In memoriam Aczél Endre

Aczél Endre elment. Élete 74. évében hagyta itt nekünk az életművét éppen úgy, mint azt a politikai környezetet, amely olyan, amilyen. Lehet, hogy fordítva jobb lett volna. Ha az általa sem kritikátlanul kezelt jelen politikai környezet megy, míg Aczél még ír némi újságot. A halálhírt a család megerősítette.

A jelenlegi kormányzó erő valószínűleg az ellenzékiségére emlékszik inkább. Holott az újságírás, a politikai is, alapvetően ellenzéki műfaj. Arról aligha az újságírók tehetnek, ha a hatalom az ellenzéket ellenségként és nem kritikusként kezeli. Arról már inkább tehetnek az újságírók, ha újságírónak hívathatja magát valaki, aki legfeljebb slapaj-szintű betűvető. Arról meg a hatalom tehet, ha a média legfeljebb parizerért elküldhető munkásaiból „nagy újságírót” farag. Ellentétben az 1944-ben született Aczél Endrével, aki nem keveset le is tett az asztalra. Például az MTI munkatársaként, majd külföldi tudósítóként. A záróakkordokat pedig a nevével fémjelzett Acélsodrony című műsorban szólaltatta meg. Azt az intermezzót, amit a Kiss-botrányban játszott, igazán boríthatja a feledés homálya.

Van mire emlékezni azon kívül is elég Aczél Endre életművéből. Akár egyetértett valaki a politikai nézeteivel, akár nem. A jelen iszapjából kiemelt betűbuborék-halmozók meg irigykedjenek nyugodtan. Aczél Endre pedig nyugodjék békében.

Andrew_s

Aczél akaratlanul is segíthet a Kiss-botrányban

Gondoltam, naivan, hogy Aczél Endre ügye jórészt lecseng azzal, hogy gyakorlatilag szilencium-zónába utalták, azaz, mint várható volt, tényleg leakasztották az ikont a falról. Egy betűvetőnek ez elég komoly büntetés. S nem csak a honorárium miatt. Aztán valahogy mégsem csengett le.

Tulajdonképpen egyik oldalon sem látszik lecsengeni. Fura módon, de még az is előfordulhat, hogy az Aczélt valamilyen mértékben helyén kezelni látszó posztok tartják fókuszban az újságíró ügyét. Sok szempontból szorosabbra fogva a bilincset az író kézen. A Bors Online például egy Aczélnak tulajdonított Facebook –posztra hivatkozik, amelyben önsajnálat mintha lenne, de bocsánatkérés alig. A Facebookra hivatkozó utalás azonban nem Aczél Endre oldalára visz, hanem máshova, Lovas Zoltán oldalára. Itt olvasható az említett aczéli szöveg. Azzal a zárógondolattal, hogy legyen már elég a vagdalkozásból az egykori tudósító irányába. Erre még később visszatérnék. De előtte azért idézzük fel, hogy korábban az is felmerült, hogy Aczél Endre törölte a Facebook-profilját. Ám az újságíró azt közölte, hogy az oldalát meghekkelték, és más törölte.

Elfogadva az utóbbi verziót, a Facebook kivételes, mondhatni szokatlan. gyorsasággal intézkedhetett, mert a profil jelenleg is elérhető. A legutóbbi megtekintéskor azonban se híre, se hamva annak a szövegnek, amelyet Lovas Zoltán idéz. Benézni is nehéz lenne, mivel április 22-i az utolsó bejegyzés. Amire természetesen nem az az egyetlen magyarázat, hogy a szöveg az írói fantázia terméke. Ismerve egy kicsit a Facebook-ot nagyon könnyen korlátozható a potenciális olvasótábor. Tehát igen könnyen meglehet, hogy egy különben zárt olvasói körnek szánt bejegyzés indult neki a világnak. S belegondolva abba, hogy mondjuk a zárt ismerősi körömnek szánt, mintegy baráti üzenetet a különböző portálokon látnám viszont... Hááát! Ha így áll a helyzet, akkor a nem biztosan gratulálnék a publikáló morális érzékéhez. Még az esetleges jó szándék feltételezése esetén sem. Ám biztos van ennél jobb magyarázat is. Meg majd csak lerendezik egymás között.

