Út a portások és szolgák országába

A kormány részéről, a jelek szerint, elkészült az általános középfokú képzés leépítésének az éppen aktuális koncepciója. A hírt most, egy kiszivárgott. decemberi háttéranyagra hivatkozva közli az MNO. Azzal, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) jelenleg, valószínűleg a választásokig jegeli a Parragh László által vezetett Magyar Kereskedelmi és Iparkamara álláspontját tükröző koncepciót. Miközben a tendencia nem új.

Már csak azért sem, mert az iparkamarai főmufti már egy éve is arról ábrándozott, hogy leginkább szolgákra van szükség. A vállalkozóknak. De nincs ez másként a kormányzat esetében sem. Annak a kormányzatnak az esetében, amelyről már öt évvel ezelőtt is tudni lehetett: erősíteni és nem gyengíteni akarja a szolganemzet koncepcióját. Mely koncepció jellemzően kiteljesedik az olyan rendszerekben, amelyek már kisgyermekkortól a hatalmi hierarchiák feltétel, illetve gondolkodás és kérdések feltétele nélküli elfogadására igyekszik szocializálni a jövő nemzedékeit. Mert valószínűleg nincs nagyobb ellensége az érveket pofonnal, a meggyőzést pedig legyőzéssel helyettesítő vezéreknek, mint az az alattvaló, aki kérdez. Majd aztán elgondolkodik a válaszon. Ha pedig netán még morális mérleget is képes felállítani, az már maga lehet a pokol az említett vezetőknek. Állami-, egyházi-, és cégek vezetőknek egyaránt. Nem véletlen tehát, hogy a koncepciót történelmileg a gyarmatok egyházi iskoláiban lehetett igazán vegytisztán létrehozni, majd remek hatásfokkal alkalmazni a XX. század diktatúráiban is. Hogy aztán visszaköszönjön, kicsit szalonképesített formában, Parragh vállalkozói elvárásaiban, illetve az Orbán-kormány oktatáspolitikájában. Esetleg, alig szalonképesített formában.

Most éppen úgy, hogy az első körön nem gimnázium-képesnek ítélt gyermekeket egy életre kényszerpályára kényszerítik. Amiben a kulcspontok a kényszerpálya, és a kényszerítés. Ráadásul egy olyan kényszerpálya, ahol a megfeneklés a legbiztosabb életkilátás. Tekintettel arra, hogy a szakképzés színvonalát már régen leszállították az alig vállalható szintre. A két hatás együtt egy valamire lehet kiválóan alkalmas. A gimnáziumok olyan versenyistállóvá válnak, amihez görcsösen fog ragaszkodni a szülő és a csemete egyaránt. Ha bekerült. Tárt ajtókat nyitva ahhoz, hogy az iskola nyugodtan visszaéljen a hatalmával, és ne legyen rákényszerítve a színvonalas oktatásra. Elvégre reklamálni senki nem fog merni. Valamint előrehozva azt a presztízscsatározást és könyöklő versengést a középiskolás évekre, amelyben egyébként majd csak a munkaerőpiacon lenne része a gyermekeknek. Az egyik oldalon tehát lesz egy hatalmaskodó iskolarendszer, míg a másik oldalon egy kompetitív helyzetben a hatalomnak betörő diákság. A gimnáziumok ilyetén korlátozása tehát az alig képzettebbnek nyilvánítható szolgaréteg nevelésének egyik tuti receptje.

A szakképzés szintjén ellenben ott lesznek azok, akik már a puszta ott létüket is megkeseredéssel, frusztrációval fogják megélni. Sokakban elvetve a kiélendő, (túl)kompenzálandó komplexusok csíráját. Ha ezek közül valaha, egyszer, bárki olyan helyzetbe kerül, hogy nyugodtan kiélheti ezt a frusztrációt egy gimnáziumot végzetten, akkor kamatostól fog törleszteni. Az ostobábbja direktben. A fondorlatosabbja aljasabban. Garantálva, hogy a portáseffektus maximálisan hasson, ha a kényszerszakmunkás csak egy picike kis hatalmat kap. Aki pedig nem kap, az is könnyebben lesz valószínűleg uszítható. Vagy megmarad örökkön örökké meg nem értett zseninek. Akinek akkora a belső ellenállása aziránt a pálya iránt, amit kényszernek él meg, hogy az energia nagy részét ennek megtörése emészti fel. Az iskolában, majd a munkahelyeken is. A kényszermunka ugyanis, bármilyen celofánba is csomagolják, kényszermunka marad.

Annak, aki ezt az NGM részéről kitalálta, szívesen kívánnám, hogy élvezze ennek a gyümölcsét. Mondjuk azt, hogy a vakbelét olyan orvos műtse, aki alig maradt bent a gimnáziumban, de kénytelen volt, mert kimaradni, átjelentkezni máshova nem mert. Valamint puskázott vizsgákkal jutott diplomához. Hogy aztán olyan nővérke segítse a munkáját, aki közgazdász szeretett volna lenni, és most haragszik a világra, amiért egészségügyi szakképzésbe kényszerült. Bár ez csak hipotézis, ezt még Parraghnak sem kívánnám. Humanizmusból. Ahogy a kormánytagoknak sem. Túl egyszerűen úsznák meg a főtárgyalást.

Andrew_s

Orbán, a rabszolga-kereskedő

2011: „nagyon versenyképes lesz Magyarország”
Forrás: Richpoi

Az arab területeken, ahogy a világ számos más tájain is, nagy hagyománya van a rabszolga-kereskedésnek. Ha valaki azt hinné, hogy ez idejétmúlt fogalom, az keressen rá a „slavery” kifejezésre az interneten. Igen sok találatot fog kapni, és ezek jó része a szex-rabszolgasággal foglalkozik. Amibe nyugodtan beleszámítható a prostitúcióra kényszerítés. S amiben igen komoly „beszállító” az elszegényedő területek lakossága. De nem csak ebben, hanem a rabszolgaság szinte minden területén. Orbán Viktor láthatóan ebben látja a magyar kilábalás nagy lehetőségét.

Függetlenül attól, hogy a világ számos országában legalább a formára adnak, és nem kormányfői szinten próbálják kilóra eladni a lakosságot. Még akkor sem, ha az állami berendezkedés különben jócskán él az egzisztenciális kiszolgáltatottság és a társadalmi megfélemlítés megteremtésének kiterjedt eszköztárával. Beleértve az információs zsarolást is. Azt, amikor az önrendelkezéshez szükséges kulcsinformációt gyakorlatilag elérhetetlenné teszik valakinek. Ennek legegyszerűbb módja különben az, ha az iskolarendszer gyakorlatilag funkcionális analfabétákat képez. Amit nyugodtan kiszélesíthetünk a szociológiai analfabetizmusra. Amikor pro forma ugyan tud valaki írni és olvasni, de azt nem tudja hatékonyan alkalmazni a napi életében a HIVATALlal valamint a CÉGgel szembeni konfliktusokban. Mely előző mondatba bármely tetszőleges közhivatal, illetve tetszőleges munkahely behelyettesíthető.

Amikor a kormányfő „befektetőbarát kormányt” emleget, akkor érdemes emlékezni azokra a korábban többször felemlegetett nyilatkozatokra, folyamatokra, amelyek mentén gyakorlatilag szolganemzetté formálják az ország állampolgárait. A hangzatos szólamoktól függetlenül ugyanis itt ér össze az iskolarendszer erőltetett központosítása és a munkaerőpiac átstruktúrálása. A központosított iskolarendszer, a kiszolgáltatott, és végrehajtóvá züllesztett tanárokkal közvetlenül szabályozhatóvá teszi az oktatást. Azt, amelyikben ennek nyomán mindenki csak azt taníthatja, amit a SZERV jóváhagyott. S persze gyakorlatilag csak azokra az ismeretekre tehet szert, amit központilag jóváhagytak. A valós játéktér roppant kicsi, ha globális ismeretekre, összefüggésekre, és nem a kapanyélfogás rejtelmeinek árnyalataira gondolunk. A munkaerőpiac közmunkásítása pedig nyilvánvalóan csak arra fog kínálatot teremteni, amit a CENTRUMban akarnak. Más munkahelyek híján az emberek a túlélésért kénytelenek elvállalni, A külföldre menekülés, mint alternatíva a nyelvtanítási rendszer szétbarmolásával szűkíthető.

