2013. június 3., hétfő

Trianon ellen a Római limeszekért

A Római Birodalom kora
Forrás: latvany-terkep.hu
A trianoni béke aláírásának évfordulója kapcsán, nemzeti barackfáról éneklők mellett, megjelentek a maguk megemlékezéseivel azok is, akik a politika keményvonalasainak tekinthetők. Így aztán megszólalt Gaudi-Nagy Tamás is a békediktátum felülvizsgálatát követelve. Ha nem is mindenkinek világos elsőre, hogy Budapesten, az 56-osok terén vonulva mennyiben súlypontos a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM), vagy a hasonló szervezetek megmozdulása. Nem mintha egy trianoni kirándulásnak több értelme lenne a részükről. Azonban kétségtelen, hogy ezt kisebb költségkeretből, és lényegesen védettebben megoldhatták.

Így aztán a Jobbik képviselőjének a megszólalása is sokkal inkább tekinthető szimbolikusnak. Megerősítve azt a kapcsolatot, ami az annak idején a Parlament előtti össznépi vizeldében is szerepet játszó szervezetek, és a Jobbik között amúgy is sejthető volt. Ahogy a nagy morgolódásoknak is főleg szimbolikus jelentősége van. Jelezve azt, hogy a történelmi realitások figyelembe vétele nem a szélsőségek sajátja. Nem csak hazánkban, és nem csak most. A trianoni békeszerződés megfogalmazói ebből a szempontból szintén nem voltak a politika csúcsán. Borítékolva, lerögzítve azokat a viszonyokat, melyek szinte törvényszerűen vezettek a kor viszonyai között a II. Világháborúhoz. Melyben, annyiszor a történelemben szintén sikerült a vesztesek oldalán kikötnie Magyarországnak. S amelynek lezárásakor semmivel nem voltak barátságosabbak az ország határainak meghúzásakor. Azt hiszem, hogy a később kialakult nagy katonai szövetségeknek az egyik célja éppen az volt, hogy a palackba zárt szellemek fölött kellő erővel nyomja be a dugót. Féken tartva, egymáson kívül, a rasszista, szeparatista, irredenta kezdeményezéseket is. Ettől persze nem kell okvetlenül szeretni sem a világháborúkat lezáró békeokmányokat, sem a későbbi katonai doktrínákat, Ahogy világos az is, hogy a mai diktátorpalántáknak kell a múlt sértődésének televénye.

S persze lehet nyugodtan a liberális galádságnak tekinteni azt, amikor valaki a történelemben előre akar haladni, és nem állandóan visszafele nézni. Holott, miközben nemzethalált vizionálnak néhányan a liberalizmus kapcsán, érdemes lenne pár dologra odafigyelni a történelemben. Az egyik az, hogy mindkét békeokmány olyan háborút zárt le, amelybe nem a liberálisok, hanem az authoriter, pátoszosan populista, nem egy esetben ultrakonzervatív vezetés ugrasztotta bele az országot. Ahogy a történelem többi nagy háborúját sem elsősorban a másik embert is emberszámba vevő liberalizmus, hanem a másik emberben a sátánt, az állatot, a megsemmisítendő biológiai gyomot látó humanoidok indították meg. Nem véletlenül. A háborúkban emberek halnak meg. A vallási, gazdasági ellenfélben ellenséget kereső démonizálás nélkül alighanem sokak keze megdermedt volna a fegyvereken. A Trianonhoz vezető úton tehát sokkal inkább azok szellemi elődei adták egymásnak a staféta-botot, akik ma a revízióért kiabálnak. Semmivel nem humánusabb eszméket vallva, mint az az ősük, aki kaján vigyorral verte be a másik fejét egy kőbaltával.

