Orbán nyert: Temetési reálpolitika

Fotó: MTI

Orbán Viktor szerepléséről az immár örökre távozott köztársasági elnök temetésén a jelek szerint divat szólni. Hódolok tehát a divathullámnak. Miközben olvasgatom a híreket, nézem a videót, és lassan mintha kezdenék meghasonlani.  Már csak azért is, mert Orbán Viktor egy valamit biztosan megtett. Ellopta Göncz Árpád elől a show-t.

A meghasonlás különben kicsit ott gyökeredzik, hogy a regnáló miniszterelnök valóban szánni valónak, sajnálatra méltónak tűnt azon a videón, amelyen láthatólag egyedül maradt a kör közepén. Az ok valóban részletkérdés. A jelenség sok szempontból önmagáért beszél. Csak nem mindenkinek mondja ugyanazt. Az azonban világos, hogy miközben ezt a videót, Orbán jelenlétét elemezgetik, addig lassan, de biztosan viszi a show-t a hátán. Elfele. Ugyanakkor a nagy elemzések közepette mintha elfeledkeznének az elemzők erről. Meg arról is, hogy alapvetően a rossz reklám is hírértékű. A sok beszédnek Fidesz az alja. Miután már mindenki csak legyinteni fog az egészre, a helyzetre emlékezni fognak. A kormányfőnek tehát mindenképpen megérte kimenni a temetésre. S megérte hallgatnia. S megérte a nem éppen népszerűnek tűnő helyzetet elviselni. A saját jövője érdekében mindenképpen. Aki ugyanis azt hiszi, hogy ettől a szerepléstől jottányit is közelebb került Orbán Viktor lemondása vagy lemondatása, azt mással is ossza meg a receptet, hogy milyen szert használ. Ütős lehet.

Ezzel szemben érdemes talán egy picit belegondolni a helyzetbe a miniszterelnök oldalán. A sajnálkozásra hajlamosak, a sajnálandó mellé felzárkózni készek igénye azonnali hatállyal kielégítésre került. Aki a „szegény elnökünk” képzetére vágyik, megkapta, amit szeretett volna. Az ő támogatásukat simán begyűjtheti a továbbiakban Orbán Viktor. S ezért szó szerint semmit sem kellett tennie. Mert tényleg nem tett semmit. Megállt, és hagyta reagálni a környezetet. Mint egy drámapedagógiai előadáson. Alkalmasint baromi jól tette. Ha csak int, ha csak megszólal, hatalmas hibát követett volna el. Orbán Viktor azonban fegyelmezett volt. Akárki is a rendezője, respect. A kialakult űr ugyanis kétségtelenül demonstratív. De ahogy egy fegyver mindkét oldalra ráfogható, a demonstratív erő sem egyoldalú.

Az miniszterelnök körül kialakult űrt ünneplőknek egy másik szempontot is ajánlanék. Nem demonstrálta-e ugyanez, ugyanott azt is, hogy az ország szétszakadásáért az is felelős, aki ilyenkor nem tud, nem akar, a saját közössége előtt nem mer odamenni, és kezet ajánlani a miniszterelnöknek? Ha a „fellépés” célja annak illusztrálása volt, hogy a temetésen megjelenők is kirekesztők, diszkriminatívak, akkor maximális a siker. S aligha kell sokat várni arra, hogy a Fidesz részéről lecsapják a labdát: az ellenzék a kegyeleti alkalommal sem képes emberi gesztusokra. Mert felesleges önáltatásokkal, és körmondatokkal elfedni: Koncz Zsuzsa és Bródy János fellépése, Mécs Imre Kossuth téren elhangzott beszéde ellenzéki megmozdulássá avatta Göncz Árpád temetését. Ha valóban politikamentes, valóban emberi eseményt akartak volna tartani, a szűk családon kívül senki másnak nem lett volna ott helye. Igen! Mindenkit meg kellet volna kérni, hogy rója le kegyeletét a sírnál másnap, harmadnap. Otthon egy mécsest gyújtva. Akárhogy, de ne így.

