2016. február 29., hétfő

Nem csak az Oscarról

A „Saul fia” című film Oscar díjat kapott. Ez tulajdonképpen akkor is a teljes magyar filmgyártás sikere, ha ezt sokan kétségbe vonják. S akkor is, ha néhányan meg kisajátítják. Ahogy megindultak már az első elismerések, a jelölések után is a fanyalgások. Nem egyszer olyan reakciókat kiváltva, amely bőven átlendítette az ingát a túloldalon.

Alkalmasint a háttérviták, de még a rendező olykor szerintem meggondolatlan nyilatkozatai sem vonnak el semmit a film erényeiből, és abból a teljesítményből, melyet a színészek, és a technikai munkatársak nyújtottak. Ahogy az sem von le mindebből semmit, hogy emlékezhetünk arra: voltak időszakok, amikor a vízcsapból is a filmről szóló beszélgetések, beszámolók, háttércsevegések, és viták folytak. Ezt akkor is sajnáltam, és most sem gondolok rá jó érzéssel. Ahogy előre félek: egy újabb ilyen korszaknak nézünk elébe. Ha megtörténik, azt is sajnálni fogom. Nem azért, mert meggondoltam magam. Ahogy eddig, továbbra sem tervezem a film megnézését. S ezt éppen úgy magánügynek tekintem, ahogy máson sem kérem számon, hogy mit néz meg, vagy mit nem néz meg.

Ettől azonban, mint írtam, ostobaság lenne a film erényeit, az Oscarig tartó út során nyújtott teljesítményt lebecsülni. Mégis! Szinte még ki sem hirdették a magyar film sok éve várt sikerét, már megjelentek az első fitymá(ló)k. Afelett búsongva, hőbörögve, hogy miért nem honfoglalás, meg Trianon, meg akármi más, mint a Holocaust. Mert micsoda galádság ez így. Meg biztosan csak azért, meg különben is. Nekik mi az ördögöt lehetne mondani? Legfeljebb azt, hogy a „Saul fia” által, az általa elnyert Oscar által felértékelődött a magyar filmipar. Kiegészítve azzal, hogy az így elnyert felértékelődés a későbbiekben elkészülő filmek fogadtatására is hatni fog. S ehhez pusztán egyet kell elérni. Azt, hogy a lécet ne alulról vigyék át. Ehhez azonban meg kellene érteni, hogy a nemzetközi porondon, az ott megszokott színvonalnál kell jobbat produkálni. Ha nem megy technikában, akkor ötletességben, munkában. A melldöngetés kevés. Ahogy egyik nemzet zászlójának a kitűzése sem menti meg az összeomlástól azt a ferde falazású épületet, amelyből a silány építőanyag felét is kilopták.

Nos! A „Saul fia” felülről vitte át a lécet. Személy szerint még azért is hajlandó vagyok drukkolni, hogy készüljön a honfoglalásról, Trianonról, a Szent László legendáriumról, és bármi másról egy hasonló színvonalú és a nemzetközi mérlegeken is megmérhető film. Miért is ne?

De addig nyugodtan tapsolja meg mindenki, aki magyar a most díjazott magyar filmet. Akár látta, akár nem. Akár meg szeretné nézni, akár nem.

Andrew_s

2016. február 28., vasárnap

Válasz Nahalka Istvánnak

Sajnos a blogger-motor terjedelmi, technikai korlátai miatt nem tudtam Nahalka István hozzászólása alá betenni a választ. Így mind tőle, mind az erre tévedő olvasóktól is elnézést kérek, amiért külön bejegyzésben válaszolok a korábbi íráshoz fűzött megjegyzésekre. Amelyekért egyébként, minden cinikus gunyorosságuk ellenére, köszönettel tartozom. Ha másért nem, akkor azért, mert sok mindenre rávilágít. A saját fogalmazásom korlátaira éppen úgy, mint a sok éves helyben-járásra.

Tehát, jöjjön a válasz, melyhez a teljes hozzászólás elolvasható, tehát itt vállaltan kiragadások lesznek csupán:
Nem vindikálok magamnak stílust, mert azt nem lehet (jogot szoktak, de mindegy is). Sok mindent szedek, de ezt most nem fogom felsorolni. Ja! És jól vagyok. Viszont szeretnék kitérni erre a bizonyos 5 pontra. A szerző elvárt volna pár dolgot, szíve joga. Nyilván ezek kritikát jelentenek.