S akkor térjünk egy pillanatra vissza magához a közléshez és a vagdalkozások témájához. A különböző hozzászólások között bizony van jó néhány, amelyik a nemi erőszakkal gyakorlatilag azonos szintre hozza a kétségtelenül ostoba áldozathibáztató megnyilatkozást. Valószínűleg azon indulat alapján, ami egyfajta bíztatást lát az áldozatot hibáztató vélemények terjesztésében. Talán nem teljesen ok nélkül, de nem is biztos alapokra építve. Viszont valószínűleg aránytalan az indulat, ha azonos nívón kezeli valaki a csoportos erőszakkal. Amit, ha bebizonyosodnak az azóta is felröppenő újabb esetek, igencsak áron alul hordott ki a volt úszókapitány. Így van egy esetleg alulbüntetett vélt erőszak-sorozat az egyik oldalon, és van egy kétségtelenül nem éppen remekbeszabott, ám gyakorlatilag teljes szilenciummal büntetett nyilatkozatsorozat a másik oldalon. Az utóbbiról sokan tudnak, hiszen a nyilvánosság előtt zajlott. az előbbiről, érthető okokból, csak most kezd oszolni a köd.

Gyanítom, hogy az évtizedes feldolgozatlanság, az egykori trauma lényegesen nagyobb kárt okozott az érintettekben, mint Aczél Endre bármilyen mostani hozzáfűzése az ügyhöz. Miközben elfogadom: a nyilvánossága miatt az utóbbiról többeknek lehet akár nagyon sarkos véleménye is. A realitásokhoz azonban az is hozzá tartozik, hogy meg nem történtté az erőszakokat az sem teszi, ha Aczél Endrét még háromszor körberugdalják a ringben. Természetesen az is igaz, hogy meg nem történté az sem teszi, ha Kiss összes szennyesét kiteregetik. Azonban az utóbbi talán hozhat egyfajta utólagos megnyugvást, feldolgozást az áldozatoknak. Ráadásul ez is az a fajta ügy, amire joggal mondja a közvélemény: ha már belekezdtek, akkor az összes kártya kerüljön az asztalra. Ehhez még Aczél Endre is hozzájárulhat a maga bugyuta nyilatkozataival. Mert akár az általa felkorbácsolt sértődések is segíthetik azt, hogy egyre többen vállalják, Takáts Zsuzsannához hasonlóan, a nyilvánosságot.

Ami talán nekik is segíthet egy kicsit, de ebben nem szeretnék elhamarkodottan, és kívülről véleményt mondani. Ahogy azt ugyanakkor megértem, ha ez nem vezet feltétlenül el a megbocsátáshoz. Nem is kell. Elfeledni sem kell, és a megbocsátás sem kötelező. Ahogy a mélyre fúródott majd kihúzott tüske, a húsba vágó kés kirántása sem okvetlen csökkenti a fájdalmat, és nem mulasztja el a sebeket, amelyekre talán örökre fájó hegek figyelmeztetnek. De talán az is valami, ha nem gennyed tovább a mélyben. Akkor, ha tudható: a bűnt nem lehet agyonhallgatni, okosba’ elsikálni, és dögkútba temetni.

S még valami: az, hogy ez kiderült, és a lapok az asztalra kerülnek komoly figyelmeztetés lehet. Nem azzal, hogy egy újságíróba lehet még egyet belerúgni. De azzal nagyon is, hogy a beosztottakat a saját háremeként kezelő vezetők, az állásinterjút a prostivadászattal összekeverő, a kiszolgáltatokkal visszaélő szemetek se legyenek olyan fenemód biztosak magukban. Akkor sem, ha azt hiszik: ismerik Isten telefonszámát. Netán egy éppen akkor felkent falkavezérét.

