Nagy Márton és a magyar sarcológia

Nagy Márton komoly bejelentéseket tett. Nagy Márton komoly bejelentéseit próbáljuk meg komolyan venni, és egy picit elgondolkodni a lehetséges hatásain. Ha a globális hatásait illetően talán nem is annyira globálisan. Nem hagyva figyelmen kívül, hogy egy lendülettel inflálja el a nyugdíjígéreteket, és ismeri be a sorok közt a hazai gazdaság elmerülését a latrinában.

Azzal ugyanis, hogy a gazdaságpolitikai intézkedésekkel, azaz osztogatási ígérgetésekkel, indokolja a hiánycél megemelését, majd ennek fedezet-előteremtésére a bankok és pénzügyi vállalkozások fokozott megsarcolását nem igazán tett mást. Celofánba csomagolva, a sorok között, gyakorlatilag azt üzenete, hogy „bármit megígérünk, a hatalomban maradásunk érdekében, de ebből semmit sem tudunk megfinanszírozni”. Szerintem más sem tudná megfinanszírozni az ígéreti licitet, de maradjunk a jelen bejelentésnél. Illetve a pénzügyi szféránál.

Az elméleti magasságokból szálljunk alá a munkavállalói szintekre. A pénzügyi szektorról sokszor megemlítik, hogy a jövedelmi viszonyok nem rosszak. Ellenben sok szempontból jobbak, mint másutt. A központi területeken szinte biztosan, és a tranzakciók hátterét biztosító rendszerek környékén majdnem egészen biztosan. Ami azt jelenti, hogy a közterheken és az áfán keresztül ez a réteg elég jelentős foglalkoztatotti befizetője a költségvetésvetésbe. Miközben munkavállalóként jelentős szerepe van abban, hogy fizetni lehessen bankkártyával, az átutalások biztonsággal célba érjenek. Akár nemzetközi szinten is. Ez általában akkor is igaz, ha most sokan horkantgatnak némely bosszúság példáján felhorgadva.

A fentiekből több dolog is következhet akkor, ha a pénzügyi szektor elkezdi visszafogni a fejlesztéseket, illetve megválik a dolgozók egy részétől. A fejlesztések visszafogásával csökkenhet a szereplési képesség a tranzakciós piacon. A nemzetközin is. Ez lehet kis bosszúság sokaknak mindaddig, amíg az átutalásai nem kezdenek késni, a külföldön dolgozó családtagnak nem kezd problémát okozni a hazaiak támogatása. Ugyanakkor az is érthető, ha a pénzügy ezen területein dolgozók a nemzetközi munkaerőpiaccal is jelentős mértékben kompatibilisek. Szakmailag, nyelvismeretben egyaránt.

A megszorítások, az elbocsátások ezen a területen így egyrészt közvetlenül csökkentik a költségvetési bevételeket, másrészt könnyedén ad egy újabb lendületet annak a gazdasági exodusnak, amelyben az Orbán-kormány egyébként is igen jól teljesít. Közvetve pedig csökkentheti a szektor nemzetközi versenyképességét, a kapcsolatait a nemzetközi rendszerekhez. S ettől a pontból indul az a gyökérzeti háló, ami befolyással lehet minden vállalkozásra, amelyik nemzetközi tranzakciós forgalmat bonyolít le. Legyen az anyagbeszerzés, eladás, bármi.

Rövidebb távon lehet szimpatikusan populista vezérszólam a vezértől, illetve a sleppjétől a pénzügyi szektor lehúzása. De már a középtáv rövidebbik szakaszán is könnyedén lehet erősen, és negatívan visszaható. Nem feltétlenül csak globálisan, hanem a mindennapokban is.

Az, aki ma drukkol a pénzügyi szektor megsarcolásának, az később se panaszkodjon, ha a nyugdíjaknak nem lesz fedezete, vagy akkor sem jut el hozzá, ha van. Ahogy akkor sem, ha a magasabban képzett szakemberek újabb hulláma távozik az országból.

