Manipulációról, és ... ahonnan békében is menekülnek

Ha már született némi utánlövés a „Saul fia” kapcsán, akkor most tegyük le, egy kicsit, azt témát, és nézzünk szét a csontos-tálban. Már csak azért is, mert a „Köln+menekültek” cédulával ellátott darabot nem hagyják nyugodni a vizsgálatok befejezéséig. Lehet, hogy Kölnben sem, de az biztos, hogy hazánkban nem.

A legfrissebb, különben Fidesz-közeli vélemény szerint tudatos médiamanipuláció zajlott Németországban. Annyira azért nem manipulálták a híreket, hogy illusztrációként régebben és máshonnan származó videókat játszottak volna be, de minden nem lehet tökéletes. Az MTVA talán már szervezi a továbbképzéseket a német kollegáknak. Nem feledve, hogy olyan vélemény is ismert, ami alapján a német média tulajdonképpen semmit nem hallgatott el. Ami szintén lehet némileg túlzott megállapítás. Annak fényében, hogy nyilvános bocsánatkérés is történt az eset kapcsán. Azért a német közvélemény összességében nem a magyar filmhíradóból kellett, hogy tájékozódjon. Ami mégis azt jelzi, hogy az információk közkinccsé lettek. Először már január 2.-án is tudósítva az történtekről. Ezt követően tényleg érdekes lehet az a vélemény a Fidesz civiljei részéről, hogy tudatosan manipulált volt az, ami nem biztos, hogy manipulált volt.

Eközben, és jön a visszatekintő szakasz, elgondolkodhatunk azon, hogy vajon a Fidesz egyes politikusai mennyire manipulálnak. Esetleg mennyire szeretnének manipulálni. Kósa Lajos az MTI tudósítása szerint például még két napja is olyanokat mondott, hogy a német média hosszú ideig hallgatott. Ami leginkább azt jelzi, hogy Kósa felült a környezetéből indult retorikának. De nem csak ebben. A kölni események kapcsán is a lázári refrént nyomta.  Mert olyan kijelentést is tett az MTI szerint, hogy pusztán a Fidesznek köszönhető, hogy a budapesti Szilveszter nem olyan lett, mint a kölni. Ami viszont fordítva is igaz kissé. A kölni Szilveszter alakulásában a magyar kormányzat sem feltétlenül ártatlan. A nyár végi és őszi eseményeket visszaidézve ugyanis emlékezhetünk rá, hogy a Keleti pályaudvarnál megrendezett népmegfélemlítési menekült-duzzasztás után gyakorlatilag transzparenssé vált az ország a menekültáradattal szemben. Amikor is buszok szállították a déli határról Hegyeshalom térségébe a menekülteket. Amikor tehát azt halljuk, hogy a kölni eseményekben részt vevőkből hányan jutottak ki Magyarországon keresztül, akkor érdemes erre a részletre figyelni. Valamint arra, hogy Orbán Viktor kormánya közel fél évig csak magyar nyelvű gyűlöletkampányokkal készült a kormányfő által már egy éve várhatónak jelzett menekülthullámra.

Így azoknak a meg nem valósult magyar fogadóállomásoknak, amelyeken kulturáltabban és szűrve lehetett volna átengedni a menekülteket, és amelyek árából plakátoltak inkább, közvetve szintén következménye a kölni eseménysorozat. Legalább is részben az Kósa helyében lehet, hogy jobb lett volna hallgatni a témáról. Még akkor is, ha sejtem: a Fidesz választmányi gyűlésén részt vevő híveknek teljesen megfelelt ez a felszólalás. Függetlenül a morális gyehennától. Hiányérzetük legfeljebb a „gyurcsányahibás” refrén elmaradása okán lehetett. Már akkor, ha tényleg feltétel a kormánypártban, az elvárt taps időzítésére alkalmas, perceknél hosszabb távú memória hiánya. Mely memóriahiány nyilvánvalóan történelmi párhuzamokra való emlékezést is gátolja. Biztosítva a tapsot annak, amikor a kormányzat gyakorlatilag a vezéri teljhatalmat biztosító szükségállapot kihirdetésének lehetőségén, illetve ennek megalapozásán dolgozik.