Ha a centrum félintelligens hülyéket vár el a közmunkába, akkor az iskola azt eredménnyel fogja tehát szállítani. Olyanokat, akik nem ugrálnak, és ha akarnának sem fognak szerveződni, vagy megírni egy tiltakozó beadványt. Már csak azért sem, mert a kiszolgáltatott munkaerő felett a teljhatalom látszatát sugalló törvényekkel védett foglalkoztatók ülnek. Valójában ez utóbbi az, ami a „befektetőbarát kormány” képzetét keltheti. Amely rendszerbe szépen illeszkedik a már említett közmunka is. Az ugyanis kiválóan alkalmas arra, hogy globálisan leszorítsa, gyakorlatilag a túlélés biztosításának szintjére szorítsa a fizetéseket. Közel arra a szintre, ami alig különbözik a „kosztért, kvártélyért” dolgoztatott személyes szolga szintjétől. Nem feledve, hogy az utóbbiak közt annak idején alighanem nem kevés, szinte szex-rabszolgaként tartott szolgálólány is lehetett. Ahogy ez a rendszer általában is kevéssel különbözik a rabszolgaságtól. A névleg létező törvények ugyanis fabatkát sem érnek akkor, ha a munkavállaló nem tud róla. Vagy ha tud is róluk, akkor sem tud, esetleg pusztán nem mer érvényt szerezni azoknak.

„Magyarországon befektetőbarát kormány várja önöket", mondta legutóbb Orbán Viktor Szaúd-Arábiában a helyieknek. Joggal, mivel Orbanisztánban működik a fentebb jelzett modern rabszolgasággal jellemezhető „befektetőbarátság”. Államilag koordinálva, törvényileg szabályozva, és a hoffmanni iskolarendszerrel biztosítva az utánpótlást. Ami azt is jelenti, hogy ezen a szinten biztosítva van a minőségi képzés. Amennyiben a minőséget a kiszolgáló-személyzeti képzésben, a bármit elvállalni tudó, és –kénytelen munkaerő biztosításában határozzuk meg. Ráadásul államilag, törvényileg szabályozottan piszok olcsón. Nem csak euróban átszámítva, hanem a hazai megélhetési lehetőségek szempontjából is a puszta túlélés szintjén. Az igényredukció bajnokainak tömegeinek szintjén. Az, aki tehát Magyarországot azzal reklámozza, hogy itt igen minőségi, és bagóért, üveggyöngyért dolgoztatható munkaerő várja a befektetőbarát kormány által idehívottakat, az gyakorlatilag elárulja az állampolgárokat. De legalább is kiárusítja őket. Bagóért és üveggyöngyért.

Alig jobb azoknál az egykori törzsfőnököknél, akik a személyes üveggyöngykészletük növelése érdekében adták-vették Afrikában az embereiket. A törzs fiait és leányait. Ennek fényében azt olvasni, hogy Orbán Viktor „a minőségéhez képest meglepően olcsó” munkaerővel házalt Rijádban, elkeserítő. Az egész országra nézve. A tény miatt is. De a szellemisége miatt is. Még akkor is, ha nem érdekel a vezérnek, és barátainak adott, akár már évekkel ezelőtt kialkudott, üveggyöngyök mennyisége.

Andrew_s

Félázsiai bunkóképzés.

Forras: HVG

Mi tagadás, a fenti cím mellett, még pár alternatíva is leírhatná azt az utat, ami felett ismét megszólalt a riasztó. Emmi ugyanis akként döntött, hogy vesszen a férgese. S mielőtt az Emmák sértett levelei kezdenének kigördülni a levelezőprogramokból, az Emberi Erőforrás Minisztériumáról van szó, mely a legutóbbi hírek szerint kezd eltávolodni a lószámlálás misztériumától. Így, közeledvén a tanévkezdethez, áttértek az iskolák oldalirányú megközelítéséhez. Szemből ugyanis ott a miniszterelnök ahhoz, hogy meghatározza a szolganevelés alapkoordinátáit. Természetesen Hoffmann Rózsa hathatós segítségével, de mégiscsak félázsianisztán vezéregyéniségeként. Miközben természetesen az Emmi legutóbbi döntései is belefoglalhatók ebbe a keretbe.

Az erről szóló hír a HVG-n bukkant fel, és talán meglepő módon az Alapítványi iskolák, képzőhelyek támogatásáról szól. Azoknak az intézményeknek a támogatásáról, melyekről első körön sokaknak alighanem az elitképzés jut az eszébe. Miközben számos ilyen iskola működik olyan területeken, melyek maguk a halmozott hátrányosság szimbólumai. Egyébként sokszor a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekekkel is foglalkozva, melynek fedezete legtöbbször a költségvetés. Mert olyan helyzetű családoktól, ahol a Maslow-piramis alapjainak felszedése zajlik, aligha várható el az, hogy a szükséges kiegészítő képzésekre pénzt áldozzanak. Másra sem mindig jut. Legyen az ok bármi is. A gyermek ugyanis mindig a jövő. A gyermek helyzete a jövő helyzetét is meghatározza. Még akkor is, ha „csak” valami félázsiai származékok alkotta nemzetről is van szó. Még akkor is, ha olyan messze és olyan mélyen élnek, hogy a miniszterelnöknek és sleppjének szemében már fel sem tűnnek. Ha viszont már a származékság szóba került, akkor tulajdonképpen a jelen intézkedések könnyen az előítéletesség, a bűnbakképzés erősödéséhez vezethetnek.

De a származékság kapcsán nyugodtan fordulhatunk a genetikához. Az adott ember genetikai felépítése nyilván okozhat olyan személyes problémákat, mint például a Down-szindróma. Az egyes képességek, készségek eloszlása azonban normális eloszlást mutat. A haranggörbe pedig genetikailag nem tesz különbséget aszerint, hogy a szülőnek mennyi pénze van. Ahogy a jelenlegi amerikai elnök, Barack Obama ősei is rabszolgák voltak. A család aktuális helyzete legfeljebb azt határozza meg, hogy a gyerek nevelése, taníttatása során ebből mennyi az, ami megvalósul. Miközben a szociális hatások folyamatosan alakítják a személyiséget. Beleértve azt is, ha egy képességeiben gyengécske gyermek jó körülmények közt sikerorientáltra idomítva örök vesztessé válhat. Befordulva és csendbe belesavanyodva magába, vagy kifordulva magából. Megpróbálva fellépni mindenki ellen, aki mélyebbről indult és magasabbra tör. De ez messzebbre vezetne, mintsem itt tovább szeretném boncolni. Álljunk meg azon a szinten, hogy a kilátástalan helyzetben levő család, és a milliomosok csemetéi között a születéskor alighanem hasonló képességeloszlást találnánk.

Aztán jönnek a családi körülmények és elkezd a gyermekpopuláció szétválni a környezeti hatások következtében. S igen, vannak olyan leszakadó térségek, ahonnan nehéz bejutni a felsőfokú képzésbe. Erről lehet szemérmesen hallgatni vagy lehet megpróbálni segíteni. Mivel az iskola különben azokat a szocializációs minimumokat is pótolhatja, melyekkel a környezet szintén adós maradhat egyes esetekben. Amin a tehetséggondozástól függetlenül is csak nyerhet a társadalom. A korai beruházás a gyermekbe ugyanis megelőzheti azt, hogy később segéllyel, vagy börtönőrökkel kelljen pótolni ezt a beruházást. Ellenben az, ha ez a beruházás elmarad, akkor tápot adhat azoknak az előítéleteknek, melyek a szegénységet egyben a bűnözés, a függések, a szellemi visszamaradottság genetikus melegágyával azonosítják, Így ha az Emmi valóban az emberi erőforrással való társadalmi gazdálkodással foglalkozna, akkor valóban érdemes lenne felülvizsgálni azt az ötletet, ami a hátrányos térségek iskoláinak bezárásához vezethet. Hosszú távon ugyanis aligha a szegények megbélyegzése fogja megoldani a társadalmi problémákat. Sokkal inkább lehet bízni a gyermekek nevelésében. Tudomásul véve, hogy ez akár nemzedékeken keresztül átívelő szociálpolitikát igényelne. Ha kell akkor az alapoknál kezdve, és támogatva azokat az intézményeket, melyek ezt felvállalni képesek és alkalmasak.

Ám végső soron lehetne azon is elelmélkedni, hogy a szegényeket, cigányokat, négereket, idegeneket, marslakókat és mindenki mást, mint ő maga lenéző emberi objektum miként reuzálna egy őserdei törzs berkei között. Nem, vagy alig ismerve nyelvüket, szokásaikat, körülményeiket. Alighanem gyorsan rájönne milyen idegennek lenni, és könnyen lehet, hogy elég kellemetlen oktatóprogramon keresztül ismerné meg a szokásokat. Márpedig az, akit a társadalom gyermekként elidegenít, könnyen viselkedhet felnőttként is szabálykerülőként a számára idegenné tett világban. De persze egy olyan minisztériumban, ami csak a félázsiai származékok zsellérgenerációit szeretné utánpótolni ez tényleg aligha várható. Különösen, mert kellő iskolázatlansággal még a nyilvánvaló ökörségek sem fognak feltűnni, és egy marék üveggyöngyért fogják megtapsolni azt, aki azt közéjük szórta. Azonban kérdés lehet, hogy az-e a félázsiai bunkó, akit nem tanítottak meg nem annak lenni, vagy az, aki tanultan csak üveggyöngy szórásával akar hatalmat.