Speciel lehet vindikálni jogot egyfajta stílusra, de ezen nem veszünk össze. A porokon sem. A szakmai megítélésen sem. S még azt a jogot is vindikálom magamnak, hogy esetleg cikk-cakkban válaszoljak. Legelőször leszögezve, hogy amikor személyes elvárásról írtam, akkor az, reményeim szerint, azt jelenti, ami: elvárásokat. Amelyek teljesülése esetén a személyes véleményem szerint számomra tisztább lenne több ponton a kép. Amennyiben a hozzászóló úgy érti, hogy ezek az elvárások nem teljesültek mostanáig, akkor természetesen kritikát is jelentenek.

A 2. pont szerint a tüntetés előtt egyeztetéssel kialakított valós programot kellett volna hirdetni (elvárta volna a szerzö). De könyörgöm! Mióta való egy tüntetésre program, még ha valós is? ...
Igazán kedves ez a „Mióta való egy tüntetésre program, még ha valós is?” megközelítés. Miért kedves? Mert van valami bája, ha sok értelme szerintem nincs is. Szerintem az szervezzen tüntetést, aki tudja, hogy miért szervezi. A célkitűzés pozitív és nem csak tagadást jelentő értelmében. Természetesen a „pukkadjon meg mindenki, lehetőleg máma még” is egy szándék, és közös ráolvasásra is össze lehet jönni. Azért azt hiszem, hogy egy lényegesen megnyerőbb állapot az, ha van valami pozitív üzenete is egy rendezvénynek. Nem csak az, hogy utáljuk ezt, követeljük azt, és nem szeretjük a harmadikat sem. Ja, és a refrén, a KLIK-et meg kell szüntetni. Lehetőleg a névmágia jegyében. Szedjük le a névtáblát, aztán már teljesen jó is lesz.

Ezzel szemben az én véleményem az, hogy egyfajta pozitív cselekvési tervnek egy másfajta bája lehet. Nevezetesen az, hogy egyszer az életben esetleg valami MELLETT áll ki a sokaság, és nem csak egyfajta közös ellenségkép az, ami kiviszi az embereket egy tüntetésre. Jó, persze, a közös élmény, a szomszéd lányának az esküvője is fontos. De ezt azért másutt is meg lehet beszélni. Kérdem én végtelen nagy tisztelettel: Mi az ördög gátolta volna meg a pedagógusokat abban, hogy a maguk kezdeményezését mégis csak tető alá körvonalazzák a tüntetés ELŐTT, és a tüntetést ennek támogatására hívják össze. Mely tüntetést lehet ugyan roppant spontánnak kikiáltani, de ne hazudjunk legalább saját magunknak. Ezt a tüntetést a fellépő szakszervezetek között valószínűleg egyeztetés előzte meg. Meg kellett szervezni a területfoglalást, a fellépőket, a hangosítást. Ergo, egymással kapcsolatban álló szervezetek koordinált tevékenységének eredményének tűnt. Pár nap csúszást igazán kibírt volna. Főleg, ha figyelembe veszem a pedagógusok sztrájkfenyegetését, ami jó ideje óta fekszik Gallóné íróasztalában.

"A 3. pontra elsőként azt válaszolhatom, amit a 2.-ra. Figyelem egyébként az érvelés logikáját: aki szakmai ügyekről hallott volna szívesen, azt nem érdekelte a kormánybuktatás (ami egyébként szóba sem került a tüntetésen), aki viszont kormányt buktatni ment oda, azt nem érdekelték a szakmai kérdések. Na, most találd ki te oktondi tüntetésszervező, ..."

Ez a hátránya annak, ha a résztvevők a saját ismerőseikkel érkeznek, és vigyáznak, hogy csak a saját ismerőseikkel kommunikáljanak. Ezzel szemben a tömegben igen változatos reakciókat lehetett hallani. Nem csak a hangosan kihallatszó „orbántakarogy”-ot, hanem mást is. Alkalmasint olyat is, aki ki sem megy, ha tudja: aktuálpolitikai felhangok is vegyülnek a szakmapolitikai szövegek mellé. Hangfelvételt nem csináltam. Ergo: vagy elhiszi valaki vagy nem. Amúgy felesleges gúnyolódni. Az említett előzetes programhirdetés az „oktondi tüntetésszervező” dilemmáját is megoldotta volna. Ha ugyanis az emberek valami mellett tudnak kiállni, akkor talán, pedagógus létükre, elég nagykorúak ahhoz, hogy eldöntsék: kimennek-e támogatni, vagy sem.

