Tényleg csak egy egyetem?

Féléseink a mindennapokban.

Nem. Nincs elírás a címben. Nem a félelmeinkről jutott eszembe pár sort leírni. Azok szinte közhelyszerűek. S egyben kicsit absztraktak is. Ez persze nem jelenti azt, hogy le kellene becsülni a félelmeket, mert életet menthet. Például az áramütéstől való általános félelem megóvhat attól, hogy megpróbáljunk egy-egy drótdarabot a két kezünkben fogva belepiszkálni egy fali csatlakozóba, az az konnektorba. A félés azonban már inkább a megélt félelem. Rossz hasonlattal olyan különbséggel a félelemtől, ami különbség lehet a forgalomtól való félelem, és a centikre féket csikorgató autóbusz nyújtotta élmények között.

Ez azonban nyilvánvalóan megfogható, körülírható, és ez a félés sokkal inkább egy pillanatnyi pánikreakcióként fog inkább megjelenni az egyén életében. Mozgósítva minden tartalékot az azonnali menekülés reményében. A baleseti statisztikák alapján nem is mindig sikeresen. A mindennapokban rögzülten ez nagy valószínűséggel nem jelenik meg. Vagy mégis? A fékcsikorgásos pánik valószínűleg nem. Azonban számos olyan félelmünk lehet, mely bekövetkezésekor igen komoly hatással bírhat a mindennapokra. Egyfajta szociális, egzisztenciális pánikot okozva, és nem egyszer hosszabb távra is beleragadva a napi életbe.

Ilyen hatása lehet talán a hitelt felvevőkre a napi ingadozása a gazdaságpolitikai ötletrohamok lázgörbéjének. Az általános félelmet nyilván biztosra vehetjük, mivel aligha van olyan honfitársunk, akit a kiszámíthatatlan gazdasági mozgások elégedett hátradőlésre indíthatnak. Akinek azonban egy hitelszerződés van a birtokában, az általánosságban hiába készül fel arra, hogy rosszabb lehet a helyzet. Amikor ténylegesen szembesül azzal az állapottal, hogy személyes tartalékainak maximális felélése sem elegendő ahhoz, hogy az egzisztenciális biztonságnak legalább az önbecsapásszerű látszatát fenntartsa, akkor jön, akkor léphet életbe az említett egzisztenciális pánik, a félés maga.

Leszögezve, hogy személy szerint nincs olyan devizaalapú, az utóbbi időben annyit emlegetett, hitelszerződésem, melynek alapján megalapozott lenne a fenti eszmefuttatás. Bár ismertem olyan diákot, akinek lakhatását ilyen szerződés terhelte, és aligha teszi napjainkban könnyebbé az életét. Jelenleg csak remélni tudom, hogy sikerült megúsznia a büntetőkamatos személyes kölcsönöket éppen úgy, mint más szürkezónás megoldásokat. Azért nagy általánosságban nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy az uzsora, a kényszerprostitúció és hasonlók ellen nem a rendvédelemnél kellene kezdeni a védekezést, hanem az egzisztenciális pánikhelyzetek megelőzésénél. 

 

Szóval, hitellel kapcsolatos személyes tapasztalatom nincs, de olyan más jellegű állapot sem jobb, mint a munkahely elvesztése. Ez is olyan valami, amire valójában nem lehet a maga teljességében felkészülni. Hiába látja az ember a folyamatot, ami egy adott munkahely esetén a cégmegszűnéshez vezet. A folyamatra a beosztottaknak legtöbbször semmi befolyásuk nincs. Marad a tehetetlen szemlélése a folyamatoknak, és a felkészülés a munkahelyvesztére. Ha a munkaerőpiac lehetővé teszi a mozgást, akkor természetesen más munkahelyre való elmozdulással. Ha azonban a munkaerőpiac zsugorodását látja, akkor a a felmondólevél kézhez kapására könnyen pánikroham foghatja el a dolgozót. Függetlenül attól, hogy a szublimált, elvont félelemmel már korábban szembesült, a félés rohama akkor is kisebb sokkot okozhat. Ennek a helyzetnek valójában nincs személyes alternatívája, és az olyan környezeti reakciók, hogy „de hát erre számítani lehetett” valójában segítség helyet csak a tehetetlenség érzését képesek mélyíteni.

Most persze az lenne az elegáns befejezés, ha meg lehetne írni az univerzális megoldást, hogy ezeket a személyes összeomlásokat miként lehetne jól kezelni. Valójában azt hiszem nincs valóban jó megoldás. Természetesen sokat segíthet, ha a környezet elfogadó, megértő, és legalább nem teszi az egzisztenciális pánikot szociális pánikká. Megtoldva egy közösségi kitaszítottság-érzéssel is a helyzetet. Talán ez az, amit érdemes lehet kiemelni, szem előtt tartani. Mert, ahogy őseink összebújhattak a vész idején, féléseink idején a szűkebb közösség, az emberi kapcsolatok lehetnek azok, amelyek elejét vehetik a szélsőséges, akár szuicid pánikreakcióknak.

Simay Endre István