Simay Endre István

Oktatáskatyvasz.

Hoffmann Rózsa megalkotta a szerinte igazságos oktatáspolitikai modellt. Lehet persze, hogy azt tekinti igazságosnak, ha mindenki megszívja, aki nem egy adott kaszthoz tartozik. Ebben az esetben garantáltan demokratikus, és garantáltan igazságos. Ettől eltekintve olyan, mintha az oktatáspolitikáért felelős politika résztvevői, és annak vezetője csak hírből ismerne olyat, aki látott már fényképen diákot, illetve felsőoktatást. Ha ugyanis a röghöz kötést, és a köztudatsilányítási program jegyében született keretszámokat nézzük, akkor mást aligha gondolhatunk.

Jó! Ez így nem biztos, hogy igaz, hiszen a szolganemzedékek kinevelése is lehet olyan valós, rejtett tantervekben megnyilvánuló cél, ami sarkallhat egy elvileg keresztény, meg demokrata, meg néppárti politikust arra, hogy bekorlátozza a képzésben részt vevők számát. S tegye ezt olyan módon, hogy lehetőleg csak a gazdagok gyermekei kaphassanak teljes körű oktatási ellátást. No nem a szlogenek hordóin, hanem a valóság talaján állva. Az ugyanis szépen hangzik, hogy valamiféle koncentrálódást, centralizálódást szeretnének elérni például a felsőoktatásban. Ennek a célnak az eléréséhez a keretszámok manipulálása a lehető legdestruktívabb módozat. Különösen, ha az, például a be nem töltött üres helyek esetében, nem átcsoportosítható az egyes oktatási intézmények között. Mert amennyiben egy vidéki oktatási intézet nem tudja feltölteni a keretszámokat, akkor nyilvánvalóan a fejpénzt sem kapja meg. Ha azt nem kapja, akkor az oktatókat is nehéz megtartania. A minőségi oktatókat szinte biztos, mert azért az euróban nominált, és számfejtett fizetéseknek is van némi vonzereje, és nem hazánk az egyetlen ország a Földön, ahol felsőfokú képzés létezik. De könnyen lehet, hogy olyan útra tévesztette a kormányzat, melynek végén azon kevesek közé fog tartozni, ahol nem lesz érdemi felsőfokú oktatás.

Tehát az a főiskola, amelyik eddig a vidéki, kisebb települések tehetséges hallgatóit mintegy előkészítette a későbbi egyetemi képzésre, vagy magának sikerült részt kapni a mesterképzésben, munka nélkül marad. Az egyik következmény lehet a tanerő elvándorlása. Különösen azon tehetségesebb fiatal előadók körében, akik versenyképes tudással rendelkeznek, de versenyképes fizetéssel nem igazán. Mert a felsőoktatás hierarchiája nem a docenssel kezdődik. Tehát a diákot közelről látó tanerő elmegy. Ami nem baj, mert a diákság is elmegy. Vagy be sem kerül abba a bizonyos iskolába. Hoffmann Rózsa szerint teljesen igazságosan kimarad az oktatásból, mert esetleg a vidéken sem található milliónyi új munkahely árnyékában családfenntartással kell múlatni az időt. Bár, választhatja azt a megoldást, hogy aláírja a hoffmanni jobbágyszerződést, és röghöz láncolja magát. Ám joggal kérdezhető, hogy minek tenné? Elvégre könnyedén úgy járhat, mint a lakáshitelesek. S milyen alapon várja el a kormányzat, hogy valaki élethosszig tartó tanulás helyett esetleg élethosszig tartó fizetési kötelezettséget vállaljon, ha esetleg kissé bedől a rendszer. Esetleg Matolcsy György egy újabb ötlete utólag megemeli a törlesztő-részleteket. Már akkor, ha beválnak a nemzeti tündérpásztor tervei, és tényleg még évtizedekig ő és vezére akarják, fogják meghatározni a gazdaságsorvasztást

