Kerítésépítő cinizmus

Két város között
Forrás: Borsonline

A déli ország-kerítés annyira egy mindent vivő hírnek tűnik, hogy lassan mintha túl sok is lenne belőle. Holott néhány aspektusáról mintha nem esne elég szó. Mi tagadás, magam is többször gondoltam arra, hogy lassan elő az ideje a hallgatásnak. S akkor megjönnek a legújabb hírek. Olyanok, mintha az egykori német lágerválogatottak gondolata köszönne vissza.

Ebből a szempontból szinte szóra sem érdemes, hogy a közmunkatáborok lázálmában vergődő belügyér a honvédelmi miniszterrel együtt tartott sajtótájékoztatást a kerítésépítés alkalmából. Ami szóra érdemesebb, az ezúttal is a mozaikok sorok közé szoruló darabkáiból rajzolódik ki. Fekete alapon. Mélysötét mintaként. Az egyik ilyen, nem is igazán háttérbe szorított hírmorzsa arról szól, hogy rabokkal készíttetik a kerítés-elemeket. Amiből azért az következik, hogy a kerítéskészítő kisiparosok, vállalkozók akár rettegni is kezdhetnek. Mert azért mégiscsak akkor hatékony igazán az a kerítés-alkotás, ha szakemberek csinálják. Azt pedig már Rejtő is megírta, hogy rabosítani valakit, ha a szükség úgy hozza, egy pillanat műve is lehet. Még akkor is, ha nem rabszolgáról, hanem a „büntetés-végrehajtás fogvatartottaiként” emlegetett élőállományról van szó.

A hatalmi cinizmus nem csak abban nyilvánul meg, hogy nyitva hagyja az utat az esetleges koncepciós eljárások előtt. Ez ugyanis akár rosszindulatú teóriaként is aposztrofálható. A déli drót-áramlat kapcsán azonban nem kisebb ember is megszólalt, mint Lázár János. A Pintér- Hende páros által nyújtott teljesítményt kiegészítve arról a kormányzati vágyról beszélt, amely szerint „szabálysértés helyett bűncselekménynek minősüljön az illegális határátlépés”. Amiből szinte adódik az végtelenül leegyszerűsített megoldás, hogy a hatalom által illegálisnak bélyegzett menekültből rabot lehet kreálni. Majd kivezényelni a kerítésépítéshez. Ahol az egyik oldalon kényszermunkásként dolgozhat, miközben a másik oldalon mindazok látják, akik még a határ túloldalán vannak. Most tekintsünk el a nemzetközi egyezmények értelmezési tartományától, és pusztán az embertelen és szemétség szintű cinizmusát nézzük egy pillanatra egy ilyen forgatókönyvnek. Alig fog különbözni Ariel Castro receptéjétől, aki az egyik elrabolt, és rendszeresen megerőszakolt áldozatot kényszerítette a leendő áldozatok „celláinak” kialakítására.

S amikor már azt hinnénk, nincs hova lefele licitálni, akkor számíthatunk arra, hogy megjelenik a kormány szóvivője: Kovács Zoltán. S elkezd arról beszélni, hogy „a kerítésnek akkor van értelme, ha ellátja a funkcióját”. Amit aligha cáfolhatunk. Elvégre a lámpának is akkor van értelme, ha világít. Olykor az antracitnak is. Már akkor, ha az abszolút nullfokon is üstökösként lobban fel némely politikai szereplő szellemiségéhez képest. Kovács Zoltánnak azonban igaza lehet. A kerítéstechnológiákból nyilván ki kell választani azt, amelyik a leghatékonyabb. Erre Pintér Sándor szerint úgy van mód, ha próbamászásokkal tesztelik. Amiből persze adódik a kérdés, hogy vajon ki fogja ezeket az átmászási gyakorlatokat végrehajtani. Az egyik lehetőség például az, hogy a katonák, akik úgyis ott vannak. De mert nekik ez lehet kiképzési feladat, vajon büntetőszázadba kerülve fogják továbbépíteni a kerítést? Már akkor, ha nem sikerül átmászni rajta?

Esetleg a kerítés túloldalán feltorlódottakból várnak majd önként jelentkezőket? Ebben az utóbbi esetben mi lesz a jutalma annak, akinek sikerül átmászni? Mert akinek nem sikerül, az értelemszerűen ott marad, ahol eddig is volt. S akinek sikerül? Az repülőjegyet kap Kósa Lajostól Londonba? Esetleg ezt ígérve mindjárt le is tartóztatják az átjutókat? Helyből átutalva őket a kerítésépítő munkaszolgálatosokhoz? Elvégre csak cinizmus kérdése. Amiből egy olyan kormányzat környékén nyilván nincs hiány, ahol a gyermekéhezést, a keresztényi szeretet jegyében, rossz szokásnak tekintik. Mert nyilván sosem próbálták. Ahogy valószínűleg sátrazni sem próbáltak nyáridőben, árnyéktalan területen felállított sátrakban. Noha, ha már sátortáborokat terveznek a menekülteknek, igazán kipróbálhatnák. Egy szép nagy sárga sátorba bezárva az egész kormánypárti frakciót. Kormányostól, Aztán csak arra vigyázni egy napig, hogy ki ne jöjjenek. Akkor sem, ha odabent 40 Celsius körüli hőmérséklet alakul ki. Utána alighanem kerítést is szívesebben építenének a hatalom dicstelen pribékjei.

Idén talán még a miniszterelnök is vendége lehetne az említett sárga sátornak. A kialakított nemzetközi utálat eredményeként Horvátországba minden esetre nem mer elmenni az idén. De azért a szomszédba, a másik irányba, azért átugrik egy kis illiberális hordószónoklatra. Nehogy itthon kelljen lennie, amikor esetleg pofára esik a nagy kerítés-projekt.

Andrew_s

Antikommunista narancsködök.

Forrás: Gépnarancs

A kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából számos politikus gondolta már egy nappal korábban is alkalmasnak az időpontot, hogy véleményét, vagy akár indulatait artikulálja. Olcsó retorikai fordulat lenne arra hivatkozni, hogy talán az egyetlen dokumentált kommunista közösség Jézus és tanítványainak közössége volt. Miközben természetesen érthető, hogy politikai és nem a megvalósult kommunizmus kétségtelenül létező áldozataira gondolva vonult fel a politika. Azt követően, hogy Orbán Viktor az alsógatyákról értekezve előkészítette a terepet az évértékelője közepette.

A miniszterelnök a kábítószercsempészekkel párhuzamban hirdetett harcot azok ellen „akik vörös alsónadrágjukat narancssárgára cserélték”. Noha aligha gondolt arra, hogy a narancsszínű alsónadrágoknak akkora keletje lesz, hogy csempészárúként kell majd lecsapni az azzal esetleg dugiban kereskedőkre. Az azonban kétségtelen, hogy tekinthető jó hangulati felvezetőnek azokhoz a megnyilvánulásokhoz, melyek pár nappal ezt követően törtek a felszínre. Talán azzal a szándékkal is, hogy eljátssza Tuskó Hopkins szerepét. Elvégre igaz, hogy bárkire nézve „az egyetlen mód, hogy ne hiányozzon a névsorból: ő olvassa!” Még akkor is, ha a szerepeket értelemszerűen módosítani kell a Rejtő Jenő által leírtakhoz képest. Annyiban, hogy amennyiben olyan határozza meg a kommunisták körét, aki a saját asztala körül ülők közt is bőven találna a vörös pöttyeiket vörös gatyába rejtőket, addig azt olvas bele a névsorba, akit akar. Ami azért nem változtat azon a tényen, hogy a Fidesz-ben és holdudvarában is igencsak vannak alsóilag rétegesen öltözött kollegái a miniszterelnöknek.

Talán ez is kicsúszott a honvédelmi miniszter látóköréből, amikor kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott beszédet Esztergomban. Azt üzente ugyanis, hogy „Amíg Európában a vörös csillag nem önkényuralmi jelkép, amíg nem jön létre a kommunizmus nürnbergi pere, ahol az emberiség egyszer és mindenkorra elítéli a totális rendszerek minden formáját, addig a kommunizmus nem múlt idejű történelem”. Egyben persze egy erős képzavarba is belekeveredve, mivel a nürnbergi per elsősorban embereket és tetteket vont eljárás alá. S a per következménye, az ott feltártak járultak nagyban hozzá ahhoz, hogy az embertelen náci ideológia megvetés tárgyává vált mindenki számára, akiben a humánumnak legalább szikrája felvillanhat. A kommunizmust, mint eszmerendszer egy kicsit talán más. Mert összességében, a populista hangulatkeltés szándékát felismerve érthető Hende Csaba szándéka. Azonban egy minisztertől talán elvárható, hogy különbséget tudjon tenni egy eszme, az eszme nevében cselekvők, és egy olyan jelkép között, mely nem állt kizárólagos használatban az adott eszme követői számára. Ha egy minisztertől ez a különbségtétel elvárható, és Hende Csabáról feltételezzük azt a történelmi tudást, ami erre alkalmassá is teszi, akkor túl sok ok nem marad, amiért a képzavaros kijelentés elhangozhatott. Marad a populista hangulatkeltés, és a napi problémákról való retorikai figyelemelterelés.

Ami finom tereléssel Wittner Mária, mint a Fidesz vörös-csillagügyi megbízottja, még véletlenül sem gyanúsítható meg. Egyszerűen kijelentette, hogy „ha nem kérnek bocsánatot, nincs bocsánat”. Mármint az ’56-os megtorlásokban részt vevők számára. Amivel magánvéleményként nem is lehet vitázni. Wittner Mária így érzi, és ezzel közreadta azt az ars poetica-t, hogy ő addig fogja dédelgetni magában a gyűlöletet, ameddig csak él. Ami magánemberként jogában áll, és legfeljebb sajnálni lehet érte. Politikai szereplőként persze ez már nem teljesen igaz. De Wittner Mária már annyi kirohanást tett az utóbbi évtizedek különböző politikai eseményei, vagy csak a parlamenti munka során, hogy meglepetéssel is csak mérsékelten tud szolgálni ebben a műfajban. Miközben, korántsem húzva egyenlőségjelet az események között, azért tőle sem ártana legalább egy kis bocsánatkérés a TV-székház felgyújtásához vezető folyamatokban játszott szerepéért. Ám nem áltatom magam azzal, hogy ez a közeljövőben be fog következni. Elvégre az, aki egész életét a mások szemében, talán már rég elkorhadt, gerendák vizslatásának szentelte, az aligha fog a saját apró szálkáival foglalkozni. Ugyanez okból azt is kár feszegetni, hogy bár a bocsánatkérés erény, a bocsánatnak nem előfeltétele. Ahogy a bocsánat és a felejtés sem azonos.

S ebből a szempontból Áder János nyilatkozata volt talán az egyik leginkább mértéktartó. Igaz, köztársasági elnökként a szerepéhez jobban illik a mértéktartó nyilatkozat, mint az egykori vakondokvadászat szóvirágai. S legalább a korábbi pártharcostársaktól eltérően igyekezett elkerülni a populista pongyolaságok csapdáinak jó részét is. Alkalmazkodva ahhoz a mindenkit képviselni szükséges szerephez is, melyet Brüsszelből hazajövet felvállalt a hazai politikában.

Andrew_s