Ettől persze nem kell okvetlenül szeretni a békeokmányok tartalmát, és nem kell teljesen egyetérteni azokkal sem, akik teljesen igazságosnak és rendben levőnek tekintik azokat. Azonban azért azt sem ártana a felülvizsgálatért kiabálóknak figyelembe venni, hogy nehéz lenne leszögezni azokat a határokat, amik után ne sóhajtozna valaki. A Trianon ellen ma felvonulók például nem tudni mit szólnának, ha egy olasz csapat azzal az igénnyel lépne fel, hogy a Római Birodalom limeszét szeretnék a mai olasz határnak elismertetni. Esetleg Isztambulból indítanának mozgalmat Buda újraannektálására, az Oszmán Birodalom nagyságát hirdetve. No meg persze érdemes lenne tudni, hogy területi visszacsatolásokon töprengők vajon milyen mértékben kérdezték meg az érintett területeken élőket. Hátha azok nem is nagyon akarnának hozzájuk csatolódni. Például azért sem, mert az Európai Unió keretében lényegesen nagyobb a személyes szabadságuk, mint az a neohorthysta vérgőzben forgó szemek mögött vizionált önmagába zárt burokban lenne. Mert a nemzet aligha vonatkoztató el azoktól, akik alkotják. Ezért aztán jó lenne tudni, hogy a személyes hatalmi, önfontossági ambíciókon kívül miben is érzi magát korlátozva az, aki hajlandó utcára vonulni egy authoriter diktátumnak is emléket állító háborúra emlékezve. A békeokmány ugyanis nem választható el attól a háborútól, amit lezár.

Jelenleg, a mindennapokban nem igazán látszanak sérülni azok a lehetőségek, hogy:

  • tanuljak az anyanyelvemen;
  • írjak, és olvassak az anyanyelvemen;
  • kapcsolatot tartsak másokkal, akik ugyanúgy írnak és olvasnak az anyanyelvemen;
  • magyarnak érezhessem magam, mert magyarul írok, olvasok, gondolkodok;
  • ne kelljen ez utóbbiért szégyellni magam, ha néhány honfitársamra nem is vagyok büszke;
  • ne kelljen másokat, alanyi jogon utálnom, megvetnem, gyűlölnöm, csak mert nem magyarul írnak, olvasnak, gondolkodnak;


Különösen az utolsó pont az, ami sokak számára lehet neuralgikus. Holott abban a pillanatban, amikor másokat képesek azért megvetni, mert szerintük nem magyarok, az ellenkezője előtt is kinyitják a kaput. Elvesztvén a morális alapot azok el-, és megítélésére, akik őket minősítik le, mert magyarok. S ebből a szempontból az is érthetővé válik, hogy a katonai tömbök lebontásával miért volt égetően szükséges az EU kiterjesztése. Politikailag és területileg egyaránt. Felismerve azt, hogy a virtuálissá váló, a szabad költözést többé-kevésbé biztosító határok, és a tagországok nyelvét hivatalosnak elismerő rendszer számos korábbi, a nemzetállamokban értelmezhető ellentétet okafogyottá tehet. Ami alighanem égetően fontossá válhat az átalakuló világgazdaság nyomásviszonyai között. Nem eszmei, hanem az emberek napi megélhetése szempontjából.

Ahogy teljesen világos ma már, hogy az USA sehol ne lenne, ha a tagállamok minden tekintetben nemzetállamként funkcionálnának, úgy Európa is az új gazdasági birodalmak közt megrekedő rezervátummá válhat. Ez természetesen zavarhatja azt, aki kakas akar lenni a maga partikuláris dombocskáján. Valójában sokkal bíztatóbb jövőképnek tűnik az, ha nem kell szögesdróton átmászva eljutni Párkányba. Az, ha egyszerűen, egy hídon átsétálva és a helyi sört magyarul kérve nyugodtan le lehet ülni sokkal szimpatikusabb lehet, mint szúrós szemekkel strigulázni, hogy ki mert megszólalni magyarul, vagy a híd innenső oldalán szlovákul. Emlékként akár megőrizve azt is, hogy közbekerült egy határ valamikor egy olyan háború eredményeként, amit aligha akartak azok, akik meghaltak. A Dunának bármelyik oldalán is nyugodjanak az őseik. S ehhez nem kicsinek kell megtanulni lenni, hanem olyan realistának, aki a másik embertől, nemzettől sem tagadja meg a létezés jogát. Az ott létezés jogát az embertől ahol megszületett. Nem a rokonsága, a százezernyi, egyébként sem ismert felmenők, hanem a jelene szerint tartva szimpatikusnak, vagy antipatikusnak.

Emlékezve akár Trianonra, a háborúra, az áldozatokra, mint a múlt szereplőire, tényezőire. De előre nézve. Mivel hátranézve könnyen felakadhat a visszafele nyilazó feje a történelmi ágvillában. Arról kiabálva, amit az úton visszanézve lát, de vakon a jelen és a jövő irányába.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook