Conteo -- Avagy a háborús háttér hatalma

Forrás: Wikipedia

Ukrajna területén folyik a háború. A háború, ami továbbra sem videojáték. Putyin tárgyalni hívta az ukránokat. Egy fehéroroszországi asztalhoz. Amely helyszínt először nem fogadta el az ukrán vezetés. Majd a hírek szerint mégis. Közben folyik a háború, amellyel kapcsolatban szinte biztosan legalább annyi dezinformáció kering a nagyvilágban, mint ahány valós információmorzsa is szóródik a bit-szelek szárnyán. Teret engedve a találgatásoknak és conteo-knak. A következő sorok az utóbbiakat kedvelők szólnak. Egyként a lehetségesek közül.

Ehhez ragadjunk ki pár olyan részletet, amellyel kapcsolatban nagyjából konszenzus látszik az említett morzsa-kavarodásban. Az egyik, hogy az oroszok által indított háborút számos elemző villámháborús („blitzkrieg”, „блицкриг”, „молниеносной войны”) szándékúnak írta, illetve írja le. Annak ellenére, hogy nem igazán kering olyan Putyin-nyilatkozat, amiben ezt maga az orosz vezető állította. De ettől lehet, hogy tényleg így gondolta, és lehet, hogy tényleg van ilyen nyilatkozata. Számos jel alapján így is gondolhatta. Vagy sem.

A „vagy sem” opciót látszik erősíteni, hogy egyáltalán nem egy tatárjárás-szerű, totális lerohanásról szóltak a hírek. Így akár azt is elhihetjük, hogy tényleg minimalizálni szerették volna civil áldozatok számát. Mert abban, még a szakértők zöme is egyet ért, hogy az orosz és az ukrán hadsereg nem egy súlycsoport. Azt pedig sajnos a történelmi párhuzamok mutatják, hogy ilyen alapos súlycsoport-különbségnél a hősies ellenállás leginkább a hősi halottak számát gyarapítja. Amivel egyáltalán nem szeretném kisebbíteni a saját haza védelmében elesettek, megnyomorodottak önfeláldozását. Sem annak értékét. De azért érdemes lehet megjegyezni, mert az internet fotel-stratégái sokszor, szinte túl sokszor emlegetik ezt a hősies ellenállást a lassú orosz térfoglalás kizárólagos okaként.

Mely lassú térfoglalás a sorok közét olvasók szerint meglepte az orosz vezetést. Mondván, hogy villámháborúra, napokon belüli fegyverletételre, és orosz-párti demonstrációkra készültek. Amely elvárást egyébként szintén nem igazán lehet tetten érni tényszerűen Putyin kommunikációjából. Ha lehántjuk a felszínt és figyelembe vesszük, hogy elég kevés háborús agresszor szokott olyan nyilatkozatot tenni, hogy kicsik vagyunk, gyengék vagyunk, sokáig akarunk harcolni, és ezért háborút indítunk. S ez még akkor is igaz, ha Putyin kétségtelenül többször felszólította az ukrán katonákat fegyverletételre. Alkalmasint egy olyan hadseregre támaszkodva, amire sok minden mondható, de az nem igazán, hogy kicsi és gyenge lenne.

S itt bizony tetten érhető némi ellentmondás. Annyira, hogy a magukat szakértőnek tekintőket is meglepte. Az sem kizárt, hogy jobban, mint az orosz vezetést. Miközben azt sem felejtik megemlíteni, hogy az eddig feltűnt orosz csapatokban feltűnően sok a fiatal, képzetlennek tűnő katona. Amit, ha hatalmas cinizmussal közelítenénk a kérdéshez, egyfajta szándékos áldozatnak is tekinthetnénk. Végtelen sajnálattal a húsdarálóba hajított fiatalok és családjuk iránt.

Most pedig, előszedve az említett cinizmust, tegyünk egy gondolatkísérletet az akár conteo-nak tűnő magyarázatra. Tegyük fel, hogy Putyin elsődleges céljai közt nem szerepel egy világháború, de még egy kiterjedt lokális háború elindítása sem. Az világos, hogy egy azonnali, erőteljes, a legmodernebb technikával megindított, ám kétségtelenül sok civil áldozattal járó csapássorozat szinte azonnali összezárást válthatott volna ki, és erőteljes katonai segítséget Ukrajnának. Ezzel szinte azonnal elindítva egy olyan eszkalációs spirált, aminek ki tudja, hogy hol a vége. Bár azért elképzelhetjük. De inkább nem szeretném.

