Egy fiú, aki Ember volt

Fotó: Origo/Owen Richard

Nem túl rendhagyó módon, de mégis próbálkozzunk egy gondolatbeli időutazással. Mondjuk, 20 évvel ezelőtt megjelenik egy országos napilapban a hír: egy 16 éves fiú megmentette egy ember életét, akit az elvérzés fenyegetett. Szinte biztos, hogy a többség egységesen kiállt volna az életmentő kitüntetése mellett. Mára egy ilyen eseményt is sikerült a szekértáborok közti futóárokba hajítani.

Holott az alaphír nem több, és nem kevesebb ennél. Egy baleseti sérültet ellátott egy, a lélekjelenlétével a tömeg fölé emelkedő tinédzser. Respekt neki. Méghozzá nagy. Nem a származása, de még csak nem is a kora miatt. A lélekjelenléte és cselekvőkészsége miatt. Az Embernek. Alapvetően kitüntetést érdemelne, és nem azt, hogy szinte hadihírré váljon. Holott a gyakorlat azt mutatja, hogy az utóbbi történt meg. Részben a hír közlésének módjával is, részben a hozzá kapcsolódó internetes hozzászólások hatására. S ez utóbbi jelenség alighanem sokkal inkább elgondolkodtató, mint az alaphír.

Mert már az is említésre méltó, hogy a a híradások már címben érdemesnek látták kiemelni, hogy egy menekült srác mentette meg egy „itteni” életét. Másutt már az is cím-kiemelést ért, hogy afgán volt a menekült, aki életet mentett. Holott az eset szempontjából, nem győzöm hangsúlyozni, teljesen mindegy. Mert az emberi szolidaritás, a segíteni akarás, az élet megmentése aligha nemzetiségfüggő. Gondolom én. Ahogy nem is státuszfüggő. Gondolom én. Ám, miközben a hozzászólásokat olvasgatom, rá kell jönnöm, hogy talán kisebbségbe szorulok. Különösen, ha olyan hozzászólásokat olvasok, amelyek egyike, például, azzal indít, hogy: „Megtette volna magyar is”. Ami után olyan érzése támadhat az embernek, ami csökkenti az életmentés jelentőségét azzal, hogy nem magyar tette meg. Miközben, a hatalom tüzelte közhangulatot ismerve, sajnos, mind a hírnek címet adókat, mind a hozzászólók egy részét megértem. Egy olyan közhangulatban, amelyet a kormányzat azzal tesz épületessé, hogy a háborús menekülteket virtuális patákkal, szarvakkal és villás farokkal látja el.

Ebben a közhangulatban, sajnos, szinte muszáj kiemelni: a menekültek nem csak, hogy emberek, de az embertársaikkal szolidáris, segítőkész és jó emberek. Semmivel nem rosszabbak, ördögibbek, mint azok, akiknek őseit, legalább részben egy ezredéve sodorta ide az akkori történelmi vihar. Valószínűleg nem is jobbak. Jobbá, kiemelkedővé éppen az teszi őket, hogy a hivatalos hatalom törvényszintre emelt gyűlöletének dacára emberek maradnak. S igen, ilyen helyzetben ki kell emelni, hogy a segítő kezet egy menekült nyújtotta. Ha tetszik: egy afgán egy magyarnak. Mely utóbbiak között szintén vannak jó emberek, és gonoszak. Az utóbbiakat szívesen elfelednénk, míg az előbbieket ott látjuk az ételosztásoknál, a menekültek istápolásakor, a gyűlölet szellemi falának csákányozásakor.

Ezekre a magyarokra az egész ország büszke lehet. Nem a származásuk miatt, hanem azért mert éppen úgy emberek tudnak maradni az őket érő pejoratív megjegyzések, szidalmak, ócsárolások közepette, mint az az afgán fiú, aki a segítségre szoruló embert látja a sérültben. S egy pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy sokan fordított helyzetben is segítenének. Legalább is szeretném remélni, hogy sokan nem a származását, a bőrszínét néznék egy súlyos sérültnek, hanem az embert látnák. Miközben az internetes hozzászólások alapján sokszor elfog a kétség. Pedig az, aki ma a segítséget mérlegeli, holnap kerülhet olyan helyzetbe, amikor segítségre szorulhat. Akár önhibáján kívül is. Akár úgy, hogy érte felejt el odaérni időben az a mentő, amelyre az artériásan vérzőnek közel egy órát kellett várnia.

