Sírjunk a Nobel-dijért

Svédországban, a Nobel-díj ügyében, eredményhirdetés volt, és ennek során eleddig két újabb magyar származású díjazott lett az eddigiek sorában. Nem célom sem Karikó Katalin, sem Krausz Ferenc munkásságát feszegetni. Azt sem, hogy a díj odaítélésében mennyi a szubjektív, a döntést meghozó bizottság tagjai is emberből valának, tényező. Azonban a vízcsapból is csörgedező melldöngetés már egy másik kérdés.

Gyakorlatilag minden médiumban előtörtek a habos-babos lózungok, a nemzeti büszkeség gőzfelhői. De a magánmegnyilvánulásokban is feltünedeztek az olyan hangzatos szövegek, hogy erre aztán mindenkinek büszkének kell lenni, mert különben szégyellje össze magát bárki is. Nézzük meg alaposabban, hogy mire is kell büszkének lenni? Nézzünk rá akár a régi, akár az új díjazottak előzménytörténetére? Előre bocsátva, hogy a kutatás egy tipikusan önjutalmazó tevékenység. Kutatónak lenni jórészt kíváncsiságot jelent, és az eredmények publikálásával mérik, amire a pályatársak jó esetben csettintenek. Mely csettintések sorában a Nobel-díj egy kétségtelenül hangos záróaktus.

A korábbi magyar származású díj-nyertesek nem kis része olyan eredményekért kapott Nobel-díjat, amelyet nem Magyarországon értek el. Az sem ritka, hogy olyanokért döngetnek mellett jelenleg, akiket előtte gondosan kiutáltak, elüldöztek az országból, illetve ellehetetlenítettek a hazai tudományban. Olykor „csak” a munkájukhoz szükséges feltételek hiányoztak. Ez igaz akkor is, ha erre mostanság azt szokták mondani, hogy „de itt jártak iskolába, itt indultak”. Mely utóbbit kár is lenne tagadni.

Mert tényleg kár lenne vitatni, hogy az iskoláik nagy részét Magyarországon abszolválták a díjazottak. Tehát a büszkeség annak szól, hogy az ország, ha véletlenül nem üldözi el, megtartani akkor sem tudja a tehetségeit. Egy olyan képzési, majd tudományos minősítési rendszerre büszke tehát az ország, ami alkalmatlan arra, hogy az értéket megtartsa, helyén kezelje.

Így áll, hogy a most büszkék egy olyan országra büszkék, amelyik egyszerűsítve a fentieket közvetlenül, vagy közvetve, de elnyomja, elüldözi a tehetségeit. Nagyban és kicsiben egyaránt. Régen és mostanság egyaránt. A feltörő büszkeség tehát valójában hozsanna a „légy jobb, és gebedj meg” szemléletnek. Ezen nem tapsikálni, hanem sírni volna érdemesebb.

Andrew_s

Kutató és kaptafa

A jelek szerint a vakcinák körül lassan, de bizonytalanul nyugvópontra jutnak az anyázások. Mely folyamat egyik mellékterméke, hogy a gyalulások során a forgács is potyog rendesen. Ennek kapcsán akár sajnálni is lehetne néhány szereplőt, ha csak kiragadott mozzanatokat szemlélnénk. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy minden ütés öv felett történik. Ahogy azt sem, hogy a sajnálat hiánya egyben irigykedést is takar. Elvégre akár a tények mentén is korbácsolódhatnak érzelmek. Ezt a politikai marketing szakemberei, és a politikai kommunikáció guru-osztályú szereplői tudhatják a legjobban. Különösen azon a terepasztalon, ahol éppen a manipulációs kísérletiket folytatják. Aki pedig erre a sakktáblára téved, vagy akár önként fellép, az így jár.

A vakcinák kapcsán legutóbb Karikó Katalin húzta ki az „így jártál” kártyát a pakliból. De legalább valószínűleg elmondhatja, hogy önként lépett egy olyan terepasztalra, ahol sok gyalu van, viszont kevés kaptafa. Az hazánkban, ahol már Petőfi is arról írt, hogy a „tudósok mind szegények”, valamiért szinte már szentséggyalázat a megemlítése annak, hogy egy kutató meg akar élni a kutatása eredményeiből. Így arra vagy céget alapít, vagy eladja. Holott ez lehetne akár természetes folyamat. De azt, hogy mennyire nem tekintik sokan annak, azt az mutatja, hogy már szinte a szent asszony glóriájának lerugdosásával egyenértékű sokak szemében a puszta megemlítése is, hogy Karikó Katalin, a vakcina-gyártásban érdekelt cég igazgatósági tagjaként talán nem teljesen érdektelen az eladásokban. Ekkor aztán előkerülnek a legkülönbözőbb jelzők, amellyel felmagasztalják a kutatót, és minimum a pokol tüzére kívánják azt, aki nem fényezi eléggé. A helyzet szempontjából egyébként részletkérdés. Annyiban mindenképpen, hogy az érdekelt cég promóciós arcának szerepét vállalva akár kő kemény számítás is lehet a történések egy része mögött.

Amikor önként, vagy cégmegbízásból, de Karikó Katalin kétségtelenül a BioNTech, és ezzel a Pfizer-féle vakcina arca lett Magyarországon, akkor pár dologra bizton számíthatott. Az egyik az, hogy mögötte áll a német gyógyszeripar lobbi-ereje, és ezzel az uniós kommunikációs gőzhenger is. A másik, az pár magyar specialitás. Ilyen az, hogy tömegek hajlamosak pusztán attól hasra esni, ha valaki magyar származásúként, és bármilyen eredményt elérve hajlandó, és képes még magyarul megszólalni. Ha ezen kívül a tudományos eredményeit még magasan is jegyzik, akkor már szinte elalélt tömegekre számíthat az illető. Akkora nemzeti büszkeséggel, ami aztán azt is ápolva eltakarja, ha előtte egyébként gondosan kiutálták, rosszabb esetben elüldözték az országból az illetőt. Ha tehát ilyen háttérrel, a kutató egy cég arcaként megjelenik, akkor a puszta jelenlétével elindít egy olyan promóciós folyamatot, amire talán már rá sem kell segíteni. Legfeljebb egy kicsit az elején. De azt is lehet olyan árnyaltan, hogy legfeljebb véleményszintű gyanúk ébredjenek. Például azzal kapcsolatban, hogy egy emeritus osztályú professzor mennyire ingyen kommunikál hülye hasonlatokat a vakcinákról.

Ugyanakkor kétségtelenül jár a promóciós tevékenység némi kockázattal. Így azzal is, hogy a szakmájához nyomokban sem konyító alanyi tökfejekkel kell paroláznia, illetve együtt szerepelni olyan miniszterelnökkel, aki szerint egy nő legfeljebb gyereklombiknak, és főzőkanál-forgatónak való. De az is kétségtelenül a szereppel jár, hogy egy reklámarc csak akkor sértődhet meg, ha az üzleti érdekek is úgy kívánják. Mármint nyilvánosan. Mert csendes magányában úgy kaphat gyomorfekélyt, ahogy akar. Valójában a kutyát sem érdekli. De legalább biztos lehet abban, hogy az üzletileg vagy akár csak „pofára” ellenérdekelt felek az oviban leejtett csirizes-bögrét is fel fogják hánytorgatni. Hát még akkor, ha ennél kicsit komolyabb kartonok is előkerülhetnek. Kihasználva azt a tőle különben teljesen független helyzetet, hogy aligha a jól felfogott zsarolási potenciálok hiánya miatt, de az „ügynökkérdésre” hazánkban három évtizede nem sikerült választ találni. Ehhez képest az, hogy olyan szalagcímekkel jelenik meg a neve, ami akár a kutatói munkásság zárójelezését is jelentheti, már szinte csak könnyed balfogás. Mert lehet utána magyarázni, hogy nem általában, hanem arra, és arra is csak a jelen ismereteink, és a modellkísérletek alapján értették. De az a kategórikus kijelentés, hogy „az RNS nem épül be a DNS-be”, egy de facto egy évtizedek óta megcáfolt állítás.

De legfeljebb magánemberként megüti a guta akkor, ha a „hozzáértő” firkásznak köszönheti a magyarázkodási lehetőséget. Ha egyáltalán nekiáll magyarázkodni. Mert a feltétlen tekintélytisztelet mellett a „szegény megbántott” nő szerepe legalább annyira hálás hazánkban. Ahogy már vidáman lehet olvasni olyan kommenteket a neten, hogy ez a szegény szent mit fog gondolni a magyarokról? Nos, szerintem pontosan tudja, hogy mit gondoljon, és akár ki is használja ezt a tudást. Amiben semmi kivetni való nincs. Promotálni akarja a termékét, és miért ne használná ki ennek érdekében? Másrészt Karikó Katalin véleményem szerint elég nagykorú ahhoz, hogy a nagy sajnálkozókat nélkülözve egyedül fejtse ki a gondolatait. Ha akarja. Netán, ha üzletileg is megéri.

Miközben ez már egy egészen máshol, a lobbik, és ellen-lobbik környékén járó történet, mint a vakcinák hatása.

Andrew_s

Palkovics a kápó?

Fotó: Index.hu

Az utóbbi napokban sokan csacsognak azon, hogy Palkovics, a miniszter, kiszervezné az MTA kutatóintézeteit az MTA kereteiből. Biztos talál rá még vagy száz magyarázatot. Végső soron bármit meg lehet magyarázni, és kellő hangerővel és sokszor mondva az igazságtartalma is mellékessé válik. Ahogy azt egy német birodalmi propagandaminiszter már bebizonyította.

A leginkább égető kérdésként azonban az motozz a nyakamon levő csontbuborékban, hogy kinek tetszett meg vajon, az MTA székháza? Mert annyira hülye, magától, még Palkovics, a miniszter, sem lehet, hogy az MTA de facto megszüntetése mögött ne is sejtse: egy kiüresített, saját kutatói hálózat nélkül maradt szervezetnek nem kell akkora székház. Miközben persze egy pillanatig sem vitatom, hogy az akadémiai rendszerre valószínűleg ráfért, illetve ráfért volna egy átszervezés. Az ilyesmi sosem árt néha egy hiperhierarchiát mutató és ezért kontraszelekcióra hajlamos szervezetnél. Márpedig az MTA ilyen. Elvégre nehéz azt mondani, hogy akinek nem tetszik az akadémiai rendszer, az menjen át egy másikba. Nem lévén hazánkban másik. Külföldön persze van, de az mégsem egy alternatív MTA, hanem valami egészen más. Na, mindegy. Ezen polemizáljanak a tudománypolitikusok.

Már csak azért is, mert a saját, korántsem felhőtlen emlékeim az akadémiai rendszerről lassan három évtizedesek. Akkor, az ezerkilencszáz nyolcvanas években, kifejezetten az volt az érzésem, hogy alapvetően a kutató pályán megfeneklett pártkáderek intenzív osztálya. Akadémiai minősítésekkel, és olykor igen érdekes világszemlélettel. Leginkább azon fáradozva, hogy a szervezeti hatalmuk megtartásával intenzíven titkolják a saját inkompetenciájukat. De ez egy nagyon szubjektív, és nem is teljesen igazságos kép. Számos olyan embert ismertem meg a kutatásban, akik ismeretségére mai is büszke vagyok. Még akkor is, ha sokaknak közülük már csak az emlékét őrizhetem. Igaz, ezek többsége nem az akadémia székházában töltötte a mindennapokat, hanem a kutatóintézetekben. Még akkor is, ha birtokoltak valamilyen bizottsági tagságot. Ám magam sem ismertem, ismerhettem mindenkit. Így nyugodtan zárójelbe is tehető mindez.

Az azonban aligha, hogy maga az intézményi hálózat jelenti a tulajdonképpeni akadémiát. Nem a vízfejet, illetve a kirakatot, hanem a tényleges tudomány szövetét. A napi munkakapcsolatokkal, a formális és informális emberi hálózatokkal. A napi mosolyokkal, az eltört kémcsövekkel, és olykor az anyázásokkal. Ez aligha változott az évtizedek folyamán. Nem azért, mert a tudomány olyan, amilyen, hanem azért, mert az emberek olyanok, amilyenek. Korántsem véletlen, hogy egy igazán merev hierarchia elsősorban az emberi kapcsolatokat igyekszik lezúzni. Mert azt a legostobább vezető is tudja: nem a termelési értekezletek színes grafikonjai dolgoznak, hanem az emberek. A legostobábbak azonban ehhez mindig hozzágondolják, és ritkán ok nélkül, hogy a beszélgetések a büfében, egy konferencia szünetében veszélyesek. A hülyékre.

A most teritéken levő intézkedéscsomag így két legyet is üthet. Egyrészt okafogyottá teszi az önálló székházat. Másrészt igyekszik egymás ellen fordítani azokat is, akik eddig még nem hozták volna az utálati normát. Legfeljebb az jelentkezik bökkenőként, hogy Palkovics, a miniszter, maga is kutató volt. De talán éppen ezért tudja, hogy hova kell ütni a vezér szolgálatában. Azt is lehetne persze mondani, hogy „van az a pénz”. Szerintem nincs. Ha valaki csak egy kicsit kutató volt a büdös életben, és nem csak egy volt a kutatói székbe hullott párt-forgácsok közül, annak nincs az a pénz. Ettől még Palkovics, a miniszter, lehet a kontraszelektált rendszer állatorvosi akadémikusa. Némi kápó-mentalitással. Esetleg megzsarolva.

Andrew_s

Apróban: Majmok és emberek

Forrás: Mail Online

Kétségtelenül érdekes hír az, hogy kő-papír-olló játékra a csimpánzok is megtaníthatók. A kiotói egyetem kutatói ennek alapján megerősítették, hogy a majmok intelligenciája egyáltalán nem lebecsülendő. Tíz éve megállapították, hogy egyszerű számításos játékokban jobbak is lehetnek az embernél. A japán kutatók a csimpánzok értelmi szintjét most a négy éves gyermek szintjére lőtték be. Ami összecseng egy ausztrál kutatócsoport eredményeivel. Ők golyógurítós játékban mérték össze a gyermekek és majmok „teljesítményét”.

Eredményeiket kicsit másként fogalmazták meg a médiában megjelent híradás címeként. Mondván, hogy a gyermekek négy éves korukban kezdik meghaladni egy csimpánz intelligenciáját. Általában.

Aztán a napi politikai híreket olvasgatva hajlamos lehet valaki elkalandozni a szigorúan tudományos terültekről. Mert a hazai politikai elit nem egy tagjának megnyilatkozását látva és olvasva kétség ébredhet az említett meghaladást illetően. Pontosabban. Olyan kérdések kezdenek felderengeni, hogy vajon a politikai elit eléri-e a négyéves csimpánz szintjét?

Andrew_s

Mollivirus sibericum: a 30 ezer éves vírusok óriása

Mollivirus sibericum.
Fotó: Matthieu Legendre et al. Forrás: Sci-News

A szibériai permafrost, az örökké fagyott „talaj” alighanem még sok meglepetést tartogat a biológia múltjából. Különösen a mikrobiológusok számára. Azon egyszerű okból következően, hogy a mikroszkópikus szervezetek jobban bírják az extrém viszonyokat.

Még azok is, amelyeknek a szaporodásához, életéhez valamivel több kell, mint a puszta örökítő-anyag. Nem véletlen, hogy baktériumok, egysejtűek, illetve vírusok esetében látszik ígéretesnek az egykori élővilág tagjainak újra-élesztése. A legújabb ebben a társaságban a Mollivirus sibericum, amely „működését” tekintve vírus, azaz sejtparazita. Ugyanakkor, az eddigi vizsgálatok alapján, igazi óriást fedeztek fel ezzel a vírussal. A felfedezést ismertető közlemény alapján ez a vírus ugyanúgy az Acanthamoeba nevű egysejtű élősködője, mint néhány más, korábban, és szintén a permafrostból mintában talált, vírus. Ugyanakkor a mindössze 523 fehérjét kódoló 650 000 bázispárnyi örökítő-anyaga nem mutat rokonságot a kortársaként, de korábban felfedezett Pithovirus sibericum-mal.

A felfedezést tevő francia kutatók (Matthieu Legendre és munkatársai) közlése alapján az életmódja sem. Amennyiben sejtmag-élősködő, és nem az amőba citoplazmájában szaporodik. Ezzel az életmóddal közelebb áll a herpesz-kiütést és szemölcsöt előidéző „modern” vírusokhoz, mint a másik említett vírus. Amely életmódja inkább a himlővírusokéval rokonítható. Az áj óriásvírus ugyanakkor arra is példa, hogy már a pleisztocén vírusainál is előfordult a horizontális géntranszfer. A gazdaszervezettől, esetünkben a Acanthamoeba castellanii -tól átvéve géneket. Ha úgy tetszik egy igen korai, az emberi történelmet megelőző, GMO-val állunk szemben. A vírus szerencséje lehet, hogy akkor nem volt, aki traszparensekkel tiltakozzon.

Azért persze még lehet racionalitása a tiltakozásoknak. Bár erről a közlemény nem szól. S nyilvánvalóan nem is a sarkon kellene ehhez aláírásokat gyűjteni. Az azonban nyilvánvaló, hogy a vírus jellemzéséhez biológiai minta kell belőle. Azaz szaporítani kell tudni. Ez esetben, jelesül, egy olyan amőba-fajban, amely a talajokban ma is közönségesen él. Egyfajta élő kövületként fogyasztva a talajba került szerves anyagokon élő baktériumokat, gombákat. Fontos szerepet játszva a talajok természetes életében. Az is logikusnak tűnik, hogy egy ősrégi talajminta mikrobiológiai feldolgozásakor elsősorban a talajlakókra és azok élősködőire „lőnek”.

De az is nyilvánvaló, hogy a kutatói felelősség is hatalmas lehet ezekben az esetekben. A rokon, és esetleg fertőző, amőbafajok, és az ősvírusok viszonya éppen úgy rejthet meglepetéseket, ahogy az ősleletek akár véletlen kereszteződése a talaj-amőba jelenlegi élősködőkkel. Miközben mindazt a tudományos hasznot sem szabad „leírni”, ami az egész élővilág fejlődésének jobb megértését szolgálhatja. Beleértve a ma veszélyesnek ismert vírusok jobb megismerését, fertőzési „rendszerük” kialakulásának jobb megértését is.

Andrew_s