Így érthető az, ha egy, a gyermekéért felelősséget vállaló család nem a dobókocka-következetességű oktatáspolitikában, hanem egy kissé megbízhatóbb tanulmányi jövőben bízik. Repülőrajtot véve olyan helyekre, ahol a tehetséges diákokat tárt karokkal, és főleg nem paksamétányi, és biankó, aláírnivalóval várják. Így tulajdonképpen jobban jár az, aki egy képességfelmérés után, lehetőleg már a középiskola vége fele, külföldre küldi a gyermeket. Akár saját magával egyetemben, mert túl sok munkahelyi vesztenivalója esetleg nincs. Például akkor, ha különben csak a vidéki munkanélküliséget gyarapítaná. Az a tehetséges diák, aki teheti, tehát elmegy. Végletesen megfosztva az országot mindattól, amivel gyarapíthatta volna. A képzőhelyek, államosítva bár, de megtörve, szép lassan elsilányulnak, majd esetleg megszűnnek. Kiürülnek. Miután sem diák, sem oktató nem marad. Amikor tehát a folyamat a végéhez ér, akkor lesz egy gazdagabb és képzettebb kaszt Budapest székhellyel, és lesz egy birodalmi kiszolgálóréteg. Igazságosan elosztva Hoffmann Rózsa keresztényi lázálma alapján. De akkor is, ha Hoffmann Rózsa lázálma az Orbán Viktor elvárása alapján emelkedő vagy süllyedő hőmérséklet következménye.

Az oktatást szintén a fővárosba, esetleg néhány nagyobb vidéki városba koncentrálva. Ami akár jó is lenne, ha különben nem korlátozná semmi a beiskolázást. Valamint nem rontaná a hangulatot a Werbőczy-féle tanulói szerződés. A teljes oktatáspolitikai paletta azonban középiskolától külföldre orientálódó tehetséggondozást sejtet. Fej-nehéz felsőoktatással. Ahogy az oktatáspolitikai vízfejben, értsd a kapcsolódó minisztériumban éppen csobog a pempő. Az, amin a sehova sem vezető jelszavak híznak. Elfogyasztva a levegőt az olyan kezdeményezések elől is, mint például az oktatási integrációs program, melyre a 2013 költségvetésben már nem maradt pénz. Amiből az biztosan tudható, hogy az oktatásban még nem érdekelt a Közgép.

Simay Endre István

Szolganemzetnevelés?

The liberation of the peon (Diego Rivera, 1923)
Forrás: http://www.wikipaintings.org/

Szolganemzet. Több különböző, de cseppet sem pozitív érzést keltő szó. Frusztráció, korlátozás, elnyomás, a szabadság hiánya társul vele. Nem véletlenül, hiszen a szolgához egy úr, egy uralkodó réteg is tartozik. Szolgálni lehet ugyan egy ügyet, egy eszmét, de a „szolganemzet” kifejezéshez legtöbbször mégis más államok, vagy uralkodói rétegek képzete társul. Az is biztos, hogy a frusztráció keltette ellenérzés nem egy esetben volt nyílt, vagy burkolt ellenállás formája az uralkodó, az elnyomó által működtetett hierarchia ellen. Ez tulajdonképpen történelmi trivialitás. Annyira, hogy a generációkon átívelő „békeévek” sokszor annak voltak köszönhetők, hogy a „lázadók” leverése után azok gyermekeit belenevelték az adott rendszerbe.

Mert az oktatási intézményeknek, a gyermeknevelés színhelyeinek munkásságába ez is belefért számos esetben. Lehet ugyanis hivatkozni például a kereszténység erkölcsiségére, annak magasságára, de a hittérítők iskoláinak munkássága nem merült ki abban, hogy „ne edd meg felebarátodat”. A legtöbb esetben a gyarmatosítók iránti lojalitást is belenevelték a csemetékbe, és a hierarchia, az egyházi hierarchia iránti engedelmességet is. Belső motivációvá változtatva az ennek való megfelelés igényét. Korántsem téve véletlen eseménnyé, hogy a gyarmatosításban jelentős szerepet szántak ezeknek az iskoláknak. Nem mintha a világi iskolák mentesek lettek volna ettől a szereptől. Az uralkodó által finanszírozott iskolák fenntartásával legtöbbször megjelent pántlikázva az igény is hierarchia és uralkodókonform gyermek kibocsátására az output-oldalon. Gyakorlatilag, és erősen leegyszerűsítve, az iskolába fektetett, vagy éppen nem fektetett, pénzt, a hatalmat elfogadó és kiszolgáló generációkká konvertálta. Az oktatáspolitikát, az iskolarendszert alárendelve a szolganevelésnek.

