Nyulak korbácsa

Forrás: Facebook

Annak idején, amikor a tengermentes kormányzó hatására kialakult fasiszta rendszer elment a levesbe, akkor fontos, és szimbolikus lépések követték letüntét a szociális területen. Azon persze lehet vitatkozni, hogy például a főúri kastélyokban berendezett gyermek-üdülők mennyire használtak a műemléki épületeknek. Ahogy más, hasonló intézkedések sorának mellékhatásain lehet hosszasan lefolytatni elemzéseket. A gyakorlati haszon-elven kívül azonban kár lenne vitatni a jelzés-értékét ezeknek.

Ahogy világos üzenet volt a gyermekek üdültetése a Balaton-parton, és a Margitsziget felszabadítása is. Üzenet arról, hogy a születés, illetve vagyon alapján járó, és a jogrendet alapjaiban is befolyásoló kiváltságok kora lezárult. Később kiderült ugyan, hogy egy alapjaiban diktatórikus rendszer követte a korábbi, szintén diktatórikus rendszert. A jelképek jelzés-értékét azonban ez nem befolyásolta. Ott, és akkor semmiképpen. Ahogy azoknak a szólamoknak is alacsony a helyi-értéke ebből a szempontból, hogy az állam jó gazda, vagy rossz gazda. Elvégre többször bebizonyosodott, hogy az állam lehet jó gazda is, ha a megfelelő ember van a megfelelő helyen. S persze lehet rossz gazda is, ha ez bukik. De ez pont annyira közhely, mint az, hogy amennyiben a politikai és gazdasági korrupció mentén döntenek a magánkézbe adásról, akkor az egyértelműen hibás mechanizmust sejtet. Ebből a szempontból a Margitsziget közigazgatási elvétele Angyalföldtől, jól körvonalazható módon, egy igen rossz döntés.

Nem véletlenül merült fel szinte az ötlet felmerülését követő pillanatokban, hogy alapvetően fel akarja parcelláztatni a Fővárosi önkormányzat, az új gazda, a területet. S a Navracsics Tibor által magyarázgatott törvényi változás természetesen egészen más környezetbe helyezi Tarlós István fotózkodását is a szigeten folytatott árvízvédelmi munkák közepette. Óhatatlanul azt a képzetet juttatva az ember eszébe, hogy az új földesúr megszemléli gazdaságát. Miközben talán valami személyes elégtételt is érezget a vagyonáthelyezés kapcsán. A nyulak valamikori szigete ugyanis akár Ó-Buda gyöngyszeme is lehetett volna, és akkor óbudai polgármesterként már akkor lehetett volna Tarlós István személyes birtoka. Főpolgármesterként tehát megkaparintotta, és személyes lobbi-tevékenységét is eredményesnek értékelheti.

Az is nyilvánvaló, hogy a politikai üzenetek között ott találhatjuk azt is, ami az ellenzéki párthoz tartozó vezetéssel bíró terület büntetését veti fel. Angyalföld polgármesterét ugyanis az MSZP jelölte, és a hagyományosan munkáskerület szavazta pozíciójába. A virtuálisan új kerületként, fővárosi tulajdonba kerülő sziget használati jogát érintő bármilyen üzenet tehát ebből a nézőpontból is lehet szimbolikus. Jelezve azt, hogy korántsem fogyott el az a lendület, ami a Fidesz szemében renitens kerületek, városok büntetését viszi sikerre. A négyes metró éveken keresztül zajló obstrukciója, a valamikori 1-es buszjárat megszüntetése, a főváros ügyeinek kezelése után most már kerületi szinten is lehetett ütni az angyalföldieken. Ennek a látszanak a szempontjából Navracsics Tibor indoklása irreleváns, mivel kiemelt idegenforgalmi terület több is van Budapest területén. Miközben kétségtelen, hogy jelzés-, illetve telekértéken a Margitsziget sokkal kiemeltebb.

Akkor, amikor Horthy-szobrokat avatnak, és utcanév-viták zajlanak Tormay Cécile kapcsán, nem csak a kerületeknek üzen. Nem csak azt üzeni, hogy vagy „rám szavaztok, vagy nektek annyi”. A szellemi visszarendeződést is üzeni. Azt, hogy a közre hivatkozva, de gyakorlatilag bármit megtehet egy felsőbb kör. Aki pedig megfelelő módon gazsulál, az megkapja a vágyott baksist. S gazsuláljon, ereszkedjen térdre a kanmacskás gumicsizma előtt akkor is, ha polgármester, és akkor is, ha Budapest főpolgármestere. Megkapva azt a személyes játszóteret a terveihez, ami csak része az egésznek. Annak a játszótérnek, amit Magyarországnak hívnak. Mely országból egy egyre authoritánusabb vezetés alakítja ki egy populizmusban önmegvalósuló, vezetésre egyre alkalmatlanabbnak látszó vezető személyes birtokát. Nem először a történelemben, és nem először a magyar történelemben sem. S talán nem ártana emlékezni arra, hogy egy hasonló vezetési struktúra vezetett az ország trianoni határainak megerősítését hozó világháborús szerephez is. Ahogy arra is lehetne emlékezni, hogy hasonló vezetési struktúrák kialakulása vezetett el az ország szellemi elitjének elvesztéséhez is.

Az utóbbi évszázad alatt háromszor is. Az ország ugyan lehet büszke azokra a tudósokra, akik a II. világháború szövődményeként hagyták el az országot, de jobb lett volna, ha hazánkban tudnak alkotni. Lehet büszkén dagadó kebellel megemlékezni az ötvenhatos események hatására távozó professzorokról, filozófusokról is, de jobb lett volna, ha itthon tudnak tanítani. S lehet talán pár évtized múltán büszkén nézni fiainkra, lányainkra, ha haza jönnek az unokákkal. De jobb lenne, ha az országban éreznék magukat biztonságban. Egy országban, ahol hosszú távra kiszámítható, és nem csak nevében demokratikus a jogrend. Egy országban, ahol a „köztársasági elnök” nem csak egy címke egy pártpolitikuson. Egy országban ahol kiszámíthatóan, és meg tudnak élni gyermekeikkel. Egy országban, ahol nem a vezérnek járó kézcsók hőfoka szabja meg a mindennapokat. Egy országban, ahol a Nyulak szigete nem válhat még a gyanú szintjén sem korbáccsá a politikai nyulak kezében.

Andrew_s