 |
| A Római Birodalom kora Forrás: latvany-terkep.hu |
A trianoni béke aláírásának évfordulója
kapcsán, nemzeti barackfáról éneklők mellett, megjelentek a maguk
megemlékezéseivel azok is, akik a politika keményvonalasainak tekinthetők. Így
aztán megszólalt
Gaudi-Nagy Tamás is a békediktátum felülvizsgálatát követelve. Ha nem is
mindenkinek világos elsőre, hogy Budapesten, az 56-osok terén vonulva mennyiben
súlypontos a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM), vagy a hasonló
szervezetek megmozdulása. Nem mintha egy trianoni kirándulásnak több értelme
lenne a részükről. Azonban kétségtelen, hogy ezt kisebb költségkeretből, és
lényegesen védettebben megoldhatták.
Így aztán a Jobbik képviselőjének a
megszólalása is sokkal inkább tekinthető szimbolikusnak. Megerősítve azt a
kapcsolatot, ami az annak idején a Parlament előtti össznépi vizeldében is
szerepet játszó szervezetek, és a Jobbik között amúgy is sejthető volt. Ahogy a
nagy morgolódásoknak is főleg szimbolikus jelentősége van. Jelezve azt, hogy a
történelmi realitások figyelembe vétele nem a szélsőségek sajátja. Nem csak
hazánkban, és nem csak most. A trianoni békeszerződés megfogalmazói ebből a
szempontból szintén nem voltak a politika csúcsán. Borítékolva, lerögzítve azokat
a viszonyokat, melyek szinte törvényszerűen vezettek a kor viszonyai között a
II. Világháborúhoz. Melyben, annyiszor a történelemben szintén sikerült a
vesztesek oldalán kikötnie Magyarországnak. S amelynek lezárásakor semmivel nem
voltak barátságosabbak az ország határainak meghúzásakor. Azt hiszem, hogy a
később kialakult nagy katonai szövetségeknek az egyik célja éppen az volt, hogy
a palackba zárt szellemek fölött kellő erővel nyomja be a dugót. Féken tartva,
egymáson kívül, a rasszista, szeparatista, irredenta kezdeményezéseket is. Ettől
persze nem kell okvetlenül szeretni sem a világháborúkat lezáró békeokmányokat,
sem a későbbi katonai doktrínákat, Ahogy világos az is, hogy a mai
diktátorpalántáknak kell a múlt sértődésének televénye.
S persze lehet nyugodtan a liberális
galádságnak tekinteni azt, amikor valaki a történelemben előre akar haladni, és
nem állandóan visszafele nézni. Holott, miközben nemzethalált vizionálnak
néhányan a liberalizmus kapcsán, érdemes lenne pár dologra odafigyelni a
történelemben. Az egyik az, hogy mindkét békeokmány olyan háborút zárt le,
amelybe nem a liberálisok, hanem az authoriter, pátoszosan populista, nem egy
esetben ultrakonzervatív vezetés ugrasztotta bele az országot. Ahogy a
történelem többi nagy háborúját sem elsősorban a másik embert is emberszámba
vevő liberalizmus, hanem a másik emberben a sátánt, az állatot, a
megsemmisítendő biológiai gyomot látó humanoidok indították meg. Nem
véletlenül. A háborúkban emberek halnak meg. A vallási, gazdasági ellenfélben
ellenséget kereső démonizálás nélkül alighanem sokak keze megdermedt volna a
fegyvereken. A Trianonhoz vezető úton tehát sokkal inkább azok szellemi elődei adták
egymásnak a staféta-botot, akik ma a revízióért kiabálnak. Semmivel nem
humánusabb eszméket vallva, mint az az ősük, aki kaján vigyorral verte be a
másik fejét egy kőbaltával.
