2014. július 31., csütörtök

Ignác a pszichológus

Peter Paul Rubens: Loyolai Szent Ignác
Az, aki látta a „Legyetek jók, ha tudtok” című filmet, talán emlékszik egy sánta rendfőnökre is a filmből. Ő Ignác atya, aki feje felett egy pillanatra megjelenik, Fülöp atya szemei előtt, a glória. Jelezve, hogy szentté avatják majd, akárki meglássa. Természetesen a történelemből tudjuk, hogy Íñigo López de Loyola tényleg szentként vonult be a történelembe.

Abba a történelembe, ami szinte biztosan másként alakul, ha 1521 pünkösd vasárnapján a francia tüzérek jobban, vagy rosszabbul céloznak. Az egyik esetben alighanem halálos, míg a másik esetben semmilyen sebet nem kap talán az említett úriember, aki a spanyol király szolgálatában múlatta Navarrában az időt akkortájt. Az azonban biztos, hogy egyik esetben sem szorul hosszas lábadozásra. Márpedig az ágyúzást követő lábadozás tényleg történelemformáló erővel bírt. Annak során indult el kicsit bicegve azon az úton, melynek végén mára, mint Loyolai Szent Ignácot ismerhetjük az egykori katonát. Aki annyira szerényen halt meg, hogy a végső szentséget sem kapta meg időben. De nem ezért kell rá emlékeznünk, hanem azért, amit az egyházban, és sok szempontból az egyházért tett.

Még akkor is, ha sokáig az egyik legantiszemitább rendként tartották számon az általa alapított és Jézus feltétlen követőjeként ismert jezsuita rendet. Amely antiszemitizmusról nem árt azért tudni, hogy a XVI. Század környékén, illetve azt megelőzően sem volt kirívó az egyház berkeiben. A jezsuita rend esetében valószínűleg azért látták szükségét a frissen megtértek kirekesztésének a rend soraiból, mert azok igen számosak voltak. Mármint azok, akik a nem egy esetben erőszakos térítések, keresztelések, illetve a megfélemlítés és társadalmi üldöztetés hatására inkább egyházat, illetve vallást váltottak. Talán nem véletlen, hogy II. János Pál pápaként szükségét látta az évszázados üldöztetésekért megkövetni a zsidókat. Az azonban biztos, hogy az ignáci idők a társadalmi körülményei nem igazán voltak összevethetőek a napjainkban tapasztalhatókkal. Beleértve azt is, hogy jezsuiták sem feltétlenül mentesültek a kor politikai nyomásgyakorlása alól. Amit különben az is mutat, hogy a jezsuita rend említett kötöttségét is lazították mára.

A Jézus Társasága néven alapított rend maga sokkal inkább a missziós tevékenysége miatt vált ismertté a történelem során. Amiben nyilván nagy hasznát vették annak az induló „tőkének”, hogy a rend alapító különösen nagy hangsúlyt fektetett a lelki gyakorlatokra, illetve a lélek megismerésére általában. Alighanem azért, mert katonaként pontosan tudta, hogy a stratégia is fontos dolog, de legalább olyan lényeges a mindennapok pszichológiájának ismerete. Így már a rendi szabályok meghozatalakor is tudottan tanácskozott a társaival. Ami megadta a döntés közös kialakításának látszatát, és olykor alighanem gyakorlatát is. Kétségtelenül laposabb hierarchiát biztosítva a szervezeten belül. Ez az, ami szintén lényeges a missziós tevékenység során. Amikor is sokszor a saját döntéshozói képességnek akár szó szerint életmentő szerepe lehet. Miközben nyilvánvaló az is, hogy a kis közösségekben, vagy laikusok között akár egyetlen felszentelt szerzetesként igen sok mindenhez kellett konyítania a jezsuita misszionáriusoknak. Leginkább tényleg az emberi lélek működéséhez.

Halálának napján, július 31.-én, tehát akár a saját korának egyik nagy pszichológusát is tisztelhetjük Ignácban, akit 1622-ben avattak szentté.

Andrew_s

2014. július 30., szerda

Halál-sorok

A véletlenek olykor furcsán, szinte már kiszámítottan hoznak híreket közel egymáshoz. Így adódhatott, hogy egy alapvetően hírgyűjtő oldalon, a hozzászólási sorrendek okán egymás alá került Kiss Péter halálhíre és a szociális temetésről szóló egyik írás. Nyilván nem sok közük van egymáshoz azon kívül, hogy mindkettő az emberi életút végállomásával kapcsolatos. S mindkettővel még alighanem több fórum is fog elemző módon foglalkozni. Nem véletlenül.

Kiss Péter halála kétségtelenül egy tehetséges politikus életének végállomását jelentette. Egy politikusét, akin még azok az ellenfelei sem igazén találtak fogást, akik sokszor inkább ellenségképekben szeretnek gondolkodni. Mocsárba taposva az embert. Holott nem volt a tétlenség embere, és kancelláriaminiszterként exponált tényezője is volt a honi politikának. Igaz, nem törekedett a hatalom olyan mértékű centralizálására, mint azt kései utóda jelenleg megteszi. Mert az a pozíció, amit ma Lázár János betölt, végső soron Kiss Péter egyfajta jogutódjává teszi Orbán Viktor főkaparnokát. Talán ezért is furcsa, hogy az egykori minisztertől búcsúzók nyilatkozatai között nem találjuk Lázár Jánosét, vagy Orbán Viktorét. Holott a kormánypárt honlapján is elfért volna egy akár egy mondatos részvétnyilvánítás. Akár csak illendőségből is. De valószínűleg ez nem hozna szavazatokat, és komolyabb pénzt sem a nagyságosan tekinteteseknek. Meg amíg az ellenfeleket csak ellenségként látják, talán a Fideszben is úgy vannak ezzel, hogy csak a halott MSZP-s a jó MSZP-s. Akkor meg inkább tényleg hallgassanak. Hamisan játszó fanfárokból nem szól jól a károgás.

Az, ami alighanem a szociális temetésben részesülőknek is kijár majd. Ha nem is fanfárokból, hanem a varjak jóvoltából. A temető fákon pihenő fekete madarak legalább nem tesznek különbséget aszerint , hogy a fa alatt ki jár. Igazi halál-demokraták tehát. Diktátor és liberális politikus fölött éppen úgy kárognak, mint a legszegényebb pária elkapart teteme felett. Mely utóbbiak számára mostanság kell kijelölni azokat a parcellákat, ahova a rokonság hantolhatja el a halottakat. Tényleg talán fekete mackóban. Ami végül is még mindig jobb talán, mintha a varjak nem csak elkísérik énekükkel a halottat, hanem el is fogyasztják. A rokonságnak is talán megnyugtatóbb a gondolat, hogy egyfajta utolsó tisztességként legalább eltemethetik az elhunyt rokont, ha már pénzük nincs a temetésre. Megragadhatják tehát a testedzési lehetőséget, és ásót, kapát ragadhatnak. Kegyelettel köpve a tenyerükbe. Már csak azért is, hogy elmondhassák: kaparnak eleget. Egy sírhelyet. Melynek helyét keggyel teljesen megengedi az uraság. Pedig lehetne az árok is. Vagy a búzatábla. Hamvasztás után porított műtrágya.

