Emlékpárhuzam

Nem ő volt az igazgatóm. De ő is mindenhez értett.
S mindenhez jobban értett.

Az 1980-as évek második fele egy vidéki kutatóintézetben ért. Rég volt, szerettem. Pár szakmával, és sok-sok évvel voltam fiatalabb. Akkortájt történt, hogy az intézet igazgatóját a minisztérium nyugdíjazta, és új igazgató került oda. Egy akkori főiskola egyik tanszékéről. A pletyka kísérte, és olykor megelőzte. Azok szerint távozása a főiskoláról korántsem volt minden botrányoktól mentes, és mi a PÁRT-nak köszönhettük a kinevezését. A párt tette hozzánk igazgatónak, mivel nem lehetett a korábbi érdemeire, mint a szovjet kandidátusi, és tudja az ég, hogy milyen egyéb szolgálatok, tekintettel eltüntetni a süllyesztőben.

Az összes pletyka megegyezett abban, hogy a valószínűsíthető botrányok az alkohol túlzott fogyasztásának, a hatalomvágynak, és másik nem béli, a női beosztottakkal szembeni, a munkakörön kívüli elvárásoknak az eredőjéből fakadt. De megnyertük igazgatónak, mert a párt hierarchiája nem engedhette meg, hogy egy általuk kedvelt figura botrányokba fulladva kerüljön oda, ahova képességei predesztinálták. Valami magányos posztra. Csákánnyal és lapáttal a kézbe. A pletykák részleteit aztán sikerült megtapasztalnunk. Jó néhány férj és barát ígérte meg, hogy személyesen oldja meg a hölgyek zaklatásának problémáját. Ma már azt mondom, szerencsére nem került rá sor. Nem azért nem került rá sor, mert a hölgyek meghunyászkodtak. Ó nem! Emberünk a feltámadó, falusi környezetben összetartó, ellenállás nyomán gyakrabban kezdett alsóneműt váltani. Különösen azt követően, hogy sikerült a hentest is felbosszantania. De szerencsére nem jutott el odáig a helyzet, hogy újrarendezzék a fogsorát és bordázatát.

A személyes gyávasága természetesen nem tette jobb szakemberré, jobb vezetővé, jobb igazgatóvá. Mivel a hatalom kiélésének egyik szála elszakadt, ott maradt a többi. Minden olyan publikáció szerzőjében személyes ellenséget keresve, és persze találva, amiben ő nem lett társszerző. Minden olyan helyzetben az ellenségek összeesküvését sejtve, amely helyzetről fogalma sem volt. Az utóbbit azzal próbálta megelőzni, hogy egyre több, egyre hosszabb értekezletet tartott. Egyre több munkakört próbált személyesen ellenőrizni. Egyre több, korábban önálló munkavégzésre bizonyítottan képes kollegát kárhoztatott arra, hogy csak az ő jóváhagyásával léphessenek. Megtorolva azt, ha valaki magától lépni mert. Akkor is, ha nem volt más észszerű lépés, mint amit megtett.

Bejárva az inkompetens, de hataloméhes vezetők útját, az eredmény kikerült a cselekvési centrumból. A középpontba a módszer került. Előírásokat szülve szinte mindenre, és megkötve szinte mindenki kezét. Még egyszer jelzem, az 1980-as éveket írtuk, amikor a párt még erős, megdöntésének lehetősége legfeljebb gondolati kísérlet. Eszközparkja pedig bárki tönkretételét lehetővé teszi. Hatalmat adva a legotrombábban ostoba csinovnyiknak is. Függő helyzetben tartva azt is, aki tagja, és azt is, aki nem. Az említett előírások szép lassan megölték azt munkát, ami az intézet fő célja lett volna. A publikálható tudományos eredményeket lassan felváltotta a kilóra mérhető, hangzatos számokat tartalmazó jelentések előállítása. Tömegesen. Iktatva. Száz-oldalakban mérhető mondathalmokban tálalva a semmit. A működési üresjáratot. Miközben az igazgató látszólag pörgött, és mindenütt ott volt. Beleszólt a kapálásba, a kísérleti terület kitűzésébe, a kutatók munkájába, a mikroszkóp olajozásába, és bármibe, ami éppen jött. Az operatív vezetés látszatát keltve azzal, hogy megpróbált beleoperálni mindenbe.

