BKK, T-Systems vs. informatika

A BKK, valamint beszállítója, botrányos szereplésének hullámverése, amely az informatikai rendszerét ért kritika kapcsán alakult ki, csak nem akar alábbhagyni. A legfrissebb események egyike az, hogy kiderültek a T-Systems hazai névviselője által szállított rendszer tesztelési körülményei. A HVG-hez eljutott információk alapján. Amelyekből, a jelek szerint, töredékek is elégnek bizonyultak ahhoz, hogy a szakemberek felhördüljenek. Okkal.

A HVG különben egy céges mail-re hivatkozik, amelynek teljes tartalmát az írásukból nem áll módunkban megismerni. Noha a szerkesztőség láthatóan nem az adatokat féltette az olvasóktól, mert több, különben meg nem nevezett „informatikai szakembert” megkérdezett. Az idézőjel különben pont a névtelenség miatt került ide. Ha akarom informatikai szakember az is, aki frissen kapott a tárgyból diplomát, és az is, aki évek óta számítógépeket szerel össze. Ugyanakkor a szoftverek tesztelése egy szakma. Hazánkban is letehető belőle nemzetközileg értékelt szakmai vizsga. Így csak használt volna a közlemény hitelének, ha a górcső alá vont levelet, és annak technikai fejlécét is közlik. Illetve megnevezik a szerkesztőségnek segítő szakértőket. Mindezen adatok hiányában egyfajta gondolatkísérletként, mintegy feltételes módba téve, de mégis érdemes áttekinteni a töredékeket.

Ezek alapján könnyen lehet, hogy a hozzá-nemértés párosult a kommunikációs szorgalommal az érintett cégek esetében. A HVG közlése szerint „komolyabb terhelési tesztként a saját munkatársait kérte e-jegy és -bérlet vásárlására a T-Systems vezetése”. Ezt tézisként elfogadva azt állapíthatjuk meg, hogy igen komoly fogalmi zavarok uralkodtak el valahol. A felhasználói, és így elsősorban funkcionális jellegű teszteket összekeverve a terhelési tesztekkel. Ami nem kicsit, hanem nagyon más. Ráadásul az utóbbi, mármint a valódi terhelési tesztek végzésére nem egy esetben célprogramokat használnak. Érthetően. Mert egy internetes, illetve böngészős, rendszernek el kell tudni viselnie azt, ha több ezer, de inkább több tíz, ha nem százezer kérés érkezik egyszerre a kiszolgálóhoz. Márpedig nem túl életszerű elképzelés egy sportcsarnoknyi embert vezényelve elérni, hogy mindenki egyszerre kattintson.

Ha ezen a fogalmi katyvaszon túltettük magunkat, akkor jön a következő furcsaság. A HVG, a szakértőkre hivatkozva, azt mondja, hogy három hónap alatt nem lehet egy ilyen rendszert összehozni. Ami kétségtelenül igaz, ha egy ember dolgozik a projekten. De jóval árnyaltabb, ha a közreműködői létszámot elkezdjük növelni. Ez akkor is igaz, ha nulláról építenék fel a rendszert. Csak akkor több, és jobban képzett szakember kell. A specifikációk elkészítéséhez, illetve a fejlesztéshez egyaránt. Amellett létezik olyan fejlesztési módszertan, amelyik a tesztelések java részét a fejlesztésekkel párhuzamosan képes megoldani. A szűk keresztmetszet tehát valószínűleg nem a fejlesztésre szánt rövid idő, hanem az azon belül tesztelésre szánt időintervallum lehetett. Ami egyébként sajnos nem is olyan ritka. Mert a határidőben való élesítésben érdekelt cégvezetés, valamint az elbizakodott fejlesztési vezetők egyaránt hajlamosak arra, hogy a tesztelésre szánt idő rovására növeljék a fejlesztésre szánt erőforrás-keretet. Időt és pénzt próbálva megtakarítani a tesztelésen.

Az, hogy a jelen esetben ez történt-e, azt nem tudhatjuk pontosan. De a lehetősége felértékelné a válaszokat a korábban feltett, és válasz nélkül maradt kérdésekre. Amelyeket a T-Systems hazai Facebook-oldalán sem kívánt senki, ezideig, megválaszolni. Ugyanakkor, ha elfogadjuk a Kaszás Zoltán közelményében vázolt helyzetből azt, hogy „vitathatatlan, hogy a rendszer bizonyos komponenseinél már léteznek fejlettebb, korszerűbb megoldások”, akkor abból egy igen szomorú kép rajzolódik ki. Az, hogy a fejlesztő csapatnak fogalma nincs a rendelkezésre álló lehetőségekről. Ha pedig ez nem igaz, akkor a fejlesztésért felelős vezető tudtával és beleegyezésével kerültek felhasználásra az elavult komponensek. A két lehetőség bármelyike azt jelentheti, hogy igen komoly architektúrális problémák lehetnek a fejlesztést végzők háza táján.

Ezt csak erősíti az, hogy a mostani hír szerint létrehoztak néhány kis értékű terméket, a belső tesztek végrehajtásának érdekében. Majd ezek „lehívása” mintegy „benne felejtődött” a rendszerben. Jelezve, hogy a verziókezeléssel, az élesítés menedzselésével, valamint az egyes verziók dokumentáltságával egyaránt komoly bajok lehettek. Márpedig ezek egyike sem olyan, ami egy tranzakció-, illetve adat-kritikus rendszerben megspórolható. Még akkor sem, ha minden egyéb, ami a szoftverfejlesztések „háza táján” tökéletes.

Azt is tudomásul kell vennünk, hogy a gyakorlat azt erősíti: tökéletes rendszer nincs, csak olyan, amit nem teszteltek eleget. Azonban a jó szakmai megközelítést pont az mutatja, ha igyekeznek az „elég” szintjét minél jobban „belőni”. A tesztelői szakma ehhez megannyi teszt-módszert, és igen sok mérőszámot, ismer. Köztük a rendszer tesztekkel való lefedettségének mértékét is. Ami a BKK-nak szállított rendszer esetében nem lehetett túl magas a sorra kiderülő problémák alapján.

Andrew_s

A tesztek (még)sem nőnek az égig

A hiúságot sokszor sorolják a káros tulajdonságok közé. Az is. Különösen, ha megalapozott. A megalapozott hiúságot legtöbbször nem is annak, hanem önbizalomnak hívják. Sokak szerint ez is káros, és az önbizalom-hiányos környezet elkezd címkézni. A címkén olyan szavakkal, mint: hiúság, nagyképűség. A következőkben pont ez következik az iskolai tesztek kapcsán. Akit ez zavar, ne is olvassa tovább.

Még akkor sem, ha szinte biztosan sokan ismerik azt az érzést: mondanak, illetve leírnak valamit, amire legtöbben rá se bajszintanak (legfeljebb koppintják), majd hirtelen visszaigazolást találnak a mondandójukra. Aki erre úgy reagál, hogy „a francba, már megint igazam volt”, és bánatában leissza magát, annak részvétem. Személyiségét végzetesen megfertőzte a többségi szürke massza által rákényszerített önmarcangoló műszerénység. Amely kényszert különben sosem értettem igazán. Ha valaki gyorsabban old meg egy matematikai feladatot, mint az osztálytársai, az miért ne lehetne rá büszke. Lehet, hogy a gyengébb matekos gyorsabban futja le a százat. Márpedig a futóverseny győztesétől senki nem várja el, hogy bánatosan zokogni kezdjen. Hamut szórva a fejére, amiért jobb, mint a többiek. Az iskolaévek során azonban sokan és sokszor találkoznak azzal a jelenséggel, hogy a jobb tanulónak szinte a fű alatt kell elsunnyognia egy szaktárgyi versenyre. Ha pedig a tanórákon is jobb a többieknél, akkor az őt érő korosztályi gúnytól igen kevéssé védi az iskola. Ha pedig olyasmit mer kérdezni, amire a tanár se tudja a választ? Akkor jobb, ha legtöbbször elbujdokol. Mert a különben természetese jelenségre a tanárok önérzete legtöbbször heves védekezéssel reagál. Lemarva a gyermeket, froclizva a szülőt, vagy csak egyszerűen elhanyagolva a későbbiekben mindkettőt.

Az iskolai tesztek világa ide úgy kapcsolódik, hogy elvileg a tanári szubjektivitás kikapcsolására és egyben a tanuló tudásszintjének felmérésére szolgálhatnának. Az, hogy az objektivitása hiú álom, korábban részletesen kifejtettem. Nem sokkal azt követően, hogy az akkor, 2008-ban már létező, és országosan rendezett kompetenciamérések kapcsán bátorkodtam leírni: a tesztalapú mérés korántsem biztosan mér. Azt sem és az objektivitás hiú vágyát sem ezen a blogon, hanem másutt, még az euroASTRA-n boncolgatva. Elkerülve a teljes önismétlést csak annyit megjegyezve itt, hogy az akkori véleményem az volt: a teszteken nyugvó, tesztmegoldásokra szocializáló iskolai mérések tesztorientált, sablonelvű oktatást „okoznak”. Alkalmasint kiölve a fejlődéshez leglényegesebbet: az önálló gondolkodás serkentését, és vele intuíciót. Ha ugyanis elképzeljük ősünket a barlangban, aki a helyváltoztatásról csak azt a tesztet töltötte volna ki, hogy:

Oroszlánt hallasz, mozgásod:

a)    sétáló;

b)    szaladó;

c)    pánikszerűen rohanó;

Akkor kétségtelenül kevesen halnak meg az oroszlántól (c válasz), de sosem találják fel a kereket. A teszt tehát egy statikus állapotnak kedvez. Sok erőforrással egy ösvény összes fűszáláról felhalmozva minden információt. De anélkül, hogy új ösvényt nyitna valaki. Mert eszébe sem jut talán.

Talán erre a megállapításra juthattak a nagy vízen túl is, ahol pedig igen szép hagyományt teremtettek az élethosszig tartó sablon-kitöltésnek. Talán megszületett a felismerés: annyian lemajmolták az amerikai oktatási modellt, hogy lassan nincs honnan innovációra még képes agyakat szivattyúzni. Mindenesetre, a The New York Times egyik legújabb híre azt mutatja, hogy az Obama-kabinet szakítani akar az iskolai tesztek túlsúlyával a vizsgákban, szintfelmérőkben. Az iskolaidő mintegy két százalékára redukálva a szellemi egyenirányítást szolgáló visszakérdezésre fordított időt. Ami akkor is egyfajta előrelépés, ha változtatás bejelentésekor óvatosan fogalmaztak. Emlegetve a várható hatások felmérését, az esetleges differenciált változtatást, azt is, hogy senkit nem akarnak hátravetni a változtatással. S talán azt, hogy senkit nem hagynak a tanulmányi út szélén, egy kicsit komolyabban vehetjük az USA, mint Magyarország jelene esetében.

Azonban az kétségtelenül előremutató, hogy legalább elindult a gondolkodás a változtatás irányában. Visszaigazolva részben azt is, ami tendenciájában elgondolkodva, már mintegy hét éve felmerült a tanárképzés során általam írtakban is. A hiúság, az önérzet? Az kérem legyezgetve lett.

Andrew_s