Az, hogy Orbán Viktor jól jött ki a temetésből, más is felvetette. Azonban korántsem azért, mert az ellenzék egyfajta gyengeséget demonstrált a temetés alkalmából. Sokkal inkább azért, mert ellenzékileg demonstráltak egyáltalán. Az ugyanis világos: ha szűk körben zajlik a temetés, akkor nincs ok bárki politikusnak kimenni a temetőbe, ha nem családtag. Ha ekkor kimegy Obán Viktor a temetésre, akár a távozásra is felkérhető. Még talán az is megkockáztatható, hogy Göncz Árpádnak a Koncz-Bródy páros éppen úgy nem hiányzott, mint Orbán Viktor. Ha azonban már így esett, valakiben igenis kellett volna lenni annyi helyzetfelismerő képességnek, hogy odamegy a miniszterelnökhöz, és kezet fog vele. Annak jelképeként, hogy a temetés a legdemokratikusabb természeti jelenség, a halál előtt tiszteleg, ami nem tűri az árkokat. Annak jelképeként, hogy az ellenzék az egész országgal akar kezdeni valamit, ha lehet. Egy kormányváltás után ugyanis a jobboldal még az országban marad.

Az elszigetel(őd)ési demonstráció egyik hatása az említett magas labda. A másik, hogy ugyanerre hivatkozva szinte biztos: Orbán Viktort utoljára, vagy hosszú időre utoljára láthattuk közemberi szerepben. Sokáig nem lesz rá szüksége. Mondhatni feltankolt ellenzékellenességből. Annyit mindenképpen, ami kitart a következő kampányig.

Göncz Árpád elment. A temetésére is sokan. A reálpolitikusok közül, a jelek szerint, csak egyvalaki.

Andrew_s

Egy Ember Mind felett

A Magyar Köztársaság első, és ezidág legnépszerűbb elnökét eltemették. A temetés előtt nagy volt a felindulás, fölbuzdulás, hogy ki menjen, ki ne menjen, ki mehet, ki nem mehet, ki beszélhet, és ki hallgasson. Nem értettem. Illetve igen. De jobb lenne nem érteni. Vártam tehát egy napot. Elvégre a temetés előtt, alatt, és közvetlen utána tülekedtek elegen.

Megmondták, hogy ki ne menjen, ki beszéljen, mit mondjon, és különben is. S aztán feltűnt egy cím ott, ahol sokszor az általam vetett betűk is közkézre kerülnek: „Nem lehetne, hogy Göncz Árpád temetése kizárólag Göncz Árpádról szóljon?” S bár az írás szerzőjének (H. A.) stílusától már többször kaptam sikító-frászt, most, talán kivételesen maximálisan egyet tudok érteni ezzel a címválasztással. Alapvetően van ugyanis abban valami szomorúan röhejes, amikor úgy kezdenek marakodni egy még szinte ki sem hűlt test felett, ahogy talán hordában élő őseink marakodtak a leterített társ felett. Lándzsán, nőn, bármint, ami érték lehet. Aminek felmutatásával bebizonyítható, hogy ott voltak, látták, visítottak az ő emlékezetére. Annyira, hogy fél fülük bánta a marakodást. Aztán rájöttem, hogy valójában olyan helyzet alakult ki, amiből talán nem lehet jól kijönni. Amiből legfeljebb akkor lehetett volna jól kijönni, ha Göncz Árpád, megsejtve a lehulló lepel suhanását, elbujdokol. Egy senki által nem látott, nem ismert helyre. Követve azt a szokást, amikor a törzs Vénei elmentek az erdőbe, felmentek a hegyre „beszélgetni a szellemekkel”. Elvéve a lehetőséget mindenkitől arra, hogy politikai bunkósbotként használják a halálát, a temetést. Göncz Árpád esetében is.

Szinte folyamatosan azt hangoztatva, hogy kinek mit üzent, ki szerint mit szeretett volna, és ki szerint kit nem szeretett, vagy szeretett. Elfeledkezve arról, hogy egy halott elsősorban halott. Megfosztva a reakcióktól. Attól a lehetőségtől is, hogy egy pályatárs szavaival éljen: „Gondolta a fene!”. Nem. Valójában nem tudjuk, mit szólt volna, mit gondolt volna a halott arról a cirkuszról, ami a temetése kapcsán kezdett kirajzolódni. S aminek nem kis része van abban, hogy magam nem vettem részt a temetésen. Nem hiszek abban, hogy a jelenlét legitimál bármit, és a jelenlét hiánya kirekeszt bárkit. Nem hiszem, hogy az ott, nagy plénum előtt letett virágok mindegyike a tisztelet jele, és egyik mögött sem volt ott a szándék: megmutatkozni a „többieknek”. Hadd lássa az a sok ember, a fényképezőgépek, a kamerák: ott volt X. és Y. Ám miközben nyilván sokan voltak ott, és sokan jelen is voltak, szinte biztos vagyok abban is: sokan a valóban tisztelők közül nem voltak ott.