S az előző kitételben szereplő „nem fektetett” pénz sem elírás, vagy félreértés. Közismert ugyanis, hogy a tudáshiány kiszolgáltatottá tesz. Szellemileg és egzisztenciálisan egyaránt. A tanulás pedig valamilyen szinten felszabadít. Ha tehát kivonják a pénzt az oktatás finanszírozásából, akkor annak színvonala óhatatlanul csökken, és az oktatottak száma is fogyatkozik. Előnyösségét két oldalról nézve azt mondhatjuk, hogy ez előnyös lehet az uralkodó rétegnek, de nem feltétlenül előnyös a társadalomnak. Éppen azért, mert a tudás, az innovatív „agyak” előállítása a kétségeket megfogalmazók számát is növeli, a tanulatlan tömegekben ezek aránya is kisebb lesz. De a technológiai fejlődésnek, a gazdasági fejlesztéseknek gátjává válhat ugyanez. Az uralkodói önvédelem, tehát lassítja a fejlődést, és gátolja az egyéni kibontakozást egyaránt. Ez azonban csak akkor jelent komoly gondot, ha az adott társadalom környezete e tekintetben heterogén. A középkor jobbágyai számára például elegendő tudást jelentett a nemzedéki hagyományozódás, és a környező országokban sem túl sok kitörési lehetőség kínálkozott.

Ez látszólag persze messze visz a címtől, de nem érdemes megfeledkezni arról, hogy a legnagyobb köztudat-módosító maga az iskolarendszer, és a köré épülő intézményrendszer. Annak tendenciáit szemügyre véve éppen úgy megállapítható a sorok közti nevelés célja, ahogy a „szocialista embertípust” kibocsátani szándékozó iskolarendszer esetében a tantervek és oktatási pártdirektívák esetében. Ha ebből a szempontból tekintjük hazánk oktatás-, és iskolaügyi viszonyainak alakulását az utóbbi időben, akkor nem biztos, hogy optimistán nézhetünk ezekre a tendenciákra. Az ugyanis, hogy a gazdasági problémákra hivatkozva forráselvonás zajlik az oktatás területén aligha szorul bővebb illusztrálásra. Elég, ha a felsőoktatás keretszámaival való kufárkodásra gondolunk ennek kapcsán. Mely mellé a teljes felsőoktatás átszervezést, és a hallgatói szerződések lebegtetése megteremti azt a másodlagos légkört, ami bizonytalanná teszi azok sorsát, akik tanulni szeretnének. A kisebb ellenállást tehát az jelentheti, hogy az oktatásra való hajlandóság visszafogásra kerül a családok egy részében. Nyilvánvalóan a forrásokkal kevésbé ellátott családok esetében. Rögzítve a családok, és velük a társadalom egyes rétegeinek szellemi leszakadását. Kasztosítva ezzel a társadalmat a „gazdagok” és „szegények” két pólusa mentén.

Az értelmiségiek utánpótlásának csökkentése, a diploma és a tudományos fokozatok lejáratásával párhuzamosan nyilvánvalóan az uralkodó osztály kiszolgáló-személyzetének bázisát szélesíti. Függetlenül attól, hogy az említett réteg milyen iskolázottsággal rendelkezik, és miként került hatalomra. A még állásban levő értelmiséget megosztja az egzisztenciális bizonytalanság, és a győzteshez húzás jelensége miatt sokan akár saját magukat is meggyőzik arról, hogy szervilistának lenni márpedig jó. Ami illusztrálásra szorulna az a végzettségek presztízsének csökkentése, de ehhez elegendő a miniszterelnök pávatáncára gondolni Schmitt Pál elhíresült plágiumbotránya kapcsán. Miközben az egyetemi átszervezések sem használnak ennek, vagy az, amikor szakdiplomával rendelkezők kezdenek gazdasági tündérmesékről beszélni szakmai indokok helyett. Következtetésként megállapítható, hogy a diplomaszerzési hajlandóság talán a gazdasági megszorításoktól függetlenül is csökkenne. S akkor még nem is szóltunk a miniszterelnök romkocsmás beszédéről vagy arról a munkavédelmi akciótervről, ami látványosan a támogatandó rétegen kívülre pozícionálja a képzettebb, tanultabb réteget. Nyilvánvalóan letéve a garast a középszer mellé a hatalmi centrum részéről. Nem vitatva azt, hogy kényelmes populista szólamokat lehet emellé letenni azzal, hogy a képzettebb középréteg képes megélni magától is. Viszont a biológia már csak olyan, hogy az emberek öregszenek. Az orbáni akcióterv pedig az utánpótlás szálait vágja el.

