Lenne köziskolaszerű tehetségoktatás? Aligha

Csontváry Kosztka Tivadar:
Marokkói tanító

Az előző, pedagógiai tárgyú írásban már szóba került, az iskolai számonkérés. Ha pedig az iskolai visszatekintéseknél tartunk, akkor a szám kéréseket is érinti a tanár, illetve az iskola szerepe. Ez már csak azért is érdekes lehet, mert az iskola szerepe, és ebből fakadó lehetőségeinek számba vétele határozhatja meg, hogy mit kérhetünk számon az iskolától.

A gondolat különben egy „magánbeszélgetésben” merült fel, melyben az idézőjelet az indokolja, hogy a közösségi portálok kérdésesen tekinthetők magánnak, és az ott folyó polemizálások beszélgetésnek. De ez egy másik, különben nem kevésbé érdekes, történet. Az iskolák szerepén való elgondolkodás alapjait illetően ismét csak a múltból kotornék elő egy szöveget. Kicsit fiatalabbat a tesztek emlegetésekor idézetteknél, de nem sokkal. Az az azokhoz képest két évvel fiatalabb, még mindig a pedagógusképzést érintő, írás is már vagy öt éves. Alapgondolata az, hogy a pedagógus szerepének gyökerei valahol abban a hordalétben gyökerezhet, amikor a kölyköket rábízták a vadászni, messzire elbarangolni már nem képes hordatagokra. Praktikus okokból. Egyszerűen evolúciós, szocializációs előny fakadhat abból, ha az kergeti a vadat, aki utoléri és az gyűjtöget, aki képes rá. Miközben az alap-tapasztalatok továbbadására érthetően azok is alkalmasak, akiknek a tudás már a fejükben van, és szakavatottan képesek megmutatni a kőkés-készítés mesterfogásait. Egyben ovónénik, illetve –bácsik is lehetnek.

Nem állítom, hogy az említett megközelítés minden leendő, illetve gyakorló pedagógus részéről osztatlan ovációban részesült. Emberileg teljesen megértem az okát. Elvégre mitől lenne szimpatikus tanárként az egykori, talán lesántult, vadász szerepbeli utódának szerepében tetszelegni. Különösen, mert a napi oktatáspolitika sem becsüli meg azokat, akik hajlandók betölteni ezt a szerepet. Tekintettel azonban arra, hogy még a konferenciák szünetében sem túl sok tényszerű cáfolatot vágtak a fejemhez, most ismét ebből a szerepfelfogásból indulok ki. Az iskola szerepét illetően. Pontosabban a tehetséggondozással kapcsolatos ténykedését illetően. Azt a tehetséggondozást érintve, mellyel kapcsolatban az említett Facebook-csevelyben a következő véleménnyel éltem: „Az iskola alapvetően nem tehetségfejlesztő és nem tehetséggondozó hely. Sosem volt az. Nem is lehet az. Számon kérni valamit, amire a szerepe szerint alkalmatlan, értelmetlen”. Amennyiben az iskola alatt a közoktatás intézményeit értjük, ahogy magam a továbbiakban ezt fogom érteni alatta. Az idézett vélemény-megfogalmazásnak valószínűleg a közepe az, ami talán kifejtésre érdemes.

Már csak azért is, mert az iskolarendszerrel kapcsolatban folyamatosan azt a szemrehányást hallani, hogy csak a szürkéknek, a középszernek kedvez. Olykor alternatívnak kikiáltott iskolák születnek. Akár karriert is csinálva. Miközben a „tehetséggondozó” iskoláról inkább csak szlogeneket hallunk. Jórészt különben azért is, mert a tehetség az egy olyan képességhalmaz, ami néhány teljesítmény-irányban kiemeli a diákot a középszerből. Miközben azon tárgyak esetében, amelyben ez nem érvényesül, akár súlyosan alulteljesíthet. Ugyanaz a diák. Az iskolai minősítések rendszere ellenben nem tudja hatékonyan lekezelni az erősen aszimmetrikus teljesítményeket. Az ilyen gyermek tehát legkésőbb egy külső megmérettetésen szembesül a haranggörbe közepének kedvező oktatási rendszerrel. Addig persze lehet a szülőket és a gyermeket is valamilyen, kicsit hamiskásan izolált világban inkubálni. Az a fajta iskola, amely alapvetően a társadalmi utánpótlást szolgálja ettől még szükségszerűen „középre lő”. Alkalmasint ezért tudott évtizedes karriert befutni a sablonelvű számonkérések rendszere is.