Tisztelet! Azt hiszem Göncz Árpád nem várt el tiszteletet. Mert akkor aligha tisztelték volna. A tiszteletet, a szeretetet nem lehet elvárni, kizsarolni. Az álságos jeleit igen. Lehet szociológiai nyomásgyakorlással, fegyverrel, nagyon is világi zsarolással elérni a tapsot, a mosolyszerű arcizomgörcsöt, énekkart, és bérflótásokat. De a tisztelet az valami más. Aligha a külsőségek. Sokkal inkább az, amit olyasmi jelez: Göncz Árpád pártállástól, alapszemélyiségtől, értékválasztástól függetlenül volt sokak szemében a magyarok köztársasági elnöke. A máig legnépszerűbb köztársasági elnöke a ma már nevében sem köztársaság országnak. S nem azért, mert pénzt osztogatott, nem azért, mert egy párt katonájaként került a székbe, nem azért, mert egy párt bármikor lobogtathatta volna az általa évtizedekkel korábban talán aláírt jelentéseket, és azért sem, mert megválasztásakor sikerült addig szavaztatni és savaztatni a vakondokokat, amíg belevakultak. A tisztelet valami olyan, amitől kicsorbulnak azok a kísérletek, amely például egy holtában elkövetett karaktergyilkossági kísérlet is volt. Amelytől különben az is indifferenssé válik, hogy az SZDSZ tagja volt. Abban a korszakában az említett pártnak, ami kicsit másról szólt, mint ahova jutott. A párt.

Göncz Árpádot eltemették. Több ezren ott voltak. Több millióan pedig nem voltak ott. Személy szerint jobban érdekelnek az utóbbi milliók. Őket nem mutatja a kamera, nem szerepelnek a „nagyokkal” egy fényképen. „Csak” élnek. Talán emlékeznek is. Talán arra is emlékeznek, hogy a tisztelet nem hangzavar és vakuvillanások kérdése. Talán arra is emlékezve, egy tanár, egy ember emlékének legnagyobb tisztelete, ha békén hagyják. Nem elfelejtik, hanem békén hagyják. Nyugodni. Talán Göncz Árpád esetében sikerül. Talán sikerül nem zarándokhelyül válnia holtában. Az éltében őt elfeledőknek.

Mert a tisztelet valami olyasmi, amitől az emlékezés folyamatos. Ahogy egy jó tanár az életen, a személyiségen hagy nyomot és nem az ellenőrzőben vagy a korbáccsal megvert háton. Talán nagyobb, és valósabb tisztelet örömmel levenni a polcról, évek, évtizedek múltán a „Gyűrűk urát”, egy kényelmes fotelbe telepedve, mint az év egy adott napján eljátszani egy politikai monodrámát a köz-szemek előtt.

Andrew_s

Szegényebbek lettünk - Eltávozott Göncz Árpád

Göncz Árpád eltávozott. Munkásságát elemezni itt és most talán nem is érdemes. Nem azért mert ez a munkásság elemzésre érdemtelen. Sokkal inkább azért, mert e sorok írója érdemtelen egy olyan életmű teljes elemzésére, mint amilyen Göncz Árpádé, az irodalmáré, a politikusé volt. Maradnak tehát a benyomások.

Az első, akkor még szigorúan olvasói találkozás. Ami nem is az első volt. Csak az első azok közül, amikortól a nevét megjegyeztem. Ez a „Gyűrűk urának” olvasásához kötődik. Tulajdonképpen nem is tudom, miért pont ehhez a könyvhöz. Ahhoz a könyvhöz, amelynek az elejét nem is Göncz Árpád fordította. De talán éppen ezért. Holott fordított krimiket, sci-fiket és fantasy-t is azon könyvek közül, amelyeket olvastam. Miért pont a „Gyűrűk ura”? Hiszen a könyvek impresszumait nem igazán olvassák sokan. A kiadókon, írókon és kritikusokon kívül. Stílszerű lenne azt írni, hogy „a megsejtett nagy jövő”. Meg olyanokat, hogy „a kiugró irodalmári teljesítmény”. De persze ez nem igaz. Egy egyetemista, aki kikapcsolódásként olvas, legfeljebb utólag hivatkozik ilyesmire. Ha a pillanatnyi politikai érdeke, illetve a feltűnési viszketegsége ezt igényli.

