Demagógisztáni napló: Oktatási lózung-fórum

Vannak olyan nyelvi fordulatok, amelyek úgy égnek bele a közbeszédbe, hogy csak sejteni véljük a mögöttes tartalmukat. Nem újdonság ez, és talán csak véletlen, hogy éppen most sokaltam be egy kicsit. Még akkor is, ha talán magam is használtam korábban, jobbára valószínűleg idézetként, a szakmával való tárgyalásra való utalódást. Most azonban az oktatással kapcsolatban kifejezetten zavarni kezdett.

Talán azért is, mert a diákság kezdeményezését, a Független Diákparlament szerepvállalását követően kifejezetten zavaró a politika rányomulása a helyzetre. Akkor is, ha a nyomulók között egyes szakszervezetek is ott vannak. Akkor meg különösen, ha arról a szakszervezetről van szó, amelynek elnöknője már végigkiszolgálta a politika szinte teljes palettáját. Ami akkor is igaz, ha a Fidesz most éppen nem vett részt a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) fórumán. Nem egyedüli távolmaradóként, ha tekintetbe vesszük, hogy a tudósítás szerint, csak az MSZP, a Demokratikus Koalíció (DK), a Jobbik, az LMP, a Magyar Liberális Párt (Liberálisok), a Modern Magyarországért Mozgalom (MoMa) és a Momentum fogadta el az invitálást a tucatnyi meghívottból.

Egyébként ezzel kapcsolatban akár azon is el lehetne gondolkodni, hogy a többieknek az oktatás ügye lényegtelen, vagy a Gallóné-féle egyletet nem tartják tárgyaló félnek. A hazai közállapotokat ismerve az elsőn sem csodálkoznék, és az utóbbit sem tartanám meglepőnek. Ugyanakkor a határozatlanság idejét populizmusba öntő szavak nem a szakszervezeti vezetőktől, hanem Hiller Istvántól kerültek idézésre. Amennyiben, mert a 2011-ben elfogadott törvény megbukott, ezért az „MSZP új közoktatási törvényt alkotna a szakmával folytatott egyeztetést követően”. Na ez az! Elképzelem, amint az MSZP, mint emberek sokasága felemelkedik a kényelmes karosszékből, és elmegy az oktatáshoz, mint szakmához vendégségbe. Megisznak egy pofa sört, és egyeztetnek. Nagyjából úgy, ahogy a mesebeli város beszélgethetett a szintén mesebeli széllel.

De elfogadom, hogy a hiba bennem van. Amennyiben legalább a választások előtt elvárnám, hogy ne személytelen, számon nem kérhető semmikkel dobják meg a közvéleményt. Ha nem lehet, mert esetleg nem merik nevesíteni, hogy „X” tárgyalni fog „Y”-al, akkor inkább ne is hozzák szóba a témát. Mert akkor legalább nem feltűnő, ha egy adott szakpolitikai kérdésnek nincs politikai felelőse, és halvány lila gőzük sincs, hogy kivel, illetve honnan kezdjenek neki az egyeztetéseknek. Ahogy esetleg arról sincs, hogy valójában miről szeretnének egyeztetni. Tudva, hogy a 2010 előtti állapotok éppen úgy rosszak voltak, mint a 2011 utániak. Legfeljebb azt engedve vitatni, hogy csendes zuhanás, vagy sikoltó mélyrepülés zajlott-e korábban az oktatásban.

Amely oktatásban egyébként nem is minden pénz kérdése. De elhiszem, hogy a látatlanban beígért 35 százalékos béremelés nagyon komoly mézadag a madzagon. Felér egy intenzív buksi-simogatással. Amely béremelés, ha nominális, feltételhez alig kötött, és nincs mögötte egy évtizedekre szóló, gyakorlatilag nagykoalíciós konszenzus, akkor pont annyit fog segíteni az ország szürkeállományán, mint az eddigiek. Gyakorlatilag semmit. Az utóbbira, a szakmai pangásra különben garancia lehet az a mozgalmárság is, amely Tanítanék mozgalom még a tanárok nagy részét sem volt képes megszólítani. A szülők nagy részét megszólítani pedig már meg sem próbálták. Amely kijelentésemen természetesen lehetne vitatkozni. Lehet is. De a tévedés esélyét erősen csökkenti, hogy nem látunk százezres pedagógustüntetéseket, és a pedagógusokkal szolidaritásból felvonuló milliókat. Amely megszólítatlanságot természetesen megannyi ötletes magyarázattal lehet menteni, de azért a nagy mellényű színpadosdi elég rohamléptekkel inflálódott el. Már csak ezért is jó lenne, ha egy párt nem a szakmával egyeztetne, hanem a fentiek értelmében pontosan tudhatnánk, hogy ki fog kivel, illetve miről egyeztetni. Milyen felhatalmazásokkal, és milyen legitimitással. Mielőtt még azt hinnénk, hogy valami személytelen háttérmutyi zajlik. A gyermekek, a jövő nemzedék sorsáról.

Egyébként elfogadom, hogy pénz nélkül nem megy. Azonban talán érdemes lenne megpróbálni a fordított retorikát. Nem úgy pénzt kérni az egyik, illetve pénzt ígérni a másik oldalon, hogy senki nem tudja sem a fedezetét, sem a célját. Hanem előállni egy szakmai programmal, ami mögött legitim, és számon kérhető felelősök vannak. Aztán megmondani, hogy ez mibe fog kerülni az egyik oldalon, és mennyit hoz a végrehajtásban részt vevők konyhájára. Így a szavazáskor mindenki tudhatja, hogy a voksa nyomán kitől mit kérhet számon, és nem tehet szemrehányást a költségekről sem.

De sejtem, a következmények nélküliség országában ez olyan renitens megoldás lenne, hogy a gondolatától is idegláz gyötörné a politikusokat. Valószínűleg szinte pártfüggetlenül.

Andrew_s

Tanári esőnap: sohanap?

Eljátszottam a gondolattal, hogy majd jönnek a hírek a Várkert Bazár bevételéről. A készenlétiek autóinak hangzavarán átszűrődő, recsegő tudósítások az alig fogható frekvenciákon: a tanárok és a szolidáris tömeg alkotta százezres és egyre duzzadó tömeg elindult a cári rezidencia felé. Ahol az Aurora ágyújának dördülésére elkezdték megmászni a kerítést.

Ja, bocs ez erős képzavar. Ami biztos jele annak, hogy ideje felébredni. Mert a sült szalonna igen rossz hatással lehet az elmerengő gondolatokra. Talán nem csak a szalonna, hanem az olyan felvezetések is tehetnek erről, amelyek szerint Pukli István valami hihetetlen gigabejelentést kezdett lebegtetni. A legutóbbi, ha emlékszünk még rá akkor egy hatalmas, országos, mindent átható sztrájkról szóltak. Irgum és burgum gyanánt. De azt országosan, és mindent megbénító módon. Olyan szinten, hogy márciusban is látszott: azt a forgatókönyvet akár a Lázár János irodáiban is írhatták volna. Nem véletlen, hogy március idusán az egész hatására legfeljebb a vezér halálra röhögtetése lett volna a legsúlyosabb kormányzati következménye a CKP tevékenységének. Nem azért, mintha az oktatás nem lenne romokban. Ezt magam is többször leírtam. Mármint azt, hogy az oktatáspolitika enyhén szólva sem teszi magasra a szakmaiság lécét. De a Várkert Bazár, illetve a kormányzati oktatáspolitika ostroma, érdeklődés hiányában: elmaradt.

Azt is leírtam persze, hogy számomra, gyarló polgár számára mitől lett volna sokkal, de sokkal hitelesebb a pedagógusok mozgalma. Beleértve a CKP-t is. Amelyre továbbra is igaz: sokkal inkább a gőz leeresztését szolgálja a folyamatos halogatással. Na meg azzal, hogy valahogy az istennek sem jött össze az a program, ami pozitív üzenettel, és közérthető módon szólította volna meg a társadalmat. Mert az azért nem ártott volna. Ha sikerül túllépni azon, hogy rágörcsöltek arra a tizenkét pontra, amely pontok fetisizálása már februárban is inkább komikus volt. Különösen, mert a szervezők úgy csináltak, mintha ezzel minden lényegit le is tettek volna az asztalra. S még azt sem tartom kizártnak, hogy sokan tényleg úgy is képzelték. Ami még szomorúbb. Mert ebben az esetben összekeverték a célt az eszközzel. Egy sztrájk, egy kiáltvány lehet eszköz. De akkor, ha valaki a sztrájk megtartását, a kiáltvány unalomig tartó ismételgetését tartja célnak, akkor elveszti szeme előtt a valós célt.

A céltalanságot pedig büntetik. Nem törvényileg, hanem megvonással. Megvonva a szimpátiát, a támogatottságot, a szolidaritást. Februárban leírtam, hogy szubjektíven mit vártam volna el a mozgalom szervezőitől. Ezt le lehetett, és ma is le lehet söpörni az asztalról. De akár vitaalap is lehetett volna. Sok szempontból részletkérdés. Tényleg az! Egyszerűen azért, mert minden teoretikus vitánál erősebb ellenérv lett volna az, ha tanévzáró nagy tüntetésen nem pár ezren jelennek meg. Ha az eső dacára megjelennek százezrek a pedagógusok szólítására. Legalább a tanár-társadalom kétharmadát odaszólítva. Legalább a budapesti tanártársadalom kétharmadát odaszólítva a Várkert Bazárhoz. Annak a tömegnek a részeként, amelyben a tanárok elvesznek pedagógusok. Mert ott gyülekeznek a buszvezetők, árufeltöltők, mentősök, informatikusok, ápolók és ápoltak. Vagy legalább a rokonaik. S a többiek. Ha ott gyülekeznek a tanárokkal a szülők és nagyszülők. A leendő szülők, és a tiszteletbeli nagyszülők. Akiket, sokszor félvállról, társadalomnak szoktak nevezni. Vezérileg „zembereknek”.

Ez utóbbi csoport az, melynek tagjait meg kellett, meg lehetett volna szólítani. Nem tizenkét ponttal. Nem web-szerverek hátsó sarkaiban gyűlő „munkaanyagokkal”. Nem konferenciákon simára koptatott nevekkel. Nem önmagukat többször hiteltelenített szakszervezetekkel. Nem olyan vezetőkkel, akiket láthatóan nem riaszt az oktatástól, egészségügytől önértéken idegen rasszizmussal parolázók társasága. Nem olyanokkal, akik még a kockás ingből is megosztó ásót voltak képesek faragni. A társadalom megmozdítására pozitív, és közérthető üzenetek kellenek. Nem tévesztve össze a közérthetőt a demagógiával. Még akkor sem, ha a kormányzat sok szempontból demonstrálja Goebbels munkásságának implementálását a napi politikában. De pont ez ellen is fel lehetett volna lépni. Nem egy hangos „Orbántakaroggy”-al természetesen.

De nem feledve, hogy a szülő az iskolában látott tanítónénit látja, és magasról tesz az ezoterikus üzenetekre. A szülők láthatóan nem álltak tömegesen az olyan szervezetek mellé, amelyek pontosan úgy a fejük felett osztják el a lapokat, mint a kormány. De olyan üzenetek mellé sem, amelyekből nem világos, hogy mi nem tetszik, és mit szeretnének helyette. Nem a kormánytól, és nem vezéri kegyet gyakorolva, hanem a pedagógusok önerejéből, hozzáadott értéke nyomán, és tiszteletben tartva a „pálya mellett” állókat is. A tömegeket, de még a tanárok tömegeit sem hatotta meg a rendpárti dörgölődzés, a semmit mondó kiabálás a színpadról, szolidaritás alanyi jogon való elvárása és mindaz, amit jelenleg, Puklival, Pilzzel, a PSZ-el, és PDSZ-el karöltve, Sándor Máriástól, a CKP és a Tanítanék nyújtani képes és nyújtani hajlandó. Egyeztetés nélkül a kormánnyal, vagy egyeztetve azzal. A mozgalomkifárasztás legnagyobb dicsőségére.

Andrew_s

Sztrájk? Sztrájk! De tényleg?

Talán még emlékszünk a március idusán tett nagy pedagógus-bejelentésre. Na jó, nem a pedagógusoktól általában, hanem az egyik szervezet részéről. Még pontosabban annak is a tüntetésekre delegált arcától. Ez annyira meglepte a pedagógusokat, hogy még a szakszervezeteik egyike, a PSZ is kisebb sokkot kapott.

A Tanítanék és a szakszervezet közti párbeszéd talán jobb lett volna, ha a bejelentések előtt történik meg. De talán nem lehettek biztosak benne, hogy ebben az esetben sikerül-e megegyezni a sztrájk időpontjáról? No meg a hosszáról. Mert a szakszervezeteken kívülről az ember azt hinné, hogy egy általános sztrájkot egy erős célra, és nem egy bocsánatkérés elérésére hirdetnek meg. Mert a sztrájk kétségtelenül egy eszköz. Egy kalapács, amivel be lehet verni egy szöget. De ha valaki egy képszöget egy ötkilós Samuval próbál meg beverni, és előtte órákig keresi először Samut, majd a képszöget, akkor nem biztos, hogy ez hihetetlenül használ a komolyan vehetőségnek. Ha a döntés meghozatala kezd el vitát nyitni fölötte, akkor különösen többet árt a projekt komolyságának, mint használ. Sztrájkra fordítva: minden a szervezésével, megtartásával, céljával kapcsolatos szervezői vita a hatalmat erősíti.

Ezt követően Gallóné nyilatkozata, mely első körön az egész sztrájkot komolytalanná tette kifejezetten kormánypártinak is tekinthető volt. Valószínűleg rájöttek maguktól is, hogy talán nem véletlenül lett igen gyorsan nagyon népszerűtlen, az amúgy sem túl népszerű szakszervezeti vezető. Akinek azért számos olyan korábbi nyilatkozata, reakciója ismert, amely ott és akkor elég vitathatóan szolgálta a tanárok ágazati érdekeit, és kevésbé vitathatóan az Orbán-kormány hatalmát. Eredményesen kifogva a szelet, és nem sztrájkot szervezve az MPK (az NPK leánykori neve) alakulásakor, majd nagyjából a „csúnyák vagytok, nem beszélgetünk” szintjén hozva a vitát a kamarával. De kétséges a haszna a hónapokra lebegtetett sztrájkötletnek is. Mármint a tanárok számára. Mert vagy nem találtak olyan célt, ami miatt érdemes lenne sztrájkolni, vagy ez a lebegtetés fárasztja ki még a kezdetben támogatók egy részét is. De ezt majd jól megbeszélik a tagsággal. Nagykorúak. Gallóné is, és a tagság is.

Mely tagság majd csak el lesz azzal a hírrel is, hogy a PSZ meggondolta magát. Amennyiben, üsse kavics, eltekintenek attól az ötlettől, hogy délután 4-re illetve ez utánra javasolják az egy egész órás sztrájkot. Mondván: nem akarják megosztani a tanárokat. Ami nagyon derék törekvés. Rögtön bevillantva azt, hogy pláne milyen jó lett volna, ha az ötletelés a bejelentés előtt történik meg. De ez is a tagság dolga. annak a tagságnak a dolga melyet nyilván megszavaztattak arról, hogy tárgyaljanak-e egyáltalán a Tanítanék mozgalommal, ha tárgyaljanak, akkor milyen felhatalmazások mentén. S erre támaszkodva mi az, ameddig elmehetnek.