Andrew_s

Mikor védik meg az OTP-t? Avagy, OTP-től Felcsútig

Forrás: Varánusz

Az OTP körüli történések kétségtelenül felkavarták az állóvizet. Azok szemében is világos jelzés lehet, akik eddig nem túl sokat foglalkoztak az országos pénzügyekkel. A tények alighanem leegyszerűsíthetőek arra, hogy Orbán Viktor megfenyegette a bankszektort a különadók fenntartásával, mire Csányi Sándor kivette a pénzét az OTP-ből. Ezzel az OTP részvényei jól érzékelhető mélyrepülésbe kezdtek a piacon.

Az utóbbi következtében az OTP, mint cég értéke nyilvánvalóan erősen lecsökkent. Ha tehát valaki meg akarja vásárolni az ország legnagyobb bankját, akkor itt lehet a kiváló alkalom. Pusztán multimilliárdosnak kell lenni, és nem okvetlenül dzsesszdobosnak. Bár az sem kizáró körülmény. A zene helyett azonban inkább mást idéznék fel. A különböző kormányzati célok számára mindenki mástól megvédett milliárdok kapcsán vetettem fel, hogy: „Azon persze lehet, hogy még tanakodik a kormányzat: mi legyen a következő amit meg kell védeni. A gyógyszerek kapcsán talán az egészségpénztárakat? A lázadó oligarchák, és persze a szemétnyugatimultik miatt, a bankbetéteket? Még nem tudhatjuk.” Így könnyen lehet, hogy Csányi Sándor elég pontos információkat szerzett a takarékszövetkezetek kapcsán felvetett tanakodás végeredményét illetően. Nem mellesleg a devizahitelesek megmentése kapcsán felmerült megoldások és a banki különadók együttes hatása amúgy is könnyedén megingathatja a bankokat.

A kormányzati elhatározások elég egyértelműen mutatnak abba az irányba, hogy megszerezzék a bankszektor feletti teljeskörű befolyást. Erre nyilvánvalóan a legegyszerűbb megoldás, ha államosítják, illetve kormánybarát tulajdonba helyezik a hazai alapítású bankokat. A szemétmultikat pedig ellehetetlenítik annyira, hogy feladják a magyarországi piaci pozíciókat. Az államosításnak pedig ott van az a módja, amikor az állam a részvénypiacon felvásárolja az adott bank részvényeit. Csányi Sándor lépése tehát ebből a szempontból is igen jól időzítettnek tekinthető. A kormányzat felügyelte központi bank képes lehet előteremteni azt a pénzt, amivel az OTP részvényei esetleg kisöpörhetőek a piacról. Akkor is talán, ha elég változatos a tulajdonosi kör. S ebből a szempontból nem csak az lenne érdekes, hogy Csányi eladta a részvényeit, hanem az is, hogy kihez kerültek ezek a részvények. Ha ugyanis kormányzati körökhöz közeli kezekbe kötöttek ki, akkor az is világosabbá tehetné a képet. A tőzsdén ugyanis csak akkor lehet eladni valamit, ha azt meg is veszik. Ugyanez érvényes arra is, hogy amikor zuhanórepülésbe kezdett a papírok árfolyama, akkor vajon ki vásárolt belőle nagyobb mennyiséget?

A takarékszövetkezetekből nyert pénzek ugyanis alkalmasak lehetnek arra, hogy az OTP begyűjtése után támadó rést betömje. Miközben a fedősztori, miként a takarékszövetkezetek kapcsán is, gyorsan összeüthető. A kormányzat egyszerre mentheti meg a részvények áresésének kárvallotjait, és a betéteseket. Az előbbieket akkor, ha egyfajta védőárat kínál a csökkenő értékű részvény-pakettekért. A betétesekkel szemben pedig elég ismételni, kicsit átírva, a korábbi szövegeket. Mutogatva az ingadozó tőzsdére, és azt emlegetve, hogy mennyivel biztosabb kezekben lesznek a betétek, ha az állam van a vonal másik végén. Egyben megelőzve azt a bankpánikot is, ami a betétek villámgyors kivételében nyilvánulna meg. Ami nem lehet érdeke a kormányzatnak. Így a magán-megtakarítások alighanem nincsenek közvetlen veszélyben. Esetleg még kedvezőbb kondíciókat is ajánlhatnak. Sokkal lényegesebb az, hogy a betétek adta pénztömeg felhasználható legyen a kormányzati költségek fedezeteként.