De Göncz Árpáddal szemben feltűnösködni? Nem csupán tiszteletlenség lenne, hanem ostobaság is. A politikai érdekből való emlékhez-dörgölődzést is meghagyom azoknak, akik majd elmesélik, hogy már akkor is mélyen tisztelték, amikor nem is éltek. Akik majd elmesélik, hogy akkor is mélyen tisztelték, amikor megszervezték kifütyülését. S akkor is mélyen tisztelték, ha éppen szembeköpték a politikai hagyatékát. Azt a politikai hagyatékot, amit 1956-ban, majd utána épített fel, és amelynek politikai csúcspontja az elnöki pozíció volt. Az éppen hogy csak kikiáltott Magyar Köztársaság első Köztársasági Elnökeként. Az Országgyűlés által megválasztva, de a nép elnökeként. A nép elnökeként, mert spontán népszerűsége elsöprően nagyobb volt a többi politikai szereplőnél. Megőrizve ezt a népszerűséget és tiszteletet sokak szemében akkor is, amikor már nem volt elnök.

Mert Ember tudott lenni. Ember tudott lenni akkor is, amikor nem az emberség vitte a csúcsokra a politikusokat. De Ember tudott maradni akkor is, amikor a csúcson volt. S az maradt akkor is, amikor elhagyta azt a bársonyszéket, amiről tudta: ideiglenes koptatója csupán.

Nem véletlen, hogy sokaknak ő képviselte a Köztársaságot.

Nem véletlen, hogy sokaknak, mi tagadás, köztük nekem is: Göncz Árpád A KÖZTÁRSASÁG ELNÖKE volt, és maradt.

Hogy a pozíciót utána is betöltötték? Hogy voltak utána is köztársasági elnökök? Voltak. Utána voltak. Őt követők nem. Voltak. Köztársaságiak? Elnökök?

Andrew_s

Orbán csak a mának cáfolta az elnökséget

Orbán Viktor hatalomszeretete közismert. Talán ennek tudható be, hogy már a plágiumbotrányba dőlt köztársasági elnök távozásakor szinte kegyként jelentette be a kancellár-uralta nemzeti demokrácia, esetleg a királyság, kihirdetésének elmaradását. Így az aligha lepett meg sokakat, hogy egy sajtóhír szerint átmentené magát a köztársasági elnök helyére. Amit sietett cáfolni a miniszterelnök, de...

De az ördög abban a kis részletben van, ami a jelenlegi köztársasági elnököt a tényleges teljhatalomtól elválasztja. A magyar köztársasági elnök posztján nyomorgó politikus ugyanis kétségtelenül egy gyenge hatalommal rendelkező poszt birtokosa. Kezdettől fogva az. Göncz Árpád esetében sem a definiált jogkör, hanem a személyesen kivívott tisztelet emelte olyan magasságba a pozíció megítélését, ahonnan a jelek szerint csak lefele volt út. Mondhatjuk azt is, hogy a köztársasági elnök posztjának tisztelete mára elérte azt a szintet, amely a hatalmi hierarchiában betöltött szerepe. Sokkal inkább reprezentatív szereppé, a nemzeti golyóstoll őrzőjének szerepévé vált. S Orbán Viktornál ezt valószínűleg kevesen tudják jobban. Nem véletlenül tette ebbe a posztba, parkoló pályára Áder Jánost, aki a kinevezésekor még akár belső riválisa is lehetett volna Orbán Viktornak. Azok az idők azonban elmúltak. Az évek új riválisokat teremtek. Köztük a neofita seprűként indult Lázár Jánost, akiről jó ideje találgatják, hogy mennyire lehet(ne) Orbán utóda.