Amelynek kapcsán Kósa ugyancsak elereszt egy kommunikáció-manipulációt. Jelezve, hogy akinek ez nem tetszik, az azonnal átírja magát a szocialistákhoz. Mely szemlélet különben igencsak leleplező. Azért is, mert az „aki nincs velünk, az ellenünk van” szemlélete tipikusan a diktatúrákra igaz. De, részben ebből következően, azért is leleplező, mert ezzel gyakorlatilag nyíltan beismerte: a demokrácia a másik oldalon, az ellenzéknél keresendő. Azon, amelyik a kötelező és legfeljebb egzisztenciatemetésre alkalmas sorkatonaság eltörléséért is felelős. Ahogy azt Kövér László kiemelte a napi történések forgatagából. Abból az örvényből, ami a kötelező katonai szolgálat visszavezetése körül alakult ki. S amellyel kapcsolatban arra is érdemes emlékezni, hogy a Jobbik már szeptemberben egy önkéntes sorkatonaság felállítását javasolta. Amely, sok más egyéb mellett, ahogy a menekültek kapcsán már gondolhattunk erre is, akár a gárdaszerű izékben ma előforduló figurákat is legálisnak tűnő formációba foglalhatná.

Akiknek aztán egy szükségállapot során ugyancsak kulcsszerep is juthat a lakosság globális sakkban-tartása során. Meg persze a renitens, sorozott állomány féken tartásában, betörésében. Amit majd csak létrehoznak a sok ide-oda vándorló fiatal tenyész-kutricában tartása érdekében. A klerikális tagozat áldásával.

Andrew_s

Orbán Hungaro-Skanzenje

Forrás: Savvytokyo.com

A bevándorlókkal, illetve a gazdaságinak kinevezett menekültekkel kapcsolatos miniszterelnöki megnyilatkozás meglehetősen felkavarta a kedélyeket. A nyilvánvaló képmutatás és szinte szemet kiverő ostobaság láttán még olyan véleményekkel is lehetett találkozni, hogy az egész csupán egy újabb elterelő hadművelet. Amiben akkor is lehet némi igazság, ha nem okvetlenül ez lehet az egyetlen magyarázata a bevándorláspolitika megszigorítását emlegető szövegnek.

Amely kérdéskörben immár a kormányszóvivő is megerősítette: komolyan gondolják. Korábban Rogán Antal is felzárkózott a frakció nevében a Vezér mellé. Tehát tulajdonképpen egységfront kialakulása figyelhető meg. Ismét. S alighanem pont ez volt az egyik célja Orbán Viktornak. Azt követően, hogy a pozíciója gyengülni látszott, szüksége volt a hűségeskükre maga körül. Márpedig ehhez olyan tematizált megnyilatkozásra volt szüksége, amelynek kapcsán világosan megjelennek a határvonalak. Kik azok, akik akár elvtelenül, és a józan ésszel szembe menve is kiállnak a hatalom birtokosa mellett. Akár számításból, akár fantáziahiányból. Vagy azért, mert nincs más választásuk. Ahogy Rogán Antalnak sem igazán van más választása. Olyan helyzetbe került, hogy a korrupciós gyanúk záporában egyedül a hatalom nyújthat számára biztos ernyőt. Ugyanakkor kellően hatalomvágyó ahhoz, hogy zárkózzon a hatalomhoz, és elég esze van ahhoz, hogy tudja: önállóan túl fantáziaszegény egy önálló hatalmi bázis kialakításához. Ő az igazi ideális jelölt. Sakkban tartható, de motiváltan is szolga. Ahogy annak idején segített Pokorni félreállításában, és haszonélvezője lett végül a frakció-harcoknak is. Könnyű szívvel tette le tehát a hűségesküt a további előnyök és védelem reményében.

