Ülj le Viktor! Elégtelen!

Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI

Orbánnak, ki tudja hányadszor, elgurultak a csapágygolyók a fejében. Látszólag. Mert az utóbbi idők egyik legvilágosabb beszédét tartotta a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) Budapesten rendezett gazdasági évnyitóján. Önmagához képest. Igazi üzenetbeszédet tartott.

Hogy elfelejtette volna, honnan jött? Ezzel sem lenne, és nincs is egyedül. Meg aztán ezt sem igazán. De ennyire kár lenne előre rohanni a beszédben. Illetve abban, ami közhírré vált belőle. Amely híranyagban igazi vezérszólammá vált az etnikai vonulat. Ami teljesen világos: Orbán immár vállaltan ráhajtott a Jobbik középre húzódásával leszakadó szélsőjobboldali választókra. Mert valószínűleg ráébredt: a saját törzsválasztóinak egy része is lemorzsolódhat, ha valakik veszik a fáradtságot és konkrét adatok, konkrét gazdasági ötletek mentén kezdik tematizálni a választási felkészülést. Márpedig a korrupció, a pártsógori komaság rendszerének adatai veszélyesek lehetnek. Ahogy valószínűleg az ügynökakták kérdése sem lenne minden kínos következményektől mentes. Így teljesen érthető, ha Orbán, a korábbi homályos utalások, az áthallásokkal való manipulációk után, és helyett, immár nyíltan a rasszisták pártjára állt. Ez az a kérdés, ami mentén, hitelvi alapon lehet majd megközelíteni a választásokat. Nem kellenek tények. Annyira nem, hogy a tények egyenesen gátolnák ezt a fajta retorikát. De a történelemből ismert tény: Hitler sem a kétméteres, kékszemű és szőke mutánsok díszpéldánya volt. A Kárpát-medencében pedig egyenesen idiotizmusnak a rasszista megközelítés. Bármilyen irányból.

Alkalmasint a gazdasági növekedés, illetve a humán erőforrások kezelésének megközelítésében kifejezetten baromság. Annyira, hogy legfeljebb az igazolja: olyan is lehet miniszterelnök, aki már a középiskolai órákon is zsebhokival lehetett elfoglalva. Mert a tananyaggal biztosan nem. Az egyik oldalon azt állítani, hogy: „a túl nagy keveredés bajjal jár”, míg a másikon azt emlegetni, hogy az ő falusi tisztasága a mérce, mást nem igazán jelenthet ugyanis. Az 1970-1980-as évek középiskoláiban még faluhelyen is hallania kellett volna a hibrid vetőmagokról, és ezzel kapcsolatban a heterózis-hatásról. Miközben a másik oldalon, immár történelemből, az uralkodóházak, és a falusi elitek beltenyésztéses leromlásáról. Úgyhogy: Ülj Viktor! Elégtelen! Közismeretből.

Akkor is, ha eltekintünk attól, hogy az általa sem igazán kritizált horthysta rendszer fennmaradásának esetében igazi nagybirtokon élhetett volna. Istállófiúként. Talán. S akkor is, ha tudjuk: a keveredés elutasítása, az etnikai tisztaság megőrzése ugyanakkor elég ismert ideológiai vonulat a történelemben. S ez az utóbbi az a kultúra, amiről tudjuk, hogy mindig voltak olyan rétegei a társadalomnak, amelyek örömmel integrálták. De ez az integráció aligha dicséretes. Különösen azért, mert az ország etnikai viszonyai nem csak most bonyolultak, hanem mindig is azok voltak. Mert már a lovas törzsek sem egy atomcsapással sterilre takarított területre érkeztek. De gondolhatunk akár az aradi vértanúkra is. Ahogy a történelem megannyi, különböző irányból érkezett, de az országban, az ország fejlődésében mégis jelentős szerepet betöltő szereplőire. a szikes talajok javításán dolgozó digóktól, a méltán híres magyar növénynemesítésben jelentős szerepet játszó Fleischmann Rudolfig. S tovább. Mely úton talán a pénz tulajdonosának is kisebb szaga lenne, ha az iszlámnak és vele a rituális tisztálkodásoknak hódolna. Mert azon miniszterelnöki kijelentés kapcsán, hogy „A pénznek nincs szaga, de a tulajdonosának van”, nehéz nem arra gondolni: szagolgassa a felcsúti ex-gázszerelőt Orbán, ha akarja. Gusztus dolga.

Viszont mindez tényleg csak sallang. Semmit sem vonva le abból, hogy Orbán üzenete világos. Az etnicizmuson kicsírázó rasszizmus miniszterelnökeként kíván ringbe szállni 2018-ban. Egy éve az iparkamarai hallgatólagosság önuralma a körberöhögés mellőzése miatt lehetett említésre méltó. Most talán az lett volna az igazán méltó, ha a rasszista felhangok nyomán felállnak és távoznak. Mint a „12 dühös ember” című film egyik emblematikus jelentében. A hírek nem jelzik, hogy hányan hagyták el a kormányfő etnikai székletfogója alatt a termet. De hátha még olvasható lesz a MKIK álláspontjáról valami. Még akkor is, ha a kormány hajlandó Parragh igényét, az olcsó szolgák szállítására, kiszolgálni.

Andrew_s

Vállalkozó-szolgák képzése

Miközben a körúton éppen megint nem lehet közlekedni a nagy örömködések miatt, azért nem árt szem előtt tartani, hogy az országnak a foci EB után is „ki kell nyitnia”. Vagyis a világ megy tovább. S akkor megint lehet majd például a szakképzéssel is foglalkozni.

Mert a kölök csak nő, mint a gomba. S nem mindenkiből lesz főfoglalkozású focidrukker. A többieknek nem árt, ha van valami szakmájuk. Még akkor is, ha a kedves szülő be tudja nyomni valami elit gimnáziumban. Hátha mégsem kell a kutyának sem, mire végez. Elvégre a kedves szülő kieshet addigra a pixisből, vagy simán csődbe jut. Úgyhogy legyen valami szakmája a csemetének. Még akkor is, ha kiváló közmunkaprogramjaink vannak a tanulatlanul serdülteknek is. Meg a tanultaknak is. De ez egy másik sikertörténet. Egyelőre maradjunk a szakképzésnél, amiért mostanában aggódni is trendi. Nem is véletlenül. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy milyen szinten és milyen színvonalon zajlik ez a képzés. Mely két fogalommal kapcsolatban az a közkeletű tévedés, hogy magas szinten és még magasabb színvonalon legjobb. Amelyhez sokszor elfelejtik hozzátenni, hogy még a gyermeknek sem feltétlenül. Hát még a munkaerőpiacnak.

Annak a munkaerőpiacnak, amelynek vállalkozásilag a két igen meghatározó szegmensét alkotják a családi kényszervállalkozások, és családi kisvállalkozások, valamint a nagyvállalkozások. Beleértve azokat a hazai viszonylatban nagy vállalkozásokat is, amelyek nagyvilági alapon a középvállalkozások sorát gazdagítanák. Biztos vannak persze hazai középvállalkozások is. Ahogy középréteg is van. Ha elég alaposan keresi valakik, akkor a statisztikában biztos előfordulnak. Maradjunk egyelőre mégis az előbb emlegetett két szektornál. Amelyek közül a családi vállalkozások nem kis része legfeljebb akkor igényel komolyabb szakember-utánpótlást, ha kiderül: a családban több az elszánás, mint a tudás. Ennél kevesebb sokszor csak pénzből van. Amiből az következik, hogy ameddig lehet, kihúzzák a legolcsóbb munkaerővel. Szakképzettekből is. Korántsem a magasan képzett szakemberekre vadászva. Aminek meg van az a hiúsági többlete is, hogy boldog mosollyal mehetnek csődbe. Mert milyen dolog is lenne, ha a magasan képzett fiatal, kiröppenve egy szuper szakközépiskolából többet tudna, többre lenne képes, mint a kenyéradó gazdája. Valószínűsíthető tehát, hogy a hazai kisgazdaságok nem igazán érdekeltek egy magasan a nemzetközi léc felett teljesítő szakképzésben. Ami ráadásul költségvetésileg sem olcsó. Következésképpen telitalálat lehet ebben a szegmensben az a demagógia, hogy „alapos alapképzés legyen, és majd az ÉLET megtanítja a szakit a gyakorlatban”.

Az említett vállalkozási szegmensek másika, a hazai nagyvállalkozások esetében szintén viszonylag kevés magasan kvalifikált szakemberre van szükség. A hazai viszonyok között azt a keveset képesek az egyetemet elvégzettekből is felvenni. Legalább van némi elméleti ismeretük is, és azt a kevés szakmai ismeretet, amit megkövetelnek tőlük, tényleg képesek erre alapozva elsajátítani. Ha a végén kiderül, hogy elméletileg is jók, és a szakmát is képesek magas szinte elsajátítani, akkor vagy kiemelik őket középvezetőnek, vagy távoznak az országból. Illetve, megszöktetik a cégtől a már középvezető, és gyengébb képességű figurák. A szalag mellé pedig nem mérnöki tudás, hanem maximális szabálytisztelet, monotonitástűrés és egy szűk ismereti spektrum kell. Lehetőleg nem túl drágán. A nagyobb cégekben tehát szintén nem azokat keresik nagy számban, akik egy magas szinten teljesítő szakközépiskolából, magas szakismereti szinttel kerülnek ki. S a kisvállalkozásokkal ellentétben a nagyvállalkozási lobbi akár nyomásgyakorló erővel is bírhat annak érdekében, hogy a szakképzés inkább a biorobot-képzésről szóljon.

Lehetőleg elég fiatalon besorozva a leendő munkaerőt egy olyan életpályagörbe teljesítésére, ami ezen nem nagyon terjeng túl. S azért is viszonylag fiatalon, mert akkor kisebb az összehasonlítási alapja. Annak érdekében például, hogy a pályaorientálót szemközt röhögje. Főleg, ha az a szülőket képes meggyőzni: jó lesz az a gyereknek. S akkor, ha hazánk a generációkra kiható stabil gazdasági és vállalkozási környezettel bíró országok közé tartozna, akkor még akár igaza is lehetne a gyermekeket pályaorientálóknak. Ahogy azoknak is, akik szerint teljesen rendben van az, hogy az egyszer már megtanultakra építve nem kell egy adott tárgyat bővítve újratanítani. Segítve az egyszer már megtanultak bevésését, és építkezve az említett tudásra. Az ismétlést is „betudó” oktatás apostolai persze nyilván felül bírtak emelkedni a Hófehérke és a hét törpe szintjén. Csak ők azt szeretnék, ha beosztottaik maradnának szellemi és szakmai törpék.

Azon tehát nem nagyon kell csodálkozni, ha a fenti, alapvetően a szakképzés korlátait lerögzítő, és a színvonaltalanságot erénnyé nemesítő gondolatok visszaköszönnek Parragh Lászlónak, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökének a megszólalásában. Neki, a vállalkozók képviselőjének, a humanoid célszerszámok „legyártása” teljesen megfelel.

Andrew_s

Lépés a cafeteria adóztatása felé?

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Természetesen a tanárok mozgalma sincs feledve. De azért, amíg el nem mozdítják, mégis csak Orbán Viktor van abban a helyzetben, hogy szabadon, országos hatáskörben adja elő mindazt, amit a hangok megsúgtak neki. Vagy a tanácsadók, vagy a belső hangok. Esetleg a belső hangú tanácsadók. Legutóbb például a cafeteria kapcsán is nagy bejelentéseket téve.

A refrén természetesen az, hogy az unió tehet az egészről. Még véletlenül sem az, hogy heves kísérleteket tettek a piac manipulálására. Például azzal, hogy annak idején erősen korlátozták a cafeteria keretében adható juttatásokat. Azzal, hogy gyakorlatilag megszabták: milyen kártyára lehet utalni. De facto akkor is, ha de jure egészen biztosan voltak kiskapuk. Amikor tehát a piacmanipulálás ellen fellépnek, akkor előjön a fregoli-érvelés. Kifordítom-befordítom, mégis az Európai Bizottság zúzta szét a magyar cafeteria-rendszert. S eközben egészen biztosan van jó pár meglágyult agyú orbanista, aki még tapsolni is fog ehhez. Különösen, mert a nemzeti ápolt felvetette az eddigi juttatások készpénzesítését. Azért, hogy a szerinte eddig „rejtett” kettős javadalmazási rendszert nyílttá tegyék. Vagyis minden olyan kedvezményt, ami az eddigi ilyen olyan kártyákhoz kötődött megszüntessenek. Ha eddig X kártyához kötődött valami kedvezmény, akkor ez nem azért fog megszűnni, mert a cég, aki esetleg kedvezményt nyújtott maga lett az ördög.

Egyszerűen nem lesz módja rá. Mert ki az a kristálygömb-virtuóz, aki megmondja: az egyik bankó a fizetésből, a másik a kézpénzesített cafeteria-ból származik. De azért senki ne aggódjon. A kedvezmények ilyen nyújtásában lehetetlenné tett üdültetők, kultúra-kereskedők lesznek még a kormányzati boszorkányüldözés alanyai. Mint olyanok, akik a keményen dolgozó kisembernek nem akarnak pancsolási, vagy netán kulturális szolgáltatásokat nyújtani. Csak méregdrágán. Elfeledkezve arról, hogy a politikai elit közelében állók most is meg tudják fizetni az Ibizai hétvégét, vagy a Tűzföldi kirándulást. Cafeteria-kedvezmény nélkül is. A saját lábukon állva. Ja, bocs! Saját lábukon állva inkább a tanszékvezetést preferálják. S még örülhetünk, hogy nem élelmiszer-vegyészek, mint ahogy Elena-asszonyról rebesgették annak idején. Mert akkor nem csak azt oktatná az illető hölgy, hogy hogy kell turizmust csinálni, hanem azt is, hogy közben mennyit szabad csak enni. Egy olyan országban, amelyik nem volt eladósodva.

Ahogy a saját lábon álló apukája is meghirdette: egy-két éven belül egy „valóságosan nullás költségvetés” a cél. Alkalmasint a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara hallgatósága egész fegyelmezett lehetett, hogy nem röhögte körbe a miniszterelnököt. Bár valószínűleg hamarosan senkinek nem lesz kedve mosolyogni. Egyszerűen azért, mert a kormányzati költségeknek vagy a belső tartalékok, illetve a gazdasági növekedés, vagy a külső források lehetnek az alapjai. A gazdasági növekedés siralmas, a belső tartalékok kapcsán meg inkább nem adnék ötleteket. A külső források tekintetében pedig eddig mintha nem annyira a termelő beruházások élveztek volna preferenciát, mint a közrabszolga-rendszer kiépítése, illetve azok a sportlétesítmények, amelyekbe legfeljebb napidíjért lehetne telt házat produkálni. Esetleg erőszakkal. Ahogy Elena asszony férje is épített a szülőfalujában telt házakat produkáló, de mára szétrohadt, stadiont.

De ennyire messzire ne menjünk. Maradjunk a cafeteria-nál. Amit, ha kézpénzessé tesznek, akkor simán be fognak vonni az adózó jutatási körbe. Részletkérdés, hogy ma mit mondanak erről. Elvégre beszéltek egyéni nyugdíjszámlákról, és megannyi másról is. De aki nem egészen fiatal, illetve nem ostoba, vagy amnéziás, az emlékezhet azokra a fizetés-kiegészítésekre, amelyeket annak idején szép lassan beépítettek a fizetésbe, és röviddel azt követően eltűntek, mint a magán-nyugdíjpénztárak vagyona. Miközben erősen kétséges, hogy mennyi értelme van kézpénzesíteni a cafeteria-t. Mert izomból biztosan megoldható. Mármint azon túlmenően, hogy megint rúgnak egyet azokba, akik még nem közmunkások, és nem Orbán fenekébe szorult nyelvvel léteznek.

Andrew_s