Ugyanakkor az sem új taktika a háborúk, de már a nomád lovasrohamok történetében sem, hogy egy gyengének látszó rohammal előcsalogassák az ellenfelet. Akár egyfajta hamis önbizalmat biztosítva, de mindenképpen felfedve a csapatokat, irányítási pontokat, és katonai képességeket. Erre a szerepre a jelenleg bevetett orosz csapatok láthatóan alkalmasak, miközben egy azonnali, mindent elsöprőnek ígérkező támadás nem annyira. Az infrastruktúrában esett károkról nem is szólva.

Márpedig az utóbbi kategóriába tartoznak olyanok is, amelyek pénzt hoznak. De a szénhidrogénekre gondolva azt is állíthatjuk, hogy nem csak az oroszoknak. Miközben az ellátás megszűnése Európa több gazdaságát is megrendítheti. Nem csak a magyar, hanem a német, a francia gazdaságot is a példa kedvéért. Nem vitatva, hogy drágábban, és részlegesen, más forrásokból is pótolható szállítások is szóba jöhetnek.

Ezen a ponton legyünk még conteo-sabbak, és végképpen térjünk át a fantázia világába. Nem feledve, hogy nem csak Orbán Viktor látogatta meg Putyint, és a telefont is feltalálták már egy ideje. De ezt sem hagyva figyelmen kívül, hogy Berlin vagy Párizs hírei nem az energetikai pánikot látszanak a központba állítani. Esetleg azért, mert egyfajta biztosítékot kaptak az ellátás esetleg csökkentett, de csökkentetten folyamatos voltára Putyintól? Amiből az is következhetne, hogy a tervezet támadásról,és annak nagy vonalakban felvázolt forgatókönyvéről kicsit előbb is tudhattak, mint ahogy az első lövések eldördültek.

Itt, ennél a kilométerkőnél, két régóta ismert célt, fogalmat is elővehetünk. Az egyik a kétsebességes Európa gondolata. A másik az USE, az Európai Egyesült Államok eszméje. Egy korlátozott, a potenciális mag-államoktól távolabb zajló, de a leszakítandó, az USE-víziót zsigerből elutasító vezetéssel megvert, periféria szomszédságát érintő háború meggyorsíthatja az említett két pont teljesülését. Indok lehet a közös politikai, illetve katonai vezetéssel bíró mag-államok összezárásának fokozására, és ezzel ott egy proto-birodalom kialakítására. Az ezt amúgy is elutasító periféria pedig megmarad egyfajta ütköző-zónaként. Az, hogy Ukrajna orosz érdekszférában marad, valószínűleg indifferens ebből a szempontból, mivel eddig sehova sem siették el a felvételét.

Itt most természetesen lehetne arra egy külön szálat nyitni, hogy hazánkban mennyire lehet az utolsó esély a jövő évekről szóló választás az USE-maghoz tartozás kérdésének legalább nyitva tartására. De az messzebbre vezetne. A jelen conteo is csak egyfajta felvillantása annak, hogy az éremnek még egy ilyen, egyfajta EU-Putyin háttéralkuval tarkított oldala is lehet. Amely indokolhat egy képességeihez mérten gyengébb orosz csapásmérést. De azt is, ha ennek megértésével az ukrán vezetés inkább a tárgyaló-asztalt választja.

Andrew_s

A háború nem videojáték

Olšanské høbitovy
Fotó: EISimay

Ukrajna jelentős területére eszkalálódott ma reggelre a háború. Mert azt, valószínűleg, csak nagyon kevesen gondolják, hogy a történet most kezdődött. Vagy akkor, amikor a mostani „ki-kit provokált először” társasjáték elkezdődött. De az kétségtelen, hogy új szakaszba lépett a keleti határainkon átlépve elérhető ország jelenkori történelme. Biztos vannak valós, és lesznek, mert a fórumokon már megjelentek, önjelölt szakértői a konfliktusnak.

Olyanok is biztos lesznek, akik felhős mélabúval fognak dobálózni százak, ezrek, tízezrek életével. Nagy ábrándokat, és akár stratégiai gyöngyszemeket hullajtva szerte maguk körül arról, hogy kinek kit kellett volna megtámadni. Netán kinek kire kellene lőni. Meg talán arra is, hogy kinek kellene még beszállnia a háborúba, és kinek az oldalán. Azért két szempontot mindenképpen érdemes lehet figyelembe vennie a fűtött szobák zsöllye-foteljeiben okoskodóknak.