S ilyenkor mindig felmerül bennem a sokszor, olykor fórumokon feltett, olykor demagógnak titulált kérdés. Az, hogy a decibel-magyarok vajon hagynák-e gyermeküket vízbe fúlni, szeretteik bármelyikét egy életmentő műtét megtagadásával büntetni? Abban az esetben, ha a gyermekük megmentéséért vízbe ugró, a műtéthez vért adó esetében bizton tudnák, hogy a segítő, cigány, afgán, menekült, zsidó, vagy bárki más? Bárki, akire az ország-vezér, vagy a saját hordaparancsnokuk éppen ellenségként ragaszt bélyeget.

Andrew_s

Ki fejjel száll a falnak..., az nem feltétlenül bátor

Fotó: EISimay

A menekültüggyel kapcsolatban Orbán alighanem ismét elméretezte azt távolságot, ami a zsákutca végén levő fal, és az ország feje között van. Az utóbbi időben láthatóan egyre több esetben. Most éppen a menekültekre vonatkozó visszafogadási egyezmény kapcsán.

Ez ugyebár arról szól, hogy amennyiben illegálisan érkezik egy bevándorló valahonnan valahova, akkor oda visszapaterolhatják. Így a Magyarországról tovább-tiplizőket hazánkba küldték vissza, ha lebuktak. Márpedig általában lebuktak. Ez azonban annyira nem jelent azonnali, feltétlen, és mindenki feletti hatalmaskodást, hogy évi saccperkb ezer emberről lehet szó. Mármint azokról, akiket aztán tartósan kellene itt elhelyezni. Nyilván azokban a kacsalábon forgó wellness-paradicsomokban, amelyeket az Orbán-kormány, s persze elődei is üzemeltettek a szívesen látott külhoniaknak. Tegyük fel, hogy ez a szám egy ezres. Plusz-mínusz ötszáz. Pesszimistán másfél ezer. Ahhoz képest, hogy a gazdasági exodus kormányának áldástalan ténykedése hatására ennek a létszámnak nagyjából ötszázszorosa hagyta el az országot, mint külföldön dolgozó ténylegesen gazdasági menekült, nem egészen érthető, hogy a miniszterelnök és csahos bandája mire veri a nyálát. Habzó szájjal utálva mindenkit. S harcolva mindenki ellen.

Az a másfélezer tehát önmagában nem is akkora nagy tömeg az országból kimartak számához képest. Vissza nem fogadásuk azonban igen komolyan kiverte a biztosítékot az unióban. Már csak azért is érthető módon, mert a morált jelzi. Pontosabban annak a morálnak a hiányát, mely morál egy megkötött egyezmény betartását tekintené becsületbeli ügynek. Igaz, ehhez becsület is kellene. Azt meg ugyebár ne keressük ott, ahol nincs. Tehát ne keressük a hatalom környékén. Vagy csak erős fenntartásokkal. Feltartott lámpással, hogy el ne szalajtsuk, ha véletlenül szembe jön. Feltartott kezekkel. Fegyveres kísértettel. Ja igen. Biztosítékok. Amelyek kiégtek.

Azt már tudjuk, hogy az osztrák külügyi apparátus mozgásba lendült, és első körön bekérették a magyar nagykövetet. Tekintettel arra, hogy a magyar áruk nyugatra szállításának útvonalába baromira beleesik Ausztria. Erről valószínűleg ugyanúgy elfeledkezett a Fidesz stadionőrültje, mint arról, hogy a gazdasági, munkavállalási céllal hazánkba érkezők zöme a határon túli magyarság útra kelőiből jön össze. De mintha az is kiesett volna a tikkelési fókuszból, hogy Az úgynevezett dublini rendelet (Dublin III.) az EU egyik menekültügyi jogszabálya. Mely unióról azért a nagy szabadságharcok közepette sem árt annyit fejben tartani, hogy elég sok pénzzel támogatták eddig is azokat a fejlesztéseket, amelyek kapcsán Orbán Viktor olyan nagyra van magával és kormányával. Amiből persze az is következik, hogy a pénzek alapadása igen kellemetlen szalagátvágás-hiánytüneteket idézne elő. Súlyosbítva a Fidesz-vezér helyzetét annyiban, hogy kedvenc oligarcháit nem lenne mivel megvásárolni.