Ellentétben azzal, ahogy jelenleg megszervezték a tüntetést, egy különösebb erőfeszítés nélkül összeírható pontsorozat jegyében, és gyakorlatilag biankó felhatalmazást kértek a későbbi egyeztetéshez. Ami pontosan ugyanaz a vezérelvű logika, amiből már van egy. Kormányon. Ugye nem azért nem zajlott előzetes programegyeztetés és támogatói szervezés, mert nem sikerült megegyezni gyakorlatilag semmiben? Esetleg attól félve, hogy nem képesek olyan program összeállítására, még vázlataiban sem, amire megmozdulnak az emberek? Egyébként az előzetes programvázlat összeállítása, és a támogatói tüntetés meghirdetése már csak ennyiben is tisztességesebb, felelősségteljesebb lett volna. Biztosítva azt, hogy a tényleges támogatók köre felmérhető legyen. Ugye azért lettek volna akkor is kint tízezrek? Az oktatás, az ifjúság érdekében remélem, hogy igen.

A 4. pont kifogásolja a történések sorrendjét. Előbb kellett volna alternatív kerekasztal (ami nem az, a szervezői már sokszor kérték, hogy ne hívjuk így,”
A szövegben idézőjelben szerepel az „alternatív kerekasztal”, és nem véletlenül. Alkalmasint a szervezők szerintem hiába kérik, ez már így fog maradni. Talán, ha a CKP-t összehozó társaság előzetesen kommunikálja a létét, az alternatív elgondolásait, ha elég felnőttnek tekintik a pedagógusokat, vagy akár az egész társadalmat, hogy annak Támogatására, és ne csak valami Ellen szervezzenek tüntetést, akkor egy jobb kommunikációval köztudottá teszik a létüket, céljaikat, ténykedésüket. Így, tetszik, nem tetszik, könnyen lehet: rajtuk marad az „alternatív kerekasztal”, mint szamáron a fül. Minden, különben meg sem érdemelt, de esetleg mégis létező, pejoratív felhangjával.

Ha egy előbb létrehozott platform munkájának minden eredményét meg kellett volna várni, akkor jövő ilyenkorra sem lehetett volna tervezni a tüntetést.”

Tényleg? Az oktatási rendszer alsó hangon harminc éve gyötrődik. A maradványelvű pedagógusképzés ’84-ben már ismert jelenség volt. Ugye nem akarja azt mondani, hogy a csodálatos szakembereknek a tüntetés előestéjén tűnt fel, hogy gond van? A Neveléstudományi konferenciák megannyi iskolateremtő előadója, a sok bölcs oktatásfilozófus hol volt akkor mostanáig? A szakszervezetek mit csináltak mostanáig? Továbbmegyek, akik most megalakították a CKP-t: ők hol voltak mostanáig? Írta volt:
Ami most igazán fontos, az a Civil Közoktatási Platform. Van három szóvivője, mindegyiküket jól ismerem régóta, a Kossuth téri Fogadóóra óta vesznek részt ennek az oktatáspolitikának nevezett őrületnek a kritikájában, szervezetekben dolgoznak, hitelesek, annál, amit a szerző leírt, sokkal, de sokkal több mindent kritizáltak. Miről beszélünk?
Miről beszélünk? A magam részéről továbbra is arról, amit fentebb már bátorkodtam többször emlegetni. Most eltekintve attól is, hogy számomra, vagy bárki harmadik fél számára miért lenne hitelesebb valaki, akit a hozzászóló régóta ismer? Attól legfeljebb a hozzászóló számára válik hitelesebbé. De tényleg tekintsünk el ettől, mert méltatlanul visz személyes vizekre.

A kritika nagyon jó dolog, Egy szervezetben összeülni, és megállapítani, hogy már megint nem jó valami, szintén nagyon hasznos. Rendben. Sok mindent kritizáltak, és ebben nagyon hitelesek. De mit csináltak? Mármint a „már megint nem tetszik a rendszer” nagyon hiteles leszögezésén kívül. Mi gátolt meg bárkit abban, hogy akár már a választások előtt összeülve, hónapokkal ezelőtt, kidolgozzanak egy alternatív oktatáspolitikai rendszert. Legalább elméletben. Vagy eddig az nem kecsegtetett népszerűséggel? Netán politikai előnyökkel? Mert igen, van egy pont, ahol a tömeg ereje személyes előnyökké konvertálható. Ehhez nem rosszindulat kell, és nem is gúnykacaj. Elég sok példa van rá a populizmusok és demagógiák történetében. Hogy is van, akkor az a felmászunk a tömeg hátán? Kéretik nem úgy csinálni, legalább túl az ötvenen, mintha nem értené a kedves hozzászóló pontosan, mire vonatkozott a megjegyzés. Mert abban abszolút egyet értünk: „Ne csináljunk már Krisztusból bohócot!” Azaz ne nézzük egymást hülyének.

A marketing-terves gúnyolódásra a végén inkább nem reagálnék. Azt hiszem az méltatlan a hozzászólóhoz. Így válaszom sem lenne más. Egy percig sem vitatva, hogy mivel Nahalka István egy NÉV, neki megbocsátják, és mosolyognak a méltatlan gúnyolódásán is, míg nekem nem bocsátaná meg senki. Leginkább magamnak nem bocsátanám meg. Mert eszemben sincs akár személyes töréspontokkal tarkítani azt a terepet, ahol már számos árokásó dolgozik kivételes szorgalommal.

Andrew_s

Tapsot a pedagógus-szakszervezeteknek! Tapsot a szervezőknek!

Egyre több helyen látok, és nem is csak a saját írásaimra adott reakciók között, olyan reakciókat, amelyek meggondolásra késztetnek. Annak kapcsán okvetlenül, hogy hány autó jön szembe az úton. S ez még akkor is igaz, ha az erre intő figyelmeztetések némelyike azt a korszakot idézik, amikor a „tartsunk össze elvtársak, mert összetartás van elvtársak” szólamvilága a virágkorát élte.

De egyébként ezt sem rosszallom. Amikor a történelmi szemlélet elindul visszafele, és a hatalomgyakorlás nem kevésbé idézi az elmúlt korszakokat, akkor igazán érthető, ha a régi reflexek másokban is éledni kezdenek. A senkinek sem hiányzó barikádok mindkét oldalán. Mert barikád építésben a történelmi olvasmányok alapján is nagyon jól szoktunk teljesíteni. Ritka érzékkel sikerül olyan helyre is barikádot, esetleg negatív barikádként árkot, húzni, ahol különben nem lenne helye. Értelme sem. Ha egy reguláris szerveződés nem képes erre, akkor jönnek az önjelölt segéderők. Mint legutóbb a pedagógusok, szakmailag is teljesen érthető, felzúdulása esetén. Mely szakmaisághoz kevés köze van annak, hogy „tűzzél kockás kokárdát”, ahogy annak is, hogy „ne menjen a gyereked iskolába”. Ellenben az enélkül talán szolidárisabb lakosság, a szülők, és végső soron a diákok közt határokat húzni kiválóan alkalmas dobások lehetnek. Úgyhogy szóljon a taps azoknak, akik hagyományőrző egyesület gyanánt jönnek elő az egyre jobban megosztó ötleteikkel.

Egy percig sem feledve azt, hogy az erők, a tiltakozók megosztása a regnáló hatalmat szolgálja. S tudom, előállhat az a fura látszat, hogy aki a megosztás ellen szól, az tűnik megosztónak. Kipróbálva. De nem is meglepő. Ahhoz ugyanis, hogy kabátok és gombok viszonyáról értekezzünk, nem árt tisztázni, hogy mit tekintünk kabátnak, és mit gombnak. Ha valaki boldogan mosolyog egy tetszőlegesen nagy ruhakupacra, azt frusztrálhatja még egy ilyen egyszerűnek tűnő definíciós kérdés is. Akár erős hajlamot érezve arra, hogy ráhárítsa felelősséget arra, aki a kupacon áll. Függetlenül attól, hogy az illető mennyire hitelesen kabát, illetve gombszakértő, és nem foglalkozva azzal, hogy esetleg a kupacban sem kabát, sem gomb, csak különböző zászlók tömege van. Ellenben megmorogva mindenkit, aki megpróbálkozik a lehetetlennel: legalább arra rábeszélni, hogy menjen egy picit közelebb, és nézze meg maga is a kialakult helyzetet. Nem feledve az előzőekben elmondottakat. Korántsem biztos, hogy nem errefele jönnek szembe az autók.