Nem vagyok tagja a Pedagógusok Szakszervezetének. Így, „kívülről” csak az alapján alkothatok véleményt, ami a kommunikációból látszik. De egy közösség érdekvédelmét ellátó szakszervezet vezetőségéről természetesen nem tételezem fel, hogy elmaradtak volna a széles körű tájékozódások, viták, és az azokon alapuló belső kompromisszumokon alakuló szándékegység kialakítása.

Andrew_s

Ismét áztak a tanárok

S akkor lezajlott a pedagógusok tüntetése. Ahogy több bejegyzés elején megtettem, itt is azzal kezdhetem: Sokan sokfélét fognak róla mondani, elemezni. Rendben is van. Talán az elemzések végére az is ki fog derülni, hogy tulajdonképpen miért, kikért, kik vezetésével tüntettek. Tudom, mindjárt jönnek a válaszok: mindez tudható. De vajon tényleg tudható? Tudják is? Az első reakciókat olvasgatva ez korántsem biztos.

Lázár azt mondta, hogy a tanárok balhézni akarnak. Ezek után a tüntetésen többször elhangzott, hogy nem balhézni akarnak. Ennek igazolására Sándor Mária öt perc néma csöndet kért a tüntetés végére. Aki, mint tudjuk, nem pedagógus. Ellenben, hogy az első harmad közepébe vágjak, annak a véleményének is hangot adott, hogy a tanárokról kell példát venni egységben. Egyébként azzal semmi baj, hogy más szervezetek is szolidárisak egy szakmai megmozdulással. Adott esetben legyenek is! De azért ugyebár a közvélemény felé mégis csak a pedagógusok által szervezett tüntetésként lett aposztrofálva a megmozdulás. Vagy mégsem? Mert az internetes egyik vélemény például azt mondja: „Csak elfogult, ostoba lát benne tanártüntetést. Az oktatás szisztematikus, hozzánemértő szétverése elleni tüntetés volt. Ahol kisebbségben vettek részt tanárok is.” Az tehát szinte biztos, hogy valami kommunikációs hiba alakulhatott ki a szervezők, a résztvevők, és a híreket olvasók között. Tekintettel arra, hogy a bölcsődékben dolgozókkal, illetve a két tanári szakszervezettel legalább három, a pedagógiában érdekelt szakmai képviselet fellépett a színpadon, talán még a beszédet mondók is beleestek ebbe a hézagba.

Nem vitatva különben, hogy a magyar oktatás valóban romokban van, és bőven van mit számon kérni a politikán. S azt sem vitatva, hogy a béremelés önmagában nem is old meg talán mindent. De amennyiben bérkövetelés egyáltalán nem volt, akkor a kerekasztalon a miniszter miért tartotta szükségesnek a béremelést kiemelni? Csak nem azért, mert felajánlották, de a nyakas szakszervezet visszautasította azzal, hogy őket ez nem is érdekli? Erős kétségeim vannak. Úgyhogy még egy rés a kommunikációban. S lehet azt mondani, hogy ez egyetlen internetes vélemény. Azonban több fórum hozzászólásai alapján elég zavarosnak tűnik a köztudati kép. Csak abban bízok erősen, hogy a tüntetők többsége legalább a saját megjelenésének okaival tisztába keveredve jelent meg. Legyünk tehát optimisták ezt illetően.

Még a tüntetés elején, a korábbi bejegyzésekkel is összhangban azt a megjegyzést tettem, hogy: „Valójában ez a mai tanár-tünti szerintem egy, a szakszervezetekkel előre lezsírozott gőzleeresztés”. Azzal is kiegészítve, hogy „Kár, mert jobb lenne, ha nem ez lenne. Ha kiderül, hogy mégsem, akkor majd örülök”. Akkor még nem lehetett pontosan tudni, hogy hányan is lesznek jelen pontosan. Csak az látszott már pár napja körvonalazódni, hogy csak kiáltványok szintjén mozgó kommunikációs petárdákkal vannak sokan felszerelve a tüntetéshez. Miközben a kiáltványokhoz szolidaritást várnak el a társadalom nagyjaitól, az aprajával foglalkozók. Holott a kiáltvány az olyan valami, amitől a tanár-diák-szülő háromszög viszonyrendszere nem lesz okvetlenül jobb. Holott a társadalmi szolidaritáshoz ennek a viszonynak inkább jónak, mint rossznak kellene lennie. Személy szerint így sokkal hitelesebbnek éreztem volna a szolidaritás kölcsönösségének bejelentését. A kiáltvány első pontjaként azt beillesztve, hogy „1. Teljes körű pályaalkalmassági vizsgálat”. Hogy a szülők még véletlenül se találkozzanak azzal a laza ötöddel-hatoddal, akiket az iskolák közelébe sem szabadna engedni. Óvodától, egyetemi katedráig. Már csak azért is, mert mára sok ott ül közülük sok a kontraszelektált vezetői székekben. Így, bármilyen átalakításnál, bármilyen fizetésemelésnél ők fogják olvasni a névsort. Valamint ők fognak tárgyalni a szakszervezetekkel is adott esetben. De a szakszervezetekben akkor is előfordulhatnak, ha történetesen nem vezetők.

A kiáltvány továbbá olyan valami is, amivel nem lehet a táblára írni. Sem krétával sem egy optikai pozicionálóeszközzel. Ezzel szemben lehet vele követeléseket tolmácsolni. Kinek is? A regnáló kormánynak. Aki aztán fogja a követeléseket és teljesíti. Ezzel a gesztussal a tüntetés szervezői gyakorlatilag a hatalom kezébe tették le a döntést a követelmények teljesítéséről. Lehet persze ettől még azon polemizálni, hogy erővel vagy anélkül, és bezzeg milyen okosak, szépek és sokak voltunk. Lám-lám a hatalom teljesíti amit követeltünk. Ám a hatalom ettől még a helyén marad. Valójában, és lecsupaszítva, a csak követelésekkel előálló, de a teljesítést a hatalom kezébe tevő megmozdulás nem gyengíti, hanem erősíti a hatalmi patriarchátus önképét. Valamint a közképét is. Erre majd tessenek emlékezni, amikor a tüntetés eufóriája már elmúlik, de a hatalom jelenlegi struktúrája még megmarad. Lázár, a balhézós szövegével pedig elérte, amit akart. A tüntetők bementek az ő utcájába, és csendben nem csináltak semmit. Pusztán az a vágy, hogy megcáfolják Lázárt, úgy megbénította a tömeget, mint nyulat a reflektorfény.

Márpedig a hatalom struktúráját tekintve A PSZ elnökasszonya igen régi motoros. Annyira, hogy harminc éve nyüvi, még társadalmi berendezkedéseken is átnyúlva a szakszervezeti hierarchiát. Az a kiáltványalapú hatalom-erősítés egy ifjú segédoktatótól még lehet ifjonti hevület eredménye. Valakitől, aki belülről is pontosan ismerheti a diktatúrákban működő szakszervezeti megoldásokat, ezt csak erős fenntartásokkal tudom elfogadni. Ami természetesen marginális kérdés. Mármint, hogy nekem mi tetszik, vagy mi nem. De talán nem teljesen véletlen, hogy maradtak a kiáltványoknál, a követeléseknél, az alternatívák fel nem mutatásánál, a bizalmat erősítő pályaalkalmassági kérdések agyonhallgatásánál. Mely utóbbit 2012-ben még Mendrey is fontosnak tartotta. De, talán az érintettek, az iskolaigazgatók körének áttekintése után valahogy kiszürkült a PDSZ köz-kommunikációjából is.

Így, miközben továbbra is tudom, hogy a véleményem a nagy eufóriában indifferens, talán mégis el kellene gondolkodni azokon a bizonyos alternatívákon. Beleértve az alternatív érdekképviselőket is. Mert biztos jó dolog megkiabáltatni a tömeget, hogy: lépjetek be a szakszervezetbe. De nagyon nem lenne mindegy, hogy melyikbe, és annak ki, illetve a hatalom felé mennyire gazsuláló a vezetője. S persze egy tüntetés célját illetően kicsit messzebbre tekinteni, mint a csoportos megjelenés katarzisa, és a kimerítő szövegek végighallgatásának sikerélménye.

Andrew_s

Gallóné szakszervezete már majdnem sztrájkol

Forrás: tozsdeforum.hu

A magyar oktatáspolitika lassan szóra sem érdemes. Nem azért, mert olyan remekmű, amihez nem fér kritika, hanem inkább azért, mert ami lassan romjaiban is elporlad, azt már szinte kár emlegetni. Miközben zajlik a pedagógusok földbe döngölése. Alkalmasint szakszervezeti segédlettel. Mert az, ami szakszervezeti ténykedésként zajlik, lassan az is eléri az alig-alulmúlható kategóriát.

Mert itt van például a Pedagógusok Szakszervezete. Galló Istvánné elnökletével. Aki az ATV műsorában arról nyilatkozott, hogy már majdnem eljutottak ahhoz, hogy fellapozzanak egy évszázados művet arról, aki látott már sztrájkot. S ezt ő komolyan is gondolja. Azt ugyanis elég nehéz lenne másként értelmezni, amit a nevezett elnöklő asszony mondott. Azt kifejtve, hogy írtak egy levelet Orbán Viktor miniszterelnöknek. Aztán, ha a kormányzó főnök nem válaszol valami szépet, akkor aztán mennek, hátrakötik a sarkát, és majd sztrájkolnak. Legkorábban mikor is? 2016. januárjában. Elvégre az oktatáspolitika egy évek óta tartó mélybe süllyesztése, a pedagógusok egyre fokozottabb egzisztenciális zsarolása, és az ezzel növekvő adminisztrációs terhek miatt akár már tavaly, vagy idén januárban is nyugodtan meghirdethető sztrájkot nem szabad elkapkodni. Kedves Gallóné! Nem lesz az a 2016. január kicsit korai? Nem kellene megfontolni? Esetleg elhalasztani szeptemberig? Már rögtön januárban? S mit fog ehhez szólni a vonatkozó miniszter? Orbán Viktorral már megbeszélték? Nem lesz ebből baj? Aggódok kérem! A nagy kapkodás sosem tesz jót.

Tessék csak szépen megfontoltan haladni. Mint az azóta Nemzetivé vált Magyar Pedagógus Kar és kartársaság megalakulásakor. Akkor bezzeg nem kapkodtak. Akkor, a megboldogult ám sosem feledett SzOT-korszakot idézve minden a maga helyén intéződött. A kormány felülről megszervezte az alulról kezdeményezendő szakmai érdekképviseletet. Galló Istvánné pedig reményét fejezte ki. Arra nézve, hogy egy politikai indíttatású szervezet csak a szakmával fog foglalkozni. Mi mással is foglalkozhatna? Szóval! Akkor bezzeg még volt remény, most meg ez a nagy rohanás. Csak úgy, megfontolatlanul a másik nagy gyűjtőszervezet után. Ami nem más, mint a PDSZ, ami majdnem olyan, mint Gallóné szervezete, csak ők demokratikusak is. Talán ezért jutottak már két éve el odáig, hogy már majdnem sztrájkot hirdettek a nagy minisztériumi pávatáncolás lépésszünetében.

Ja, hogy két éve, a szájkaratén kívül nem történt semmi országosan jelentős hírré dagadó esemény? Még ez sem teljesen igaz. A választások előtti télen, 2014-ben igenis tüntetgettek. Amolyan SzoOT-módra. Felvetve már akkor is, hogy Gallóné talán azért is a legmegfelelőbb a jelen helyén, mert a kormányzat számára ott hozza a legtöbb hasznot. De ez nyilván nem igaz. Elvégre most már levelet is jegyzet Orbán Viktor irányában elküldődve. Mármint a levél. Amelyben „azt követelik, hogy tegyen lépéseket a köznevelés jelenlegi helyzetének javítása érdekében”. Így! Kereken. Belefogalmazva a szeme közibe. Mármint Orbán Viktornak. Sanzé. Direktben. Mert ő nem olyan, aki ne merne levelet írni a miniszterelnöknek. Karakánul. Így! Kereken. (Ja, ez már volt, bocs)

Alkalmasint a köznevelés érdekében tényleg kellene lépéseket tenni. Szakmait. Számosat. A szakszervezet önkéntes, vagy önkéntesen kénytelen tagjai (ja, az a kamara) között szinte biztosan akadnak olyanok, akik még meg is tudnák fogalmazni a lépéseket. Netán egy szakszervezet számára is. Netán még az is előfordulhatna, hogy a grafománia nem levelekben, hanem ezer oldalas, konkrét cselekvési tervben, szakmai követelmények rendszerében ölt testet. Aztán már csak egy olyan szakmai érdekképviselet kell, amely nem csak képes, de hajlandó is kiállni ezekért. Mert az elmúlt időszakban nem történtek alapján a PSZ inkább a „Pszt! Ne zavarjuk a vezért” szervezetének tűnik. Kívülről nézve mindenképpen.

De belülről nézve bizonyára nem. Különben lehet, hogy a tagok már más szakszervezet, vagy legalább más vezető után néztek volna. Ha azonban nekik így jó, akkor tényleg nem értem: minek ez a rohanás azzal a sztrájkkal? Nem érne rá még néhány évtizedig? Addigra talán már tanítani sem lenne kit. Hát nem volna egyszerűbb?

Andrew_s

Érdekképviseleti pávatánc Balog Zoltánnal

A tanárok, tanítók munkája a generációk láncolatának nevelésében ősidők óta jelentős. Ennek során, ismerünk olyan korszakokat, amikor rabszolgák tanították az utódgenerációkat, de ez sem mond ellent az előző állításnak. A jelen hazai gyakorlat pedig lassan annak nem mond ellent, hogy pedagógusokat egzisztenciálisan túszul ejtve, gyakorlatilag a felelős minisztérium kezelje a tanárokat ismét rabszolgának.

A túszul ejtés nyilvánvaló, mivel a kétségtelenül csökkenő gyermeklétszám miatt, és a kisebb létszámú osztályok mérsékelt preferenciája miatt az elbocsátás kísértete ott ijesztget sokak éjszakájában. Az általános munkaerő-piaci helyzet pedig a pályamódosításnak sem kedvez. Így, különösen kisebb településeken, a pedagógus nagyon könnyen abba a helyzetbe kényszeríthető, hogy aláír, és hallgat, vagy fel is út, le is út. A pálya elnőiesedése miatt ugyanakkor ez olyanokat fenyeget, akiknek legtöbbször a saját gyermekeikkel is van mit törődniük. Nagyjából ez a kép a korábbi mozaik-kockákból is kirakható, legfeljebb az érdekvédelmi szervezetek, illetve a társadalmi szolidaritás tehetnének arról, hogy Balog Zoltán laposelemügyi miniszter, illetve csapata, ne érezze úgy, hogy bármit mondhat, bármit megtehet.

A társadalom szolidaritásához a tanári pálya presztízse azonban, eufemisztikusan, nem túl magas. Ez egy hosszú folyamat eredménye, és több kormány működésének gyümölcse. Egy olyan fa ágain, amelynek gyökerei a rendszerváltás előttre nyúlnak talán vissza. A tanárok érdekvédelemének működésére pedig szép példa volt az, amit a Magyar Pedagógus Kar (MPK) ötletének felmerülésekor történt. No meg persze az, ami akkor nem történt, amikor a fizetésemelésről kiderült, hogy részleges, illetve a társadalmat megosztó módon kerül bevezetésre. Ahogy tulajdonképpen mély hallgatás fogadta Balog Zoltán azon kijelentését is, ami az ellenség kezének tekintett minden, a kormányzat nagyszerű ötleteivel szembeni, ellenkezést. Felidézve ezzel az 1950-es évek belső ellenségekre vadászó világát. S persze megalapozva azt, hogy az ellenkezőkről listák, és jegyzőkönyvek szülessenek. A tanári érdekvédelem legnagyobb dicsőségére természetesen. Átengedve ezzel a felszólalási terepet a pártoknak, amivel tulajdonképpen a kormányt erősítették.

A tanárok között sem mindenki feltétlenül ellenzéki ugyanis. Így amikor a szakszervezetek helyett az ellenzéki pártok szólnak a kiszolgáltatottságról, akkor ez a tanárok megosztásának kormányzati szándékát szolgálja. Gátolva az egységes fellépést. Sok szempontból különben előre hiteltelenítve és a baloldali ellenzék mételyének képében ábrázolhatóvá téve a későbbi fellépéseket. Például azt a meglehetősen gyámoltalan, és valójában semmit sem garantáló, és semmit sem demonstráló fellépést, amivel a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) már majdnem sztrájkot helyezett kilátásba. Nem véletlen tehát, ha még Balog Zoltánnak, vagy tanácsadóinak, is feltűnt az a kínálkozó lehetőség, hogy az ellenzéki ellenség elleni fellépésről kezdjen beszélni a nagyszerű életpályamodell kritikája kapcsán. Minden kritikát egyszerűen hazugságnak tekintve, és ekként lesöpörve az asztalról. Végképpen kétségessé téve, hogy Mendrey László miről fog majd tárgyalni. Alighanem, Galló Istvánnéval, illetve az általa képviselt Pedagógusok Szakszervezettel kézen fogva lesznek de facto elhajtva. Még akkor is, ha de jure majd kiadnak valami szép közleményt a semmiről.

A fáziskésésbe került érdekvédelmi egyletek ugyanis előre lehetővé tették az emberi erőforrások ministránsának azt, hogy ismét megemlékezzék a felülről szervezett érdekvédelem mindent megoldó nagyszerűségéről. Arról, hogy az immár, gondolom sokakat meglepő módon, nemzetivé tett kar, a Nemzeti Pedagógus Kar minden problémát megoldó voltáról hozsannázzanak. Szocialista ármánnyá téve mindent, amit ellene, vagy a pedagógusok jövőképét megtipró intézkedések ellen felhoznak. Holott a kiszolgáltatottság, a másokat a pedagógusokkal szembefordító bérrendezési kommunikáció korántsem pártfüggő. Alighanem párthovatartozástól függetlenül érint, vagy érinteni fog mindenkit. Mármint azokat, akik nem kerülnek fel az éppen aktuális jegyzőkönyvek alapján az éppen aktuális felmondási listákra. Mely listázás ellen valahogy nagyon halknak tűnik az egységes, és nem csak egy szakszervezet helyi ügyvivőjének elég felületes megnyilatkozásáról szóló, szakszervezeti tiltakozás.

S ebből a szempontból a mindent nemzetivé nevezés nemesített nemtelensége teljesen helyénvaló stratégia. Elvégre az, aki egy nemzeti kar működését, és az annak beleegyezésével kialakított modern rabszolgaságot kritizálja, az nemzetellenesnek kiáltható ki. Márpedig nem is olyan régen esküdött, belügyi védelemmel, az új generációja annak a korábban betiltott gárdának az utódszervezeteinél, akik számára úgy hat egy ilyen kitétel, mint vadászebnek a puskaszó.

Andrew_s

Pedagógusok SzOT-kara

Forrás: tozsdeforum.hu

A jelenlegi kormányzati, kormányfői ténykedések történelmi párhuzamairól már magam is írtam korábban. Most a Történelemtanárok Egylete, elnöke, Miklósi László emlegetett ilyeneket a pedagógusok karának létrehozása kapcsán. Holott a kötelező, vagy gyakorlatilag kötelező kamarai tagságok korántsem mostanság kerültek először bevezetésre. Nem vitatva természetesen, hogy minden esetben kérdéses lehet az, ha a hatalom hoz létre, felülről lefele gyakorolva nyomást, egy olyan szervezetet, melynek a tagok érdekeit kellene képviselni.

Ugyanakkor ez az iskola világában érthetően jobban kiveri a biztosítékot, mint sok más területen. Ha ugyanis a tanárnak írnak elő mintegy gondolkodási mintát, akkor ez óhatatlanul generációkra kihatva fogja meghatározni a kimeneti oldalt. Ráadásul olyan szinten, ami később az egyén személyiségében fog tükröződni, és családi kapcsolatain keresztül öröklődni. Nem véletlen, hogy a diktatúrák mindig is komoly gondot fordítottak az ifjúságpolitikára. Elvégre a gyermekekbe belenevelt eszmék nagyon mélyre ágyazódnak be. Beleértve akár az állam feltétlen hatalmának feltétlen tiszteletét, és a csak kivételezettnek kijáró kivételt az elvárt szervilizmus alól. S természetesen annak elvárását is, hogy az állam gondoskodjon mindenkor, mindenről, és mindenkiről. Nyilvánvalóan nem közvetlenül, de a „gondolkodunk is helyetted” szemléletének iskolai megvalósítása kapcsán mindenképpen.

A fentiek egyébként jól lemérhetőek a jelenlegi negyvenes-ötvenes és idősebb korosztályok esetében. Tömegek rettegnek a döntési, cselekvési felelősségtől, és ülnek mereven a kondérban, miközben alulról Orbán Viktor melegíti lelkesen. Ugyanakkor csak a kocsmába morogva várják el, hogy a kormányzat oldjon meg olyan kérdéseket, melyek közül számos esetben csak akkor lehet a hatalomnak döntési kompetenciája, ha az egyén szabadságfokaiból számosat kisajátít magának. Az a hatalom, melynek akár nyilvánvaló korrupcióját is bénultan figyeli a társadalom jó része. A családon belüli öröklődést pedig mutatja az, hogy sok diák tulajdonképpen a családjával is szembe cselekszik, amikor kimegy az utcára. Miközben sokan nem a közös sorson akarnak változtatni, hanem kitérnek a közös döntési felelősség elől. Arra is jó lehet emlékezni, hogy az a kollégium, mely a Bibó nevét viseli, annak idején korántsem az ellenzék számára került létrehozásra. Sokkal inkább a pártkáderek, a kiválasztott réteg újratermelését szolgálta. Belenevelve az MSZMP-tagok gyermekeibe, hogy ők a kivételezettek, akik szinte mindent megtehetnek. Egyben azt a szemléletet is örökül hagyva, hogy „egy a zászló, egy az eszme”. Függetlenül attól, hogy milyen cédulkákkal is fedik be a kilógó lólábak egy-egy darabkáját.

Attól ugyanis, hogy a gondolkodási sablonokat nem párthatározatok végrehajtási utasításainak hívják, hanem etikai kódexnek, attól még azok, amik. Nem azért, mintha nem lennének ildomosak egyes szakmákban az egységes etikai ajánlások. Azonban ezeknek a különböző, alulról építkező szakmai szervezetek kompromisszumai alapján, egy közös metszetként kellene előállnia. Nem egy központilag létrehozott egyetlen szervezet által kialakítva. Különösen nem úgy, hogy a szervezetet és a kötelező tagságot is törvénybe égetik. Olyan kitételekkel, amit Miklósi László is kiemelt a Magyar Pedagógus Kar (MPK) kapcsán: „A Kar tagja a tevékenysége során tudomására jutott információkat csak a Kar jogos érdekeinek, működésének, a közszolgálat érdekeinek, működésének veszélyeztetése, valamint a személyhez fűződő jogok megsértése nélkül hozhatja nyilvánosságra.” Melyből világosan látszik ugyanaz a centrális momentum, mely annak idején az üzemi kevés-szögek, a Párt-SzOT-Igazgató háromszögek döntési rendszerét idézi. A Kar jogos érdeke lehet például a vezetők, mint személyek politikai mutyija. Amiről a tag a fentiek értelmében nem nyilatkozhat, és nyilvános véleménye sem lehet. Azaz nem fordulhat a nyilvánossághoz, ha esetleg ilyen jellegű hatalmi visszaélést tapasztal. S tulajdonképpen senkihez, hiszen még egy feljelentés is egyfajta nyilvánosságra hozást jelent.

Az ilyen jellegű szabályozás teljesen hasonlít ahhoz, amikor az MSZMP, mint párt, és az egyetlen szakszervezeti testület belügyeit csak a saját körökön belül lehetett megvitatni. Legfeljebb csendben, érdemei elismerése mellett, félreállítva a vétkest. De sosem publikálva a tevékenységet. Márpedig az MPK-nak a centralizált oktatás következtében szinte minden pedagógus valós, vagy potenciális tagja lesz, mint olyan, aki a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ alkalmazottja. Így az MPK előírásai, az az etikai kódex, melynek alapja a „hűség”, világosan visszahozza ugyanazokat a korlátokat, melyek a rendszerváltás előtt voltak ismertek. Olyan körülmények között, amikor az Orbán Viktor által nem támadott, de mindenki által elismert diktatúra egy puha formája létezett a legvidámabb barakkban.

Nem vonva kétségbe természetesen, hogy a hatalom számára ez nagy könnyebbség. Lévén egyetlen érdemi szakmai szervezet, nem kell hosszas egyeztető tárgyalásokkal bajmolódni. S mert ezt a szervezetet a hatalom maga hozta létre, nagy ellenkezésre sem kell számítani. Az persze egy másik kérdés, hogy egy ilyen fordulat esetén mit reagál a jelenleg létező érdekvédelmi szervezetek vezetése. Nem feledve természetesen, hogy pont a pedagógusok rendszerváltó szervezetének egyik prominense volt a Fidesz egykori frakcióvezetője, Pokorni Zoltán is. Galló Istvánnénak, a Pedagógusok Szakszervezetének elnökének a reakciója arra szorítkozott, hogy reménykedik, az MPK kizárólagos szakmai tevékenységébe. Ami a fentiek alapján gyakorlatilag az orbanista embertípus kinevelésének elősegítése. Amennyiben ez a reakció az egyetlen, és a Nol ezt idéző tudósítása pontos, akkor tulajdonképpen az is kérdés lehet, hogy a PSz elnök-asszonya még meddig kívánja betölteni az említett posztot. Mert amennyiben tényleg ennyire úrrá lett rajta a hatalom kiszolgálásának vágya, akkor remélhetőleg hamarosan a lemondásával tüntet a demokratikus értékek védelme érdekében.

Andrew_s