A rokonság tehát sír, és sírt ás. Mert az emberi tisztesség megkívánja. A holtaknak kijáró tisztelet okán, mely távol áll az embereket csak közmunka-csavarnak tekintő hatalomtól, és közel áll a varjakhoz. Miközben azért mégis van abban valami megnyugtató, ha az ember a rokonának áshatja meg az utolsó lakhely alapját, és gödrét. Ahhoz képest, hogy a hatalmi centrum olyan korok politikusaitól plagizál szólamokat, mely korokban a költségtakarékosság még erőteljesebb tendencia volt. Amikor az emberek maguknak áshatták meg a sírt.

"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyánaktestemet kinn a réteken!"

(François Villon: Haláltánc ballada
Faludy György átköltésében)

Andrew_s

2014. július 28., hétfő

Civilügyi beteges csúsztatás

Fotó: Varga György / MTI
Soltész Miklósról legtöbbször úgy, mint párválasztás-ügyi pártmegbízottról tettem említést. Holott tud ő másról is beszélni. Kell is neki, ha már olyan szép, hosszú, és leginkább hangzatos címmel rendelkezik. Nem más ő ugyanis, mint az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára. Milyen jól jöhet ez az ajtónévtábla aranyozóinak, ha karakterre fizetik őket.

De nem az ajtajáról szerettem volna megemlékezni ezúttal, hanem arról, amit Zalaszabarban mondott. A „Gyógyuló Holnapocska” tábor nyílt napján. Amivel kapcsolatban, szégyenpírral az arcomon, de be kell vallanom, hogy eddig nem hallottam róla. Ahogy a településről sem igazán. Ami azért sem szép dolog, mert a községnek önálló honlapja is van. Ahogy a Holnapocska-táboroknak is. Kár, hogy a táborok felsorolásánál csak a 2013-as turnusokat láttam. De ez mit sem von le abból, hogy sok olyan gyermek van, akinek a szülei nem engedhetik meg maguknak a táboroztatás költségeit. S akiknek sokat jelenthet az említett tábor kezdeményezőinek segítőkészsége. Beleértve a súlyos betegségekkel küzdő gyermekek szüleit, akiknek dupla kereszt jutott. Soltész Miklós tehát itt szólalt fel. Az is jellemző, hogy a szócsőként használt MNO-oldal azt találta a legjobb címnek kiemelni, hogy „Nem lesznek kirívó aránytalanságok”.

A szövegből aztán kiderül, hogy a „Gyógyuló Holnapocska” táborban arról beszélt: „az állam által a minisztérium keretein belül működtetett Nemzeti Együttműködési Alap az idén 365 millió forint támogatást nyújtott 525 pályázónak hasonló táborok szervezésére”. Remélhetőleg mindenkinek feltűnt, hogy nem az adott táborról beszélt, hanem arról, hogy a hasonló táborokkal együttvéve nyújtott mintegy harmadmilliárd forint támogatást. Még csak nem is az adott, a szegény gyermekeknek egy kis gyermekkort adó táborsorozatnak. S akkor lássuk az aránytalanság másik oldalát. Az államtitkári hordóról kijelentésre került: „ezzel szemben a >>jogosan nagy vihart kavart<< Norvég Alap az idén 136 pályázót támogat 1,3 milliárd forint értékben, vagyis negyedannyi helyre négyszeres összeget juttatott”. Amivel kapcsolatban a jogosan nagy vihar is megérne egy misét. Az államtitkári nyilatkozat azonban nem ezért gusztustalan. Két dolgot felejt el ugyanis, miközben a kötelező norvégalapozásban részesíti a nyílt napon megjelenteket:
1. A beteg gyermekeket, és a beteg gyermekek szüleit nem az érdekli elsősorban, hogy norvégok miért adnak pénzt és hova, hanem az, hogy velük miért nem az állam törődik;
2. Ha a norvég alapok egy fillért nem adnának senkinek, az államnak akkor is kutya kötelessége lenne törődnie az elesett gyermekekkel,

Amikor tehát Soltész Miklós a nem teljesített kormányzati felelősséget egy akármilyen másik szervezeten kéri számon, akkor csúsztat. Nem kicsit, hanem nagyon. Mindezt olyan körülmények között, amikor a stadionokra sokkal nagyobb pénzeket fizetnek ki. Mindezt olyan körülmények között, amikor kormányhoz közeli művészkékre is sokkal több pénzt fordítanak. Mindezt olyan körülmények között, amikor az említett alapok által támogatott szervezetek ellen koncepciós irtó hadjáratot folytatnak. Mindezt olyan körülmények között, amikor legfeljebb bűnbakként mutogathat másokra. Megpróbálva indulatokat gerjeszteni a betegek szüleiben. Mert azon a gennyes lejtőn, amint az államtitkári csúsztatás vonaglik, semmi sem drága.

Ezen szövegkörnyezetben különösen kiemelkedő az, hogy szerinte, mint hitügyi megmondó-ember szerint „egyre többen észreveszik, hogy akár a hit, a vallásosság, akár a civil szervezetek ereje mennyire sokat segíthet a gyógyulásban”. Amiből az utóbbi félmondatot már csak azért érdemes kiemelni, mert Soltész szerint tehát mégis kellenek a civil szervezetek. Csak ugyebár szerinte vannak civil szervezetek, amelyek civilek, és vannak civil szervezetek, amelyek még civilebbek. Jól összecsengve Orbán Viktor legutóbbi, napszúrásos agyrohamával az ürgebőrbe varrt civilekről. Gondolom a CÖF tartozik a még civilebbek közé. Soltész azonban adós maradt azzal, hogy a norvég alapok felhánytorgatása után arról is közöljön adatokat, hogy például a CÖF mennyit adományozott beteg gyermekek táboroztatására. Bár inkább attól félek, hogy pont annyit, amennyiről az államtitkár említést tett. Semennyit. Elvégre a Holnapocska táborokban vendégül látott gyermekek aligha fognak egyhamar Békemenetelni, vagy gárdaegyenruhában grasszálni. Akkor meg ugyebár a CÖF minek adna egy fillért is. Ők nem azok a civilek, akik ilyen marhaságokra költenek.

Azért persze elárulta, hogy az aránytalanságok elleni küzdelem alatt azt érti, hogy beleszólást akar a hatalomnak a civil alapok pénzének elhelyezésébe. Valószínűleg azért, mert már kiszámolták, hogy hány beteg gyermek ér egy felcsúti stadiont.

Andrew_s

Hungarikumok

Fotó: MTI / Kovács Attila
A hétvégi meleg és az időjárási frontok nem csak Orbán Viktor gyógyszerét gurították messzire. A hungarikumokért felelős minisztere is igazán kitett magáért. Bár neki mentségül szolgálhatott, hogy a nem rég bővített listában olyasmik is vannak, amelyek mértéktelen élvezete időjárástól függetlenül is alkalmas a tudta befolyásolására. Például a pálinka.

Fazekas Sándor különben a Hungarikum Hétvégének a megnyitóján tette azt az aranyköpést, hogy „a hungarikumok a magyarság csúcsteljesítményeit jelentik”. Ezek után igazán kíváncsiak lehetünk, hogy mik is jelentik az említett csúcsteljesítményt. S végképpen felmenthetjük a minisztert. Mármint a meleg káros hatásai alól. A hatás nem most kezdődött és alighanem valami tartós cucc tehet róla. A hungarikumok listáját kormányzatilag egy különleges helyen lehet fellelni. Az élelmiszerlánculat web-címe alatt. Termőföldtől az asztalig. Ezek után igazán jogos lehet a kérdés, hogy „Puskás Ferenc világszerte ismert és elismert életművét”, vagy a „100 Tagú Cigányzenekart” eszik, vagy isszák. S vajon a termőföldön, vagy az asztalon. S ezek csak kiragadott példák. Ráadásul olyanok, amelyek akár egyfajta csúcsteljesítménynek is tekinthetők. Ahogy például a Kürt-féle adatmentés is. Bár ez utóbbi nem annyira magyarilag, mint szakmailag. Információtechnikailag. Üzleti vállalkozásként. Amely alapon tulajdonképpen Mészáros Lőrinc is hungarikumlistára kerülhetne. Simicska Lajossal. Bár ez sértő lenne a többiekre nézve. Mármint azokra, akik a listán vannak. Pedig az említettek igazán hungarikumok. S csúcsteljesítmények is. Ha másban nem, akkor pofátlanságban.

De ne bántsuk Kürtéket. Nézzük inkább a többi csúcsteljesítményt, és keressük meg az igazi kakukktojásokat. Amelyek közül a magyarnak kikiáltott akácot már többszörösen körültáncolták. Szegény amerikai akác, amit nem kis részben a futóhomok megállítása érdekében hoztak be. Úgyhogy akár a futóhomok is lehetne hungarikum. Ahogy az ősborókás is. Az utóbbi legalább tényleg őshonos, ahogy a nyárfa is. A célfásításra használt akác mellett a nyárfa is lehetne tehát hungarikum. Az allergiások nagyobb örömére. De alighanem az a titok nyitja, hogy kell valaki akinek jó üzlet a hungarikummá nyilvánítás. A csóró nyárfa így járt. Nincs patrónusa. Se bű, se báj. Ezzel szemben az akácot annyian javasolták, hogy szinte be se fér a javaslattételi dokumentumba.

Mert ugyebár a hungarikum nem attól hungarikum, hogy az egész világ azonosítja a magyarsággal, hanem attól, hogy kinevezik. A Kürt, vagy Ilcsi néni készítményei például az érdekeltek javaslatára. Mondhatni önjelöléssel lettek hungarikumok. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek kiragadott esetek. Illusztrációk. Mint ahogy annak idején a „Mi a magyar” című kiállítást illusztrálta az amerikai származású paprika. Úgyhogy az előbbiek egy részét visszavonom. Ezen az alapon nyugodtan önjelölhetné magát Mészáros Lőrinc hungarikummá. Szép akkurátusan kitölthetné a beadványt, és tuti lenne valaki, aki megszavaztassa. Aztán Fazekas Sándor jöhetne, és megünnepelhetné. A fanyalgókra pedig rá lehet ütni a bélyeget. Irigyek. Ha nem irigyek, akkor nemzetellenesek. Mert nem is igazi magyar ember az, aki szerint a hungarikumot nem kinevezni kellene, hanem kiérdemelni. Anno egy nagyon kedves tanárom mondta azt a „Nyári fontos” almával kapcsolatban, hogy „nem igazi magyar ember az, aki egy tálca almáslepényt nem tud megenni”. Egy életre megjegyeztetve sokkal, hogy tényleg vannak olyan értékeink, amiket érdemes lehet megőrizni.

Nem azért, mert Fazekas Sándor, Orbán Viktor, vagy bárki más rábök, hanem mert tényleg azonosíthatók e lángoktól ölelt kis országgal. Alkalmasint a magyar operett Kerényi Miklós Gábor javaslata alapján hungarikum, de a kulturális örökségek között egy magyar költő, vagy író munkássága sem szerepel. Radnóti Miklós vagy Rejtő Jenő éppen úgy hiányzik a listáról, mint Arany János, vagy a Himnusz illetve a Szózat szerzői. De talán a következő bővítésnél majd bekerülnek. Bár akkor, ha bekerülésük feltétele mondjuk Horthy listára kerülése lenne a feltétele kompenzáció gyanánt, akkor inkább ne. Elég baja az országnak az anélkül is kialakult képzett a nevezett gyáva lovastengerésszel kapcsolatban. Hungarikumlista nélkül is egyre többen azonosítják a saját bevallása szerint is antiszemita katona-, és népesség-feláldozóval az országot. Köszönhetően a kormányzat áldástalan tevékenységének. Ami szintén hungarikum. Meg a nép is aki hagyja.

Andrew_s

2014. július 27., vasárnap

Zöldség-kérdés

A tudomány fejlődése, és a fejlett tudomány eredményeit maximálisan inkorporáló tudományos közélet egységes megállapítást tett. Kivételesen a politika meghatározó erőit képviselők, és a hatalom is ideiglenes konszenzust kötött a kérdéssel kapcsolatban. Ráadásul az ellenzék is csak mérsékelt ellenzéssel reagált. A megállapítás arról szólt: a fű zöld.

Úgy nagyjából. Mert ugyebár a „zöld” az csak egy szó. Megannyi nyelven megannyi hangalakkal írják le azt a színhatást, amit a közlekedési lámpák is generálnak, és amelynek alapja az a feltételezés, mintegy nullhipotézis, hogy a fű zöld. Már amelyik. Mert például az, amelyik már majdnem kiszáradt, az nem annyira zöld,mint amennyire sárga. Ami indokolhat egy komoly ideológiai alapvetést abban a tekintetben, hogy meddig zöld a fű és honnan tekintjük sárgásnak. S vajon azonos mértékben sárgás-e attól, ha tápanyaghiányos, vagy a kutya pisilt oda? Mert azért nem árt az ilyen lényeges kérdéseket tisztázni. Így, mielőtt lerögzítenénk a fű zöldségének a mivoltát, és mértékét nem ártana felállítani egy kritériumrendszert a „zöld” és a „sárga” elhatárolására. A „majdnem-sárga” állapotról már nem is beszélve. Amikor is még nem lehet biztosan tudni, hogy az illető fű az vajon még zöld-e?

Arról már nem is beszélve, hogy vajon egyaránt sárgának tekinthető-e akkor, ha egy kutya lepisili, vagy ki is kaparja, és száradásnak indul. Mert ez kérem szintén nagyon fontos kérdés. A gyökerek. A gyökerek állapota, és annak összefüggésrendszere a zöldüléssel, valamint a gyökereket felszaggató kutya gazdájának felelőssége. Ha ugyanis a fű még zöld, akkor talán nem is olyan felelős, mint akkor, ha már egyértelműen sárga. Egyértelműen? S mi van a többi növénnyel. Mert a fű csak akkor tekinthető zöldnek, ha elfogadjuk, hogy a platánfa levele is zöld. Ott ahol nem atkás. Ahogy a fű sem tekinthető zöldnek ott, ahol lisztharmatos. Ahhoz a korokozót le kell pucolni. Úgy nagyjából. Mert alatta már pusztul a zöld. Tehát eleve sárgásabb talán. De mi is van a platánfával? Hogy is került ide? Természetesen a konszenzuskészség demonstrálása kapcsán. Aki ugyanis a füvet zöldnek tekinti, még nem triviálisan tekinti a platán lombját is annak. Ha ugyanis a platán elég magas, és a vizsgálódó elég földhözragadt tekintettel nézi, akkor csak a foltos törzsét látja. Számára a platán tehát szürke. Némi barna árnyalattal. Gúnyos kacajjal illetve azt, aki szerint a platán abból él, hogy a levele zöld.

S különben is. Milyen mértékben zöld a fűhöz képest. Nem feledkezve el arról, hogy a fűfélék sem egységesek. A referencia kiválasztása tehát olyan pont lehet, ami igazán képes megosztani a zöld milyenségét, és meghatározottságának mértékét vizsgálókat. Különösen azokat, akik valami olyan objektívnek állított dolgokról szövegelnek, mint a fény spektruma. Mert a bolond is láthatja, hogy ebben az esetben a közlekedési lámpa és a fű mégsem tekinthető azonosnak. A platánnal. Amely utóbbi nyilvánvalóan különbözik például a banántól. Néhányan ugyanis, megbízhatónak mondott fényképek alapján, azt állítják, hogy az éretlen banán is zöld. Mielőtt megsárgul. Holott le sem pisilte a kutya. Amely helyzet felvetése máris komoly kétségeket támaszthat A KUTYA és GAZDÁJA felelőssége kapcsán. Mert amennyiben a banán nem attól sárgul, amitől a fű esetében állítják, akkor a fű sem nyilvánvalóan attól színeződött el.

Eközben néhányan nem csak, hogy nem átallanak spektrumokról meg színképekről vizionálni, hanem állítják: a zöld léte fontos. Mármint a növényeknek. Valami fotoszintézist emlegetnek eközben. Puszta haszonelvű megközelítést alkalmazva a fű-kutya-gazda felelősségi láncolat lerögzítésének kikezdése érdekében. Nem is szólva arról, hogy tudjuk, egyes baktériumok például bíborszínűek. S mégis fotoszintetizálnak. Ugye, hogy ugye? Na ugye! Igaz, hogy ezek a baktériumok kicsik, sós vízben élnek, de léteznek. A spektrofotométerrel rohangálók menjenek a fenébe, és sózzák be magukat a bíborbacik közé. Vizsgálják azokat, amikor itt olyan fontos kérdésről kellene dönteni, hogy mi a fene van a fűvel? Most akkor lepisilték-e, vagy megbanánosodott? S a kutya felmászott-e már végre a platánfára? Szóval, ne tessék kérem itt színképekkel elterelni a figyelem fókuszát a banántermesztés és kutyányi füvek konszenzusáról.

S különösen ne tessék olyan áltudományos szempontokat terjeszteni, hogy a fű tulajdonképpen nem is zöld. Sőt, vörös fényben talán fekete. Meg csak zöldnek látjuk. Mert elnyeli a vörös fényt. Még ilyen rémes álhírt! Még hogy vöröset? Rémes.

Andrew_s

2014. július 26., szombat

Hősokk Bálványoson

A macimat nem adom
Foto: MTI / Beliczay László
Meleg van. Elég fülledt idő. Ahhoz elegendő, hogy a legteljesebb mértékben elfogadjuk: ilyenkor unalmas beszédeket hallgatni és megtartani egyaránt elszánás kérdése. Amellett azt is kénytelenek lehetünk elfogadni, hogy a meleg károsan befolyásolja a kognitív folyamatokat. Oktalanságok kifejtését, és oktalan elszólásokat eredményezve.

A tünetek alapján Tusnádfürdőn is baromi meleg lehetett. Akkor, amikor Orbán Viktor felszólalt a 25. Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor, a jelek szerint nem légkondicionált színpadán. De az is lehet, hogy nem is annyira a meleg tehet az elhangzottakról, hanem valami görcsös akarás. Pedig már a régiek is mondották volt: hinni a templomban, akarni a latrinán célszerű. Persze lehet, hogy Orbán Viktor valami nagy kommunikációs latrinának gondolta ezt az egész összejövetelt. Bízva abban, hogy elég talp- és seggnyaló jelenik meg a problémák megoldására. Például a kellően időzített tapsolások megszervezésére. Minden esetre nagyon oda akart oldalvágni a KEHI által mostanában vegzált alapoknak. Azzal, hogy egyes civil szervezetekben „külföldiek által fizetett politikai aktivistákkal van dolgunk”. Mármint neki, aki Soros György pénze nélkül talán ma sehol sem lenne. Lázár Jánossal karöltve. Ugyanakkor annak fényében igen érdekes gondolatfüzérnek is lehet ez kiindulási alapja akkor, amikor a CÖF például régóta ismerten elég kormány-, illetve Orbán-közeli egylet.

Amikor a norvég alapokkal kapcsolatban az ürgebőrbe varrt aktivisták létét akarja világossá tenni a magyar állam újjászervezése során, akkor nyilvánvaló, hogy az ellenpólust is világossá kell tennie. Ha ugyanis igazolni szeretné, hogy a CÖF nem iráni, iraki, orosz, koreai vagy bármi más forrás újracsatornázásából él, akkor ki kell teríteni a finanszírozási kártyákat. Ugyanakkor világos, hogy az orbáni államkép keretében az emberi jogokkal, az ökológiával, a pedagógiával foglalkozó alapokkal szemben a Párt ökle, a CÖF, és annak szemimilitáns szervei állnak. A meleg, és az erőkép bizonyítási vágyának végtelen, kisstílű akarása tehát egy erősen önleleplező, a hordón kuporgó, ám még szoboravatni is gyáva diktátort bemutató beszéddé vált. Már akkor, ha feltételezzük Orbán Viktorról a konzisztens gondolkodás képességét. Amíg azonban a miniszterelnök orvosa ellenkező szakvéleménnyel elő nem áll, addig feltételezzük.

Még akkor is, ha éppen az állam-alakulat átszervezése kapcsán igen komoly elszánás kell az említett feltételezéshez. Orbán ugyanis olyasmikről pampogott, hogy „Az új magyar államszerveződés alapja egy munkaalapú állam, amely nem liberális természetű”. Ami nyilvánvalóan egy újabb elszólást, sorok közti diktatúra-üzenetet is rejt. A nem liberális állam ugyanis egyértelműen azt jelenti, hogy a szabasdságnak előbb-utóbb vége. Az állam kíván megszabni az orrfújások hangerejétől a lábszag penetron-egyenértékéig mindent. Az államosítás sikertörténeteként gondolom a KLIK nevű idiotizmust, a kormány gazdasági stratégiai szerződéseihez pedig a Nokia-sztorit hozva fel igazán ütős példaként. De a nyilvánvaló elszólás azért árnyaltabb. A szabadságjogok lerombolásával párhuzamosan emlegetett munkaalapúság igencsak a kényszermunkatáborok, a modern rabszolgasággal egyenértékű kényszeralapú közmunkaprogramok képét vetíti előre. Pintér Sándor előrejelzésének megfelelően.

