhetett volna be a Bibliába, ha nem lett volna a kor embere számára ismert az a viselkedés, amiről szól. Ugyanis nyilvánvaló, hogy példabeszédet csak arról érdemes tartani, ami létezik, és csak annak kapcsán, amit ismernek. Erre talán érdemes akkor is gondolni, amikor a homoszexualitásról, transzneműségről, és hasonlókról kezd valaki beszélni, mint olyanról, ami a modern kor mételye. Majdnem azt írtam papolni, de aztán arra gondoltam, hogy talán mégsem, mert az is magára venné az egyház nevében, akinek nem inge. Nem azért, mintha a homoszexualitás, a házasságtörésben való részvétel vagy a pedofilia nem ismert az egyházak környékén. Azonban az általánosítás mindig veszélyes, és hajlamosít a gyereket is kilódítani a fürdővízzel.

Amiről ez a téma most eszembe jutott egyáltalán, az a most induló Budapest Pride, melynek indulása alighanem a szexualitás körüli indulatok felkorbácsolására is alkalmas. S, mint ahogy arról korábban is szó esett már, akár kommunikációs csapdává is válhat ez az esemény, vagy inkább ez az esemény is. Felszínre hozva természetesen a társadalom prüdériáját is. Azt sugallva, hogy amit nem látunk az nincs, és nem is kell vele foglalkozni. Ha pedig nem foglalkozunk vele, akkor nem látjuk. Bezárva azt a kört, amiből, ha kilóg valami, csak össznépi normák megsértése árán lehetne kitörni. A normasértés pedig veszélyes lehet. Akár közvetlenül is, amikor felheccelt, vagy önfelheccelés áldozatává vált ellentüntetők kezdenek üvöltözni, vagy atrocitásokat provokálni. De veszélyes lehet közvetve is, hiszen a legtöbb esetben a kisebb, egzisztenciálisan jelentős közösségekben is veszélyt jelenthet. Munkahelyen, lakóközösségekben például. Mármint az, ha valakiről kiderül, hogy a szexuális viselkedése, beállítódása eltér attól, ami a nagy könyvben elő van írva.

Ez a veszély pedig akkor is fennállhat, ha jogilag esetleg az ellenkezője van leírva. Az előítéletességhez ugyanis éppen hogy nem a jogszabályokon keresztül vezet az út. Ellenben a társadalom előítéletességei akár jogszabályokban is megjelenhetnek, mint arra a történelem során volt már pár példa. Az persze kérdéses lehet, hogy egy felvonulás vagy fesztivál mennyire alkalmas az előítéletek tompítására. Az azonban biztos, hogy másra, például a felszínre hozásukra, alkalmas. Ez pedig nem baj. Nyilván nem az ellentüntetések szintjén, hanem más tekintetben. Felhívja arra a figyelmet, hogy a jelenségek márpedig léteznek, és a „túloldalon” is emberek vannak. Ez pedig fontos lehet abban a tekintetben, hogy segítse a szexuálisan másként viselkedőket, másként élőket nem a nemiségük, hanem az emberségük, emberi teljesítményeik alapján megítélni. Nem véletlen tehát, ha az emberi jogokkal kapcsolatos politikai mozgalmak felkarolják ezeket a rendezvényeket. Az azonban biztos, hogy nagy a kísértés arra is, hogy agyonpolitizálják.

Ebben az esetben azonban akár pont az ellenkező hatást is kiválthatja az, amikor a politika rátelepszik valamire, ami azért alapvetően mégis csak az emberi való és nem a politikum része. A szexualitás például ilyen. S persze a szexualitás épen ezért pártfüggetlen is. Márpedig nagy a veszélyes annak, hogy amikor pártok szállnak síkra egy mozgalom, egy rendezvény mellett, akkor magukra húzzák azt, illetve magukkal azonosíthatóvá teszik. Ha ez a „buzizásról” szól akkor is, miközben persze a Budapest Pride nem egészen arról akar gondolom szólni. Komoly felelősség tehát mind a politikusok, mind a rendezők részéről tehát, hogy elkerüljék ezt a csapdát. Miközben a politikai haszonszerzés mind a rátelepedést inspirálhatja az egyik oldalon, mind az összemosást a másik oldalon. Hiszen az a csapda is kialakulhat, hogy a politikai ellenfelet, kihasználva a társadalom előítéletességét, összemossák a szexualitás olyan formáival, mely ellen ezek az előítéletek szólnak.

Simay Endre István