A rutinosak természetesen jelentőségteljesen bólogattak, majd tették, amit tenni kellett. Függetlenül attól, hogy a szesztől erodált szellem mit talált ki az adott helyzetben. Majd a jelentésbe az került, ami az elvárás volt. Megszülve azt, hogy volt egy intézeti jelentésben elvárt, és volt egy tudományosan indokolható működési rendszer. Az utóbbiak lektorálást kiálló publikációkat szültek kifele, és a belső ellenség manifesztációját az igazgató szemébe. Aki talán érezte is valahol, képességei korántsem megfelelőek a poszthoz. Így egyre többet lehetett a kocsmák irányába látni. S azért, hogy mászkálását indokolja, mindenbe beleszólt, ami munkát csak látott útközben. Egyre kevesebbet vezetve az intézetet, és egyre többet foglalkozva azzal, ami ehhez képest pótcselekvésnek számított. A tényleges vezetés, látszólag az ő szájával kimondva, de annak a kezébe került, aki kezelni tudta az igazgatót és pénzt tudott szerezni. Az előbbit azzal, hogy táplálni tudta a hatalmi komplexust. Újabb és újabb célt adva annak. Újabb, még szabályozandó feladatot felkínálva. No meg persze kellő bűnbakot is szolgáltatva ahhoz, hogy eddig miért nem sikerült kézileg vezérelni. Az utóbbit, a pénzszerzést pedig olyan ténykedéssel, ami alapvetően nem az intézet működéséhez, hanem inkább egyfajta melléküzemághoz tartozott. Értelemszerűen tovább rombolva a tudományos munkát, és okot adva ahhoz, hogy a nagyobb tudással, szakmai ismerettel rendelkezők feleslegességét meg lehessen ideologizálni. Már csak azért is, mivel minden amúgy is az igazgató kezén fut keresztül ugyebár. Amiről ő nem tud, az nincs, és amire ő nem adja áldását, az nem is lehet.

A vezetői jelenlét hizlalja a múltat

A rendszerváltás előtt aztán persze megvilágosodott, és hirtelen nagy ellenállónak gondolta magát. Úgy rémlik a kisgazdákban vélte megtalálni hirtelen támadt rendszerváltó vágyának megtestesülését. De végeredményben ennek nincs is jelentősége. Addigra az intézet leginnovatívabb kutatói már máshol dolgoztak. Más intézmény nevében publikáltak. Mire, a rendszerváltás következtében, a párt védőernyője összeomlott, addigra szinte helyrehozhatatlan kárt sikerült okoznia. Mert ezt az igazgatót eltávolították ugyan, de a káderpolitika minden kára, ott maradt. Ellenben kétségtelenül beírta magát az intézet történetébe. Ha csak felsorolásként is, de az intézet évszázados fennállásának alkalmából, de bekerült a listába. Míg az általa tönkretett életutak listája, csak kinek-kinek a fejében, emlékeimben él tovább. A párhuzam a jelennel, és más léptékekkel pedig korántsem tesz elégedetté. Legfeljebb csak jelzi, hogy a pótcselekvésekbe menekülő, gyáva vezetők szinte minden szinten, és kortól függetlenül jelen lehetnek.

Andrew_s

Hatalmi móka laissez-faire módra.

A vezetési stílusok vizsgálatának könyvtárnyi szakirodalma van. Ennek tételes felsorolása tehát egy katalógusfiókra emlékeztetne. Amitől részben megtartóztatom magam, részben megkímélem az olvasókat. Részben talán a vállalt lustaság, részben az empátia okán. Az azonban biztos, hogy a Kurt Lewin által definiáltak között van egy speciális vezetési stílus, ami sokszor okoz értetlenséget a gyakorlatban, és felismerése is nehéz, mivel sok szempontból a demokratikusnak tekinthető stílushoz hasonlít.

Ez nem más laissez-faire típusú vezetés, mely azzal, hogy látszólag mindenkit meghallgat, és látszólag delegálja a feladatokat tényleg hasonlít a demokratikus vezetéshez. Ahogy azonban a nagykönyvek, de a netes források is emlegetik, a felelősséget is megpróbálja delegálni. Ezzel, valamint a lovak közé dobott gyeplővel tulajdonképpen arra sarkalva a beosztottakat, hogy a porlasztott felelősséget további egymásra mutogatással tegyék még átláthatatlanabbá. Végső soron a vezető számára végképpen átláthatatlanná válik a helyzet, és a csapat összes, mondhatni kumulált, hatékonysága drasztikusan romlik. A hatékonyságromlással párhuzamosan a teljesítmény látszólag növekedni is képes lehet, de ez a teljesítmény voltaképpen virtualizált teljesítmény. A leadott dokumentumok egyre nagyobb része szól a felelősség szétkenéséről, és a vezető látszólagos támogatása mellett, annak részleges vagy teljes félreállításáról, mellőzéséről. Mind a valós döntések meghozatalában, mind a személyi kérdésekben.