A társadalmi környezet ugyanis olyan polgárokat igényel nagyobb számban, akik egyszerre képesek a kilós árból kiszámolni a tíz deka parizer árát, kimosni a zoknijukat, illetve megkülönböztetni a vándorpatkányt a repülőgéptől. Kőkés-pattintó őseink példájához visszatérve: a kőkés előállítása az egyedi és csoportos túlélés záloga volt. Az ennek fejbe-csiszolását érdemes volt az ebben járatosakra, tömegképzés gyanánt rábízni. Barlangfestőre ehhez képest alighanem kisebb igény mutatkozhatott. Meg aztán az alapokon túl ezt aligha lehetett volna tömegképzés gyanánt oktatni. Az iskola tehát alkalmas helye a napi rutin, a társadalmi minimum megtanításának, az ehhez szükséges készségek pallérozásának, de szerepe alapján sem tehetségfejlesztő műhely. Így tehetséggondozásban is már bőven túlteljesít akkor, ha nem nyomja el a tehetséget. Mely utóbbihoz azonban olyan tanári kar kell, amelyben nem az önbizalom-hiányos, kiégett, mindenre már csak legyinteni képes tanerők vannak. Bár! Belegondolva a mindenre legyintő tanár legalább nem piszkálja a tehetségeseket sem. Ebből természetesen nem következik az, hogy kész előny a kiégett tanári kar. Az ugyanis a középmezőny késpattintó-képességét sem képes pallérozni.

Mindezek alapján természetesen egy percig sem vonom kétségbe, hogy bizonyos iskolákban halmozódhatnak a tehetséges gyermekek. Például egy zeneszakos iskolában szinte biztosan több zenében jártas diák fog előfordulni, mint egy olyanban, ahol a kertészet van a középpontban. De nagyjából ennyi. A továbbiakra fenntartom, hogy a tehetség egyedi. A tanártól személyében elvárható (lenne), hogy felismerje (általában nem ismerik fel), és ha felismerte, legalább ne nyomja le a középmezőnybe. Noha általában lenyomják, mert az kényelmesebb. A valós tehetséggondozás sosem lesz tömeges. Legfeljebb papíron. A magam részéről a marketing-ízű szövegek helyett már azzal elégedett lennék, ha az iskolák azt a szerepet betöltenék, amire valók. A tehetség szót félretéve a készségek és képességek fejlesztéséből kihozva a maximumot.

Ami a tehetséget illeti, balójában azt hiszem a helyzet az, és továbbra is az marad, hogy a tehetséges gyermekért a szülőnek, a zseniért önmagának kell megharcolnia. Nem egyszer önmagával is. Néha az egész környező társadalommal is. De, ez már szintén egy nagyon más történet.

Andrew_s

Queen-t hallgatva

A Magyarok Világszövetségének (MVSZ) dalfesztiválos kirohanása után némi lelkiismeret-furdalással vegyes daccal hallgattam meg egy koncertfelvételt. Egy olyan réges-régi felvételt, amin Freddie Mercury énekelt a Queen együttes frontembereként. S azt hiszem a mindennapok csődje, amikor már egy lassan harminc éves felvételről is a napi politika, a napi közélet juthat az ember eszébe. Még akkor is, ha ebben egyértelműen a személyes attitűdök is szerepet játszanak.

Azért a jelen köznapi helyzet ismeretében mégsem könnyű elhessenteni a gondolatot, hogy az ország vajon hány tehetséget veszít el a hangulatkeltő előítéletek miatt. Amit az sem ment, hogy ebből a szempontból a kulturális fejlődés története a tehetségelvesztegetés története is. Nem véletlen talán az sem, hogy a nagy felfedezések, a feltalálók „dömpingje” általában nem a dogmákba ragadt történelmi korszakokkal esik egybe. Még a középkorban is jótékony hatású volt, ha egy-egy uralkodó egyfajta „ösztöndírendszert”, a szegényebbeknek kitalált támogatási rendszert vezetett be. Amikor az ideológiai vagy nemzeti előítéletek, és az ezek talaján kialakult idiotizmusok váltak uralkodóvá, akkor általában pangani kezdtek az iskolák. Akár szó szerint, akár csak szellemileg. Sokkal több figyelmet fordítva a szellemiség látszatára, és a különböző kimutatások pontos vezetésére, mint magára a szellemiségre. Ahogy azt a „Holt költők társasága” című film is bemutatja. No meg a hazai történelem a múlt század első felében. Mert azért jellemző, hogy azok verik a mellüket a magyarok tehetségességével, a megszerzett Nobel-díjakkal kapcsolatban, akiknek szellemi jogelődjei a legtehetségesebbeket kiutálták az országból.