Az egyik, hogy Oroszország, akár tetszik, akár nem tetszik, nem egy szakócával felfegyverzett őskori törzs-képződmény. Ellenben nem kell nagyon messzire gurulnia egy gyógyszernek egy feleslegesen arra tekergő amerikai, vagy bármilyen más országbeli katona zsebéből ahhoz, hogy kiterjedtebb regionális pofozkodássá fajuljon a történet. Olyanná, ahol a következő pofont páncélököllel adják. Valójában tehát a „világ”, ahogy szerintem Putyin is, abban érdekelt, hogy „helyi” maradjon a konfliktus, és lehetőleg kevés áldozattal, gyorsan elinduljon a lecsengés irányába.

A másik, amit a fotelstratégáknak, a tőlük távol állók életével az internetes posztokban sakkozóknak, botcsinálta katonai szakértőknek ajánlanék a figyelmébe az az, hogy a háború valójában kurvára nem videojáték. Nincsenek mentési pontok, és akit gépfegyverrel megsoroznak, az nem fog pár heggel újra játszani a következő fejezetben. Aki meghal, az meg meg lesz halva. Végleg, és nagyon. S ezzel kapcsolatban engem meg kurvára nem érdekel, ha bárki neki áll megmagyarázni, hogy melyik fél érdemli meg jobban repesz-tépte bél-kifordulást a csatatéren, a romok között. Ahogy az olyan szólamokat is pont leszarom, hogy „ha elment katonának, ez vele jár”. Nem kérem. Akit meglőnek, agyonvernek, lebombáznak az pont úgy vérzik, és halálában pont úgy gyászolja valaki, mint ahogy az a mások halála felett zsonglőrködő fórum-idiótákkal lenne hasonló esetben.

Akinek pedig a fentiek nem tetszenek, annak egy biztos receptet tudok ajánlani. Ne olvassa. Csá...!

Andrew_s

Oroszország Nyugatnak indult - Cui prodest scelus, is fecit

Oroszország támadott. Sokan fognak meghalni, megnyomorodni, és még nem tudjuk hányan. Azt viszont tudjuk, hogy a háborúkat, noha eszmék nevében indítják sokszor, a gazdasági előnyök sem kicsit szokták befolyásolni. Valamint az ezek érvényesítéséért folyó politikát, az ezt képviselő politikusok.

Az egyik ilyen pont lehet, hogy az afganisztáni menekülés után nyilván maradt némi raktárkészlete az USA-nak, amit érdeke lehetett elhelyezni valahol. Decemberben Biden keresztülvitte, hogy fegyvert adjanak el Ukrajnának. A hírek szerint januárban azok első adagja meg is érkezett. Az orosz vezetés már ekkor jelezte, hogy a minszki megállapodás betartását szorgalmaznák, illetve Ukrajna felfegyverzését „úgy tekintik, mint korlátozás nélküli felhatalmazást a Donyeck-medencei katonai művelet végrehajtására”.

Még kap Európa orosz energiahordozókat. De arra az esetre, ha ez változna, biztosan lesz jelentkező, aki el akarja majd adni a sajátját. Itt sem zárnám ki az USA-t, aki a drága, és tudj’ Isten milyen minőségű cseppfolyós izéjét szívesen eladná másnak is.

Természetesen a másik, de a harmadik oldalon sem szentek ülnek. Azt azonban senki nem cáfolta, hogy 2014 óta Oroszország nem indított mostanáig nyugati offenzívát Bár Oroszország kétségtelenül pártolta korábban is a keleti szeparatistákat. Miközben Ukrajnában azért mégis csak államilag elismert, és nem túl háborgatott a szélsőjobboldali Azovi Gárda, akiknek az eredeti jelvénye kínosan hasonlít egy náci csapatjelvényre.

Egyelőre leginkább olyan a helyzet, hogy Putyin ugyan nem támadott nyolc éven át, de alig várta, hogy provokálják. Amely szívességet az USA a fegyverszállításokkal megtette az oroszoknak. Az értelmetlen halálokat nem menti. Az oroszok ismert városi „hadműveleteiről” Berlin 1945-ös emlékei is sokat tudnának mesélni. A mostani, még leendő, áldozatokat is csak sajnálat illeti.

De a háborúkat, noha eszmék nevében indítják sokszor, a gazdasági előnyök sem kicsit szokták befolyásolni. Marad a régi bölcselet: Cui prodest scelus, is fecit...

Andrew_s

S akkor kiszállt a NAV Iványihoz

Forrás: Receptlap

A mai nap kétségtelenül, és nem kicsit, Iványi Gáborról és közösségéről szólt. A NAV kiszállt egy régóta fennálló tartozás okán, és jó politikai időzítéssel éppen most tartotta szükségesnek az eljárás gyakorlati kivitelezését. Jogilag biztos rendben van. Morálisan kevésbé valószínű. Különösen annak fényében, hogy a kormánypárt parlamenti többségét milyen figurák szavazataival látja Orbán biztosítani. Politikailag pedig kifejezett baklövés is lehetne. Illetve lehetett volna. De nem hazánkban.