Ebből a szempontból szinte mindegy, hogy Csányi Sándor mibe forgatja át a felvett milliárdokat. Az akciója megmentette számára a tőkét és előkészítette a terepet, hogy kereskedelmi, illetve a lakossági bankszektor lehessen a következő, amit a kormányzat majd megvéd. Akár önérdekből, akár a NER hű oligarchájaként. Egyeztetve a miniszterelnökkel is akár. Miközben persze tudni vélhető, hogy mibe fektet be Csányi Sándor. Nem másba, mint az agrárszektor, illetve az élelmiszeripar. Amire egyrészt ráfér a tőkefrissítés, másrészt tudható, hogy tőkeigényes, illetve kicsiben kiemelten kockázatos szektor. Alkalmasint a befektetés ahhoz a Bonafarm Csoporthoz érkezne, melynek vezérigazgatóját Csányi Attilának hívják. Aki különben korábban milliárdos beruházást hajtott végre Orbán Viktor falujában. Így aligha szakadt meg a Csányi-család és a NER-vezér jó kapcsolata. A trafiktól bankig mindent centralizáló, és kézivezérlő szemléletet látva pedig még Mao-elvtárs is büszke lehetne.

Andrew_s

„Megvédett” milliárdjaink

Nem szóltam, amikor...

A lakosság megnyugtatására közöljük, hogy töretlenül haladunk azon az úton, mely mindenki számára nagyobb dicsőséget, és országunknak kiemelkedő elismerést hoz. Nos, tudom, hogy az előző mondat tartalmilag milyen. Pontosan olyan, amilyeneket a rendszerváltás előtt bőven hallhattunk, olvashattunk. De alighanem hasonló tartalmú mondatok röpködhettek az 1940-es és 1950-es években is. Holott a valóság, és benne a gazdasági valóság ennél szárazabb.

Az utóbbi kapcsán tudjuk, hogy az ország költségvetése a jelenlegi állapotban csak folyamatos forrásbevonással tartható fenn. Ennek folyamata jól nyomon követhető volt, és a forrásbevonások készségesen cáfolják a kormányzati sikerpropagandát. Jól emlékezhetünk még a magán-nyugdíjpénztárak államosítására. Kétségtelenül jelentős, egyösszegű bevétele volt a kormányzatnak. Miközben végső soron az elkövetkező évtizedekre vett fel hitelt. Feltételezve, hogy az emberek nyugdíjba menetelével és nem az idősödő korosztály eltűnésével számol. Egy hitel felvétele esetén nyilvánvaló, hogy akkor van értelme, ha befektetési kamata, a felhasználás haszna nagyobb, mint a hitelkamat. A hatalom szempontjából ez kényelmesebb, mivel az államosításkor nem igazán kell kamatot fizetni. Ellenben a befektetés haszna szolgálhatja az állam működését. Jól befektetve egy bővülő bevételi spirál mentén. Szükségtelenné téve a további források bevonását, a további hitelek felvételét.

Ezzel ellentétben az ország a korábban kizavart IMF-el és taslival ellátott EU-val mégis csak elült tárgyalni a további források bevonásáról. Majd az általuk ajánlottnál némileg magasabb hozamígérettel, de állampapírok értékesítéséből vont be a költségvetésbe újabb forrásokat. Jelzésként, hogy a korábbi pénzek haszonnal való megforgatásával valami gond lehet. Egyben a trágyát előrébb lapátolva az időben, mivel nyilvánvaló, hogy az állampapírok hozamát is ki kell majd gazdálkodnia a lejáratkor regnáló kormányzatnak. Feltéve, hogy az országot nem szanálják időközben, és nem szenved technikai K.O.-t. Csődöt jelentve. S miközben az állampapírokról polemizálunk nem árt a pénzügyi szektor fokozódó és fenntartott adópréséről sem megfeledkezni. A maga populista szlogenjeitől megtisztítva ebben az esetben a banki, illetve a biztosítói pénzek elvonásáról van szó. Szintén azt jelezve, hogy a kormányzat nem képes fenntartható, és növekedést biztosító gazdaságpolitikát folytatni. Ez a folyamat már akkor világosan látszott, amikor a nemzeti tündérmese-felelős az adóbevételek növelésében látta minden bajok orvoslását.