Kihasználva egyben azt, hogy az ilyen vezető, önmagát is demokratikusnak látva és láttatva, mindenkit bármikor meghallgat. Ám mindig a vele utoljára beszélő embernek lesz aktuálisan igaza. Ami alulról nézve az egységért lobbizni képtelen, felülről nézve a részletekben elvesző, megbízhatatlan vezető képét nyújtja. Alapvetően akkor is elindítva az el-, vagy félremozdításának folyamatát, ha személy szerint talán nem is gerjeszt indulatokat senkiben. Ennek folyamatnak egyfajta gondolatkísérleti, és ezért vitatható, esetét mutatja az alábbi kis „helyzettanulmány”. S mert gondolatkísérlet, nyilvánvalóan minden egyezés egy valós helyzettel csak a véletlen műve lehet. Tehát egy végjáték-lehetőség:

Szereplők:

Kinevezett vezető: Mint említettük, laissez-faire alkat. Nem konfrontálódik, ha nem muszáj. Nem szól, ha az nem kényszerhelyzet, de mindig az utolsónak van igaza. Szakmailag nem megingathatatlan, de legalább szakmainak tekinthető elképzelései vannak, és nagy felettesi, illetve emberi nyomás alatt a gerincesek rendjébe tud tartozni;

1. aspiráns: Nyomás alatt elhajlik. Szakmailag megkérdőjelezhetetlenül teljesítésképtelen, de tipikus bürokrata. A hierarchiában előrefele mindent megengedhetőnek tart, míg lefele semmilyen morális fenntartása sincs. Tipikus státuszbürokrataként viselkedik. Nyomás alatt elhajlik és lapul. Mely utóbbi hatására (anyagmegmaradás révén) a nyelve hosszan kinyúlik;

2. aspiráns: Egy szűk szakterületen rendelkezik a minimális ismeretekkel. Alapvetően kényszeraspiráns. Nyomás alatti viselkedése megítélhetetlen, mivel alapvetően kerüli ezeket a helyzeteket. Túlélésre játszik. Nem vállal feladatot, csak akkor, ha az megkerülhetetlen, és igyekszik a feladatkiosztáskor a minimumra csökkenteni a vállalt munkákat. Az „aki nem dolgozik, nem is hibázik” elv feltétlen híve. Alapvetően nem befolyásolja a történéseket, de nincs ellenére, ha a sodródás előreviszi.

Segédaspiráns: Opcionális, de gyakran felbukkanó szereplő. Szakmailag megingatható, alapvetően nem is a vezető, hanem a 2. aspiráns számít hierarchikus dugónak számára. Türelmetlen törtető. Alapvetően a „cél szentesít bármit” elv követője. De van benne rendszer, és lehetőség szerint nem konfrontálódik nyíltan, de bárkit bármikor megkerül. Felbukkanása a saját szintjén konfrontációt, a felsőbb szinteken a kinevezett vezetővel szembeni biztos ellenpólus megjelenését garantálja. Ebben a fázisban főaspiránssá is előléphet.

1.     jelenet:

Mivel a kinevezett vezetőt, kihasználva az érdemi döntésképtelenségét, számos olyan helyzetbe hozták, ami szakmailag megalapozatlan döntéseket is eredményezett, támadhatóvá válik. Köztük olyan személyi döntésekbe is bevonható, mely a későbbi munka szakmai megalapozottságát kérdőjelezheti meg.

Eközben az 1. aspiráns kerülő utat tudott biztosítani ahhoz, hogy a vezetőt, akinek székére már korábban is pályázott, akár meg is kerülje.

2.     jelenet:

Az 1. aspiráns számára olyan helyzetet kell teremteni, amiből minden szakmai alkalmatlansága ellenére látszólag érintetlenül jöhet ki. Ugyanakkor a végső döntési láncban a kinevezett vezetőt addig a posztján kell tudni tartani, amíg végképpen el nem lehetetlenedik. Addigra a kerülő úton „kinevelhető” az utódja. Megbízhatóan manipulálhatóan, mivel egyértelműen olyan státuszba kerül, aminek fenntartása, saját alkalmatlansága okán, csak és kizárólag a pozícióba juttatóktól függ.

3.     jelenet:

A kinevezett vezetőt egy végletes döntés meghozatalára kell kényszeríteni, melynek nyomán az 1. aspiráns „fájdalommentesen” átveheti a posztot. Először megbízott vezetőként az esetek „kivizsgálásának” idejére. Erre az időpontra minden potenciális veszélyforrást el kell lehetetleníteni, vagy legalább hitelteleníteni kell. Szakmai veszélyt csak a 2. aspiráns jelentene, de alternatív beosztás kreálásával, esetleg más részlegbe vezénylésével kiiktatható. A segédaspiráns még jelentkezhet törtetőként, de alapvetően a 2. aspiráns székének felajánlásával lekenyerezhető, mivel ezzel is lokális csúcsra jut. Amennyiben főaspiránssá vedlett, akkor egy frissen kreált alternatív beosztással érhető el ugyanez.

Andrew_s