Bőven elég volt az internetes közvetítéseken látni a szolidaritási tüntetés végét ahhoz, hogy de ja vu érzése legyen az embernek. Illetve, esetleg sokaknak. Például azoknak, akik ott voltak egykoron az Operaháznál. Akkor, amikor az ellenzék az Alaptörvény ellenzése jegyében hirdetett nagygyűlést. Ahol aztán szónok szónok hátán igyekezett lefárasztani a hallgatóságot. Majd a végén mindenkit megkértek, hogy szépen, rendben menjen már haza. Lehetőleg csendben, mert még zavarni merészelnék az Operaházban, az önnön vállveregetésére, összejött NER-elitet.

Ma is voltak ott emberek. S nem is nagyon kevesen. Ma is felszólalt, akinek szó jutott. Majd a végén felszólítottak mindenkit, hogy szépen, csendben, békével, de húzzon már haza. Mert a végén még történne valami. Nem is okvetlenül pofozkodás, hanem egy olyan, hosszabb szolidaritási gyűlés, ahol még véletlenül kiemelkedne egy, az önfelkenteknél karizmatikusabb vezető. Ezt pedig ugyebár a farizmaikon frakciózó, és a frakciók felett szépen elvitatkozgató ellenzék aligha szeretné. Erre futotta.

Nem azért, mert ne futhatta volna másra, de ez van. Volt ma is valami. Gyanítom, hogy a többi ellenzéki megmozdulás sorsára jut. Holnap még majd mindenki elmondja, hogy milyen szemét a hatalom. Holnapután is morognak még valamit. Lesz betelefonálós műsor, lesznek pengeéles, és az otthon magányába megírt mondatok. Aztán jön a hétvége, amikor még biztos szóba kerül a téma. Ha másutt nem, néhány zártkörű vitaműsorban. Aztán szépen lecseng. Megy a levesbe. A hangulat elmúlik. Az indulatok kifáradnak. Az ellenzék pedig mehet vissza a langyosba. Vitatkozni a még meg sem szerzett hatalom elosztása felett.

Lesznek persze vesztesei a történetnek. Azok, akiket Iványi egyháza istápolt. Azok, akiket Göncz Árpád még szolgálni szeretett volna, és szolgált is. Azok, akik valahol a politikai érem két oldala között, a társadalom peremvidékén léteznek. De akik, ugyanakkor piszok messze esnek a politika látóköréből. Ott a peremen. Kivéve azokat a különleges alkalmakat, amikor a politikai elitnek valami őket is felmutató cégérre van szüksége. Mert akkor nagyonszolidáris, és nagyonhumánus minden politikus.

De! Ugyanakkor! Sokadszorra! Nagyon szeretném, ha nem lenne igazam. Ha ez ellenzék nem csak pofavizitre méltatná a szegényeket, és a szegények egyházát. Ha valós szolidaritás csírázna ki. Ha holnaptól, akár ötforintonként, összeszolidarizálnák Iványi hátralékát. Ha az ellenzék valós társadalmi ellenzékként kezdene viselkedni, működni. Szeretném. Eddig, az Operaháztól a Dankó utcáig nem jött össze. De talán most. Talán most? Talán? Egyáltalán?

Andrew_s

Panelválaszok MZP lózung-vitézeinek

Az internetes fórumokat járva bárki térdig járhat az olyan kommunikációs panelekben, amelyek nem szűkölködnek a demagóg elemektől. Gyakorlatilag oldalfüggetlenül. Azonban a kormány-oldali kommunikációban akár párt-szóvivői szinten hozzászokhattak ehhez a jelenséghez sokan. De, noha meg-megjelentek korábban is, a Marki-Zay Péter, továbbiakban MZP, iránt elkötelezett gőzhenger mintha túlsebességre kapcsolt volna. Megunva a panelreakciókra való egyedi reakciókat, pár válaszomat inkább általánosságban is leírom.

Először MZP kommunikációjában jelent meg, de később a híveivé szegődött fórumvitézek is felkapták, hogy aki ellene, de nem Orbánra, illetve a Fideszre szavaz, az áruló.