Azt az utánpótlási vonalat, melynek jelentős alapja az általános és középiskola. Itt most vonzó lenne az olyan írók megjelenésére hivatkozni a kötelező elmegyakorlatok között, akiknek munkássága alig vitathatóan az antidemokratikus körülmények uralkodására tehető. De ezt a problémát, különösen a Nyirő-ügy kapcsán gumicsonttá koptatta a kommunikáció. Miközben az ezek melletti hatalmi kiállás is jelzés értékű. Jelzi, hogy a Szálasi kormányzat vagy a neohorthysta eszmerendszer nem feltétlenül, és nem minden pontján elutasított. Például a parlamenti házelnök részéről. Óhatatlanul megüzenve az igazodási vonalakat a társadalom egy részének. Ám ezt a gumicsontot most elengedve időzzünk el kicsinyt az olyan jelenségek környékén, mint az iskolai milícia kérdése. Vagy ami ettől alig ágazik el, az iskolásokkal szembeni intézkedési lehetőségek bővítésénél. Az iskolán belüli milícia belső megfélemlítő hatását talán nem is kell ecsetelni. Teljesen nyilvánvaló, ahogy az is, hogy az eredet koncepció tulajdonképpen pedagógiailag képzetlen rendfenntartók előtt is kinyitotta volna sulizsaruságot. A gyermekeknek gyorsan megtanítva, hogy a hatalom a külsőségekben van, és az iskola legostobább tanára sem lehet olyan helyzetben, hogy érvei megerősítésére ne hívhassa oda az iskolai rendészt. A „ne ugrálj öcsi” jelszava mögött előkészítve a terepet arra, hogy a szolgalelkűséget belenevelje a gyermekbe.

Ahogy a rendőri intézkedési lehetőségek általános kiszélesítésének is van egy ilyen üzenete. Vegyük például az iskolán kívül iskoláskorúval találkozó rendőr esetét. A tervek szerint a rendőr mintegy előállíthatja a gyermeket. Nem feltétlenül ismerve a környék összes iskoláinak órarendjét, vagy az esetleg elmaradó órákat. A gyermeket tehát elviszi az iskolaigazgatóhoz. Hogy melyik iskola igazgatójához? Nyilván az illetékeshez, aminek azonban előfeltétele az, hogy a gyermeknél legyen egy, az aktuális iskolájára utaló irat. Kisgyermek kortól a nagy testvér akár feltétlen elfogadására szocializálva a következő generációt. Elcsepegtetve természetesen azt is a tudatában, hogy a rendőr bármikor megállíthatja, számon kérheti, és hinni sem köteles neki. Mert mi van akkor, ha a gyermek esetleg a szülei szóbeli kérésére hivatkozik? Köteles a rendőr elhinni. Nem feltétlenül. Akár közvetlen konfliktust eredményezve a szülő és a gyermek közt is. Ennek két pedagógiai hatásával feltétlenül számolni érdemes. Az egyik, hogy a hatalom olyan területekre is kiterjeszti a bármikori ellenőrzés lehetőségét, amihez nem okvetlenül van köze. A másik és sokkal súlyosabba tartós következmény az ártatlanság vélelmének megszűnése. Kisgyermek kortól belenevelve a gyerekbe, hogy a hatalommal szemben neki van bizonyítási kötelessége, és nem a hatalomnak kell a bűnt igazolni. Akkor is rá hárítva a magyarázkodást, és a vele járó megalázottságot, frusztrációt, ha nem lóg az iskolából.

Márpedig a szolgaságra nevelésnek egyik legjellemzőbb lépése végső soron ez lehet. A feltétlen hatalom igazolhatósága bármikor és alanyi jogon felmentve a hatalmat képviselőt a mérlegelés, a bizonyítás terhe alól. Ha ehhez hozzá számítjuk a szélsőséges vélemények hallgatólagos támogatását, melyek képviselői alkalmasak lehetnek a kiszolgáltatottabbak sakkban tartására, akkor sajnos olyan kép kezdhet kirajzolódni, ami aligha tesz boldogabbá bárkit. Olyan képet, mely úgy nevel szolganemzetet, hogy a hatalmi centrum nem külföldön keresendő. A jelenlegi kormányzatot ugyanis nem az EU erőltette az országra gyarmatosító hatalomként. Akkor sem, ha tüntetéseket lehet gründolni hatalmas transzparensekkel annak érdekében, hogy legalább a kommunikáció szintjén meggyőzzenek embereket az ellenkezőjéről. S igen, a címben szereplő kérdésre sajnos egyre inkább az a válasz adható, hogy szolganemzet generációinak neveléséhez konvergál az oktatás-, a gazdaság-, és a foglakoztatás-politika.

Simay Endre István