Marad tehát az, hogy megpróbáljam felvázolni azokat a jelzőköveket, amelyek mentén kicsit jobban járható útra gondolnék a pedagógusok akcióival, vezetőivel, ténykedéseivel kapcsolatban. Egy percig sem vitatva, sok gondolatot már leírtam ezek közül:
  1. A pedagógus-akciók esetében elvártam volna, ha olyan szereplőkre testálják a vezetést, illetve olyanok vállalják el azt, akikről tudható: hitelesen, hosszabb ideje, és azonos nézetek mentén képviselik mind a saját, mind a pedagógusközösség érdekeit. Nem az öndefinicióik, hanem annak alapján, hogy következetesen felléptek a jelen helyzet kialakulásához vezető jelenségek, például a KLIK létrehozása, a tanárképzés maradványelvűsége, és hasonlók ellen.
  2. A tüntetések előtt elvártam volna, hogy minden szakmailag érintett csoport bevonásával szakmai, és ha kell politikai egyeztetés történjen. Nem szőrszálat hasogatva, hanem annak érdekében, hogy amikor a tanárok, kétségtelenül erőt mutatva, fellépnek, akkor egy szakmailag vállalható, és konszenzus alapján kialakított cselekvési programmal lehessen eléjük állni. Elkerülve azt a helyzetet, hogy egy keretkiáltványt felolvasva, de valós programok nélkül kelljen hazamennie azoknak, akik megjelentek a tüntetésen.
  3. Elvártam volna, hogy a célkitűzéseket a vezetők, illetve a tüntetés szervezői világosan, mindenki számára egyértelműen kommunikálják. Elkerülve azt a helyezet, hogy a szakma-politikai és aktuálpolitikai jelszavak, mondanivalók, és igen, lózungok összekeveredjenek. Ha ugyanis a tüntetés az oktatás javításáról szól, akkor abban partner lehet az is, aki a kormánypártra szavaz, és elriasztja az első aktuálpolitikai kiszólás. Aki pedig kormányt megy dönteni, azt nem okvetlenül érdekli a biológiakönyv szerzősége és kiválasztása. A keveredések nyomán azonban mindkét csoportban bőven lehetnek csalódott pedagógusok.
  4. Elvártam volna, a fentiek alapján, hogy az „alternatív kerekasztalt” a tüntetés előtt, és nem a tüntetés után, a tüntetéstől, mint erődemonstrációtól, gyakorlatilag biankó felhatalmazást kapva hívják össze. Ez mindenképpen kedvezett volna annak, hogy kevesen érezhessék úgy: csak a jelenlétükre volt szüksége megint azoknak, akik a hátukon állva akarnak felkapaszkodni, vagy felkapaszkodva maradni.
  5. Elvártam volna, hogy az esetleges kudarcra felkészülve legyen egyfajta „B”-terv. Különösen akkor, ha csak egy kiáltványról szól történet, amelynek teljesítését a hatalom kegyébe helyezik a szervezők.

Elvártam volna a fentieket azért, hogy a hiteles vezetés ne lehessen tetszőlegesen kikezdhető. Lett légyen az hiteltelen szakszervezeti, inkompetens vezetői munka. Valamint azért, hogy ismert, és valós, alternatíva mentén, egy pozitív üzenet-tartalom mellett állhassanak ki a tanárok. Olyan tartalom mellett, ami nem csak a jelen helyzet tagadása, hanem egy másik felállítása is egyben. Olyan tartalom, amely mellett úgy vállalhat szolidaritást a „külsős” szülő, nagyszülő, diák, hogy közben ne kelljen félretennie nagyon sok, egyes a tanárok, igazgatók alkalmatlanságán alapuló fenntartásokat. De azért is, hogy az ismert programból, pozitív célból erőt merítő, hiteles vezetés által összefogott sokaságot ne lehessen szinte tetszőleges mértékben megosztani. Se kívülről, se belülről. Elérve azt, hogy fél év helyben-totyorgás után, kifáradva, megtörve, megosztva és elárulva, az oktatáspolitika látszatintézkedésire már csak legyintve, minden tiltakozás önmagába roskadva váljon porrá és hamuvá.

De megértem, hogy mindezen elvárások ostobaságok, és a korszellemnek megfelelően önkritikát gyakorolok. Ünnepélyesen elnézést kérek a pedagógusokat eddig leginkább falnak vezető szakszervezetek vezetőitől, a tüntetések felelőtlen szervezőitől, és a Teleki Blanka szerintem antidemokratikus, autoriter és szakmailag inkompetens vezetőjétől. Csak én, és csak én láttam eddig rosszul. A szakszervezetek remekek, és következetesek, Pukli Igazgató Úr maga a földre szállt zsenialitás, és a tüntetés maga volt a programhirdetésben lezajlott tömeges üdvözülés. Csak nekem, csak nekem nem tűnt fel. Vakságomért és süketségemért tehát itt, és most elnézést kérek. Bízva abban, hogy fél év múlva csillogó szemű, a jövőbe vezető programokat ismerő, a pályára kompetensen érkező, és ott csak kompetensen maradó pedagógusokkal fogok találkozni.

Andrew_s