Ha feltételezzük, hogy lehetne, és a minden jelenlegi körmondat-nyilatkozat ellenére mégis megkötendő Fidesz-Jobbik kiegyezés, netán koalíció megkötője is lehetne, akkor Orbán nem lehet a mai értelembe vett köztársasági elnök. Abban a pozícióban, a jelenleg ismert keretek között gyakorlatilag minden hatalmát elvesztené. Márpedig azt nincs az az akkumulátor-töltő, amelyik korrigálni lenne képes. Innen nézve tehát az orbáni cáfolat teljesen hihető, és érthető. Látszólag minden rendben van. Lázár marad az árnyékkormány feje. Elég befolyással ahhoz, hogy csendben maradjon, de elég kevés befolyással ahhoz, hogy előrébb lépjen. Holott az eddigi megnyilvánulások alapján nem tartozik az ambíciókban szegény emberek közé. Azonban, a jelenleg tapasztalható helyzet alapján van legalább egy markáns különbség közte és Orbán Viktor között. A rongyrázási hajlam, például a vadászatok, a „majd én megmutatom, hogy elutazok” tünetei alapján Lázár inkább a külsőségek embere. Míg Orbán, noha felhasználja a külsőségeket, a populizmust, sokkal inkább a tevőleges, és közvetlen hasznot hajtó, a másokon uralkodó hatalomba szerelmes. Az említett orbáni cáfolat még innen értelmezve is hihető és elfogadható. A külsőségekben gazdag köztársasági elnök posztját oda lehetne engedni Lázárnak, míg a harácsparancsnok szerepében továbbra is Orbán Viktor tapsoltathatná meg magát.

S most kanyarodjunk vissza ahhoz az írás eleje felé emlegetett patáshoz. A köztársasági elnök, noha jelenleg gyenge, mégis az ország egyfajta szimbóluma. Nekünk Áder jutott, de akkor is, Márpedig a permanens szabadságharcos aligha engedné át ezt a posztot „csak úgy” Lázár Jánosnak. Valószínűleg már sokszor megbánta a vezér, hogy nem szavaztatta meg anno a prezidenciális rendszert. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne kerülhetne rá sor. Ebben az esetben egy valós hatalmi tényezővé tett, és egyben országos szimbólumként is megmaradó köztársasági elnökről beszélhetnénk. Aki mellett, noha külsőségeiben a kormányzat feje, de mégis gyenge a mindenkori miniszterelnök. Bár, vadászni, reprezentálni attól még eljárhatna. Tegyük fel tehát, hogy a mostani cáfolat a jelen helyzetnek szól. Miközben esetleg gőzerővel zajlik az állam átrendezése. Egy akár királyi hatalommal bíró országvezéri státusz kialakítása érdekében. Amely posztot, akár az illő fanyalgást is mellőzve már alighanem hajlandó lenne betölteni Orbán Viktor is. Sőt! Elsősorban ő.

A kiüresedett miniszterelnöki posztot pedig miért ne hagyhatná meg az ezzel vazallussá tehető Lázárnak? Hacsak azért nem, mert vezéri páholyból akarja majd végignézni, amint Rogán, Lázár és esetleg Kövér vagy Vona kitekerik egymás nyakát a nagy akarhatnékban. A legközelebbi Orbán-imádatra persze még lehet hogy nem érik meg kellően a helyzet ehhez. De a következőre akár már koronázási szentmisévé is válhat, az Orbán Viktor születésnapján tartandó hálaadó szentmise.

Andrew_s

Erkölcs, elnök, oktatás.

Az a bizonyos két betű az életrajzban.

Korábban, januárban, magam is megállapítottam, hogy a Schmitt Pál doktori disszertációja egy olyan gumicsont, melyen a média fórumai olykor kéretlenül rágódnak. Mi tagadás, úgy gondoltam, hogy előbb utóbb lecseng a jelenség, a köztársasági elnök megerősítve az erkölcsi minimumról alkotott elképzeléseket lemond, vagy legalább felajánlja lemondását, és nyugvópontra jut az ügy. Már csak azért is, mert a köztársasági elnöknek mégis valamiféle egységet kellene képviselni. Mint azt egy fórum moderálási alapelvei is megjelenítik. Sajnos az inkriminált doktori, és vele az elnök ügye korántsem jutott nyugvópontra, mert több oldalról is további gyűrűket vetnek a hullámok.