Ez a szemlélet erősen rokonítható azzal, hogy „az, aki nincs velem, az ellenem van”. De van egy történelmileg közelebbi analógia is. Emlékezhetünk arra, hogy Orbán, és hívei kommunikációjában jelent meg korábban az a vonulat, hogy az ellenzék „idegenszívű”, „áruló”. Akár genetikusan is. Az utóbbiig MZP még nem jutott el, de akkor, ha a Fidesz-közeli retorika szereplőit kicseréljük, akkor nagyon közel jutunk MZP, illetve hívei árulózásához.

Sokszor, sajnos politikai szereplőktől is olvasható az, hogy „aki nem szavaz, az a Fideszt erősíti”.

Ez egyszerűen belátható, hogy féligazságra alapozott demagógia. Ráadásul ostoba demagógia. A féligazsága az, hogy az otthon maradók szavazata kétségtelenül hiányozni fog az ellenzéknek. De itt az igazságtartalomnak vége is, mint a botnak. Mert valójában az, aki nem megy el szavazni, az több okból is kimaradhat a buliból. Leginkább azért, mert az ellenzéki kommunikáció nem szólítja meg, miközben a Fideszé sem. Márpedig az ellenzéki kommunikációért nem a szavazó felelős. MZP ígérete az volt, hogy neki van tömegbázisa. A jelek szerint nincs. Mert akkor, ha a hívei csak egyfajta lelkiismereti zsarolással tudnak kampányolni mellette, akkor baj van. Hatalmas baj.

Az ellenzéknek jól kidolgozott programja van. Aki szerint nincs, az hazudik, lusta elolvasni, meg hasonlók.

A személyeskedő minősítéseket elengedve, készséggel elfogadom, hogy készül, vita alatt van. Ami készül, vita alatt van, az nincs kész. Ahogy az sem egységes, közösen képviselt, szakmaiságtól áthatott program, amire csak az mondható el, hogy az egyes pártoknak van saját programja. Amit szintén nem vitatok. De akkor, ha az egyik cipésznél van csizmára szabott cipőtalp, a másiknál zöld lakcipőre szánt felsőrész, a harmadiknál piros tűsarkú sarka, a negyediknél egy túracipő bélése, akkor aligha állítható, hogy ki tudnak állni egy közösen felmutatott, fekete utcai strapára szánt, és bárkinek jó szívvel ajánlható cipővel. Amivel közösen tud kiállni szerzők köre. Amely helyzet akkor is igaz, ha időközben közlik: a sarki toronyszobában már erősen töprengenek, hogy megrajzoljanak valamit.

Mert rajzaink vannak. Van egy tézisgyűjtemény arról, hogy mit kellene megcsinálni. Arról is, hogy mi lenne jó, ha lenne. Azonban egy kormányprogramhoz ez kevés. Oda szakmai tartalom, szakmai felelős is kellene.

„A Fidesznek sincs konkrétan kommunikálható programja.”

Ezt, a korábbival rokon helyzetet sem vitatom. De akkor, ha az ellenzéki agitátorok csak ezt tudják felmutatni, akkor ezen a ponton mennyiben jelent MZP alternatívát?

Aki MZP-t kritizálja, az az ellenzéket gyengíti, és most ez van, és MZP mögé kell beállni.

Ez a retorikai vonulat kicsit az „áruló mindenki más” szemlélettel rokon. De valójában sokkal súlyosabb. Egy valós, konzisztens, vitákban érvelhető politikai célkitűzés mögé fel lehet sorakozni akkor is, ha nem mindenben ért valaki azzal egyet. Ilyen azonban jelenleg csak töredékesen van jelen MZP környékén. Marad a személyhez hű, esetleg hitelvű zárkózás. Egymást sem kizárva. Ezt azonban úgy hívják, hogy személyi kultusz, illetve vakhit. Olyan vezér azonban jelenleg is van, sajnos kormányfőként, aki körül hitelvek vannak, személyi kultuszosan akár imáákoznak is érte, s kritika nem férhet hozzá közel.

Valójában tehát nem az a „fideszes”, illetve „orbánista”, aki kritikával illeti MZP-t. Csak Orbán helyett MZP-t állítja be fétisei origójaként. Valójában azok, akik ezt az „érvkört” hangoztatják MZP-t előretolva, nem demokráciát, hanem vezérváltást szeretnének, antidemokratikus elveket vallanak, és kiváló kiszolgálói lennének. Mondjuk Rákosinak is akár.

Az ellenzék a kritikusok, a blogok, és vitázók miatt áll rosszul, illetve fog veszíteni.

Nos! A blogok, illetve a véleménypublicisztika bármely más formája reflektív műfajt képviselnek. Egy meglevő állapotról, tendenciáról mondanak véleményt. Amely helyzet, tendencia kialakulása megelőzi a véleményt. Azoknak tehát nem okai, hanem következményei.

Andrew_s