Ettől persze nem kell okvetlenül szeretni a
békeokmányok tartalmát, és nem kell teljesen egyetérteni azokkal
sem, akik teljesen igazságosnak és rendben levőnek tekintik azokat. Azonban
azért azt sem ártana a felülvizsgálatért kiabálóknak figyelembe venni, hogy
nehéz lenne leszögezni azokat a határokat, amik után ne sóhajtozna valaki. A
Trianon ellen ma felvonulók például nem tudni mit szólnának, ha egy olasz
csapat azzal az igénnyel lépne fel, hogy a Római Birodalom limeszét szeretnék a
mai olasz határnak elismertetni. Esetleg Isztambulból indítanának mozgalmat Buda
újraannektálására, az Oszmán Birodalom nagyságát hirdetve. No meg persze
érdemes lenne tudni, hogy területi visszacsatolásokon töprengők vajon milyen
mértékben kérdezték meg az érintett területeken élőket. Hátha azok nem is
nagyon akarnának hozzájuk csatolódni. Például azért sem, mert az Európai Unió
keretében lényegesen nagyobb a személyes szabadságuk, mint az a neohorthysta
vérgőzben forgó szemek mögött vizionált önmagába zárt burokban lenne. Mert a
nemzet aligha vonatkoztató el azoktól, akik alkotják. Ezért aztán jó lenne
tudni, hogy a személyes hatalmi, önfontossági ambíciókon kívül miben is érzi
magát korlátozva az, aki hajlandó utcára vonulni egy authoriter diktátumnak is emléket
állító háborúra emlékezve. A békeokmány ugyanis nem választható el attól a
háborútól, amit lezár.
Jelenleg, a mindennapokban nem igazán
látszanak sérülni azok a lehetőségek, hogy:
- tanuljak az anyanyelvemen;
- írjak, és olvassak az anyanyelvemen;
- kapcsolatot tartsak másokkal, akik ugyanúgy írnak és olvasnak az anyanyelvemen;
- magyarnak érezhessem magam, mert magyarul írok, olvasok, gondolkodok;
- ne kelljen ez utóbbiért szégyellni magam, ha néhány honfitársamra nem is vagyok büszke;
- ne kelljen másokat, alanyi jogon utálnom, megvetnem, gyűlölnöm, csak mert nem magyarul írnak, olvasnak, gondolkodnak;
Különösen az utolsó pont az, ami sokak
számára lehet neuralgikus. Holott abban a pillanatban, amikor másokat képesek
azért megvetni, mert szerintük nem magyarok, az ellenkezője előtt is kinyitják
a kaput. Elvesztvén a morális alapot azok el-, és megítélésére, akik őket minősítik
le, mert magyarok. S ebből a szempontból az is érthetővé válik, hogy a katonai
tömbök lebontásával miért volt égetően szükséges az EU kiterjesztése.
Politikailag és területileg egyaránt. Felismerve azt, hogy a virtuálissá váló,
a szabad költözést többé-kevésbé biztosító határok, és a tagországok nyelvét
hivatalosnak elismerő rendszer számos korábbi, a nemzetállamokban értelmezhető
ellentétet okafogyottá tehet. Ami alighanem égetően fontossá válhat az
átalakuló világgazdaság nyomásviszonyai között. Nem eszmei, hanem az emberek
napi megélhetése szempontjából.
Ahogy teljesen világos ma már, hogy az USA sehol
ne lenne, ha a tagállamok minden tekintetben nemzetállamként funkcionálnának, úgy
Európa is az új gazdasági birodalmak közt megrekedő rezervátummá válhat. Ez
természetesen zavarhatja azt, aki kakas akar lenni a maga partikuláris
dombocskáján. Valójában sokkal bíztatóbb jövőképnek tűnik az, ha nem kell szögesdróton
átmászva eljutni Párkányba. Az, ha egyszerűen, egy hídon átsétálva és a helyi
sört magyarul kérve nyugodtan le lehet ülni sokkal szimpatikusabb lehet, mint
szúrós szemekkel strigulázni, hogy ki mert megszólalni magyarul, vagy a híd
innenső oldalán szlovákul. Emlékként akár megőrizve azt is, hogy közbekerült
egy határ valamikor egy olyan háború eredményeként, amit aligha akartak azok,
akik meghaltak. A Dunának bármelyik oldalán is nyugodjanak az őseik. S ehhez
nem kicsinek kell megtanulni lenni, hanem olyan realistának, aki a másik embertől,
nemzettől sem tagadja meg a létezés jogát. Az ott létezés jogát az embertől
ahol megszületett. Nem a rokonsága, a százezernyi, egyébként sem ismert felmenők,
hanem a jelene szerint tartva szimpatikusnak, vagy antipatikusnak.
Emlékezve akár Trianonra, a háborúra, az
áldozatokra, mint a múlt szereplőire, tényezőire. De előre nézve. Mivel hátranézve
könnyen felakadhat a visszafele nyilazó feje a történelmi ágvillában. Arról
kiabálva, amit az úton visszanézve lát, de vakon a jelen és a jövő irányába.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése