Gyárfás búcsúkorbácsa

Gyárfás lemondott. Ez idáig talán rendben van. Még azt sem mondhatnám, hogy egy szimpatikus vezető távozott a jól megérdemelt posztjáról. Valamiért mégis nehéz szabadulni a gondolattól, hogy egyfajta sakkjátszma zajlott, és egész egyszerűen levették a tábláról. Miközben a lemondását szorgalmazó sportolók akár egy vereséggel felérő győzelmet is arathattak.

Föld S. Péter is valami olyasmire célzott egy publicisztikában, hogy a sportolók nem győzhetnek, ha a hatalomnak ez nem érdeke. Alkalmasint nemhogy egy háborút, de még egy csatát sem igazán tudnak megnyerni a hatalom ellenében. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a versenysport valószínűleg elég egyszerűen szabályozható a pénznek nevezett erőforrásokkal. Mert a grundfoci lehet, hogy el van jelentősebb külső források nélkül, és a hobbiból sportolásért még akár fizetnek is a sportolók, de nehéz elképzelni, hogy utánpótlás neveléstől a több ezres, netán százezres nézőszámot befogadni képes létesítmények megépítéséig a jegyárakból finanszírozható a versenysport. Lehet, de nem tartom valószínűnek. A szponzoroktól sem igazán várható el, hogy a hatalmi szelekkel szembe támogassanak valamit. Ez is lehetséges természetesen, de azért nem tűnik túl életszerűnek.

Amikor Gyárfás leköszönése felett örömködnek néhányan, azért talán ezt is érdemes figyelembe venni. A nagy tükörbenézés helyett valószínűbb, hogy maradt, amíg maradnia rendeltetett, és ment, amikor a hatalom kihátrált mögüle. Valójában a le nem mondásainak a története sokkal jobban jelzi az önálló döntéseinek a lehetőségeit, mint a mostani lemondás. Elég arra emlékezni, hogy a hazai úszósport kapcsán a botránynapló lapjai sem makulátlanul fehérek. Elég az akkortájt elég nagy port kavaró és örvényeket vető Kiss-botrányra emlékezni. Ha Gyárfás akkor, annak hatására lemond, akkor talán még egy morális piros pontot is begyűjthetett volna. De erre nem került sor. Nem a piros pontra, hanem a lemondásra. De még arra sem, hogy komolyan felajánlotta volna a lemondását. Akkor, talán éppen azért, mert a kormány nem igazán érezte szükségét a nők elleni erőszaktól való látványos elhatárolódást, Gyárfásnak maradnia kellett. S Gyárfás maradt is.

Holott stratégiailag akkor jobban járt volna a távozással. Amellett, noha minden tiszteletem a medencében versenyzőké, a jelen helyzet társadalmi üzenete a fasorban sincs ahhoz képest. Akkor a társadalom felé is megüzenhette volna: a nők elleni erőszak nem bocsánatos bűn. Most, a jelen helyzetben inkább a gladiátorok lázadásának hódolt be. Olyan körülmények között, amikor a legjobb úszók, és nem csak az úszók sporteredményeire is igaz, hogy percéletű érdeklődést csiholnak ki a nagyérdeműből. Amikor van egy nemzetközi terepen elért sportsiker, akkor sokan felkapják a fejüket, és akár még a körutat ellátják forgalmi dugóval. Aztán a harmadik napon a csoda elmúlik, és minden megy tovább. Valójában a sikerek felett ugyanúgy átsiklanak a hétköznapok, ahogy a kudarcok, a meghátrálások felett. Ha az utózöngéket nézzük, az utcai, közlekedési beszélgetések foszlányait hallgatjuk, akkor már az Olimpia sem igazán kerül szóba.

Miközben természetesen sokakban azért ott motoz az is: a versenysportolók java része nem a saját költségén versenyez, és nem hobbiból műveli a sportot. Sok szempontból ugyanolyan közfellépő, mint egy artista, egy színész, vagy akár egy politikus. S igen, elfogadom, hogy nálam nagyságrendekkel gyorsabban úszik, fut, gyalogol bármelyikük. De ezért fizetik. Ahogy a sportvezetőket pedig azért, hogy az adott körülmények között érje el a legnagyobb felhajtást, reklámot, és a legjobb eredményt. Ezen a gondolatsoron persze eljuthatunk odáig is, hogy Gyárfás jelenlegi lemondása pontosan ezt a célt szolgálta. Az úszók fellépése biztosította a felhajtást. A napokig tartó ide-oda üzengetések pedig azt, hogy az úszók megkapták a mindenkinek kijáró pár perces hírnevet. Így a reklámértéke láthatóan elég jó volt. Az úszók is megkapták a maguk eredményét. Látszólag.

Valójában könnyen lehet, hogy egy igen komoly korbácsot kaptak. Ha ugyanis ezt követően elmaradnak a nemzetközi és hazai sporteredmények, akkor ott lesz a retorikai korbács a sifonérban. Az, hogy: „na hol vannak az eredmények Gyárfás nélkül?”. S erre nem lesz jó válasz az, hogy akárhány évvel korábban, amikor még Gyárfás a posztján volt, akkor ezt, vagy azt elértek. Ebből valójában nem igazán lehet jól kijönni.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Yusrától Gyurtáig

Az Olimpián, mint tudható ott egy igen rendhagyó csapat. A menekülteké. Talán nem világklasszisok, és talán a végelszámolásban sem a tabella élén állnak majd. Talán ifj. Knézy is valami hasonló indíttatásból hagyta ki a szír úszónőt a közvetítésből. A sajtóetika nagyobb dicsőségére. Valamiért mégis azt gondolom, hogy az Olimpia eredeti szelleméhez mégis közel lehet a szereplésük.

Még akkor is, ha néhány fórumon még a szereplésük jogosságát is kétségbe vonják. Mert persze vannak, akik szerint az ottlétük is illegális. S annyiban tényleg kilógnak a sorból, hogy valószínűleg nincsenek mögöttük milliárdos edzőtáborok, felkészülési programok. Ahogy kicsit kevésbé tartom életszerűnek azt is, hogy két bombázás közt kvalifikációs versenyeken vegyen részt valaki. Még akkor is, ha természetesen tudom: a fórumok hőseinek meg sem kottyanna egy kis verés, némi bombázás, és pár nemi erőszak elszenvedése, miközben kvalifikációsan futja, ússza a maratoni távokat. S nem az életéért. De vannak azért olyan puhányok, akik nem így vannak ezzel. Akik, szerintük, így teljesen a galádság jegyében vannak ott.

Esetleg azért, hogy elvigyék a főfoglalkozásból olimpikonok elől még akár a próbafutamok apró győzelmét is. Egészen orbanista fórumlakóknak ajánlott szemlélet: direkt a magyarok ellen szervezték a menekültek csapatát. Egyébként lehet, hogy már egyes politikusok is készültek a nagy migráncsozással. Arra az esetre, ha valamelyik magyar előtt állna a menekültek csapatának egy tagja a dobogón. Van a politika krémben több olyan egybites talpnyaló, akiből ez simán kinézhető. Miközben érdeklődéssel várom, hogy mikor simogatják meg könnyes sajnálkozással annak az olimpikonnak a nevét, aki simán kiszállt a versenyből 100 méteren, és sehova sem ért oda 200 méteren. Noha korábban legalább az utóbbin olimpiai bajnok volt, és szinte biztos: sem akkor sem most nem kizárólag az áruházi árufeltöltésért kapott pénzecskéjének összekuporgatásával fedezték a kijutása költségeit.

Gyurta Dániel olimpiai részvétele aligha a szabadidős sportfelkészülésbe ölt zsebpénz ügyes felhasználásának a hozadéka. Márpedig, ha pénzt kap érte, akkor neki az a dolga, hogy ott legyen, és a tőle telhető maximumot nyújtva versenyezzen. Azt pedig aligha tekinthetjük a maximumnak, ha valaki visszalép a lehetőségtől is, hogy előbbre jusson. Hivatkozva egy olyan majdani futamra, amire marhamódon koncentrál. Annyira, hogy címvédőként az előfutamokból sem jut tovább. Amiért aztán baromira megérte a taktikai visszavonulás korábban. Elképzelem, amint nem lép vissza 100 méteren, és akkor vajon hol végzett volna? Az öltözői folyosón? Elvégre már kijutott Rióba. Repülő, és szállás, kaja megvan. Valószínűleg némi zsebpénz is. Hogy közben versenyek is vannak? Hát aztán. Majd hazajön, oszt jónapot.

S szögezzünk le gyorsan pár dolgot. A magam részéről versenytempó szerűen húsz métert sem úsznék. Viszont nem is ezért fizetnek. Nem félek attól, hogy Gyurta költségeitől roppan meg a magyar gazdaság. Vannak annak megroppantására nagyon jól képzett unortodox idiótáink. Alighanem sokkal nagyobb kárt okozva. Továbbá azt is olvastam, hogy Hosszú Katinka visszalépett a 200 pillangó előfutamaitól. De arról sem feledkeznék meg, hogy egy olyan ország színeiben szerzett már eddig is két igencsak csillogó érmet, amely ország úszószövetsége jó ideig életmódszerűen utálta. Tehát előbb bizonyított, és utána hagyott teret az új generációnak. Tekintve, hogy számában Szilágyi Liliána a negyedik legjobb idővel került tovább.

Mi akkor mégis az elgondolkodtató? Leginkább a köz néhány rétegének reakciója. Ugyanazok, akik felhorgadnak egy általuk még szóval sem, nehogy anyagiakban támogatott szír úszónő puszta részvétele kapcsán, könnyes szemekkel hunynak szemet Gyurta visszalépése felett. Még a gondolatát is elhárítva annak, hogy: csókolom, neki az a dolga, hogy ott ússzon. Nem szívességből, a köz iránti szívjóságból teszi, hanem, ha tetszik, munkaköri kötelességből. Lesz tehát kedves a köz pénzén beugrani abba a medencébe, és úszni, ahogy csak telik tőle. Akár szét, akár össze. Amikor kiesik, akkor meg erre futja. Ha előtte mindent megtett, ami tőle telik, akkor emelt fővel lehet tucaton túl is. Ha mindent megtett.

Andrew_s

Mocsár és időzítés

Forrás: Women you should know

A sajtóetika mocsara nem új jelenség. Valószínűleg azóta létezik egy posványos terület, amióta a sajtó. Elvégre gyarló, és olykor korrupt emberek csinálják. A határvonalat talán az jelenti, amikor egy ország „hivatalos” sajtójába kezdenek feléledni a lápi lidércek. Ahogy az MTVA-ban legutóbb az úszóversenyek esetében.

Történt ugyanis, hogy volt egy szíriai leány, aki úszva menekült. Ezt nagyon könnyen tudomásul veszi az, aki a napi söradagján kívül igen kevés folyadékkal találkozott. A bőre pedig legfeljebb akkor lesz nedves, amikor zuhanyozik. Azokkal, akik szerint a menekültek mit keresnek távol az országuktól, és szégyen, amiért nem erőszakoltatják meg magukat, nem foglalkoznék. Velük foglalkozzon, nekik írjon a báyerzsóti. Egy szinten vannak. A mocsár legalján. Szóval, volt ez a leány, aki azt kétségtelenül bebizonyította, hogy tud, képes, és hajlandó sokat úszni. Szíriában is edzett, versenyzett, tehát ez nem újdonság. Az is érthető, ha folytatta a sportot, és Berlinben próbált tovább edzeni, készülni a Nagy Versenyre, a riói Olimpiára. Az, hogy Németországba hazánkon keresztül érkezhetett, az inkább földrajzi kérdés. Az, hogy hazánkat nem a menekültekkel érkező fiatalok felkarolásáról ismeri ma a világ, hanem a schmidtmáriákról és báyerzsótikról, illetve az ezeknek terepet adó hatalomról, az politikai kérdés.

Ahogy valószínűleg politikai kérdés az is, ha egy szíriai leányzó valahogy kimarad az olimpiai közvetítésből. Mert Yusra Mardini valahogy kimaradt. S nem azért, mert nem jutott ki az Olimpiára. Az mára gyakorlatilag közismert, hogy a hazátlanná vált, menekült sportolók önálló csapatban szerepelve, ott vannak Rióban. Ami egy kicsit visszahoz talán a rég porladó báró által is képviselt olimpiai szellemből. A szír úszónőről még csak azt sem mondhatnánk, hogy eredménytelenül szerepelt a futamában. Tekintve, hogy megnyerte azt az előfutamot, amelyben úszott. Amiért nem került említésre az egy kutya közönséges riporteri „kitakarás” volt. Ifj. Knézy Jenő úgy gondolta: nem érdemes a közvetítésben arra, hogy megemlítsék a nevét. Talán azért, mert ebben az esetben azt is meg kellett volna említeni, hogy a 18 éves Yusra Mardini melyik csapat tagjaként úszott.

Márpedig ez igen komoly tehertétel lehetett volna. Elvégre a magyar kormány hivatalos propagandája az, hogy a menekültek egyrészt nem menekültek, másrészt mind életerős, terrorista férfiak, akik minden üres percüket tömeggyilkosságok előkészítésével töltik. S akkor jön egy 18 éves szír leány, és egy csapásra szétússza ezt a gondosan felépített gyűlöletpiramist? Ráadásul még csak nem is focista? Abcúg! Gondolhatta ifj. Knézy Jenő. Holott a sajtó etikája inkább áll azon a talajon, hogy a „tény szent, a vélemény szabad”. A riporternek tehát véleményalkotási szabadsága van, de tényelhallgatási joga nincs. Ifj. Knézy véleménye, pláne ezek után megalkotott véleménye, a menekültkérdésben nem érdekel. Az sem, hogy neki személy szerint szimpatikus-e Yusra Mardini, vagy sem. Amikor azonban egy vélt, de inkább valós politikai elvárásnak megfelelve tényt hallgat el, akkor valójában a sajtóból írta, beszélte ki magát. Mert alapnormát sértett meg, amikor az etikai mocsárba lépett.

S ez akkor is igaz, ha tudjuk: nem az első a hivatalos magyar sajtó történetében. Már a diáktüntetések kapcsán világossá vált, hogy az MTVA egyes munkatársai simán el vannak a kéngőzös szörcsögésben. De a sajtóetika a menekültek kérdésében is többször bicsaklott meg. Ahogy talán a sors pikantériája, hogy egy különben nevet szerzett újságíró pont a hazai úszósport, az ott lelepleződött erőszakok kapcsán süllyedt el a koszos habokban. Valószínűleg azért, mert a kényes pillanatok, a politikailag is pozícionált, a hatalom által orientált pillanatok azok, amik igazán számítanak. A bólogatáshoz jobbára csak izom kell. A nyaláshoz is, mert a nyelv is egy izom. Az egyenesen maradáshoz azonban csont, szándék, és gerinc. Mely utóbbi tekintetében ifj. Knézy Jenőnél igen komoly leltárhiányt lehetett megállapítani. Amellyel két dolgot ért el. Az egyik szinte teljesen személyes. Mert ezzel a dobással kétségtelenül végképp kilépett id. Knézy Jenő árnyékából. Kétségtelenné téve a kettejük közti különbséget. Valamint egy kommunikációs eredményt is elért. Azt, hogy az internet lényegesen többet foglalkozik ma a menekült sportolókkal, mint akár csak két napja is.

Akik valószínűleg meg is érdemlik, hogy eredményeiknek kicsit hangosabban tapsoljanak, mint milliárdok benyelésével teljesített métereknek. Az, hogy Bakondi pont ezt a pillanatot gondolta alkalmasnak a nagy migráncsozásra? Ez van. Meg az, hogy pont ebben a helyzetben gondolt azon polemizálni, hogy a migránsok mögött az Iszlám Állam van szervezőként. Főleg az olimpikonok mögött, mondhatnánk. De hát Bakondit valószínűleg eddig sem a helyzetértékelési zsenije miatt szereti a hatalom. Az, hogy Bakondi György mondandójának ideje alig tér el ifj. Knézy kussolásától? Nyilván puszta véletlen.

Andrew_s

Katinka az elúszóbajnok

Az ehhez dedikált vízcsapokból pár napja Hosszú Katinkáról folynak a mondatok, és gyűrűznek tovább. Nem egy esetben önálló életet élve. Az egyik oldalon már megindult a hőssé avatása, és „kussország” megszólaló-művészévé való kinevezése. A másik oldalon pedig megindult a kormányzati rácsodálkozás, és a miniszterelnök betolódása a medencébe.

Mely medence, az ő materiális valóságában nyilván elengedhetetlen egy úszó esetében a felkészüléshez. Arról, hogy mi minden kellhet, már lehet képünk a nyilatkozatháború kapcsán. A jelek szerint elég sok minden kell ahhoz, hogy valaki világszínvonalon lapátolja maga körül a vizet. Nem lévén sportoló ezt készséggel el tudom fogadni. Ha a szakemberek szerint ez kell, hát ez kell. Azt is el tudom fogadni, hogy a futballistáknál eredményesebb magyar úszók inkább megérdemlik sokak szerint a támogatást és a tapsot, mint a stadionok, és a stadionavató rítusok. Azt meg látom, hogy lassan már mindenki lemond, vagy azzal fenyegetődzik. Szerződéseket tépnek össze és mindenki szükségét látja, hogy nyilatkozzék. Legalább egy kicsit. mert akkor, bármilyen előjellel, de legalább részesül a kétségtelenül eredményes úszónő körüli fény szikráiból.

Gyárfás Tamás, a Magyar Úszó Szövetség (MÚSZ) elnöke pár napja még nem értette Hosszú Katinkát, és nem fogadta el Kiss László lemondását. Most meg úgy tűnik, időszerű lenne az a visszajátszás, amikor a hírek 2015. márciusában a lemondásáról szóltak. A MÚSZ teljes vezetésével. Amit, ha most mondana le, különben teljesen megértenék, és a lemondás felajánlását mindenképpen indokoltnak tartanám. Egy botrányos helyzet semmiképpen nem használ a szövetségnek. Függetlenül attól, hogy ki mennyire sáros az ügyben. Eközben persze bőszen zajlik a helyzet átpolitizálása. Az alapvetően sport-kérdésnek tűnő vitát éppen csak nem világpolitikai kulcseseménnyé emelve. De a hőssé avatás azért már megindult. Annyira, hogy Az Amerika Népszava főszerkesztői írásainak aktuálisan legutóbb közzétett része „Rabszolgalázadás” címmel tárgyalja az eseményeket. Miután már többször megtárgyalta a Hosszú-ügy aktuális részét. Mely kitartáshoz csak gratulálni lehet. A mondandókhoz már nem feltétlenül. Nem azért, mintha nem lennének meg azok a bizonyos féligazságok, amelyek nyomán a kitartó olvasó akár a többit is elhihetné. Hanem mert mégis az egyik leghangosabb tengeren túli, magyar nyelvű szócső. Ilyen helyzetben pedig kicsit más a megmondóemberségi felelősség is.

Vizionálja például, hogy: „Még egy hét, és a világ legjobb úszónője közutálat tárgya lesz”. Ami elég furán hangzik abban az értelemben, hogy miért kellene közutálni valakit, akivel nem értünk egyet. Vagy nem teljesen értünk egyet. S amennyiben közutálni kell pusztán ettől, akkor Bartus szemlélete alapján más esetekben is közutálkozni kellhet. Akkor ez mennyivel is jobb annál a gyakorlatnál, amit a jelenlegi magyar kormány folytat? Annál a gyakorlatnál, amely a lojalitást helyezi előtérbe a szaktudáshoz képest. Még szerencse, hogy a medencében az úszást nem lojalitásban mérik, hanem időre úsznak a delikvensek. Már akkor, ha nem hirdetnek bojkottot. Mellyel kapcsolatban a kristálygömb neves kezelőjétől megtudhatjuk, hogy ez korántsem biztos. Mert szerinte Hosszú Katinka, miután kellően kiközutálták: „Boldog lesz, ha felülhet a repülőre, és elhagyhatja ezt az országot, amelynek dicsőséget akart szerezni, és örökre elfelejtheti, hogy valaha magyar volt”.

Ez utóbbival kapcsolatban szomorú szívvel tudhatjuk, hogy legalább részben már biztosan nem igaz. Hosszú Katinka, ha holnaptól csak a fürdőkádban csobban, akkor is már szerzett dicsőséget az országnak. Nem is keveset. Különben ezért is érezhette úgy, hogy lehetnek követelései. Melyek nyilván lehetnek, és nyilván okkal is szerepel sok minden a kívánságlistán. Bartustól megtudjuk: „Olyasmikről beszélt, amelyek a világ minden más részén természetes dolgok, és amelyeket már régóta be kellett volna vezetni Magyarországon is”. Ha az indulati motívumoktól eltekintünk, akkor az Amerikai Népszava szerzőjének nyilván a széleskörű feltáró munka áll a háta mögött, melynek során személyesen is felmérte a világ minden más részének úszóedzői munkásságát. Ugyanakkor kétségeket ébreszt abban, hogy vajon ugyanarról az országról, ugyanarról az úszóról van-e még szó? Mert a következő mondat már így hangzik: „Feltehetően, amikor kimarják az emberevők földjéről, és elüldözik a csahos kutyák, akkor majd szép lassan, óvatosan el is kezdik bevezetni azokat”. Namármost. Eddig nem tudtam, hogy Hosszú Katinka valami emberevő bennszülött törzs nevében indult. Mert azt talán még az Amerikában élő szerző sem hiheti Magyarországról, hogy emberevők lakják. A magam részéről minden esetre, és tudtommal, nem ettem meg egy embertársamat sem.

De a képzavar még itt sem ér végett, mert kicsit később megtudhatjuk: „Presztizsharcról van itt szó, a szabadság elnyomásáról, a lázadás letöréséről, egy ember gerincének megtöréséről, mert Hosszú Katinka a hierarchiát sérti, egy olyan világban, ahol a szövetségi kapitányokat pápának szokás nevezni”. S ezennel el vagyok bizonytalanodva. Most akkor vagy olyan felszerelési, szervezési kérdésekről van szó, amit a világ minden részén használnak (kivéve az emberevők), vagy pusztán demonstratív eszközparkról, amelynek egyetlen célja a lázadás, a provokáció, a hatalom bajszának rángatása és a hierarchia szétverése. Ezt azért nem ártana sürgősen tisztázni, mert a lázadó tömegeknek mégsem lehet mindegy, hogy most akkor a víz alatti kamera a felkészüléshez kell, vagy a hierarchikus vezető medencébe-hugyozásának leleplezésére. Bartus László írásán, akinek van kedve, menjen végig. Tényleg érdemes. Ha másért nem, akkor azért, hogy megérthessük Wágner legendáját. Ami ugyebár arról szól, hogy igazgatóként nem volt szíve meghúzni, de talán újra sem olvasni a saját, sok‑sok órás darabjait. Az itt emlegetett, szép hosszú, főszerkesztői műre is lehet, hogy ráfért volna egy kis újragondolás. Talán kevesebb féligazság, globális sértegetés, sehova sem vezető jósolgatás maradt volna benne. De ez egy más média belügye.

Az azonban biztos, hogy a probléma attól még fennáll. Az a problémahalmaz, amit a jelek szerint sikerült ismét túltolni. Mert azt nem tudom, hogy a magyarok mennyire fogják Katinkát sározni, de hogy a Túltoló Bélák országa vagyunk az a jelek szerint biztos. Talán bennem van a hiba, de az úszók felkészülési igényeit szakmai kérdésnek tartom. Az ehhez legfeljebb hangulati szinten viszonyulni képes többség elé cibálni, pusztán szakmai okokból feleslegesnek érzem. Legalább is nem szeretném, ha nekem kellene állást foglalnom az említett kamera beszerzéséről. De gyanítom, hogy sokan mégis szívesen állást foglalnának. Mondjuk olyan alapon, hogy melyik politikus mit mond. Azonnal politikai kérdéssé téve valamit, ami alapvetően nem biztosan az. S innentől valahogy túl művinek, túl teátrálisnak, általában is túldimenzionáltnak tűnik ez az egész. Nem azért mintha nem lennének megalázó, feudális tendenciák az országban. De akkor is.

S akkor a kisördög a részletekben elkezdhet kérdezősködni. Mi van akkor, ha Katinka vissza akart vonulni? Mi van, ha nem visszavonulni akart, csak mégis amerikai színekben indulni? Nem sározásilag, emberileg. Ebben az esetben is az a legjobb, ha elvállalja a VB arcának a szerepét? Ha nem úgy érezte, akkor annak van nagyobb ön-reklámereje, ha megfelelő előkészítés után teátrálisan szerződést tép, vagy csendben bejelenti a távozást? Az utóbbi kommunikációs kiszámításához pusztán egy jó marketingszakember kell.

Andrew_s