S valószínűleg még fogják néhányan követni. Orbán valószínű reményei szerint elegen ahhoz, hogy a saját pozícióját bevédjék az immár a mellette való feltétlen kiállásban levizsgáztatott vazallusok. Az, hogy a vizsgafeladat a bevándorlók torkának feszített kés megrántása, az ebben az olvasatban szinte részletkérdésnek látszik. Amiért nem az, hogy egyben kiváló lehetőséget ad kínálhat a bűnbakkeresésben mindig serény szélsőségek felé kacsingatók szemtengelyének Fidesz-re irányítására. Márpedig a csökkenő népszerűség okán erre majdnem olyan szüksége lehet a kormányfőnek, mint a hűséges szolgákra. De még az is lehet, hogy nagyobb. A külső népszerűség nyomása ugyanis az ingadozókat is sikeresen cementálhatja hozzá a kormánypárthoz. Ezt követően már elég, ha egyszer kompromittálódnak a Fidesz valamely, különben vállalhatatlan kezdeményezésének felvállalásával, és többet alig van visszaút. Legfeljebb lefele a lejtőn. A szélsőségek irányába.

Ugyanakkor a bevándorlási politika sarkítása egy további, nem igazán tárgyalt előnnyel is járhat. Amikor ugyanis Magyarország komoly szigorításokat vezet be, akkor joggal vélhetünk válaszlépéseket is az ügyben. Az EU provokálásának egyik mellékhatása lehet például a magyar kivándorlókkal szembeni csökkenő tolerancia a fogadóképes országokban. Márpedig a jelenlegi gazdasági exodus megfékezése elemi érdeke lehet Orbán Viktornak. Miközben az ország gazdasági kilátásai, a közmunkásokkal ráncfelvarrott munkanélküliségi adatok az itthon maradási szándék önkéntes növelését kevéssé alapozzák meg. A külső szigorítás kiprovokálása tehát jelentős segítséget nyújthat. Ráadásul olyan indirekt segítséget, amihez nem szükséges szögesdrótkerítés kihúzása, és ezzel a személyes döntés felelősségének felvállalása. Ezen közben lehet majd ismét az EU-ra mutogatni, hogy azok a szemetek nem engedik be a magyarokat.

Ez az utóbbi lépés tulajdonképpen a legvidámabb barakk mintájára a legláthatatlanabb vasfüggöny felhúzását jelenthetné, ha sikerül. Amit csak tovább segíthetné annak kiprovokálása, hogy a határok látszólag szabad átjárhatóságát is megszüntessék. Természetesen „odakintről”. Elérve ezzel az ország teljes bezáródását itt, Európa közepén. Aztán lehetne pattogtatni a karikás ostort, és fanyalogni a több száz éves múlt felett. Miközben a világ elcammog az ország mellett, és Magyarország egyfajta skanzenné válik. Egy egész országnyi skanzenné, ahova majd betérnek a világ más tájáról a borzongani vágyók. Majd miután megették a gulash-t, megnézték az elposványosodott Balatont, az éhséglázadások és leverésük nyomait, valamint a közmunkára hajtottak sorait, továbbállnak. Azzal a megnyugtató tudattal, ahogy a védett buszból a célnál kiszállnak a szafari-turisták. Megnyugodva, hogy mindez nem az ő mindennapjaik része.

Ugyanakkor Orbán Viktort elkapta az őszinte elszólások újabb hulláma. Azt állította ugyanis, hogy ő csak kimondja azt, amit Európa szégyell. Ami abban az értelemben biztos igaz, hogy sok európai politikus szégyellné, ha olyanokat mondana, úgy viselkedne, mint a magyar miniszterelnök. Amely mondandó, tekintve az ország leszakítását a fejlődés fonaláról, az elszigetelődés kiprovokálását, a diktatúrához való visszakanyarodást, és a lakosság jelentős részének ellehetetlenítését, sok szempontból inkább a haza elárulására hajaz.