Az pedig egyenesen politikai és gazdasági katasztrófahelyzetet teremtene, ha a kint dolgozók a pénzük helyett, egyszer csak, önmagukat utalnák vissza. Bár ez utóbbi veszély aligha fenyegeti Orbán Viktort és kormányát. Aki kint a hazai kecskepornó-színvonal fölé tudta küzdeni magát, az egyhamar nem jön vissza ebbe a politikai kuplerájba. Amelyről maga a miniszterelnök állította, hogy olyan, mint a pornó. Amibe a szkeptikusokkal ellentétben igazat kell neki adnunk. Mert mi más lehetne egy ország, ahol egyre szélesebb rétegek érezhetik baszogatva magukat, és ahol azt, aki nem nyal megszopatják, ám a végén a többség szív mint a torkos-borz. S abban is igazat kell adnunk a kormányfőnek, hogy ezt tényleg nem kell naponta mondani, hiszen a többség a saját bőrén érzi. Nem véletlenül kell a hatalomnak az uniós szelep, mint egy falat kenyér. Az indulatok jó részét elviszik magukkal a gazdasági exodus áldozatai. S nem véletlenül szántak annyi energiát az ellenzékiség megosztására. Egyre újabb gumicsontok arénába hajigálásával, és töréspontok generálásával. Ha ugyanis a közel félmillió, kvalifikált, ám elégedetlen kivándorolt itt lenne, és mögöttük egy egységesen fellépni képes és hajlandó erő állna egy államférfinek tekinthető vezetővel, akkor Orbán Viktornak nem csak a lánya tanulna Svájcban, hanem a lánya papája is húzna ezerrel. Mert már rég megtartották volna azt a bizonyos népszavazást, ahol flaszterkövekkel adják le a voksukat az utcára vonult százezrek.

Ez eddig elmaradt, ám közvetve az uniós szabadságharc „megnyerése” az az közösségi források elapadása, az elszigetelődés, az utazási szabadság ismét bekövetkező korlátozása nyomán még bekövetkezhet. A nagy taktikai csatában Orbánnak megint sikerült a jelek szerint nem csak elmenni a falig, de ott le is fejelnie azt. Márpedig az a fal az egész országnak adja a másikat. S nem azt a falat, amit a Berlinben annak idején épültnél is magasabbra gondolnak építeni. Hanem annak a falnak a kapcsán is egy akkora maflást, amibe beleszaladva sokan beleszédülhetnek. A nyomában keletkező politikai vákuumba és forráshiányba.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Bévándorló-olló

Forrás: KnowYourMeme

Érdemes néha elgondolkodni? Nem! Több okból sem. Az agy ugyebár eszi az energiát. Tehát fárasztó. Esetleg fejfájást okoz. Amellett bosszúságok szülőágya is lehet. Netán fura összefüggéseket kezd látni az ember. Mert itt vannak például a hazánkba beszédelgő mindenféle emberek.

Ráadásul már több mint ezer éve. Mindjárt itt vannak azok a furán beszélő, lóháton nyargalászó nyilasok, akik berobogtak a Kárpátok ölébe és kifejtették, hogy onnantól itt őshonosak. Lehetőleg már a kőkorszaktól. Csak ideiglenesen elmentek Ázsiába. Pusztán egy nagyon fontos ottani exportcikk beszerzéséért. A fenekükre okvetlenül kellett néhány piros petty. Márpedig a barlanglakó, és szakócát pattintó, de már keresztény, pannóniai ősmagyaroknál ez hiánycikk volt. Ezért mentek el Ázsiába. Meg azért is, hogy addig se legyenek Pannóniába. Amikor aztán visszalovagoltak, meglepve látták, hogy itt közben mindenféle népek vannak. De az igazi nemmenekültek természetesen még véletlenül sem házasodtak az őslakókkal. Maradtak beltenyésztett ősmagyarok. Csökkenő intelligenciával és növekvő terheltségekkel. Ki is haltak. Némelyek, fennmaradtanak, de ők egész életüket azzal töltik, hogy az ezer év negyven nemzedékének 549.755.813.887 biológiai ősének neveit sorolgatva mormogják. Miközben a „nem vagyunk menekültek”, és a „mi géntiszta magyarok vagyunk” mondatfoszlányokat lehet közben hallani.

A kevésbé hibbant lovasok összeházasodtak az itt lakó népekkel, majd a az időről időre megjelenő külhoniakkal, akiknek tiszteletét még egy szent király is irányelvekbe öntötte. Átvették a kultúrákból azt, ami a fennmaradást szolgálta és Pannóniát előre vitte. Utódaik bejárták a világot, és nevet szereztek Magyarországnak. Nem igazán ismerték az ötszázmilliárd ős mindegyikét, de nem is foglalkoztak vele. Mígnem a mormogók olykor nem kezdték firtatni. Akkor útra keltek, ha tehették, és külföldön hirdették a magyar elme sikerét. Ha ezt igen sikerrel tették, akkor a mormogók szemében is visszanyerhették a magyarságukat, és onnantól máris a hyres magyarok arcképcsarnokát díszítették. Messziről. Táviratilag. Mert nem mindenki feledte el közülük, hogy korbáccsal csináltak belőlük menekültet. Elég a magyar Nobel-díjasok sorára tekinteni az illusztrációhoz. Azt nem tudjuk, hogy a mostanában távozók közül hányra lesznek majd büszkék a jövő nyilazói, vagy nyilasai. De előttük a pálya. Mármint a kivándorlók előtt.

Orbán járt itt? Menekült-tábor Szíriában
Forrás: Die Welt / AFP

Miközben itthon azt hallani, hogy hömpölygő tömegek ostromolják a határokat. Akkora tömegben, hogy a mormogók érdekeit szem előtt tartó, igen felvilágosult kormányzat mit sem tud kezdeni velük. A zömét ki is nevezte gazdasági menekültnek. Akik elveszik a munkát. S még a buzulás sem segít ellenük. Talán azért sem, mert nem vagyunk elég délen, és így parkjainkban nem terem meg a banán. Marad tehát a ki- és visszaűzetés. Amihez persze el kellene dönteni, hogy ki a gazdasági bevándorló. A bevándorló nyilván az, aki nem lóháton érkezik, nem nyilazik, és piros petty sincs a fenekén. Ez utóbbit az MNB külön, fenékügyi főbizottsága vizsgálja. S persze mindezek mellé pénzt keresni érkezik. Ezen bevándorló-törzs egyik legjellemzőbb képviselői talán a most szaporított stadionok bentlakóinak egy része. Az „idegenlégiósnak” nevezett külhoniak. Akik elveszik, és ráadásul drága pénzen veszik el a magyar, pirospettyes fenékkel rendelkező futballisták elől a munkát, az érvényesülés lehetőségét. Amiért ők mégsem lehetnek gazdasági beérkezők, az az, hogy Orbán Viktor nem akarja hazaküldeni őket.

Ezért hazaküldené azt a pár száz menekültet, aki jön, lát, és még azok után is itt akar maradni. Lehet, hogy az ittmaradási szándék buktatja le őket. Mint olyanokat, akiknek pszichiátriai ellátás kell. Abból meg hiány van. Annyira hiány, hogy a kormányzat tagjait sem tudják megfelelően kezelni. Az azonban biztos, hogy ezeket a tömegeket a százas, vagy legfeljebb ezres nagyságrendben hömpölygő sokaságot a Mészáros- és Tiborcz-családok szája elől elvett falattal kellene etetnie a Feltsuthy Orbán-család fejének. Hallatlan! Jobb is itt abbahagyni a töprengést ezen a bevándorlási hullámon. Mert még arra a következtetésre jutnánk a végén, hogy valami világ-összeesküvés áldozata Magyarország. Esetleg egy sajátos intézmény működik valahol egy sivatag mélyén. Valami olyan névvel, hogy a „Világot Gazdasági Menekültekkel Ellátó Központ”.

A baj csak az, hogy esetleg arra a következtetésre jutunk, amely egy ilyen központ tényleges létét valószínűsíti. Csak az lenne ebben az esetben a baj, hogy nem valamely sivatag titkos mélyén vélhetnénk felfedezni, hanem Pannóniában. Ahonnan százezer-számra látja el a világot magyarokkal a jelenlegi kormányzat. A nagy lelki gyötrelmet okozó bevándorlók, és a hazánkból, a gazdasági exodus során távozó, gyakorlatilag egy legyintéssel elintézett sokaság között tehát nagyjából ezerszeres olló van. Úgyhogy maradjanak nyugodtan a focisták is. Legalább van, aki jó pénzért ugrabugrál a vezér előtt a vadiúj stadionokban.

Andrew_s

A gyávaság (fasizáló?) konzultációja

Orbán Viktor nemzeti konzultációt hirdetett meg a szerinte illegális bevándorlással kapcsolatban. Azért szerinte, mert lassan teljesen beleéli magát, hogy a vacsora utáni reggeli végterméke is szent és sérthetetlen, ha talál olyan szervilisen gerinctelen talpnyalót, aki az aznapi Kula-úrra is kedvesen mosolyog. A kérdést azonban mégis érdemes két oldalról megközelíteni.

Ahogy a hegyvidéket is több oldalról érdemes bejárni, hogy a magasságos hegycsúcsok, és az azt döngető ökörségek kellően megtekinthetők legyenek. Az Olümposz-nagyságú hegy egyik lejtőjén robog velünk szembe az éppen esedékes nemzeti konzultáció. Maga a műfaj is érdekes. Mint azt többen és többször tárgyalták, magam is, a nemzeti konzultáció egy össznépi baromság. Nem azért mert drága, hanem azért, mert műfajilag hazug. Aki ugyanis, pénz nem számít alapon, valóban a köz véleményére kíváncsi, az népszavazást tart. A nyomdaipari haverok pont annyit kaszálhatnak a szavazóívekkel, tehát önmagában ez nem indokol egy „konzultációt”. Nem feledve el persze, hogy a népszavazás garantáltabban lehet anonim, és lényegesen kevésbé manipulálható. Annál a konzultációnál biztosan kevésbé, aminek az eredményét az állapítja meg, és az hozza nyilvánosságra, aki szervezi és érdekelt a valamilyen eredményben.

A konzultáció tehát már csak ezért is egy hazug műfajnak tekinthető. Ugyanakkor az emberek semmibevételének szép példája is. Ehhez érdemes visszagondolni Orbán Viktor politikai ténykedésének legalább két nyilvánvaló kísérőjelenségére. Az egyik az, hogy soha semmilyen politikai „fellépést”, beszédet, megnyilatkozást, interjút, látogatást nem vállalt be, ami neki személyében jelentette volna a felelősségvállalás kockázatát. Függetlenül attól, hogy milyen misztifikáció veszi körül, főleg utólag, valójában egy felelősségpánikos, másodvonalbelinek is csak neccesen emlegethető felkapaszkodott senki fellépéseiről állítható ki a diagnózis. Még akkor is, ha kedvenc házmestere szerint nincs nála jobb. Ami, ha igaz, akkor az ellenzéket, minősíti le, és nem a Fideszt fel. Az, hogy ez a falusi fociöltözők péniszirigy büdösében gerjedt kisstílű hatalomvággyal párosul, az részben a jelenség mellékzöngéje, részben Orbán Viktor személyes, és az ország globális tragédiája. A hatalomvágy köde ugyanis erősen torzítja a valóságot. Legalább annyira, mint a fűszer gőzében pácolt navigátor a teret. Azzal a különbséggel, hogy az utóbbiak a Dűne című műben mozgás nélkül utaztak a térben, míg a jelenlegi kormányzat gondolkodás nélkül utazik az időben. Visszafele.

A nemzeti konzultációk pedig alapvetően az említett gyáva, de hatalomvágyó, és a döntésekkel szembeni kritikát személyes megtámadásnak tekintő személyiség szolgálólányai. A nemzeti konzultáció alapvetően szétkeni a felelősséget. Miniszterelnökként kellene annyi bátorságának lennie valakinek, hogy legalább a saját véleményéért vállalja a felelősséget. A nemzeti konzultáció, a maga nagy misztifikációs ködétől lecsupaszítva azonban pont azt szolgálja, hogy a miniszterelnöknek ezt ne kelljen. Elég bedobni valamit, amiről nyilvánvalóan csak felelősséggel, döntési helyzetben lehetne dönteni, majd konzultációt hirdetni. Ha hosszú távon bejön, akkor Orbán Viktor a zseni. Ha beledöglik az ország? Akkor ez jött ki a konzultációnál. Orbán Viktor igazán nem tehet semmiről. Ő csak egy paraszt a sakktáblán, akit végtelen demokráciájában a többség lökdösött odébb és még odébb. Most éppen a jobb-szélre.

Hopp! Az említett másik tipikusan orbáni, politikai kísérőjelenség. Orbán Viktor gyakorlatilag sosem szavaz meg semmit, ami rövid, vagy akár hosszú távon széles körű konfliktust jelentene. Ha sikerül, nincs is ott a szavazásokon. Amit egy népszavazás során különben nehéz lenne megkerülnie. Nehéz lenne úgy egy jól lebonyolított népszavazási eredménnyel szembesülnie, hogy tulajdonképpen ott sincs, ahol az ország van. Egyfajta menekültként. Nem egészen olyan menekültként, mint akik ellen most éppen konzultálni akar, de azért kellő bezártsággal. Nem a táborok fizikai, hanem a saját szellemi korlátai közé. De azért majdnem.

S ezzel elérkeztünk az éppen esedékes konzultáció valós áldozataihoz, érintettjeihez. Ők az illegálisnak kinevezett ittlevők. Az, hogy ez a kategória milyen rugalmas tud lenni, azt jól mutatja a Szakály-féle történelemszemléleti iskola. Úgyhogy nyugodjon meg mindenki. Bárkit kinevezhetnek idegennek. Bármikor. S akkor onnantól a puszta léte is illegálissá válhat. Nos! Orbán Viktor legújabb konzultációja gyakorlatilag akár az intézményes fasizmus előtti terepegyengetést is jelentheti. De ne menjünk ilyen messzire. Valószínűleg már a kormányfő is régen túl van azon, hogy három lépésnél messzebbre legyen képes átgondolni a mondatai jelentőségét. A maga egy-két lépéses kényszerei pedig nyilván azt sugallják, hogy most éppen a szélsőjobb felé kell gesztust gyakorolni. Márpedig a Turulhátról időben is hátranyilazó szellemiségnek biztosan kedves lehet, ha egy populista szellenettel. Mindenkit kinevez népnemzeti ellenségnek. Azt is, aki esetleg az életét menti.

De azért persze jellemző, hogy a leánykáját Svájcba küldte továbbképzésre, és nem azokra a területekre, ahol a kilencéves kislányból is kényszer-asszonyt faragnak. Ha kell a fejéhez, vagy a szülei fejéhez szorított gépfegyverrel. Vagy „csak” korbáccsal. Egyébként azt hiszem arról is lehetne nemzeti konzultációt tartani, hogy Orbán Viktor és családja ilyen helyre való kiküldetésével hányan értenének egyet. TEK és minden más védelem nélkül. A véleménye akkor lenne érdekes, ha fél év múlva vissza tudna szökni az országba.

Andrew_s

Menekült-ügyi fasizmus üveggyönggyel

Orbán Viktornak a gazdasági bevándorlókkal kapcsolatos kijelentése ellen tüntettek. Egyébként érthetően. A miniszterelnök ugyanis kétségtelenül nem fogalmazott pontosan. Hol országosan, hol az EU szintjén húzta meg a határokat. Miközben pár pontot szintén kifelejtett rögzíteni az ő határtalan bölcsessége ellenére.

Ha ugyanis cseppben a papucs-álatka, akkor az uniós határokon belüli rugalmas értelmezhetőség mennyire értelmezhető rugalmasan regionálisan és az időben. Időben például bajon hányadik generációs állampolgár az, aki már nem számít gazdasági bevándorlónak? A történelem során meglehetősen sokan keveredtek ide ugyanis kifejezetten gazdasági menekültként. Különösen a háborúk és járványok után, amikor az elnéptelenedett területek kiváló egzisztenciális lehetőséget nyújtottak a felvirágoztatás időszakában. Amikor az újjá szerveződő faluközösségek bőven el tudtak tartani több patkolókovácsot, vályogvetőt, és a földek több földművelőt, mint a pusztítás időszakában. Ilyenkor igen komoly népmozgások játszódtak le. Úgyhogy igen hasznos lenne azt a generációs küszöböt lerögzíteni. Nehogy esetleg kiderüljön valamelyik Szakály-osztályú népesség-számvevő tekintetes nagyságosnak, hogy legfőbb ideje lenne idegenrendészetileg a Dunába továbbítani néhány ezer embert. Pusztán, mert a felszármazottai között volt egyszer valaki, aki egy éhínség elől menekült ide gazdaságilag.

Területileg pedig azért is jó lenne körülhatárolni a miniszterelnök guminő-öleléshez hasonlóan stabil fogalmi zavarait, mert esetleg még valakinek eszébe jutna az a bizonyos papucsállatka. S arról véve példát, akként találna dönteni, hogy az ő kicsi cseppjében nemhogy a tenger ne képviseltesse magát, de még egy kóbor vízmolekula se tévedjen be. A végén még felhatalmazva érezné magát, hogy az ő faluját, városát, megyéjét lezárja a „kívülről jöttek” elől. Nem mintha erre ne lennének már most is kezdeményezések. De most simán a „rasszista” és „fasiszta” jelzőkkel illetik az illetőket. Holott nyilvánvalóan csak megelőzték esetleg a korukat. Azt a korukat, amelyben Orbán Viktor által is nemzeti nagykorúvá és a Turul hites szablyahordozójává üttetnek. S nem korbáccsal. Ezért aztán a miniszterelnök igazán megtehetné, hogy hangolja, pontosítja a mondandóját.

Ha pedig már lendületben van, esetleg a gazdasági bevándorló fogalmát a mindennapok szempontjából is célszerű lehetne pontosítani. Azt ugyanis elég életszerűnek tekinthetjük, hogy az, akinek ellőtték az otthonát, ott keres menedéket, ahol tud. De egy olyan országban, ahol jelenleg a közrabszolgasággal is a keresletszűkített defláció felé dübörög a gazdaság, nem életszerű a gazdasági menedék-keresés. Az éhenhalás elől a nincstelenségbe menekülni ugyanis jelenthet árnyalatnyi különbséget, de nagy karriert nem igazán. Annak ellenére, hogy az ország legalább csodadoktorokban bővelkedhet. Ott ülnek mind a rokkantak rehabilitálásáért felelős bizottságokban, Ahol is egyetlen tollvonásukra lábak nőnek, és szemtengelyek egyenesednek kifele.

Midőn pedig már sikerül a gazdasági menekült fogalmát tisztázni, akkor jöhet a nagy kérdéskör a gazdasági ellenmenekültekkel kapcsolatban. Azokkal kapcsolatban, akik a kormányzatnak adakozásukért cserébe letelepedési engedélyt és ezzel az EU-n belül gyakorlatilag szabad mozgásteret nyernek. Ezek trójai faturulnak használhatják az országot. S talán nem véletlen a múlt évi rekordbevétel sem ezekből a kötvényekből. A számuktól függetlenül azért érdekes lenne a kormányzat viszonya ezekhez az ideérkezettekhez. S az is érdekes kérdés lehetne, hogy amennyiben az általuk kiperkált jelentékeny pénz a hatalmat szolgálja, akkor vajon a hatalom mennyiben számít gazdasági menekültnek? Amennyiben a pénzért cserébe esetleg állampolgárságot is kapnak, akkor a „haza mennyire eladó” Orbán Viktor szerint. S amennyiben ilyen formában eladó, akkor az a haza kiárusítása, vagy simán árulása a kormányzat szerint? Esetleg csak simán az EU-s tagsággal való csencselés? Ha már rézgyűrűkkel és üveggyöngyökkel snassz lenne a kiállnia a kormányfőnek a piac sarkára.

Andrew_s