Ezek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy újabb és újabb szövegszakaszokról derült ki azok kétséges eredete. Ennek következtében újra felmerülhet az a kérdés, hogy amennyiben Schmitt Pál valóban az országot képviseli, akkor vajon jó-e az országnak, ha a köztársasági elnök maga erkölcsileg sebezhető helyzetbe kerül? Vajon ezt követően nem maga a köztársasági elnök intézménye járatódik-e le? Olyan kérdések ezek, melyek igencsak alkalmasak a közvélemény megosztására. Mert nyilvánvalóan lesznek azok, akik szerint már az első megalapozottnak tűnő támadások során fel kellett volna ajánlania a lemondását az elnöknek. Míg a másik oldalon gyakran megnyilatkoznak azok a hangok, melyek a „kitartás a végsőkig” elvét hangoztatják. Ha nem is teljesen világos néha, hogy mi mellett is tartanak ki a végsőkig.

A kitartás ugyanis szólhat magának az intézménynek, ami mellett érdemesnek látszana kitartani, ha nem éppen a jelen helyzet inflálná el azt az erkölcsi tőkéjét a köztársasági elnök szerepének, melyet az elődök, és nem kis részben Göncz Árpád halmozott fel. De szólhat a kitartás a Schmitt Pált az elnöki székbe juttató pártnak és annak vezetőjének is. Ugyanis kár lenne megfeledkezni arról az apróságról, hogy a papíron parlamenti választás mögött egy kétharmados képviselői aránnyal rendelkező pártszövetség, és végső soron a miniszterelnök áll. Azon párt miniszterelnöke, melynek Schmitt Pál 2003 és 2007 között az alelnöke volt. Nehézzé téve azt, hogy a köztársasági elnökre, mint minden tekintetben pártokon felül álló emberre gondoljanak a kormányzat ellenzékének tagjai. Ám, visszatérve a kitartási faktorokhoz, az végső soron természetesen szólhat magának a köztársasági elnök személyének is, de a fórumokat lapozgatva ez az a szempont, ami egyre inkább a ködbe veszőnek tűnőnek látszik.

Marad tehát a főbb szempontok közül a két korábban emlegetett, melyek közül a párthűséghez való ragaszkodást kár lenne alulbecsülni. A jelölés, és a köztársasági elnök korábbi pártfunkciói ugyanis kétségtelenül egy áttételes hatást is kiválthatnak a plágiumtámadások nyomán. Nevezetesen azt, hogy Schmitt Pál hiteltelenedése óhatatlanul az őt jelölő és hivatalában tartó parlamenti többséget is gyengítheti. Nem a szavazatadás szintjén, de elfogadottságában mindenképpen. Így végső soron olyan helyzetben kerülhetnek a pártszövetség hívei, hogy kénytelenek kitartani a jelenlegi köztársasági elnök mellett, ha nem akarják beismerni a választásuk kudarcát. Márpedig az emberek nem csak a parlamentben ismerik be ezt nehezen, és nem csak a parlamenti képviselők „foghatók meg” azzal, ha a saját felelősség áthárítására adnak lehetőséget. Tehát, a köztársasági elnök gyengülése, sajátos módon az összezárási hatásokat fokozzák, miközben az ellenzéket, vagy a plágium-botrány kirobbantóit lehet megnevezni az országot képviselő elnök lejáratásával, és közvetve az ország-kép rombolásával. Egyben arra hivatkozva, hogy jogilag, az ártatlanság vélelme okán, várja ki mindenki a plágiumvizsgálók 2012. március végére várható jelentését. Ami jogkövetkezmények tekintetében kétségtelenül érthető elvárásnak tűnne, ha nem egy olyan pozíció betöltéséről lenne szó, mely végső soron az erkölcsiséget is reprezentálni illenék.

Azt ugyanis, hogy a plágium nem az erkölcsiség magaslatát képviseli, még az ennek tényére vállrándítással, a vizsgálóbizottság jelentésére pedig szkeptikus várakozással reagálók, is elismerik. Ha tehát köztársasági elnök az erkölcsi nevelést emlegeti, vagy azzal kapcsolatos viták nyomán születő törvényeket ír majd alá, sajátos kettősség alakulhat ki. Legalább annyira, ahogy furcsán veheti ki magát, ha a magyar nyelv használatával hadilábon álló köztársasági elnök emlegeti a nyelv védelmét. Márpedig az utóbbira akad, akár tavalyi, példa is. Aminek egyik következménye az a blogbejegyzés, mely szerint a köztársasági elnök kettős nyelvisége mosolyt fakasztó. Amit más bejegyzés odáig fokoz, hogy már a jelentést is hasonló stílusban hitelezi meg. Így óhatatlanul eszébe juthat valakinek az erkölcsiség esetleges kettőssége például az új NAT–tervezettel kapcsolatban. Hiszen előbb-utóbb ebből is törvény lehet, melyet majdan a köztársasági elnök aláírása fog a jogrendben illeszteni. Márpedig az oktatási rendszer kapcsán gyakran felmerül az erkölcsiségre nevelés, és a maga ellentmondásaival a NAT-ban is ezért kapott valószínűleg helyet.