De természetesen nem áltatom magam azzal, hogy a ma rasszistái, antiszemitái meg mernék kockáztatni azt, hogy ilyen gondolatok akár csak a közelükbe férkőzzenek. Elvégre akkor lételemük egyik fontos bástyája veszne el. Az a melldöngető Turul-tollas szemlélet, amire az egész ideológiájuk épül. Amiben nem attól lesz valaki kiváló, tehetséges és a nemzetet előrébb vivő szellemű, hogy a képességei erre predesztinálják, hanem azért, mert fekete ingben és karszalaggal, képes lerugdosni a lépcsőn a nála jobbakat. Természetesen ez is egyfajta képesség. Rendre le is rohasztotta az országot a pöcegödörbe a történelem során. Mert már a dzsentriallűrök is legfeljebb a Hídavatásra adtak elegendő szellemi muníciót. Nem vitatva, hogy jobb körülmények között a szerény képességből is több valósul meg. Látszólagos képességtöbbletet előre vetítve. Míg rosszabb körülmények között a legtehetségesebbek is csak kapálás-optimalizálásban mutathatják ki képességeiket. Talán nem is véletlen, hogy az előítéletes rasszizmus éppen a szerény szellemi és szociális képességű táptalajon nő nagyobbra. Azok körében, akik csak akkor érezhetik magukat valakinek, ha még mélyebbre tudnak taposni náluk jobbakat. Azok körében, akik önerőből egy csatornát sem tudnának akkurátusan kipucolni. Nem beszélve arról, hogy az utóbbi esetben nem csak szájtépve vonulni, hanem dolgozni is kellene. Fúj!

S hogy ennek semmi köze Farrokh Bulsara-hoz? Dehogynem. Ha a jelen magyar közviszonyok közt látja meg a napvilágot, akkor talán pont olyan tehetséggel születik, mint a születésekor hazánknál alig fejlettebb Zanzibárban. Azonban párszi indiai szülők gyermekeként kisgyermek korától megtapasztalhatta volna, hogy milyen az igazi, a mindennapokat átitató, lappangó rasszizmus. Bár lehet, hogy mégis sokra viszi, ha a szülei, miként a Bulsara-család, elmenekülnek. Így alighanem két karrierlehetősége lett volna. Az egyik, hogy itt marad és talán kocsma-énekesként lakodalmas rockot adhat elő a nemzetieskedő Turul-klub tagjainak. A másik, hogy ugyanúgy külföldön válik világhírűvé, ahogy Freddie Mercury is. Az utóbbi esetben szinte biztosan büszkén gondolna rá talán még az MVSZ is. Hacsak nem olvassák a fejére a kicsapongó életmódját, biszexualitását, és mindazt, amit kritikaként egyébként a valóságban is megkapott a világsztár. Azonban azért valószínűleg a sok hóhányó büszkén veregetné a magyarságtól duzzadó keblét azért, hogy micsoda tehetséget adtunk a világnak.

Azért, ismerve a hazai oktatási viszonyokat, a tehetséggondozás inkább egyfajta elgondozást jelent. Valószínűbb, hogy egy nyírségi fiatal elsüllyed, mintsem kihozhatná magából a maximumot. Ha ezen kívül még nem bizonyul Semjén szerint elég kereszténynek, Lázár szerint elég orbanistának, és Bayer szerint elég magyarnak, akkor végképpen el is áshatja magát. Szociális temetésen. Amikor a sírja mellett esetleg megszólalna Wittner Mária, és közölné: megérdemelte a sorsát.

Úgyhogy Farrokh Bulsara mégis jobb, hogy Zanzibárban született. Így sokat adhatott a világnak. Magyar honban születve pedig valószínűleg még az országnak sem.

Andrew_s

Balog a cinizmus kormánypápája.

Dolgozni? Az mi?
Forrás: balogzoltan.fidesz.hu

Korábban már szóltam arról, hogy a gazdasági helyzet aligha választható szét a családok mindennapjaitól, és a gyermekvállalástól sem. No meg persze a gyermekek korai szocializációjától, és attól sem, hogy milyen szülői példát látnak maguk előtt, és milyen lehetőségek azok, melyek kihasználásáról egyáltalán álmodhatnak. Amikor egy családnak a képviselőházi fűtött szobákban megállapított minimumból kellene tudni megélni egy nem egy esetben okkal alig fűtött házban, akkor alighanem kicsit átszíneződne a képviselők és miniszterek véleménye. Talán a gyermekek várható sorsát illetően is. Különösen akkor, ha kipróbálnák családjukkal az életet egy zsákfalúban, közmunkán, vagy azon sem, és szigorúan csak annyiból a negyvenvalahány ezer forintos bérből, ami szerintük mindenre elég.

Ezt a kiköltözést követően szívesen tartanék leltárt arról, hogy a véleményük átszíneződését mennyire előzi meg a hideg okozta cianózis, azaz kék elszíneződés a körmüknél. Utána rögtön érdeklődéssel hallgatnám meg naprakész beszámolóikat a napi történésekről. Különös tekintettel az interneten szerzett információkra, mely azt mutatná, hogy nekik internet nélkül is lehetőségük lenne például az ügyfélkapun regisztrálni magukat a választásokra. Ezt természetesen kormánypárti képviselőknél és a kormány tagjainál nem zárnám ki teljesen, mert Kerényi fő-vajákostól tudjuk, hogy nekik ezoterikus kapcsolataik vannak a vezérrel. Pálffy István képviselő úrtól pedig azt is tudjuk, hogy a kormányban képviselve van maga a kereszténység megtestesítője, tehát alighanem dupla erővel képesek a szellemi kvantumugrásokra. Amire, lássuk be, az átlagember nem képes. De ezzel a két ponttal, mint a fűtés nélküli fűtés, valamint az internet nélküli internetes regisztráció még korántsem lenne teljes a kihelyezett miniszteri tanfolyam. A csúcspont egy legalább egy éves szociológiai vizsgálat lenne, melyre az addigra esetleg távozó ELTE-dékán, a szegények körülményeivel amúgy is foglalkozó Tausz Katalin is felkérhető lenne.

A kísérleti körülmények tulajdonképpen egyszerűen összeállíthatók lennének, mivel a hiába várt kormányzati, és nem minimál-jövedelem alatti családi bevételt biztosító tömeges munkahelyteremtések váratnak magukra. Tehát a helyzet, a magas munkanélküliség számos térségben adott. Ide lehetne a kitelepülnie például az emberi erőforrásokkal félregarázdálkodó minisztériumból. Egy év elmúltával a minisztériumi döntéshozók esetében leltárt készíthetnénk arról, hogy gyermekeik hány százaléka volt kénytelen akár iskola helyet is dolgozni. Például azért, mert kéz alatt ők tudnak dolgozni akkor is, amikor kéz felett senki más. Ezzel párhuzamosan vizsgálható lenne, hogy a gyermekek milyen iskolai fejlődést tudtak felmutatni olyan körülmények között, amikor a leckeíráshoz esetleg csak mécses áll rendelkezésre, és olvasáshoz talán még az sem. Olyan tanárok által tanítva, akik önhibájukon kívül sem jutnak el továbbképzésre, mivel anyagilag alig vannak jobb helyzetben, mint a falu többi lakosa. Ám, mivel a tehetséggondozás nagyon fontos, és a kormányzat közelébe jutott emberekről aligha feltételezhető, hogy családjukban ne szorgalmaznák, lényegesek lennének a különórákra vonatkozó adatok.

Nyilvánvaló tehát, hogy a fenti felméréskor részletesen foglalkozni kellene a gyermekek szakköreivel és különóráival. Nem libapásztorolásból, és trágyalapátolásból, hanem hangszeres zenéből, nyelvtanulásból. Amennyiben ezekből elmaradnak, akkor meghosszabbítanánk a kísérletet a következő generációkra. Miközben sietem leszögezni, hogy nem kívánom a minisztereknek azt, ami áldástalan tevékenységük eredményeként sokaknak a mindennapokat jelenti. Így aztán a fenti kísérlet csak gondolatkísérletként foglalkoztat, miközben sokan naponta találkozhatnak ezekkel az élethelyzetekkel. De a valóságban alighanem érdekes eredmények születnének, és gyorsan kiderülne, hogy megfelelő anyagi háttér nélkül ezek a tehetséggondozó lépések nem igazán mennének. Még a viszonylag jó személyes háttérrel érkezők esetében sem. Nem azért, mert a szülők megátalkodottan meg akarják nyomorítani a gyermeket, hanem azért, mert a gyermeknek is ott kell tudni túlélni, ahol a szülőknek sem feltétlenül sikerül. Ilyenkor az Emmi részéről kiállni, és azt állítani, hogy a tehetséges gyermekeket nem a szegénység akadályozza a kibontakozásban, finoman szólva is cinizmus.

Kevésbé finoman fogalmazva ordenáré ostobaság. Az aljas cinizmus mellett. Mely cinizmust egy lelkésztől már csak azért alkalmas a mély megvetés kivívására, mivel a témában illetékes miniszter is egyben. Az a miniszter, akinek államtitkár-asszonya, Hoffmann Rózsa el nem évülő érdemeket szerzett az oktatás szétverésében.

Simay Endre István