Andrew_s

Pattog a berozsdáltan feszülő sodrony

Az úszósport környékén kibontakozott Kiss-féle botránysorozat kapcsán két dolog szinte biztosan eszünkbe juthat. Az egyik, hogy akármilyen mély a kommunikációs dögkút, kiveti magából az elsüllyeszteni vágyott rohadványokat. A másik, hogy vannak olyanok, akik nekiállnak megmagyarázni: nem is olyan büdös, és tulajdonképpen maga ugrott bele.

Holott tudhatnák: az ölükbe kapott bűzlő darabról hiába próbálják megmagyarázni, hogy rózsa. Alapvetően csak a saját ítélőképességükbe vetett bizalmat lehet megrendíteni ezzel. A nemi erőszak esetén erre kiválóan alkalmas az áldozathibáztató magatartás. Felhozva az áldozat magán-, és előéletét. Vagy, mint Aczél Endre esetében, belebonyolódva egy teljesen feleslegesen kacifántos magyarázatba. Azzal, hogy szerinte, többek között, azért sem lehetett szó nemi erőszakról, mert annyira jó tenyészbikák voltak az erőszaktevők, hogy a leányok maguktól ugrottak bele a hármasan szoros emberfogásba. Esetleg, ha időben ki nem józanodik a nagy mentegetésből, még odáig is el lehet jutni, hogy a most megszólaló egykori áldozat maga kérte, hogy ketten fogják le, fogják be a száját, erőszakolják ájultra. Vagy egyenesen a megtiszteltetéstől ájult el, amiért ilyen remek srácok mennek rajta végig.

Sajnálatos az, amikor egy szakmailag felkészült újságírón úrrá lesz valami furcsa képzavar. Az erőszak ténye ugyanis független a megerőszakoltról alkotott mindennemű előítélettől. De még annak teljes, ettől független életétől is. Pusztán attól függ, hogy ott és akkor akarja-e az aktust, vagy kényszerítik rá. Takáts Zsuzsanna meg sértésének szándéka nélkül, de akkor is erőszaknak minősült volna az eset, ha Aczél azon meglátása igaz, hogy azért ment be az egyik fiúval a szobába, mert „szeretett kefélni”. Ez ugyanis korántsem jogosította volna fel egyik delikvenst sem az erőszakra. Ahogy akkor is megállt volna, morálisan mindenképpen, az erőszak, ha telefonon rendelnek oda egy hölgyet, aki hármukat meglátva eláll az üzlettől. Innentől Aczél Endre megnyilatkozásai legfeljebb a nettó baromság kategóriájába, a bűnmentegető sóderhányásba sorolható. Ez pedig azt jelenti, hogy a sajtó ikonikus figurái is jobban teszik, ha az önkontroll elvesztésének első jelére felhagynak a pálya gyakorlásával. Mielőtt a csúcson távozás helyett, az elhajtva kullogás jut ki nekik.

Aczél minden esetre elég nagy lépéseket tett az utóbbi irányba. Holott elég régi motorosként tudhatná, tudhatta volna: egy gyors bocsánatkérés az első szóvirágok után, majd a hosszas hallgatás talán menthetővé tette volna a helyzetet. Újabb tiszteletköröket tenni a dögkút körül igazán felesleges volt tennie. Még akkor is, ha elfogadom azt az állítását, hogy 15-16 évesen erősen csorgatta a nyálát. S ezért emlékezetes lehetett számára minden eset, ami az ifjonti fantáziát hergelte, és mögé tudott képzelni annak idején bármit. Még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy némely fantáziafutam annyira szimpatikus volt, hogy a végén már maga is elhitte. Biztosan van ilyen. Azonban van egy kis különbség a tinédzserként fantáziálgató csemete, és az évtizedes tapasztalattal rendelkező betűvetőnek a nemi erőszak megtörténtét mentegető, áldozathibáztató szemlélete között. Az utóbbit aligha mentheti az sem, ha esetleges okaként előbbi iránt érzett, maradandó lelkiismeret-furdalás szerepel.

Akár ezért, akár másért vállalta be Aczél Endre a kommenteket a hallgatás helyett, az könnyen lehet, hogy egy ikon leakasztását jelenti a falról. Kiíratván az egykori, nemzetközi porondon is forgó, tudósítót a köz érdeklődéséből.

Andrew_s