Az adóprés fokozásának, és persze a kiváltott bizalmatlanságnak az egyik jeleként fokozatosan olvadtak, és szeptemberre már nyilvánvaló csökkenést mutattak a banki hitelállományok. Érthetően, mivel a növekvő elvonás kigazdálkodásával számolók számára egyre nehezebb a vállalkozás, a beruházás. Így inkább nem vesznek fel hiteleket. Miközben a bankok ez utóbbiak kamataiból fizetik a betéti kamatokat. Mely utóbbiak csökkenése nyilván nem hozza megtakarítási, betételhelyezési lázba az embereket. De ez a kis kitérő mit sem változtat azon az általános képen, hogy a kormányzat jól érzékelhetően rosszul forgatja meg a pénzt. Amennyiben a hatásfokot nem abban mérjük, hogy egy fekete lyuk torkában is okoz forgást az örvény. Az ugyanis már az elmondottakból is látszik, hogy szó nincs a pénz bővített újratermeléséről, és a befolyt százmilliárdoknak a termelésbe forgatásáról. Miközben a már beszedett pénzek, például a nyugdíjalapok, is folyamatosan olvadoztak. Mely utóbbiak kapcsán ismerjük a fedő-sztorit: meg kellett védeni a zemberek pízét, a gazoktól.

Elsőként mutatva meg azt, hogy milyen azt, amikor Orbán Viktor és csapata megvéd valamit. Nem véletlenül kezdtek sokan aggódni, amikor Matolcsy György közelkerült ahhoz, hogy megvédhesse az MNB valutatartalékát. Figyelmeztetve arra, hogy intenzív „megvédése” államcsődhöz vezethet. Azonban az, hogy a valutatartalék felhasználása egyáltalán szóba került, jelzi, hogy a kormányzat, a korábban már többször emlegetetten, további forrásbevonásra szorult. Annyira, hogy januárra Lázár János már világossá tette, hogy a következő lépés az emberek bankbetétjei körüli turkálás lesz. Akkor röppentve fel a mesét arról, hogy miként szerzik meg a svájci államtól a banktitkot. Ami önmagában lehetett ugyan üres fenyegetés a külföldi betétek kapcsán, de világos üzenet a belföldiekre nézve. Az ugyanis teljesen világos, hogy a kormányzati gazdálkodáson tátongó résekbe rengeteg pénz tud befolyni. Fedezeteként pedig a recesszió rossz tanácsadó. Márpedig az ipari visszaesés nem a dübörgő gazdaság biztos jele.

S bár az iparra vonatkozó adatok mostanában váltak nyilvánossá, ne áltassuk magunkat és egymást: a tendencia kormánykörökben is látható volt. Függetlenül Orbán Viktornak az Európai Parlamentben előadott magánszámától. Érthető tehát, hogy idejekorán szétnéztek a még mozdítható, és az aktuális lékekbe illő nagyságrendet jelentő forrás után. Alighanem így dönthettek arról, hogy éppen ideje lesz a takarékszövetkezeti megtakarításokat megvédeni. Elsősorban az emberektől talán. Mely védelmi szándék elsősorban abból a válaszból derül ki, amit Demján Sándornak írt a miniszterelnök. Annak, aki egyike volt azoknak, akik nem szóltak, amikor a másikat vitték. Demján Sándor ugyanis levelét megírta a takarékszövetkezeti törvényről, és az nem tetszett Orbán Viktornak. Noha magát a törvényt, némi áderi pávatánc után, ismét elfogadta a parlament. A pénzre ugyanis szükség van, és az a gazdálkodási teljesítményből nem kerül a kormányzat közösnek szánt zsebeibe.

Miközben egy olyan vállalkozás, ami csak viszi a pénzt, de nem hozza, aligha tekinthető nyereségesnek. Így a kormányzat veszteséges, közgazdaságilag tehetségtelen működését jelzik a befolyó, majd hatástalanul eltűnő pénzek. Közgazdaság alatt most a köz számára való gazdálkodást értve. Annak a köznek a számára való gazdálkodást, amely köz számára a nemzeti szalaggal átkötött populista szövegek mellé egyre kevesebb önálló lehetőség társul. Miközben személyes tartalékaik folyton folyvást csökkennek. Azon persze lehet, hogy még tanakodik a kormányzat: mi legyen a következő amit meg kell védeni. A gyógyszerek kapcsán talán az egészségpénztárakat? A lázadó oligarchák, és persze a szemétnyugatimultik miatt, a bankbetéteket? Még nem tudhatjuk. Azt azonban igen, hogy a gazdaságba vetett bizalom egyik jeleként, és a beruházási kedv illusztrációjaként, a Panasonic bejelentette távozását az országból.

Andrew_s

Varga Mihály B-terve

Forrás: Varánusz

Most, hogy az előirányzatokkal baj van, nagyon úgy tűnik, hogy a B-tervek korát éli a hazai politika. Az ellenzéki összefogással kapcsolatos előirányzatokkal kapcsolatban Gyurcsány Ferenc hirdette meg pártja B-tervét. A gazdasági előirányzatokkal szemben pedig Varga Mihály. Bejelentve sarcigényét a bankoknak. Elvégre el sem tudjuk képzelni, hogy miként merészelt a tranzakciós illetékből kevesebb pénz befolyni a költségvetésbe, mint amennyit beterveztek kivenni onnan a szétcsorgó közbeszerzési csatornák segedelmével.

A bankoknak tehát két lehetőségük maradt. Fizetnek, vagy fizetnek. Mármint befele a költségvetésbe. Varga Mihály gazdasági miniszter, az ő arkangyali mosolyával, benyújtott egy módosítót, melyben ott van az ominózus mondat: „A pénzforgalmi szolgáltató (ide nem értve a kincstárat) 2013-ban a tranzakciós illeték elmaradását pótló egyszeri befizetésre kötelezett”. Ráadásul az első év-harmadra, a január-április hónapokra együttesen megállapított tranzakciós illeték 208 százalékát. Amely megoldásról azért mégis csak Hofi Géza emlékezetes műsora jut az ember eszébe a disznókról és a tervteljesítésről. A mosolyhoz tehát pallos is társul. Világosan kihasználva annak demagógiának a hatását, amivel bemagyarázzák az embereknek, hogy a bankok a szemetek. Alkalmasint persze világos, hogy a tőkekivonás továbbra is a vállalkozásoknak adandó, akár csak áthidaló hiteleknél azonnal megbosszulja magát. S az is, hogy a költségvetés ostorának a végén mindenképpen a lakosság áll. De a közvetlen demagógia azért hat.

Különösen, mivel a lakosság felé továbbra is folyik a porhintés a rezsivel, illetve a megemelt szocpol-pénzekkel kapcsolatban. Ahogy azonban már Hofi Géza kiemelte, a semmiből akkor sem lehet kiosztani a valamit, ha előtte megbeszélik a disznókkal. Így a költségvetések kormányzatilag éppen úgy célszerű lenne megcélozni a nulla összegű, vagy pozitív hozadékú megoldást, ahogy a versenyszféra vállalkozásai sem működnek másként. Ezért aztán a szolgáltatók értelemszerűen továbbhárítják a költségvetési terheket. Vagy beszüntetik a működésüket. Felszabadítva a piaci terepet az államosítási szándékok, illetve a kormányközeli befektetők előtt. Amely utóbbi lehet nyilvánvaló cél, amelynek megvalósítása után szinte borítékolhatóan megszűnne a kormányzat hadjárata a szolgáltatók ellen. Egyszerűen azért, mert az energiahordozók nemzetközi árára, valamint a kockázati befektetők által az állampapírokon elvárt kamathozamra nézve a kormánynak kevés befolyása van. Nagyjából a kambodzsai, vagy az angol alkotmánnyal kapcsolatos befolyásolási képességgel azonos. Lehet róla véleménye, és aztán fizetni kell.

Igaz, a teljes folyamathoz, a teljes szolgáltatói szektor kormányzati, vagy ahhoz közeli befolyásba vételéhez idő kell. Nem véletlen tehát, hogy Orbán Viktor, és csapata szinte állandóan a jelen kormányzati erők évtizedes uralmát igyekeznek sulykolni. Még olyan kérdések megközelítésében is, amely esetében a szakmai ostobaság szinte nyilvánvaló. A legutóbbi hír ebben a sorban Simicskó Istvánnak, az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) sportért és ifjúságért felelős államtitkárának a megnyilatkozása volt. A kábítószer-ellenes világnapon azt találta mondani, hogy 2020-ig teljesen visszaszorítanák a kábítószer-fogyasztást Magyarországon. Amiből az évszámot is érdemes figyelni, mivel bőven túlmutat a jelenlegi kormányzati cikluson. De a következőn is. A szakmaiságot is lehetne természetesen számon kérni, mivel a kábítószerek, illetve általában a szenvedélybetegségek kérdése aligha egy államtitkári leirat tárgykörét képezik. Annál lényegesen komplexebb kérdések. Különösen azt követően, hogy a szenvedélybetegek, például a dohányosok, pénzéből kívánják kistafírozni a hatalmi ismerősök egy részét.

Azonban a szándék kézenfekvő az Emmi-nyilatkozatban. Folyamatosan ismételgetni: „esélyetek sincs, mi nyerünk”. Mert ellentétben azzal, hogy a gyurcsányi B-terv lehetet egy taktikai húzás-sorozat része, a vargai B-terv nagyon is lehet egy kézzel fogható, és megvalósítandó terv része. Olyan, amit keresztül kellene mindenképpen hajtani a vezéri, és közgépi elképzeléscsomagok teljesülése érdekében. Ebben az esetben Varga Mihály emberi arcának tényleg nem lesz kegyelem. Ahogy a pénzintézeteknek sem. Mert ahol az adóprés jelenti a normát, ott fizetni kell. Most és azonnal. A jövő meg nem számít. Számítva arra, hogy akinek közel teljhatalmat sorsolt a demokrácia rulettje, annak a hatalom megtartását is biztosítja majd a sors. Meg a B-közép.

Andrew_s

Orbánikus gumicsont-bankokat a népnek.

Harccal a bank felé
Forrás:http://www.fourwinds10.net

A hazai gazdasági kommunikáció nem fogy ki a kihívásokból, mint azt legutóbb az ország miniszterelnöke is bizonyította. Nem azért, mintha ez nagy újdonság lenne a részéről, hiszen a Nemzeti Mesefelelőssel az oldalán már megjárták sokszor a gazdasági szabadságharc lövészárkait. Talán ott irigyelték meg a mélyben rekedt békákat, akik nyugton ücsörögnek a hátsójukon. S ott kezdtek olthatatlan kíváncsiságot érezni az iránt, hogy megtekintsék, és mindenkinek meg is mutassák, hogy mi található a jelzett békák feneke alatt. Elvégre az, ha a legújabb ötletek megvalósulnak, könnyen vezethet ehhez a fenomenálisan érdekes végkifejletthez. Akit pedig nem érdekel annyira, vessen magára. Keresztet, fokhagymát, kinek-kinek hitvilága szerint.

Mert az szinte biztos, hogy a hazai gazdaságpolitikához elsősorban hit kell. Elvégre már a régiek is tudták, hogy ahol az ésszerűsségnek vége ott kezdődik a mesék, a fantázia és a hit világa. Így Matolcsy sokszor felhánytorgatott tündérmesés szövege véletlen elszólás is lehetett. Érvei nincsenek, a közgazdászok le se fütyülik, tehát marad a hit. Kicsit alacsony a kalóriatartalma, de minden nem lehet tökéletes. Miért pont kormányzati a gazdaságpolitikánk lenne az? Nem? Így akár az is lehet, hogy Orbán Viktor valóban hisz abban, hogy a bankok valamilyen szintű államosítása kisegítheti abból a kútból, amit a folyamatos forrásherdálás fúr egyre mélyebbre. Gazdasági megfontolás nem látszik mögötte, az IMF-tárgyalások sem valószínű, hogy erre vezettek volna az alatt a rövid idő alatt, amíg a tárgyaló delegáció bírta cérnával. Bár egy-két óra is sok mindenre lehet elegendő. Marad tehát, hogy valamiféle gesztuskommunikáció áldozata lett a miniszterelnök. Például, gesztust akart a nemzeti jobbszárny fele, és közben nem vette észre, hogy a kijelentés részben nem nemzeti, részben a kutya sem várta el tőle, részben pedig a szárny árnyékára vetődött.