De egyben a meleg előcsalt egy igen komoly fogalmi zavart is. A kétségtelenül nem feltétlenül mérvadó Wikipédián az államról ezt olvashatjuk: „Az állam egy földrajzi terület feletti legfőbb hatalommal bíró politikai egyesülés”. Szerveződését illetően Max Weber nyomán az állam rendelkezik a „fizikai erő legitim használatának monopóliumával egy adott területen belül”. Amitől már nincs messze az a meghatározás, amit az 1970-es években vertek bele az iskolások fejébe: „az állam a mindenkori uralkodó osztály elnyomó szerve”. Valószínűleg hasonló kényszerképzetek olvadtak bele a totális hatalomvágy masszájába. A „munkalapú állam”, mint önálló meghatározás ugyanis baromság-szagú. Az állam alapja ugyanis a politikai hatalom. Társadalmi szinten meg milyen a nem munkaalapú szerveződés? Egy táérsadalom, amelynek tagjai nem dolgoznak, hanem a világszellem táplálja őket? Esetleg fény? Az isteni, illetve orbáni? Esetleg a folyamatos kölcsönkérés? Már akkor, ha nincs olyan természeti kincs-tartaléka az országnak, mint az olaj-emírségek esetén.

Amúgy a rabszolgatartásra való berendezkedés persze lehet egyes rétegeknek kibúvó. A mások munkáját totálisan kihasználó állami vezetés tagjai például akár dinasztikusan mentesülnek a tényleges, értékteremtő munka alól. Amennyiben tehát Orbán Viktoron elhatalmasodott „az állam én vagyok” szemlélete, és úgy gondolja: más dolgozzon míg az ő értékteremtési igénye házi stadionokra futja csak. Bár most, hogy hiába épített a fiának egy stadiont, az otthagyta, még személyes értelme sincs az egésznek. Ahogy országosan az egész orbanizmusnak se sok van. A diktatúra ugyanis nem hatékony szerveződés. Csak annak látszik, mivel az alternatívákat, a kötelező tapsorkánból kisuttogókat eltapossák. Konkurencia nélkül pedig valóban jónak is tűnhet. Bár az evolúció arra tanít: verseny nélkül kihalás van. Orbán szemlélete tehát nem az előnyök tasakját, hanem egy irgalmatlan pofonzsák száját nyitja meg az országnak.

Andrew_s

Nyílt levél Ph.D. -ügyben

Még emlékezhetünk arra, hogy közszereplők, vezetők életútjával kapcsolatban rendre kerültek elő a kételyek a beosztást, előmenetelt megalapozó végzettségek, szakdolgozatok, diplomák kapcsán. Többről szóltunk már korábban. Így 2013 decemberében két írást is ihletett Erdő Péter testvérének, Fülöpné dr. Erdő Mária a rektornak (Apor Vilmos Katolikus Főiskola) az esete. 


A „Rektori Trehányság-Felelősség” című írásban több olyan furcsaság megemlítésre került, melyre bizony jó lenne a mindenki számára megnyugtató válasz. Beleértve a védést megalapozó nyelvtudással kapcsolatban felmerült kételyt, illetve azt is, hogy a Ph.D.-dolgozat témájával kapcsolatban mindössze egyetlen publikációt sikerült fellelni a rektor-asszony akkor elérhető publikációs jegyzékében. Ami számos egyetemen bizony kevés lenne egy tudományos fokozathoz. Az említett cikkben idézésre került egy olyan fórumhozzászólás is, amely Fülöpné dr. Erdő Mária pedagógiai előéletét kérdőjelezi meg. 

Egy másik, szintén tavaly decemberi cikk már általánosabb kérdéseket feszegetett „Disszertáció, Szakdolgozat, Morál” címmel. Nevezetesen azt, hogy egy egyetemi témavezető milyen mértékben élhet a nála „szakdolgozó” diákok eredményeivel, munkásságával. Milyen morális elvárások lehetnek a diákok szakdolgozatainak felhasználását illetően. Ennek a cikknek a kapcsolata az előzővel ott lelhető fel, hogy amennyiben a rektor-asszony a Ph.D. témájában kifejtett munkássága valóban csak egyetlen publikációt „ért”, akkor milyen eredmények alapozzák meg a tudományos fokozatot. 

Amiért most talán érdemes volt ezt összefoglalni, az az, hogy a szerkesztőség egy nyílt levelet kapott. Nem Fülöpné dr. Erdő Máriától az esetleges válaszokkal. A levél aláírója dr. Rostás Rita. S bár a levélben nem kerül megemlítésre, a hazai viszonyokat ismerve, talán érthetően sem az intézmény, sem az érintett „Ph.D. –értekező”, a levél szövege alapján mégis az előbbi cikkekben leírtak „ugranak be”. Miközben akár esettanulmányként is érdemes elolvasni. Olvassuk hát együtt! (szerkesztői megjegyzés: a levelet „Nyílt levél melléklet nélkül.docx” néven kaptuk. A mellékletet, melyre hivatkozás olvasható a szövegben mi sem kaptuk meg)

Andrew_s
 


„A világ egy veszélyes hely, nem azok miatt, akik gonoszságokat követnek el, hanem azok miatt, akik ezt tétlenül nézik”    Albert Einstein
Nyílt levél Balog Zoltán, az emberi erőforrások miniszterének,
Dr. Lovász László akadémikusnak, az MTA elnökének,
Dr. Balázs Ervinnek, a MAB elnökének, Dr. Csernoch Lászlónak, az ODT elnökének
Miniszter Úr, Elnök Urak!

Az utóbbi időben tudományos életünk vezetőinek és szakpolitikusainak nyilatkozataiban gyakran szerepelt a „minőség” főnév a felsőoktatás ilyen irányba történő elmozdításával kapcsolatban. A minőségi felsőoktatás felé vezető lépések egyike, ha a felsőoktatásban dolgozó vezetők „minősége” nem megkérdőjelezhető. Ha viszont az állampolgár ennek megvalósulását próbálja követni a nyilvánosság számára hozzáférhető esetekben, elkeserítő megállapításokra kénytelen jutni. A legelkeserítőbb az, hogy nevesített személyekkel kapcsolatos szakmai-etikai kifogások az előterjesztő tisztességes szándékától függetlenül rövid időn belül átpolitizálódnak, megindul az orbánozás-gyurcsányozás és a névtelen, mocskolódó kommentelés. Véleményem szerint ehhez hozzájárul, vagy legalábbis lehetővé teszi, hogy a megszólított „hatóságok” – akik a minőségbiztosítás őrei lehetnének – a konkrét esetekhez kapcsolódóan kerülik az egyértelmű állásfoglalást, ezzel teret engedve a ki kinek a barátja célozgatások elindulásának, ami szakmai-etikai kérdésekben teljesen irreleváns.

Álljon itt példaként az általam előterjesztett szakmai-etikai kifogás.

Egyik felsőoktatási intézményünk vezetőjének szakmai önéletrajzában meglehetősen hézagos információk szerepeltek, az érintett személy nem hozta nyilvánosságra a Ph.D. értekezéshez kapcsolódó publikációs listáját, a nyelvvizsga bizonyítványokat, a külföldön szerzett fokozatának honosítási adatait. Az érintett a sajtó ilyen irányú kérdéseit egyszerűen negligálta, és semmit nem tett azért, hogy disszertációja a nyilvánosság számára hozzáférhető legyen. Mivel ezt a hozzáállást egy felsőoktatási intézmény vezetőjétől nem tartom tolerálhatónak, kértem a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság (MAB) állásfoglalását az ügyben.  A MAB válaszát a nevek és pontos címek kihagyásával idézem: XY „a rektori tisztséget … tanárként tölti be, ezért neki az Nftv. előírásai szerint doktori fokozattal kell rendelkeznie. … Tudomásunk szerint a … tanári kinevezés előterjesztése során az illetékes minisztérium hivatalból vizsgálja a doktori fokozat meglétét.” (Tehát csak a meglétet vizsgálja!) Emellett hivatkozik a 2001. évi C. tv-re a honosítással kapcsolatosan, vagyis ha jól értelmezem a hatályos jogszabályok értelmében a doktorjelölt a honosítási eljárás után lenne csak jogosult a doktori cím viselésére. A 169-6/2014 ikt. számú levelét így fejezi be:  ”Tájékoztatom, hogy a MAB-nak nem feladata a felsőoktatási intézmények akkreditációja kapcsán a miniszteri hatáskörbe tartozó jogi aktusok törvényességi felülvizsgálata. A … működésével kapcsolatos jogszabálysértés vélelmezése esetén az oktatásért felelős miniszternél kezdeményezhet törvényességi ellenőrzést”.

Időközben nem kis nehézségek árán a külföldi egyetemen lemásoltattam az említett vezető (elektronikusan nem hozzáférhető)  Ph.D. dolgozatát, melyet tanulmányozva az a vélelmem alakult ki, hogy a dolgozat néhány vonatkozásban kimeríti az ODT 262/2012 (VII. 5.) határozata 2. pontjának tényállását. Ennek alapján „a doktori fokozat visszavonható, ha azt annak jogosultja úgy szerezte meg, hogy … értekezésében hamis, esetleg hamisított adatokat használt és ezzel a doktori ügyben eljáró testületet vagy személyt megtévesztette…”. Jelzést intéztem az Országos Doktori Tanács elnökéhez, és kértem az eljárás megindítását. Válaszának utolsó mondatát elég idézni: „Az Országos Doktori Tanácsnak nincs jogszabályi felhatalmazása a doktori cím használata jogosultságának elbírálására”. Vélelmemmel érdemben nem foglalkozott, a külföldön szerzett fokozatok honosításával kapcsolatban az Oktatási Hivatalhoz irányított: „a honosítási eljárásokról az adott felsőoktatási intézmények, illetve az Oktatási Hivatal vezet nyilvántartást”. Megkerestem az Oktatási Hivatalt, ahonnan egy főosztályvezető azt válaszolta, hogy ilyen nyilvántartás nincs, egyébként pedig kérdésemmel forduljak közvetlenül az érintetthez. Ezúton üzenem a főosztályvezető úrnak, hogy sem gyáva, sem elmebeteg nem vagyok: pontosan tudom, hogy az én kérdéseimre az érintett nem köteles válaszolni. Ráadásul a válaszokat nem a magam számára keresem, azok a nyilvánosságra tartoznak, ezért kérdéseimet próbálom olyan jogi személyek útján feltenni, akik felé a válaszadás nem tagadható meg. Szégyen, de egyelőre nem találtam ilyet.

Jelenleg ott tartok, hogy a MAB elnökének tanácsát megfogadva az oktatásért felelős miniszternél kezdeményezek törvényességi ellenőrzést. Őszintén megvallva eddigi tapasztalataim alapján kezdek meglehetősen szkeptikussá válni, tartok tőle, hogy a miniszter a formális jogi követelmények teljesülését vizsgálhatja, tartalmi kérdésekben nem foglalhat állást. Még talán azt is megkapom, hogy mivel a dolgozat a honosítás hiányában nem köthető egyetlen hazai egyetemhez sem, forduljak a külföldi doktori iskolához (ez egyébként folyamatban van). Tehát hogy is állunk a magyar minőségbiztosítással? A jog teljes zsákutca? Aki a tartalomról véleményt mondhat, annak nincs jogszabályi felhatalmazása, akinek pedig jogszabályi felhatalmazása van, az a tartalmat nem vizsgálja? Innen egyenes út vezethet a politikus berkekben gyakran hangoztatott felmentő mondathoz: ”törvényes, de nem etikus”. Jó lenne, ha a felsőoktatás, ami a jövő nemzedék erkölcsi értékítéletének kialakításáért (beleértve a leendő politikusokat is) felelős, nem süllyedne erre a szintre. Tisztességes célként tűzzük ki azt, hogy ami nem etikus, az nem elfogadható.

Miniszter Úr, Elnök Urak!
Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik leveleimet eddig megválaszolták, és számomra felvilágosítást adtak arról, hogy minőségbiztosítási ügyben Magyarországon kinek mi nem a hatásköre. Köszönettel fogom nyugtázni e témában várható további felvilágosításaikat is, viszont a józan ész, a szakma, az etika és a jog nevében kérem Önöket, hogy emellett konkrét és általános kérdéseimre szíveskedjenek világos és egyértelmű választ adni. Ehhez nem kerülhető meg egy objektív szakmai testület állásfoglalása: e téren eddigi próbálkozásaim kudarcot vallottak, ezért kérem Miniszter Urat és a többi címzettet, segítsenek megtalálni azt a minőségbiztosításért felelős jogi személyt, aki kézbe veszi az említett művet és arról szakmai véleményt ad. Mivel az alábbi kérdéseimre adott válaszok iránymutatóak lehetnek a felsőoktatás jövőjének tekintetében is, kérem Miniszter Urat, hogy innentől tekintse levelemet a 2013. évi CLXV. törvény értelmében közérdekű bejelentésnek:

  1. Úgy tűnik számomra, hogy vagy a jogalkalmazás sérül, vagy joghézag van, ha nincs olyan hivatal, amelyik a külföldön szerzett és honosított fokozatokról nyilvántartást vezet, tehát kérdésem, hogy amennyiben a 2001-es jogszabály értelmében honosítani kell a külföldön szerzett fokozatot, akkor hol vezetnek erről „bárki számára hozzáférhető” nyilvántartást?
  2. Melyik testületnek joga és kötelessége a honosításra felszólítani azt a szerzőt, aki jó- vagy rosszhiszeműen eltekintett ettől? Feltételezem, hogy az adott felsőoktatási intézmény szenátusa követelheti a honosítást a felterjesztés előtt. Azonban ha ez a lépés – bármilyen okból – kimaradt, akkor melyik az a fórum, akinek joga van közbelépni a mulasztásról való értesülés után?
  3. Ki az, aki a honosítás hiányára hivatkozva kimondhatja, hogy nem használható itthon a Ph.D. cím? Helyes az a feltevésem, hogy a jogtalanul használt, illetve visszavont fokozat birtokában megkapott oktatói címek és kinevezések is érvényüket vesztik? 
  4. Ha a honosításra vonatkozó jogszabály már hatályon kívül került, akkor milyen lehetőség van jelenleg a minőség megőrzésére, ki vizsgálhatja, hogy a szerző teljesítménye, munkája egyáltalán megfelel-e az itthon szokásosan elvárt nyelvi és szakmai követelményeknek?  Lehet egy a tudományos közvélemény elől „eldugott” dolgozat különböző beosztások alapja? Etikus-e ez a szigorú, de nyilvános magyar követelményrendszer szerint fokozatot szerzettekkel szemben?
  5. Lehet-e úgy érvényes a doktori fokozat Magyarországon, hogy a szerzőnek egyetlen lektorált folyóiratban sem jelent meg cikke a kutatásáról?
  6. Kimeríti-e a hamisított adatok használatának tényállását, ha egy szerző számos esetben megváltoztatja az irodalmi hivatkozások évszámát, és saját több évvel korábbi, belső kiadványban megjelent munkáját szinte szó szerint felhasználja Ph.D. dolgozatában?
  7. Megtévesztésnek tekinthető-e, ha korábbi munkájára nem hivatkozik, viszont a korábban már hivatkozás nélkül megjelent szöveghez új – a megjelenés utáni – hivatkozásokat illeszt?
  8. Elfogadható-e olyan dolgozat, melyben a lábjegyzetek és az irodalomjegyzék kiadási adatai nincsenek összhangban?
  9. Tekinthető-e tudományos minősítésre érdemesnek egy dolgozat, melyben a szerző „statisztikai módszerek felhasználásával” történő feldolgozásról ír matematikai statisztikai próbákra való utalás nélkül, százalékszámítást követően a szignifikáns összefüggéseket ránézéssel határozza meg.


Egészen konkrétan is bejelentem és a MAB elnökére hivatkozva kérem a törvényességi ellenőrzést az alábbi ügyben:  

A külföldi egyetemen a dolgozat címlapján D201110910199 kódon nyilvántartott 2011-es Ph.D. dolgozat (szerzője a mellékletben nevesítve), nagymértékben a szerző 2002-ben megjelent könyvén alapszik minden jelzés nélkül. Az értekezésben 47 olyan hivatkozás van, melyben a kiadási évszámokat a szerző tendenciózusan későbbire írta át, vélelmezésem szerint abból a célból, hogy a külföldi bírálókat megtévessze, és ezzel elérje, hogy úgy tűnjön, friss a kutatás, követi az új szakirodalmakat.

Amennyiben a honosítás nem történt meg, az adott intézmény (nevesítve a mellékletben) szenátusa a 2012-ben hatályos jogszabályoknak megfelelően járt-e el, ha ennek hiányában … tanári címre felterjesztette.

Bár Önöknek nyilvánvalóan hivatalból is joga van bekérni a műveket, a dolgozat másolatát és a könyvet küldöm a Miniszter Úrnak, a könyv és az értekezés címlapját, valamint a vélelmezett hibákról készített – korántsem teljes – összefoglalót minden tisztelt címzetthez eljuttatom.

Videant consules, ne quid res publica detrimenti capiat.

Budapest, 2014. július 24.                                                        
                                                    Válaszukra várva mély tisztelettel:                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                               
                                                                                                                         dr. Rostás Rita

2014. július 24., csütörtök

A képviselet ugatása nem hallik a T-ig

Érdekes gazdasági növekedésnek néz elébe a magyar távközlési piac valamint a távközlésben is használt eszközök gyártása. A Nokia nem is olyan régen jelentette be, hogy a komáromi gyár pályafutásának vége, mint a botnak. A 2012-es fekete február után. Mostanság pedig az a hír, hogy a Magyar Telekom szabadul meg ezerhétszáz embertől. S ez alighanem csak egy szektora a gazdaságnak, és a beszállítói láncokat is figyelembe véve, szinte csak a jéghegy csücske.

Természetesen lehetne az előbbivel, a Nokia ügyével is foglalkozni, mivel a történet a színfalak mögött nyilván nem olyan egyszerű. Már csak azért sem, mert nyilván nem véletlenül került a Microsoft fennhatósága alá. Mely céggel kapcsolatban szintén röpködnek a különböző előjelű hírek. Habár aligha kell attól tartani, hogy hamarosan csődbe menne. Amitől még persze dönthet úgy a cég, hogy az internetes kapcsolattartás, illetve piac, előretörésével nem feltétlenül kell egy önálló magyar irodát fenntartania. Különösen, mert az ország tulajdonképpen azt a pozícióját is elvesztette, hogy kelet felé EU-s hídfőállás legyen. Ahogy Eötvös Gábor mondaná: „Van mááásik!” De ne fessük az ördögöt a Graphisoft-parki épületek falára. Van elég munkanélküli az országban ördögfestegetés nélkül is. Bár könnyen lehet, hogy az említett technológiai szektorból kirakottak jó eséllyel indulnak a határon túli munkaerő-piaci versenyben is. Akkor pedig velük is tovább kozmetikázhatják Orbanisztán statisztikáit.


Az ördögpingálások helyett tehát ragadjunk vissza a szügyig érő dágványba, amiben a hazai gazdaság száguld. Centiről milliméterre. S ebben a valóságban mégis csak a Magyar Telekomot érintő hír az, ami hírszerű. Még akkor is, ha a különadók miatt talán nem is túl meglepő. Ettől még természetesen a kirúgottaknak semmivel sem lesz jobb. Akármilyen személyes tanácsadást, illetve tréninget ajánl fel a magát nagyvonalúnak önfényező munkáltató. Ahogy nyugodtan „lapozhatunk” az olyan szabványrizsa olvastán is, hogy: „A Magyar Telekom a költségcsökkentő intézkedéstől versenyképességének javítását reméli a globális és hazai távközlési piacot jellemző erős versenyben”. Ezek azok a semmitmondó szöveget, amit egy sajtótájékoztató, vagy hírügynökségi közlemény megfogalmazásával megbízott munkatársnak félálomban is ki kell tudni bocsátani. Magából. A cége nevében.

Az is a bejelentés része, hogy az elbocsátások mintegy két évig fenyegetik, több ütemben a dolgozókat. Ebből persze az is következik, hogy jól megfontolt érdekből tették meg ezt a bejelentést így. A hír hallatán az, aki tud és képes váltani, elmegy még az előtt, hogy kirúgnák. Így aztán az ezerhétszázas létszámcsökkentéshez a végső mérlegben kevesebb felmondólevél fog tartozni. Amely tényt, mint a dolgozókért kiálló magatartást lobogtathat a munkáltató és az érdekképviselet egyaránt. Hogy ez átlátszó és ócska trükk? Az! Mégis alkalmazható. Azt hiszem, ezt bárki megerősítheti, aki hasonló helyzetet átélt, vagy ismer olyanokat, akik érintettjei voltak egy ilyen „humánus” elbocsátási expanziónak. S ezzel el is értünk a közlemény egy másik, szintén inkább a sorok közé bépasszíntott mondandójához. Nevezetesen az érdekképviseletekhez.

Az ember azt várná, álnaiv módon, hogy az érdekképviseletek a dolgozók érdekeit képviselik, és amellett a végsőkig kitartanak. Már csak azért is, mert: „Az érdekképviseletek ugyanakkor azt közölték, hogy nem tartják reálisnak a bejelentett létszámcsökkentés megvalósíthatóságát”. Mert a megmaradó dolgozókat irreálisan túlterheli a rájuk szakadt többletterhelés. De nyilvánvaló, hogy az elbocsátások ellen is fel kell lépniük. Akár az érintettek, akár a maradók érdekében. Aki azonban azt hiszi, hogy a közlemény ezt követően a hozzájárulás megtagadásáról, sztrájkok, bejárat-bojkottok kilátásba helyezéséről szól, az óriási tévedésbe esik pofára. Ahogy a dolgozók is. Az érdekképviseletek közleménye szerint: „a megállapodás aláírását a távozó kollégák részére nyújtott juttatási csomag indokolta”. Tehát aláírták. A kirúgandókat tehát kirúgják, és kapnak egy spulni spárgát egy köcsög mézzel. A maradók pedig nyugodtan meggebedhetnek. Talán az érdekképviseleti kartársak is kaptak egy spulni spárgát. S két csupor mézet.

Amiből az egyik oldalon az következik, hogy az érdekképviselet valójában segget csinált a szájából, és fabatkát sem ér. A kormányzat belső rabszolga-politikájának nagyobb dicsőségére. A másik oldalon pedig az következik ebből, hogy a munkáltatók is pontosan tisztában vannak a valós helyzettel. Az érdekek kirakat-képviselőinek ugatására nyugodtan legyinthetnek. A képviselet ugat, a kirúgás halad

Andrew_s

Pszoralének akcióban

Először is szeretném leszögezni, hogy minden együttérzésem azoké az alkalmi munkásoké, akiket tudatlanságból, nemtörődömségből, haszonlesésből, vagy ezek kombinációi hatására szenvedésnek tettek ki. Kihasználva a rászorultságukat. Ők azok, akikről először Delmagyar.hu közölt hírt, amely hír aztán elkezdte sajátos médiaföldi pályafutását. S ez az, ami kapcsán sokadszorra a média felelősségét sem árt feszegetni.

Legelőször talán a hír országosan szétköpő MTI-ét. Összességében nagyrészt átvették az eredeti hírt, de nem teljesen. Kicsit kiegészítették. S ezzel a hír-, és önmaguk hitelességének adtak egy pofont. Az eredeti szövegben nem sikerült megtalálnom a „sárgarépa” vagy például a „füge” szavakat, ahogy a „füvek”-re is hiába kerestem rá. Ezzel szemben az MTI-nél ezt olvasom: „A Bőrgyógyászati és Allergológiai Klinika megerősítette, hogy sok beteget kezelnek fitofotodermatitisszel, amely akkor alakul ki, ha bizonyos növények - ilyenek a zeller, a petrezselyem, a citrusfélék, a sárgarépa, a füge, valamint egyes ernyősvirágzatú fűfélék - napozás után a bőrrel érintkeznek”. Az eredeti hírben különben ez a mondat ekként szerepel: „A Bőrgyógyászati és Allergológiai Klinika megerősítette, hogy sok beteget kezelnek fitofotodermatitisszel. Ez azt jelenti, hogy bizonyos növények része, nedve, levele a napsugárzással kombinálva súlyos bőrtüneteket okozhat”.

Ha nem olvasnánk az eredetit, azt hihetnénk, hogy az MTI beszélt a klinikával. S rögtön kíváncsivá is tennének, hogy vajon kivel beszélhettek. Mert ahhoz nagyjából az általános iskolai biológia-kurzust kell sikerrel venni, hogy észrevegye valaki a hibát. Az ernyősvirágzatúak, ugyanis a kétszikűekhez, míg a füvek az egyszikűekhez tartoznak. Egy másik különbség már rejtettebb. Nevezetesen az, hogy az eredeti szerint, nagyjából helyesen, a levelek, nedvek és a nap együttes hatását említik, míg az MTI-nél a napozás utániság került be a hírbe. Úgyhogy az MTI-t komolyan véve mindenki rettegjen, ha a napozás után a félhomályos konyhába zöldséget pucol a leveshez. Amire azért mérsékelt ok van. Mármint a rettegésre ilyen esetben. Így az MTI, úgy tűnik megint kicsit nagyot, blikkfangosat akart alkotni valamiből, ami elé rossz anélkül is.

A furokumarinok, melyek ősapája a pszoralének csoportja, ugyanis tényleg érzékenyítenek az UV-sugarakra. Az sem nagy tudományos nóvum, hogy az ernyővirágzatúakban általánosan előfordulnak. A Kertészeti Egyetemen már az 1980-as években például tudom, hogy emlegették. Nem kell nagyon keresgélni ma már azon információkért sem, hogy részben emiatt fototerápiás segédanyagok is lehetnek. Ahogy használják is a vegyületcsoportot például pszoriázis, ekcéma, illetve T-sejtes limfóma terápiájában is, Ugyanakkor az UV-sugarakkal, és az azokra való érzékenység fokozásával azért nem jó nagyvonalúan bánni. Különös tekintettel a melanoma kialakulására, mely esetében a hajlam növekedésének kapcsolata a túlzott UV-élvezettel elég sokat kerül emlegetésre az utóbbi időben. De nyilvánvaló, hogy a zellert gyomlálókat ilyen „ötletekkel” sokkolni szintén nem lett volna emberséges.

Márpedig a Baksról beszállított égési sérülteknek szinte biztos, hogy enélkül is elég bajuk lehet. A napégéshez hasonló bőrgyulladást ebben az esetben ugyanis sejtszinten ható méreganyag erősíti. Ami alighanem az egész szervezetnek fokozott megterhelést jelent. Holott a kiterjedt égési sérüléshez hasonló gyulladás is elég lenne. Részben ezzel is magyarázható talán, ami hírben olvasható „a kezelés hetekig is elhúzódhat, de a sérülés nem maradandó”. Mely utóbbi az internetes források alapján talán kiegészíthető lett volna azzal, hogy hatás azonban lehet maradandó. Egy darabig például igencsak fékezetten érdemes talán napozni, és nem árthat kicsit gyakrabban elballagni bőrrák-szűrésre sem. De ez talán el is hangzott az orvos-beteg beszélgetésekben. Nyilván nem a sajtó dolga ilyen szinten beleavatkozni a szakmai információ-folyamba.

Az azonban már lehet egy kissé média-felelősség kérdése, hogy a sérültek kapcsán többször kiemelik, hogy romákról van szó. Mintha a toxin-katalizálta napégés válogatna. Mely válogatás hiányát különben éppen az eredeti híradás is alátámasztja. A képeken ugyanis, a látszat alapján, nem feltétlen csak romák láthatók. Nem mintha ebből a szempontból érdekes lenne. Az egészségkárosodást akárcsak felelőtlenségből előidéző vállalkozó felelősségét nem csökkenti sem ez, sem az. Csak egészen szélsőséges barmok szemében kisebbíti a felelősségét a sérültek származása. S remélem, hogy az eredeti hírhozó nem ezt a védelmet akarta szolgálni az említett hangsúlyozással.

Andrew_s