A napi híreket olvasgatva az láthatjuk ugyanis, hogy az oktatáspolitikában már megannyi vihart megélt, és nem kevesebbet saját kezűleg kavaró Hoffmann Rózsa kitart az erkölcsi nevelésre buzdítás mellett. Ami különben egyáltalán nem baj, ha az iskola hitelesen tudja ezt képviselni. Bár az egyház általi felügyelet azért vethet fel kérdéseket ezügyben is. Az pedig kifejezetten kérdéses lehet, hogy ezt az iskolarendszer miként tudja hitelesen képviselni majd abban az esetben, ha a plágium-vád igaznak bizonyul. Még akkor is, ha eltekintünk attól, hogy esetleg a közvélemény nem fog hinni a bizottságnak az esetleges felmentés bejelentésekor sem. Az azonban érthető, hogy a helyzet tisztázása előtt, a publikussá vált adatok fényében, nem kis ellenérzéshullámot generál az, ha Schmitt Pál megjelenik egy oktatási intézményben.

Ezek a látogatások, a helyzet adottságai miatt, aligha zajlanak csendben. Az egyik oldalon megjelenik az elvárás, miszerint a látogatóba érkező Schmitt Pálnak meg kell szólalni a közönség előtt. Ahogy ez minden hasonló protokoláris helyzetben elvárható. A másik oldalon hiányzik a megszólalások mögül a személyes hitelesség. Nem kis részben éppen a plágium-gyanú, és annak agyonhallgatási kísérletei okán. Belejuttatva a köztársasági elnököt egy olyan spirálba, ami végső soron csak egy falnak csapódásra elegendő energiát fog tartalékolni. Ha ugyanis nem jelenik meg a nyilvánosság előtt, és hallgat, akkor ez óhatatlanul a kezdeti hallgatásokat idézi. Míg abban az esetben, ha megjelenik például egy főiskolán vagy egyetemen, és a tanulás fontosságát, a becsületes munkát emlegeti, akkor a plágiumra, és a kritikátlan jogszabály-aláírásokra emlékezve fütyüli ki a publikum egy része, S ebben az esetben kár az ellenzékben keresni a probléma okát. Nem mintha adott esetben ne lenne mód politikai indíttatású akciókra, de érthetően nem lenne talaja az ilyen akcióknak, ha Schmitt Pál valóban a helyzet, és nem csak a pozíció magasából tudná, tudhatná a helyzetet megközelíteni.

Ebből a lejtmenetből kétségtelenül még mindig a legkisebb veszteség lenne mind a köztársasági elnökségnek, mint címnek, mint valószínűleg Schmitt Pálnak erkölcsileg, ha legalább gesztusként felajánlaná lemondását. Ezt természetesen saját elhatározásból is megtehetné, de a jelek szerint valami okból, talán a két éves szolgálati idő kivárásának szándékából nem teszi. Noha, természetesen nem csak a két év kivárása miatt, hanem abból az okból is cselekvési válságban lehet, hogy valójában mára olyan csapdahelyzet alakult ki, amiben nincs veszteség nélküli döntés. Veszteség személyesen, és veszteség a kinevezést előterjesztő miniszterelnök számára is. Így a lemondáshoz mára alighanem szüksége lenne a kormányzó pártszövetség valamiféle bíztatására, amit a legutóbbi hírek szerint továbbra sem kap meg. Bár a Fidesz legújabb tervezetei jelenthetnének egyfajta közeledést ehhez a ponthoz, ha nem cáfolnák erőteljesen. A napi kommunikációban ezzel párhuzamosan tovább erodálódik az elnöki tekintély. Miközben a politikai összezárás sem látszik változni. Ami csak remélhetőleg nem egy olyan megoldás tervezett előjátéka, ami egy, elvileg megreformált, gyakorlatilag erősen centralizált vezetési modellt állít parlamentben kormányzó pártszövetség, a miniszterelnök kétharmados szavazati többsége mögé.

Simay Endre István