Andrew_s

Unortodox sírgyalázó

Forrás: http://www.wellsphere.com/

A szociális temetések megváltoztatott intézményrendszere kellően megmozgatta az emberek fantáziáját. A legkülönbözőbb helyeken bukkannak fel vélemények arról a morbidnak tűnő ötletről, aminek mozgatórugója a temetkezéseken való spórolás. Egybekötve a munkára neveléssel, mivel csak annak járna a segítség, aki tevőleges részt vállal a halott elkaparásában. Ezzel tulajdonképpen Orbán Viktor kedvenc szlogenjének, a temetésekre alkalmazott, forgatókönyvét is visszatükrözi.

Természetesen önmagában nem azzal van baj, hogy aki akar, vegyen részt tevőlegesen a temetésben, mivel bárki érezhet erre lelki ráhangoltságot. Ahogy régen se volt ritka, hogy a barátok, ismerősök segítettek a halott utolsó útjának előkészítésében. A probléma a kötelezőséggel van. Azzal, ami nem teszi lehetővé, hogy a kegyeleti aktust ne valami kötelező gyakorlatnak élje meg az, akinek egyébként is elég lelki problémát okozhat az elszenvedett veszteség. Alig hiszem azonban, hogy ezzel a véleménnyel is újat írnék le, mivel a tervezetet elmondta már más is embertelennek, és alapvetően cinikusnak. Miközben lehet egy teljesen kiszámított hatása is.

Amikor ugyanis kényszerből kell közreműködni valaki elbúcsúztatásában, eltemetésében, akkor ez sokszor csak úgy működik, ha megszakadnak az érzelmi szálak. Akkor, ha a halott valamilyen fomában tárgyiasul. Jól mutatták ezt azok a helyzetek, amikor például a II. Világháború koncentrációs táboraiban kényszerítették a rabokat egymás földi maradványainak eltakarításában. Ahogy a másik oldalt mutatják azok a helyzetek, amikor valaki még a szívéhez nőtt állat eltemetésében sem tud aktívan részt venni. Igaz, az ember nem olyan. Egy embernek, lett légyen az akár kormányzati szereplő, nem okoz problémát az, hogy visszaéljen egy másik ember egzisztenciális kiszolgáltatottságával. Miközben előfordulhat az is, szívest, örömest hoz létre ilyen helyzetet. Amikor ugyanis a másikat kényszeríteni képes, bármilyen enyhe és puha is a látszólagos kényszer, akkor mindenképpen fitogtathatja a hatalmát. Márpedig mi lehet kedvesebb valakinek a hatalomvágy űzte pszichikai függőség során, mint az, amikor egy másik ember érzelmeit is meg tudja törni. Ahogy a prostitúcióra kényszerítés egyik eszköze is pontosan ez. Az érzelmek megtörése, és az emberek tárgyiasulása.

Amikor tehát a temetkezésben való segítséget egyfajta kényszerfeltétellé teszik, akkor az morálisan alig tér el a lányokat piacon vásárló emberkufárok moralitásától. A csináld-magad sírásás meghirdetése tehát látszólag anyagi megtakarítást jelent. Már akkor, ha valaki a hozzátartozóját nem egy tömegsírba akarja elkaparva tudni. Ugyanakkor pontosan abba az irányba hat, amelyet a politika kijelölt az egzisztenciális zsarolással fűszerezett ösvényen. Amikor ugyanis az emberek elfásulnak, és érzelmileg is elidegenedettek, akkor sokkal jobb hatásfokkal manipulálhatóak. Márpedig jelenleg az oktatáspolitika, az unortodox workfare, a segélyezési rendszer, s több más is ebbe az irányba mutat. Nevezetesen abba az irányba, hogy a hatalomnak nem polgártársak, hanem bármire rákényszeríthető alattvalók kellenek.

