Demagógisztáni napló: Kultúrautálvány.

Pallas Athene
Forrás: http://www.mlahanas.de

Államtitkári vezéráldozat érte a közelmúltban kulturális kormányzást. Az, hogy Szőcs Géza lemondott az emberi erőforrások miniszterének küldött felmentési kérelemmel, vagy inkább lemondatta Orbán Viktor, az lehet mérlegelés tárgya a nyilatkozatok tengerén való lavírozásban. Az azonban úgy tűnik nem kevésbé vita tárgya, hogy Szőcs Géza munkássága inkább ártott-e, vagy használt-e a hazai kulturális életnek? Nyilván lehetnek különböző vélemények, bár az utolsó dobása, a Szálasi-kormányban pozíciót vállaló Nyirő József rehabilitációjáért való kiállása önmagában is elég a vélemények megosztásához. Az azonban szinte biztos, hogy egy ország szellemi élete, noha részleteiben rejtheti a viták tárházát, a kormányzati irányítás szintjén némi egység látszatával lenne jó, ha bírna.

Márpedig azok a törekvések, amikor nyíltan rasszista nézeteket valló szerzők pajzsra emelésével próbálnak operálni, nem igazán szolgálják ezt az egységet. Ha ehhez kisebb-nagyobb politikai mutyik is társulnak, akkor könnyedén lehet egyfajta bűnlajstromot szerkeszteni. Ahhoz hasonlót, amilyet például a Magyar Narancs is közölt. Kilenc pontba gyűjtve Szőcs Géza, a korábban Orbán Viktor bizalmi emberének ismert politikus kultúrpolitikai bűneit. Ezek abban az esetben is értelmezhetőek, ha igaznak tekintjük a Demokratikus Koalíció közleményében foglaltakat, miszerint a most leköszönt államtitkárral egy súlytalan politikus bukott felfele, és vált a miniszterelnök főtanácsadójává. Az azonban biztos, hogy a kultúráért való felelősség kicsit más, mint az „itt a hamu, hol a hamu” című társasjáték. S más lesz, más lenne az utódja esetében is. De akár még annál is több mint a színházak műsorpolitikájába való belebeszélés, vagy a kinevezések papírmunkája.

Egy nemzet kultúrája ugyanis magába foglalhatja mindazokat az egyéb tényezőket is, melyben elvárható, hogy a politikai irányító állást foglaljon. Azokat a tényezőket, melyek például a szellemi környezet stabilitását, vagy a jövő generációk nevelését szolgálják. Még akkor is, ha ezek talán nem közvetlenül tartoznak a kultúráért felelős államtitkár szigorúan vett hatáskörébe. Az ugyanis lehet mindenki egyéni választása is, hogy milyen előadásra vesz jegyet. Mindaddig persze, amíg az adott színház egyáltalán létezik. De most tekintsünk el attól, hogy Szőcs Géza ténykedése inkább ellehetetlenített vagy átpolitizált színházi életet eredményezett, mint bővítettet. Tételezzük fel, hogy a színházak adottak. Az átlagos városlakó ebben az esetben is többet jár-kell a településen, mint színházba jár. Márpedig a kulturális államtitkárságnak nemhogy szava, de még véleménye sem volt olyan kérdésekben, mint a közterületek folyamatos átnevezgetése, vagy az oktatáspolitika ámokfutása. Az államtitkárság súlytalanságát meg jól mutatja, hogy bár Szőcs Géza szerint a Kossuth tér 1944-es állapotának rehabilitációja nem volt elégséges indok rá, József Attila szobrának átültetése nem került le a napirendről.

Egy olyan államtitkárságtól meg mit várhatnánk, melynek vezetője játszott Nyirő hamvaival? Sokat már csak azért sem, mert az államtitkárnak szava nem volt a neohorthysta jelképek avatásának ügyében sem. Márpedig a kulturális környezetszennyezésnek ezek is részeivé váltak napjainkban. Az meg szinte előre vetíti a jövőt, hogy ismét Orbán Viktor egyik bizalmi embere, L. Simon László lett a kultúráért felelős államtitkári luftballon új kormányosa. Az új államtitkár nyilatkozatai közt ugyanis nem sikerült megtalálnom azt, amiben elítélően nyilatkozott volna arról az íróról, akinek fasizmusáról Radnóti Miklós, a fasizmus áldozataként meghalt költő is megemlékezett naplójában. Így valóban provokációnak, vagy ahogy a 168óra aposztrofálta „Nyilas vicc”-nektűnik, hogy a Nyirő-est a Radnóti művelődési házban kapott helyet. De talán még korai, és az eljövendő napok meghozzák az államtitkári elitélést az említett eset kapcsán. Bár pillanatnyilag szkeptikus vagyok.

Azonban az biztos, hogy L. Simon László csapatjátékos. Orbán Viktor csapatában játszóként szinte biztosan. Bár talán nem ártana, ha egy kultúráért felelős politikus a kultúrával is törődne. Nem csak a beletörődés szintjén, és nem csak a saját karrierje érdekében. Mert az igazi kultúráért felelős tevékenység talán nem csak a politika, hanem az egész kulturális környezet megvédése, fejlesztése. Ahogy már József Attila is az egész népet akarta tanítani. El is költöztetik a szobrát a Parlament közeléből kicsit messzebbre. Az újdonsült államtitkár költöztetési jóváhagyásával, amit már korábban, a Parlament kulturális bizottságának elnökeként, is megadott. Talán egyfajta hatalmi önkritikaként. Jelezve, hogy nem tanítani, hanem idomítani szeretné a jelenlegi kormányzat az embereket, akiket sokkal inkább tekint kulturálisan is alattvalónak, mint társnak a polgári létben. L. Simon László szerepére nézve tehát szkeptikus vagyok. Már csak azért is, mert a miniszterelnök aligha pártolna olyan államtitkári kinevezést, ami veszélyeztetné a hatalmi törekvéseket. Ahhoz pedig sokkal inkább a szellemi sokkolás, az egyoldalú oktatás, a célzatosan támogatott művészet tartozik hozzá, mint az a gondolati szabadság, amiről például a jelen oktatáspolitika, a csak látszólag opcionális hittanoktatással, az ezer sebből vérző NAT-tal, és az iskolai miliciákkal hallani sem akar. Ehhez alighanem egy olyan kulturált politikus kellene a kultúrpolitika élére, akinek a kultúrában és a politikában is szava van. L. Simon László esetében a politikában aligha számíthatunk arra, hogy szava lenne Orbán árnyékában. A kultúrában meg eddig is csak szavai voltak, de szava alig. Mert ki tagadná, hogy az olyan versnek hívott utálványok, mint amit kijelölésekor a gepnarancs.hu is előszedett, szavakból állnak. De azért az meglehetős túlzással állítható csupán, hogy a zsidó kurvák seggéről, a szerző telepatikus és telekinetikus erőiről értekező sorokat a hazai kultúra gyöngyszemei közé fog tartozni. Sokkal inkább olyan, amiről méltán feledkezik meg majd az irodalomtörténet. Bár lehet, hogy Hoffmann Rózsa majd kötelezővé teszi. Elvégre a hatalmi túllihegésben neki sincsenek komoly szakmai aggályai és elvárásai a saját munkakörét illetően.

Félő tehát, hogy míg a gazdaságban Matolcsy György tündérvízióit, a kultúrában a semmiért mindent beáldozni képes szervilista államtitkárság pártolta tendenciákat nyögik majd a jövő generációk. 

Simay Endre István

Rehabilitációs kalandjátékaink.

A napjainkban zajló, és a napi politikába beletipró provokációs játék egy idő után kicsit kezdhet hasonlítani arra, mint amikor egymással szembe menő autókkal tesztelik azt, hogy ki rántja el először a kormányt. Hazai viszonyaink között úgy tűnik a szélsőjobb irányba. Ami kormányelrántás esetén nem feltétlenül a legjobb irány, Ahogy a szélsőbal irány sem lenne jobb megoldás. Ez azonban jelenleg a kevésbé fenyegető iránynak látszik. Még akkor is, ha a kormányzat artikulációjában sokan az 1950-es éveket látja felvillanni időnként. Amikor ugyanis a neohorthysta gesztusok nyílt kormánypárti összekacsintást sejtetnek, akkor nehéz azt hinni, hogy ez utóbbi lenne a valós irány.

Sokkal inkább úgy tűnik, mintha a kormányzat valamiféle kalandjátékba kezdené belelovalni magát. Ami azért is veszélyes lehet, mert a játékszellem felülírhatja a józan ítélőképességet. Miként a párthűség is eltörölheti esetenként a racionalitást. Mely utóbbira Vadai Ágnes célzott a rehabilitációs hullámot feszegető interpellációra adott miniszteri válasz kapcsán. Ez a miniszteri válasz sok szempontból minőségileg más síkra terelte a hatalmi játékokat. Még annak fényében is, hogy a korábbi jelek is arra utaltak, hogy Orbán Viktor kormánya valamiért, és a történelmi tapasztalatokkal szembemenve is, a szélsőjobboldali kártyát kívánja kijátszani a gazdasági és belpolitikai terített betliben, A minőségi ugrást kétségtelenül az jelenti, belpolitikailag azért is lehet kétségtelenül kínos a miniszteri állásfoglalás, mivel Gyurcsány Ferenc lakásának kapcsán a kormányzati politika szintjére emelheti a szalonzsidózást. Miközben mit sem vitatta, hogy a rehabilitációs törekvéseket szintén kormányzati támogatásban részesítik. Cseppet sem megnyugtató módon Szálasi rehabilitálásának gyanúját sem azonnal, és kétséget kizáróan visszautasítva.

Az azonban kétségtelen, hogy a provokációk akár a határokon is túlmutathatnak. Miközben nehéz nem egyfajta társadalmi hack-nek tekinteni azt, hogy Szálasi Ferenc egyik utolsó hívének munkássága kötelező tananyaggá válik. Az irodalomórákon, és nem a történelemórákon. Miközben még az is felmerül, hogy Szőcs Gézánál, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kulturális államtitkáránál lehettek, mintegy „csempészárúként”, Nyirő József hamvai. De az irodalomórákra, illetve a Szálasi-kormányzat prominensének kötelező tananyaggá válásához visszatérve, a kalandjáték immár kiterjedőben van. Ezek a fejlemények immáron nem csak rövid távú belpolitikai kalandjátékká teszi a történteket. Az ezzel már egyfajta generációs kalandjátékká válik. Amikor ugyanis az egyik oldalon az iskolákban kötelező olvasmánnyá válik Nyírő József, akkor a másik oldalon, nehéz feltételezni, hogy az így kondicionált ifjúság nem lesz megengedőbb a fasizmussal rokonítható eszmékkel kapcsolatban. Ugyanakkor nehéz elszakadni attól a gondolattól, hogy végső soron ezek a lépések egy átfogó, és nagyobb léptékű kalandjáték egy-egy kisebb lépéskombinációja. Amennyiben eltekintünk a kapkodó meggondolatlanságtól, mint motivációs tényezőtől.

A teljes játékpálya ugyanis nem kizárólag az említett belpolitikai pályát jelenti. Holott kétségtelenül ez az a pálya, amin nagyon gyorsan visszaléptethető az ország. Azokba a korszakokba, melyet a feudális kedvezményrendszerek, a kiszolgáltatottság, és a csengőfrász jellemez. A visszalépés ára teljesen nyilvánvalóan az, hogy mások megelőzik a visszalépőket a pályán. Azonban az is belátható, hogy még ebből is nyerhető kommunikációs előny. Azon egyszerű okból, hogy amennyiben a visszalépés elég nagy mértékű, akkor azok, akik nem a visszalépések mentén politizálnak, már nem is látszanak. Ekkor már tényleg csak kellően karizmatikus kommunikáció kell annak elhitetésére, hogy nem visszaléptünk, hanem éppen ellenkezőleg: előreszaladtunk. A többiek pedig azért nem látszanak a kéklő messzeségben, mert már le is köröztük őket. Így azért látszhatnak előttünk járóknak. De valójában nem előttünk járnak, hanem minket követnek. Így végső soron, a belpolitikai pályán való visszalépés megmentheti a kormányzatot abban is, hogy más területekre, más pályákra átlássanak az emberek. De az sem baj, ha átlátnak, mert ott könnyen lehet, hogy úgy sincsenek mások.

A pakli szélén levő kártya részleges bemutatása, vagy akár kijátszása ugyanakkor a kalandjáték egy másik hozadékát is sejteti. Az egyre újabb megszorítások, és a belső ellenségképekre való mutogatás magvai ugyanis könnyebben esnek termékeny talajra. Az ezek nyomán felkorbácsolt viták, és indulatok elveszik az erőt attól, hogy a visszalépett játékos-csapat túl sok energiát fordítson másra. El van a saját belső problémáival. Így a neohorthysta szimbólumpolitika, a fasiszta kormánytag részleges rehabilitációja alapvetően az adópolitikai játékpálya buckáiról is elterelik a figyelmet. Az ugyanis kétségtelen, hogy a napi életkörülményeket ezek legalább annyira befolyásolják, mint a kocsmai indulatok. Az olyan húzások, mint a szektoriális különadók, majd az ezeket pótló mégkülönebb adók, és a mégkülönebbeket kiegészítő segédadók lassan az egész gazdaságot egy adókból és kontraadókból álló ingovánnyá teszik. Ami nem igazán a vállalkozásoknak, és a növekvő munkanélküliség csökkentésnek kedvez. Egyfajta önálló kalandjátékká téve a hazai túlélést Az adókísérleti kalandjáték pedig eltereli a figyelmet azokról a gazdasági problémákról, melyekkel csak az ingovány mélyül.

Összességében kihasználva azt, hogy a problémák amúgy is fokozzák a szélsőségek iránti fogékonyságot, s csökkentik a társadalmi immunitást még az egészen szélsőséges politikai nézetekkel szemben is. Végkifejletben a hatalmi kalandjáték teljes mozaikjának szépen csiszolt, és a jövő generációkra is kiterjedő színezéssel ellátott. darabjává válhat a társadalom részleges visszaléptetése. Akár a zsellérség újfajta felélesztésével kísérve. De sok szempontból egy neofeudalista cselédséget kialakítva. Azokból, akik maradnak. Mert azt szinte az összes felmérés jelzi, hogy az emberek nem hatalmi allűrök közepette kavargó mocsárban akarnak lehúzó kalandjátékokat játszani. Azokat meghagyják azoknak, akiknek a saját ambícióik és tehetségük csak a zavarkavarásban merül ki.

Simay Endre István