2016. június 30., csütörtök

Lázár az őszinte

A Brexit-szavazás hazai utózöngéjeként Lázár János legalább egy őszinte hang volt a kormányinfón. Igen, jól tetszenek olvasni. Lázár János, igenis, megérdemli az elismerést. Az Index közlése szerint ugyanis elismerte: neki a háta közepére sem hiányzik az Európai Unió, és nem szavazna Magyarország bennmaradására.

Ez akkor is figyelemre méltó őszinteség, ha a kormány működését, vagy a szélsőjobbos hangulatkeltést figyelemmel kísérve eddig is sejtettük: a hazai EU-tagsággal kapcsolatban több a frázis, mint a valós szándék. A széljobbon még a frázisok is elég szórványosan pufogtak persze, és az arrafele kacsingató orbanista hangulatkeltők lelkesen követték vezérüket az EU-ban elsősorban ellenségképet látó lózungok mocsarában. Miközben azért tartották a markukat az uniós pénzek alá. Mert nincs az az ellenségkép, amit el ne viseltek volna sokan a cserébe csorgatott milliárdokért. Ezt természetesen lehet gusztustalan gerinctelenségnek tekinteni, de a pénznek, mint régóta ismert, nincs szaga. Az EU-s pénzeken kövérre hízott gazdasági puhatestűekre is igaz lesz valószínűleg, hogy az unokájuk már nagyon morálisan fogja ki kérni magának, ha az első milliárdok forrását firtatják. Ha csak nem éri utol őket a gazdasági válság, illetve a vagyonelkobzás. Mely esetben ők lesznek szegény, elnyomott, és persze kifosztott mártírok.

Világért sem azok, akiknek most leginkább coki jár. Míg az oligarchák a kettős pávatáncot járják. Szóval, Lázár tulajdonképpen mégis csak üdítő kivételt képez. Még akkor is, ha a kijelentése akár a megfeneklést is jelentheti. Azt, hogy az udvari főkaparnok, aki szerint mindenki annyit ér, amennyit kapar, részéről elérte a teljesítőképessége határát. Azt, hogy egyszerűen nincs módjában számottevően bővíteni az uniós pénzekhez való hozzáférését. Így aztán már nem izgatja annyira az ország tagsága sem. S ebből a szempontból azok a körmondatok, hogy Európa nem azonos az EU-val, már nem sokat számítanak. Valószínűleg az elvárt frázisgyakorlatok tiszteletköreihez tartozik és annyi. Mert különben természetesen igaz, hogy a kontinens nem azonos a rajta időszakosan előfordulók politikai képződményeivel.

Ahogy a Kárpát-medence is itt volt a magyarok belovagolása előtt is, és konok nemtörődömséggel nézte megannyi náció ide-oda tekergését a területen. A kiírtódásokat és betelepüléseket. A spontán és kevésbé spontán népmozgásokat. Amelyek Európában is nem keveseket mozgattak meg a történelem során. Akár hol is húzódtak, és akármilyen birodalmi allűröket tükröztek az éppen aktuális hordahatárok. Jobbára elválasztva az embereket, és ellenségeket kreálva ott, és akkor is, ahol, és amikor, különben összefogva sem voltak biztosak a túlélés lehetőségei. Úgyhogy Lázár Jánosnak igaza van. A kontinens tényleg nem azonos a rajta élők politikai ambícióival. Ahogy a politikai ismereteivel sem. Ennek utóbbi alacsony szintjének köszönhető talán, hogy Angliában jobbára olyanok szavaztak a kilépés mellett, akiknek vagy gőzük nem volt a következményekről, vagy életkorilag már bele szarhattak azokba.

Ebből a szempontból akár itt is tarthatnának népszavazást. Tekintettel arra is, hogy a kormány kommunikációs manipulátorai már régen megdolgozták az alulinformált bégetőket. Akik valószínűleg alig vennék észre, ha egyszer csak egy birodalmi határok közé szorult zsákfaluban ébrednének. Különösen úgy, hogy előtte is csak az ökölrázásig jutottak, és azt követően sem lenne más a jussuk. Az ökölrázás. Mindig éppen azok felé, akiket megneveznek ellenségnek. Igaz, az uniós támogatások kiszáradása nyomán egyre alacsonyabb napidíjért. De majd csak siet valaki megmondani nekik időben, hogy éppen ki ezért a felelős.

Andrew_s

Piedone elment

Pár napja valószínűleg sokakat szinte sokkolt a hír, hogy a szinte mindenki által Bud Spencer-ként ismert Carlo Pedersoli búcsút mondott a földi létsíknak. A legdemokratikusabb élet-intézmény képviselője alighanem egy erős kézfogással köszönthette a filmeken annyi mindenkit legyőző sztárt. Aki már akkor eredményes életet tudhatott magáénak, amikor mai rajongói talán meg sem születtek.

Igaz, nem elsősorban filmszínészként, hanem a vízi sportok képviselőjeként. De hazánkban szinte biztosan a filmekről ismerik jobban. A magam részéről ezt biztosan állíthatom, mert „ismeretségünk” a „Piedone, a zsaru” című filmmel kezdődött. Akkor, amikor az, majd folytatásai bekerültek hazánkba az 1970-es évek közepétől. S talán nem is véletlen, hogy ma középkorú generáció számára Bud Spencer sokkal inkább a nápolyi, drog-kergető, zsarut képviseli. Az erős, de jó embert, aki a hatalmas pofonok ellenére a jó ügy harcosa. Az, aki akár el is képes nézni a kis stiklik felett, ha eközben ember tud maradni. Piedone tehát jött, pofozkodott, és győzött. Még akkor is, ha a későbbi pályafutása során nem ezek a filmek képviselték a többséget.

Nem véletlen, hogy a halála nyomán született megemlékezések többsége a spagetti-westernek ismert szereplőjeként emlegeti. Tekintettel arra, hogy valódi western-történetek, vagy egyfajta városi „westernek” sorát forgatta le. Igen sok filmben a nála egy tízessel ifjabb, Terence Hill-lel alkotva sztár-párost a vásznon. S azok a filmek is jók. Azoknak, akik a műfajt kedvelik, még nagyon sokáig fogják az önfeledt kikapcsolódást szolgálni. De ez valószínűleg így is van rendjén. Az emberek megszületnek, meghalnak. Igazi nyomukat azonban a róluk alkotott kép, az általuk alkotott világ kisugárzása őrzi még sokáig. Meg persze az ezek nyomát is őrző emlékezett. Az első általuk megformált, és látott szereplő, illetve személyiség. Amelyhez nem egyszer forr hozzá nem csak a kép, hanem a hang is.

Nem egy esetben a szinkron-hang is. Bud Spencer esetében a hazai népszerűségnek szinte biztosan sokat használt, hogy olyan színészek hangján szólalt meg, mint Kránitz Lajos, vagy Bujtor István. De ezt, immár hármasban, odafent is megbeszélhetik.

Andrew_s

2016. június 26., vasárnap

Tanitani? Nyílt válasz Fábián Andrásnak

Miközben a világ hírei jelenleg több nagy csoportba sorolódnak, a határmezsgyéken is zajlik a töprengés. Az angol választások, a focisták, és a hazai idegrohamok mellett például felbukkant Fábián András írása Huppa-n a tanárok, vagy inkább a tanári mozgalmárok védelmében. Tanítani címmel. Ezúton, és minden külön promóciós szándék nélkül jelzem: érdemes elolvasni.

Aki persze nem akarja, ne olvassa. Azért, különösen annak, aki a kommunikáció, mint műfaj iránt érdeklődik, mindenképpen érdekes olvasmány lehet. Ugyanúgy, ahogy számos más írás elolvasása. Elvégre nem egyetérteni kell vele, hanem ismerni. Mint véleményt. Mint olyan véleményt, amelyik biztos kézzel fogalmaz meg olyan gondolatokat, amelyet hallani szeretnének azok, akik a tanárok mozgalmában a világ megváltását, a vezetőkben pedig az ügyeletes messiásokat akarják látni. Lehetőleg kritika nélkül. Mindamellett nem szeretnék abba a hibába esni, vagy legalább nem mélyen, hogy csak vagdalkozok a semmiről. Tehát jöjjenek, igaz kiragadottan, a gondolatok, amelyek erősen vitathatók az említett írásból.

A felütésben olvashatunk arról, hogy „Lassan minden napra jut egy olyan hír, néha kettő is, amely arról tudósít, hogy pedagógusok hogyan alázzák, kínozzák, szekálják a reájuk bízott gyermekeinket.” Majd a gondolatsor azzal zárul, hogy a „statuálás a lényeg”. Mármint az elmarasztalással kapcsolatos példa statuálása. S bár a gondolatsor zárása mögött érezhetnénk némi iróniát, azért ez az érzés gyorsan megbicsaklik. Még akkor is, ha utána jön némi írásrész arról, hogy bezzeg a gyermekszegénységgel nem igazán törődnek ilyen súllyal. Már akkor, ha a közétkeztetésben részt vevők, illetve részt nem vevőkkel kapcsolatos gondolatot így kellene értenünk. Az említett irónia-kisiklást az okozza különben, hogy, például, tudjuk: a bugyi-lehúzós tanárokat nem érte valós szankció. Valójában fizetésemelési tiltást kaptak, és egy beutalót valami érzékenyítő tréningre. Ami, ha példaállítást nézek, akkor inkább a gyermekalázás feletti elsiklás példájának erősítése. Miközben valahogy, még a tanári mozgalom vezetői részéről sem érkezett olyan jelzés, ami alapján talán érdemes lenne foglalkozni a tanárok alkalmasságának kérdésével. Ahelyett, hogy mozgalmi szinten is úgy kezelik, mint ördög a tömjén füstjét.

De elfogadom, hogy Fábián András akkora iróniát képzelt a szavai mögé, mint ide Tokió. Amivel természetesen elfogadom, hogy nekem meg nincs humorérzékem ehhez az iróniához. Ahogy gyanítom, hogy sokaknak nem lenne a pucsításra kényszerített kislányok szülei közül sem az esettel kapcsolatban. Ahogy valószínűleg a szülők humor iránti fogékonyságának hiánya okozhatja a tömeges tüntetésüket. A tanármozgalom kapcsán. A távolmaradásukkal. Ugyanis a legnagyobb jóindulattal sem lehet azt mondani, hogy szülők milliói vonultak fel Pukli István egyetlen csettintésére. Valószínűleg nem véletlenül. S aligha azért, mert a kormány állítaná szembe a szülőket a tanárokkal. A szülők, mint azt többször írtam, nem a „tanárokkal” vannak kapcsolatban, hanem X. és Y. tanárral, tanárnővel, iskolaigazgatóval, stb. A szülők többségének a pedagógus egy absztrakció. Miközben napi vitái, nézeteltérései lehetnek a szülői értekezleten, a gyermek „élménybeszámolói” nyomán. Mely helyzetre elég satnya válasz az, hogy „én is szívtam, te is kibírod”. Ha pedig egy pedagógusokat felsorakoztató mozgalom a szülőkkel csak magas lóról, a szülők megszólítása nélkül, a tanításra alkalmatlanok elítélése, kiszűrésének ígérete nélkül hajlandó csak kommunikálni, akkor azt kapja, ami a magyar jelen helyzet. Tömeges távolmaradást.

Amikor tehát Fábián Andrástól azt olvassuk, hogy „a széleskörű társadalmi támogatottságot élvező pedagógus-tüntetés és sztrájkok után és előtt már komoly hangulatkeltés folyt”, akkor nézhetünk, mint tükörtojás a moziban. Egyszerűen azért, mert a pedagógustüntetésen a pedagógusok többsége sem volt jelen. A szülőké sem. Márpedig a széleskörű társadalmi támogatottság legbiztosabb mércéje a megszólítottság, és az ennek köszönhető tömeges jelenlét. Miközben persze tudjuk: a hangulatkeltés ténye ismert. Nem fukarkodott vele a kormányzat sem. De azok a szakszervezeti vezetők sem, akik elítéltek egy tárgyalást, majd leültek az asztalhoz. Akik a sztrájk előtt, után nyilatkoztak. Akik úgy hívtak sztrájkba, hogy sztrájkalap nélkül a máséval verték a csalánost. S kár lenne elfeledkezni azokról a mozgalmárokról, akik egyike hatalmas gigabejelentést lebegtetve hívott tömeggyűlésre, majd a gigabejelentés tulajdonképpen egy demonstratív cigiszünetet jelentett.

Mely jelenségek, a hangulatkeltés mellett alkalmasint hozzájárultak a mozgalom atomizálódásához, az időhúzáshoz, a programtalansághoz. Nem feledkezve meg arról sem, hogy a CKP nem az első tüntetés előtt jött létre, hanem utána. Hogy nem kovásza lett egy mindenki számára kommunikálható programnak, hanem az első lelkesedések gőzének leeresztője a „menjetek haza, az okosok majd kigondolják a tutit” mottójú mozgalom-fékezéssel. Fábián András írja:
Az erkölcsi lepusztítás, mint a tárgyalási stratégia fő eleme, eddig bevált. Másik fontos eleme persze az, hogy hülyének nézik a partnert, egy harmadik az időhúzás és kifárasztás”.
S igaza van. Ezt követően csak meg kellene keresni azokat, akik a tüntetések elaprózásával, a pozitív üzenetek elmaradásával húzták az időt és kifárasztották a mozgalmat. Aztán rögtön azokat is, akik a pedagógusokat, és a szülőket is hülyének nézik azzal, hogy a pozitív programtézisek helyett ugyanazt a tucatnyi pontot ismételgetik. Amely egyébként követeléseket tartalmaz a kormány felé. Tehát nem tenni akarást, hanem kegy-kérelmet. Ami az erkölcsi lepusztítást illeti, a gyermekalázók el nem ítélése, alkalmasságukban meg nem kérdőjelezése, a szélsőségektől való nyilvános el nem határolódás fényében ki a fene pusztít kit erkölcsileg? Nehogy már kiderüljön, hogy Dúró Dóra, illetve a Kárpátia frontemberének meghívását meghívását kényszer hatására tette Pukli, mint arcember. Ahogy saját szájával nyilatkozott rendpártiságról is. Pilz sem kényszer hatására nem akart kormányt váltani. A szakszervezeti vezetőket sem bloggerek nyomták rá a mozgalomra. A CKP kezéből sem a média verte ki az alternatív oktatáspolitika téziseit.

Miközben írva vagyon: „vigyázzunk a pedagógusokra, ne hagyjuk őket céltáblává válni, vezetőik lejáratásában segédkezni”. S igen. Ezúton kérek mindenkit, hogy vigyázzon minden, a pályára alkalmas, a tanításban még hinni képes, és a pedagógiáért tenni akaró pedagógusra. Ha kell petíciókkal is védje meg őket. Ha kell akár a saját erőfitogtatásukra őket kihasználó, önmagukat is lejárató, hiteltelen vezetőktől is. Mert a pedagógust a saját környezete, a faluközösség, a szülők kisközösségei meg tudják védeni. A nemkormányváltó, programtalan, autoriter hangnyulak nem.

Andrew_s

2016. június 25., szombat

Gulyás esete a lólábbal

Ahogy többször, úgy a jelen nemzetközi helyzetben is előfordulhat, hogy jobb a hallgatás. Nem azért, mert arany, hanem azért, mert a pártfeladat nem okvetlenül fedi le a realitásokat. Néha, és erre a mai 45+ -os korosztály bőven emlékezhet, még a tartós állásfoglalásokat sem. Mert a politikai szél forgandó. Még akkor is, ha a pártvéleményt egy diktátor bélszelének állapotjelentése befolyásolja. Így aztán Gulyás Gergely is könnyedén az öntökön-rúgás állapotában találhatja magát. Vagy a pártját.

Mert a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség frakcióvezető-helyettese a jelek szerint nem tehette meg, hogy befogja a száját. Esetleg egy, profi politikushoz méltón, velejéig semmitmondó körmondattal üsse el a Brexit-szavazás kérdését. Nem azért, mert nem lehet róla véleménye. Hanem inkább azért, mert a jelek szerint még az angoloknak sincs teljesen kialakult véleménye. Amit mindennél jobban mutat a szinte azonnal elindult ellen-kezdeményezés. Amelynek az azt támogató, aláírói „létszáma” alig egy-két nap alatt millió felettire növekedett. S növekszik folyamatosan. Valószínűleg annak hatására is, hogy az elszakadásra voksolók egy része legalább utólag felméri, hogy mi a fészkes fenére is hagyta magát befűzni. Amely jelenség különben akár tényleg sarkallhatja is a Fidesz vezetését. Arra, hogy addig üsse a retorikai vasat, amíg legalább langyos. Mielőtt esetleg a híveinek egy része szintén elkezd utánanézni annak, hogy a jelen kormánypártra szavazva tulajdonképpen mihez is adja a támogatását.

Akár az olyan hírek nyomán is szétnézve maga körül, amelyek egyike legutóbb arról szólt, hogy a házelnök gyakorlatilag lehülyézte a Fidesz brüsszeli kiküldöttjét, Navracsics Tibort. Azon az alapon, hogy az utóbbi szerint nincs kötelező betelepítési kvóta, ami ellen Orbán és háza népe népszavazással is ágálni szeretne. Kövér az ilyet nem tűrheti szó nélkül. Az ő idolja azt mondta van kvóta. Akkor pedig ne jöjjön egy Fidesz-kegyelméből megélő politikus azzal, hogy nettó pénzkidobás az ez elleni népszavazás. Különösen akkor, amikor egy teljes kommunikációs rendszert építettek már ki ennek a támogatására. S amelyet alapjaiban rengetne meg, ha a hívek egy része esetleg elkezdene gondolkodni. Úgyhogy Gulyásnak esetleg tényleg nem volt más választása, mint beszélni valamiről, amellyel kapcsolatban még az érintetteknek sem sikerült egymással dűlőre jutni. Elvégre lehet, hogy őt erre tartják. Mert valakinek csak el kell mondania a napi mantrát.

Beleértve azt is, hogy „ha az Európai Bizottság továbbra is ezt a fajta bevándorláspolitikát képviseli, ennek más tagállamokban is hasonló következménye lehet”. Elvégre olyan apróságokkal nem kell okvetlenül foglalkozni, hogy az angliai népszavazásnak legfeljebb egyik populista szólama foglalkozott a bevándorlókkal. Azt meg a Fidesz nyilván el akarta mondani, hogy az unió érezze magát megzsarolva általuk. S ezt akkor is el kellett mondani a jelek szerint, ha ezzel a kvóta-szavazás alól nem csak a lóláb, de a villás farok is kilátszik ezáltal. Mert ezzel világossá tették, hogy a valós alapot Navracsics szerint nélkülöző népszavazást a Fidesz az unióból való kiválás indoklására akarja felhasználni. Ezt eddig is sejteni lehetett. Gulyás tehát ebből a szempontból nem tett mást, mint lerögzítette az eddig inkább csak sejtett orbáni álláspontot.

S talán az egész sajtótájékoztatónak ez a leglényegesebb üzenete. Mert az olyan lózungokkal, nem igazán lehet mit kezdeni, hogy „a magyar gazdaság erős alapokon áll, az uniós költségvetés mintegy nyolc százalékát állja Nagy-Britannia, ennek az összegnek egy tört része az, amelynek Magyarország a haszonélvezője”. Mert a magyar gazdaság olyan erős alapokon áll, hogy a fiatalok százezrei menekültek el a gazdasági exodus nyomán. Többek között Angliába is. S akik hazacsábításával kapcsolatban a re-migrációs kormányzati siker ezrelékes nagyságrendű. Ellenben a fiatalok által hazaküldött milliók alig hiszem, hogy ellenére vannak a kormányzatnak. Melynek bevételeit az itthon elköltött pénz áfája garantáltan bővíti. A fenti Fidesz-frakciós véleménynek tehát mindkét „lába” sánta. Aztán ott van például az orbanista örökbecsűk egyike: „Magyarország továbbra is határozottan azt a véleményt fogja képviselni, hogy nem akar Európai Egyesült Államokat”. Amely legfeljebb annyiban árulkodó, hogy az „állam én vagyok” kijelentésre rímel.

Lévén, hogy legfeljebb a magyar kormány véleményéről lehet szó. Tekintettel arra, hogy nem emlékszem olyan népszavazásra, amely az Európai Egyesült Államok (USE) létrejöttével lett volna kapcsolatos. Amellett, hogy az USE létrejötte, mint azt korábban írtam, valószínűleg legfeljebb elodázható gazdasági és történelmi kényszer lesz. Legfeljebb az odáig vezető utat lehet rögösebbé tenni. S áldozatosabbá. Mely utóbbit a magyar kormány szinte biztosan szívesen meghoz. amennyiben nem Orbánnak és oligarcháinak kell állni a számlát.

Andrew_s