Ebben az unortodox temetési segély csak egy morzsa. Kicsi, gusztustalan, zombiknak való morzsa ugyan, de csak egy morzsa. Egy apró adalék csupán ahhoz, hogy minél több emberen gyakorlatozhasson az, akinek a másokon való hatalom jelenti az önmegvalósítás egyetlen lehetséges útját. Elvégre az, aki tehetségével, ügyességével, tudásával nem tud kitűnni a többiek közül, még mindig kérkedhet azzal, hogy bárkivel bármit megtehet. Smasszersallereket osztogatva.

Andrew_s

Hiszünk-e a könnyeknek?

A filmek örök recepturája szerint, a népszerűség titkaként, bele kell írni a forgatókönyvbe egy gyereket és egy kutyát. Azt, hogy ez mennyire működik, nyilván bárki, aki moziba jár fel tudja mérni. De kétségtelenül lehet benne valami. Ahogy abban is, hogy kell egy ábrándos szemű hősnő is, akit a film témája szerint elrabolnak vagy sem, illetve elraboltatása esetén vagy megmenekül a végén, vagy sem. De semmiképpen nem árt az sem, ha olykor sírva is fakad a filmvásznon. Ha nem bánatában és hányattatásainak bizonyítékaként, akkor örömében. Ilyenkor ráközelítenek, és mindenki átélheti a megszemélyesített sírnivalót.

Legalább is nők esetében és az euroamerikai filmipar termékeit személve, melyek kétségtelenül az öreg kontinens színházi hagyományainak kebelén növekedtek akkorára, amekkorának manapság látjuk. A dramatizált érzelmi jelenetekkel azonban, túl azon, hogy sablonossá tesznek egy-egy fordulatot a cselekmény szövetében, van egy másik problémája is. Mondjuk van több is, de ezúttal egyet emelnék ki a sokból. Nevezetesen azt, hogy nem csak a filmeket, színdarabokat teszik érzelmileg sablonossá, hanem közvetett módon a mindennapjainkat is. Azon persze lehet vitatkozni, hogy a mindennapok érzelmi képeit tükrözik-e vissza a különböző, színészekkel megvalósított átiratok, vagy fordítva. De ez talán kicsit a tyúk és tojás viszonya feletti vitához válhat hasonlatossá. 

Azért az a valószínűbb, hogy előbb alakultak ki azok az érzelmi állapotok, mint a megformálásuk a színészet által. Miközben a közösség más tagjainak manipulálására alighanem a deszkák világot jelentő voltának felfedezése előtt is felhasználásra kerültek a könnyek. Mely felhasználáshoz a társadalom viszonya meglehetősen diszkriminatív. A környékbeli kulturális hagyományokat tekintve mindenképpen, mivel a fiuknak kevésbé nézik el, ha elpityerednek, míg a lányokkal szemben egyfajta burkolt elvárás is érvényesül a szélsőséges érzelmi megnyilvánulásokkal kapcsolatban. De az egészen biztos, hogy a társadalmi tolerancia lényegesen nagyobb a női nem képviselőivel szemben. Ez, nem egy esetben, és nem is túl meglepő módon, éppen az ellenkező hatás megnyilvánulásához is vezethet. Ha ugyanis valaki tényleg az érzelmi manipulálás eszközeként, és túl gyakran alkalmazza, az érzelmileg kifáraszthatja a környezetét. Elérve azt, hogy valós probléma esetén se nagyon figyeljenek fel rá. Hasonlóan az ok nélkül farkast kiáltó bojtárhoz. Az azonban bizonyos, hogy a kisbojtár-szindróma megnyilvánulását akkor különösen elutasítással hajlamosak kezelni az emberek, ha az egyfajta érzelmi zsarolásként nyilvánul meg. 

S ezen a ponton kétfele, mind vissza-, illetve előre-utalással is élnék. Visszautalással annyiban, hogy aki a filmművészet vagy színházi világot tekinti hétköznapi élete sablonjának, alighanem hajlamosabb lesz az érzelmi megnyilvánulások túldimenzionálására. Aztán a környezet vagy elviseli a kicsit, vagy nem is kicsit affektáló embertársat, vagy sem. A gyakorlatban a „vagy sem” a gyakoribb, mely állítást alighanem nemtől függetlenül, koedukáltan megerősíthet a nyájas olvasó. Ahogy alighanem azok a hölgyek is egyet tudnak ezzel érteni, akik párjukon egyre nagyobb közönyt tapasztalnak a könnyes nagyjelenetekkel szemben. Mígnem a vigasztaló szavak helyett legfeljebb a zsebkendő felajánlását képesek kiváltani. Szelídebb esetben. Mivel létezik egy alternatív, agresszívebb forgatókönyv is. Annyiban mindenképpen, hogy ha a partnernek csak a tehetetlenségérzetét erősíti az látszólag magyarázat nélküli érzelemroham, akkor a továbbiakban ez a tehetetlenségi frusztráció fogja meghatározni a cselekedeteit. Amin az sem fog sokat segíteni, ha egyszer csak ráébred, hogy „úgy sincs rajta sapka”, mert alapvetően az emberi manipulációja, és nem valós érzelmi tartalom kimutatása a cél. Azaz a könnyek valójában egy érzelmi agresszió megnyilvánulási formái csupán.

Az előreutalást pedig annyiban ejteném meg, hogy számos más tekintetben is hasonlóan működünk. Ha túl sokszor látjuk, egyfajta immunitás alakul ki, és akár komoly emberi problémák megnyilvánulásaival szemben is hasonlóképpen fogunk reagálni. Legyen az a nyomor, a hajléktalanság, vagy egy-egy személy szociális krízishelyzete, melytől elfordulunk inkább, mintsem odafigyelnénk. Egyébként az is közös vonásként jelentkezhet, hogy a személyes tehetetlenség érzése alig kisebb ezekben az esetekben. Egyszerűen azért, mert többnyire ezekben az esetekben nincs módunkban valós segítséget nyújtani embertársainknak, és nem mindenkinek elegendő megnyugvást biztosít az a verbális pótcselekvés, amit nyilatkozatok formájában naponta megélhetünk a közszereplőktől. Mely egyébként sokszor éppen úgy egyfajta érzelmi agresszió része csupán, mint a síró élettárs esetében. Mert mi másként lehetne értékelni a szolidaritás és társadalmi felelősség emlegetését olyanoktól, akik vigyáznak arra, hogy ezek látszatától is óvakodjanak. Leszámítva persze mások bíztatását.

Az sem állítható persze, hogy a két dolog az egyes ember pillanatnyi életében független egymástól. Az, akit a környezete jól ellát tehetetlenségérzéssel, alighanem érzékenyebben, vagy éppen fásultabban fog reagálni a magánéletében a hasonló hatásokra. Hogy aztán a kiegyensúlyozatlan magánélete visszahasson a mindennapjaira is természetesen. Egyfajta ördögi körbe kergetve az érzelmi csapdába került embert, amiből, önerőből építkezve, nem egy esetben a szinte teljes elfásulás a látszólag egyetlen kivezető út. Ami ugyancsak nem ritkán olyan szintű szociális elszigetelődéshez vezet, hogy emberünk esetleg a következő lesz, aki munkanélküliként az utcán lakók sorát fogja bővíteni. Az is biztos, hogy bár a filmekben és romantikus regényekben ilyenkor jön a „szerelem ereje”, mely minden akadályt legyőz. Sajátos módon, és ezt alighanem szintén sokan megerősíthetik, ebben a mindennapjainkban is lehet valami. Ha nem is annyira, mint az említett művekben, de annyiban bizonyára, hogy a magánélet az, ahol könnyebb egyfajta pufferzónát biztosítanunk egymásnak. Annyiban legalább, hogy ne használjuk érzelmeink megnyilvánulási formáit a másik sakkban tartására. Mert sok más mellett a személyes kapcsolatokban lényeges érzelmi bizalom is a kapcsolati múlt ködébe veszhet.

Simay Endre István