Ez még akkor is igaz lehet, ha gazdaságilag indokolt, kivihető a feles magyar jelenlét a bankrendszerben. S természetesen akkor, ha tőkeerőben, piaci részesedésben, tulajdonban, és nem darabszámban mérik. Az előbbi esetben végső soron egységes fenyegetésnek tűnik a bankok felé a miniszterelnök bejelentése. Ráadásul megelőlegezett fenyegetésnek, ami könnyen tőkekivonáshoz vezethet, még akkor is, ha Orbán Viktor bejelentése nem tűnik többnek, mint az udvari bolondok brigádjának újabb blöffje. Az utóbbi esetben semmi akadálya a dolognak. A darabszám növelése egyszerűen is megoldhatónak látszik. Minden sarokra kitesznek egy padot és egy kis asztalkát, és kinevezik banknak. Merő hagyománytiszteletből természetesen. Esetleg elnevezik Nemzeti Önkormányzati Banknak, önkormányzatonként lehet külön bankot alapítani, és a nevezetes asztal pedig el lesz az Alaptörvény asztala mellett. Tőke sem kell hozzá, hiszen nem lesz olyan gazdasági mazochista, aki nem valami ismertebb pénzintézetre bízná az ügyleteit.

De hangzani jól hangozhat, és a megboldogult öt éves tervek tervszámaihoz hasonlóan, darabra akár túl is teljesíthető az a feles magyar részvétel. Az ugyanis, hogy a kormány kivásárolja a bankszektort, alighanem sok pénzbe kerülne. A hatalmi nyomás alkalmazása, a szavazógépezeten valami erre vezető jogszabály áttuszkolásakor, meg számítani lehet arra is, hogy az a hatalmi arrogancia újabb bizonyítékának tűnhet. A gazdaságnak meg sokkal inkább stabil bankrendszerre, mint ideges huzavonára lenne szüksége. Nem azért, mert a bankok alanyi jogon szentek, hanem azért, mert a hitelek nélkül marad a hit, mint a beruházások fedezete. Lehetőleg a vakhit, melyben az utánpótlás neveléséről gondoskodik is a kormányzat. S itt most nem az egyházi iskolásításról érdemes szólni, hanem a közgazdasági ismeretek súlytalanításáról a NAT-ban. Annak ellenére, hogy a pénzügyi ismereteket be kívánták emelni oda. A megfelelő ismeretek hiánya minden esetre csökkenti majd a későbbi ellenállást a kormányzati meseprogramokkal szemben.

Aztán persze ott van az a politikai üzenet, ami mintha nem lenne tekintettel a valóságra. Akár arra, hogy a magyar banknak közismert OTP esetében, és mit most ne is figyeljünk a tényleges tulajdonosokra, leányvállalat működik külföldön. Vagy talán éppen arra számít Orbán Viktor, hogy például Szlovákia hasonló bankszöktetési akcióba kezd? Esetleg ezzel szeretné elérni, hogy a megtakarítások ne áramoljanak oda? Akár olyan áron, hogy megrendüljön a bizalom a teljes magyar bankrendszerbe? Már akkor, ha komolyan veszi azt, amit mondott, és ugyanazon a helyi értéken is kezeli, mint amin kezelheti a pénzügyi szektor. Mert lehet az is, a blöff-kategóriához visszatérve, hogy mindez nem több az IMF-tárgyalások idejére, a ringbe dobott újabb gumicsontnál. Talán csak olyan csalinak szánva, amin a tárgyalások fennakadhatnak. Elhárítva magáról az azok esetleges kudarcának felelősségét. Egyben persze megtéve bűnbaknak az IMF-et azért, ha a szélsőbb jobb felé tett gesztust elkaszálják. Mondván, hogy ő igazán akarta, de azok a szemét gyarmatosító, uzsorás, a pénzüket ránk tukmáló, és gazdasági racionalitásokat elváró tőkések nem engedték. 

Simay Endre István